Ma volt

Majdnem poszt nélkül maradt mindenki, annyi időt elvacakoltam azzal, hogy találjak egy másik blogsablont a karácsonyi helyett. Ez sem az igazi, de még majd keresgélek, addig meg beérem ezzel. :) Mert amúgy nem rossz ez sem, csak már megint elképzeltem valamit, és csak azt keresem... :)
De azért mindenképpen meg kell ma örökítenem, hogy micsoda fergetegesen jó idő volt. Szépen, jobban mondva gyönyörűen sütött a nap, még ereje is volt rendesen. Így aztán hosszú idő után először ma délután sétálni voltunk a kutyáinkkal.
Az egy külön misét megér, hogy Freddy mit művelt. maradjunk annyiban hogy majdnem vissza is fordultunk vele, mert azt gondoltuk, ha már a szája is habzik izgatottságában, lehet, hogy nem kéne messzire vinnünk. :) (a habzó száj inkább rengeteg nyálat jelent, mint bármi mást.. ) De aztán csak mentünk, és ugyan folyamatosan zsizsik volt, és lepisilt minden szóba jöhető fűcsomót, bokrot, fát, villanyoszlopot, de szemmel láthatóan nagyon élvezte.
Arthur is nagyon örült a sétának, bár ő meg folyamatosan röfögött, eleinte ő is az izgatottság miatt, később talán már a fáradtságtól is. Egyszer le is hasalt az út közepére egy kicsit pihenni. :D
Úgy elfáradtak, hogy délután háromtól gyakorlatilag mozdulatlanul alaudtak, és este is csak enni keltek fel. :)

De jó lenne, ha minden hétvégén ilyen napsütés lenne. :)

Eközben a kutyakennelben...

... amire a napokban kikerülhetett volna a gyengélkedő tábla, két ki tudja mibajuk lehet francia bulldog tengeti napjait. Szörnyű sorsuk van egyébként, gondolom ha lenne facebook-juk, sorra tennék ki állapotuknak a boldogtalan, szomorú, beteg és hasonló szmájlikat. Jó, hát biztos van valami bajuk, mert az egyik sánta egy kicsit, a másik meg nem sánta, ámde nem lép rendesen a hátsó lábára, és remeg. A sánta Freddy, a remegtetős pedig Arthur. Még ezt is együtt csinálják.. mármint a betegeskedést, gondolom akkora közöttük az összetartás, hogy muszáj volt ennek így lennie.
Szóval, a gyengélkedő ebeknek éppenséggel egész udvartartása van.. akik adagolják a nurofent (nem röhög, frankón be lehet adni a fecskendőjével.. nem mellesleg szeretik is), amitől láss csodát.. múlóban a sántaság is, és a remegtetős is mindig valami átmeneti kis javulást mutat.. Emellett váltott műszakban történik a kedélyjavítás is, hol labdával, gyerektársaságban, hol hasvakargatással, jutalomfalatokkal, esetleg a mi vacsoránkból egy-egy falattal.
Egyébként nem éppen a szenvedés mintaképei, legalábbis fájdalomingert továbbra sem lehet belőlük kiváltani, akárhogy csavargatja-tekergeti-nyomkodja az ember a fájós lábat, ezek meg sem nyikkannak, csak esetleg kicsit hangosabb lesz az amúgy tökéletesen természetes horkolás-szerű lélegzetvételük. :) Az, hogy valami bajuk van, egyrészt nyilvánvaló abból, ahogyan járnak, másrészt abból, hogy azonnal éhségsztrájkba kezdenek. (már ami a normális kaját illeti...) Egy falat nem sok, annyit sem hajlandóak a szájukba venni, ha nincsenek jól.
Most mondanám, hogy még a kutyáknak is van valami szuperszenzitív érzékelőjük, és így harcolták ki maguknak a több figyelmet, amire egészen biztosan vágytak, csak épp nem jutott.. Csak azért nem mondom, mert az egészen biztos, hogy Freddy sántasága a saját harci kedvének köszönhető (kell neki folyton verekedni Arthurral), Arthurral meg talán én toltam ki, amikor valamelyik nap az "ölemben ült" egy fél órácskát. Mert nem fért bele.. csak félig. És a lábai a földön voltak, ő pedig el nem mozdult volna amúgy az ölemből, mert nagyon jó volt ott neki.. lehet, hogy elgémberedett.. Vagy megerőltette, ahogy támaszkodott. Vagy nem tudom.
Remélem amúgy, hogy semmi komoly, és sitty-sutty újra a régiek lesznek. :)
Addig meg hétvégén azt hiszem, még illatos kutyát is varázsolok belőlük..amíg még ilyen nyárias az idő.. :)

Ők is itt vannak ám

Azon gondolkodtam ma este, miközben az x-faktort néztem (és nem fogok ma írni róla, majd csak holnap, mikor már meg lesz a másik hat versenyző is), hogy mi az, amiről nagyon régen nem írtam. A csapból is a gyerekek iskolai ezmegaz-a, meg a munkám, meg a torokfájásom és ilyesmik folytak mostanában.. ezekről meg tudnék írni most is (igen, a torokfájás már megint... még mindig.. aktuális), csak nem akarok. :) A munkámról például napokig tudnék mesélni, csak olyan mélységben, ahogy tudnék nem szabad belemennem. De majd akit érdekel, annak egyszer elmesélem szóban. :) Vagy megtartom magamnak. :P
Na de tudom ám, miről, akarom mondani kiről, sőt.. még pontosabban kikről nem esett szó már nagyon régen. :) Pedig itt vannak... stabilan, imádnivalóan. Bizony, a két kutyánk. A két tökéletesen összecsiszolódott jóbarát, akik most, hogy már hideg van, a világ minden kincséért sem vonulnának külön, inkább összekuporodnak az egyik kutyaházban (mondanom sem kell, hogy a kisebbikben), és úgy alszanak. Amúgy meg tudom őket érteni, tök jól fűtik egymást. :)
Arti olyan kis öregfiúsan és egykedvűen tengeti a napjait, napozik, amikor teheti, és leginkább arra koncentrál, hogy Freddy hagyja őt békén. Freddy persze nem hagyja, mert ő meg még kamaszfiú, aki izgága, és játékos, és időközben tökéletes házőrzővé nőtte ki magát. Ember nem mer bejöni tőle, aki nem ismeri őt, mert olyan fenevad módra ugatja az idegeneket, hogy félnek tőle. Amúgy mókás, hogy ilyen harcias, mert ez csak addig tart, amíg ő bent van a helyén. Amint kiszabadul onnan, odarohan az idegenhez, és már játszik is vele. :) De ezt csak azokkal tudatjuk, akik megérdemlik. Nem baj az, ha félnek tőle.. :)
De Freddy továbbra is egy show-man, akivel ha időnk van egy élmény együtt lenni. Minden percünkben részt akar venni, és nem viseli el, hogy ha lát minket, de nem foglalkozunk vele. Olyankor mindig hangosabban nyüszít, egészen addig, amíg meg nem unja valaki, és ki nem engedi a kennelből. :) Akkor aztán roppant hálásan rögtön pacsit ad, vagy tizet egymásután. :) Azt kifejezetten utálja, ha valamelyik gyerek hintázik, olyankor neki ott kell lennie, különben elviselhetetlen hangon óbégat. :) A rollerre és a biciklire (meg a műanyag motorra) ádáz ellenségként tekint, ezeket ugatja.
Nem túl sokat tudunk velük foglalkozni mostanában, épp ezért hálásak is minden percért, ami jut nekik. :) A simogatásért is, a falatokért is, meg mindenért.. néha tüntetőleg nem esznek, ha sokat vannak egyedül, akkor főleg. Van olyan is, hogy csak tőlem fogadják el, bárki más adja, otthagyják, és egy szemet sem esznek a kutyatápból. :)
Reggelente együtt kávéznak velünk, és Balázs szilvás croissantjából az utolsó falaton ketten osztoznak. Addig meg ott ül mindkettő, és nagyokat nyel, meg nyalja a száját. :)
És amikor meg csak én vagyok itthon délelőtt, és el kell mennem bevásárolni, akkor ilyeneket művelnek a hátam mögött.

Nem mi voltunk.. ezek a rongyok csak úgy idejöttek...

És ilyen ártatlan képpel tudnak nézni minden ilyen után.. 

Miii? Ilyet? Sosem.. Látod milyen kis rendesek vagyunk...

Ha valaki megkérdezné, akkor azt mondanám gondolkodás nélkül, hogy francia bulldogot a világnak. :) A világ legjobb kutyái. :) 

És majd egyszer, amikor majd lesz még egy fekete kislány is mellettük.. meg talán egy angol bulldog is, akkor lesz igazán kerek az egész. :) De addig így is pont jó. :)

Pihi... pihi... pihi

Az a szó, hogy nyaralás, mindenkinek mást jelent, még akkor is, ha mindenkinek ugyanazt egyébként. Már csak azért is, mert annyi minden belefér...
Nekem most azt jelenti, hogy minden percet arra szánok, hogy pihenjek. Semmi felesleges pakolászás, vagy házimunka, sőt... Tudom, hogy mi mindenen vagyok túl az elmúlt pár hónapban, és őszintén szólva van mit kipihennem. (és nem csak nekem) És azt is tudom, hogy rögtön azután, hogy letelik a szabi, őrült hajsza vár rám odabent, úgyhogy nem árt előre is pihennem. Mondjuk azt nem nagyon lehet, de remélhetőleg legalább az elmúlt időszakot magam mögött hagyom ebből a szempontból.
Nem vágyom tehát most nagy kirándulásokra, ma még kicsikre sem, de ez akár változhat is, ahogy nő bennem a kipihentség-faktor. Nem vágyom semmi különösre, csak úgy lenni.
Ehhez meg aztán minden adott.
Azt mondjuk sokért nem adnám, ha a fiaim kicsit kisebb hangerővel lennének, vagy kicsit kevesebbet veszekednének, sőt, az sem lenne baj, ha egyáltalán nem veszekednének, piszkálnák egymást, szólnának be a másiknak. Kicsit tudnám nélkülözni Patrik roppant egyedi, ámde legalább ennyire fárasztó angol humorát (komolyan mondom, ha minden kötél szakad, majd ő lesz a következő Galla Miklós :D)
A Balaton még nem a szívem csücske. Úgy bokáig találkoztunk ma. Elegünk is volt egymásból hamar. Ő gondolta magában, hogy milyen finnyás egy h.p. ez a nő is, én meg gondoltam, hogy na, barátom.. nem elég, hogy iszapos vagy, meg hínáros, még hideg is? Hát köszi, akkor majd csak nézlek. Nézni viszont jó. Mert van valami megnyugtató ebben a hatalmas víztömegben, még akkor is, ha egyébként épp a hatalmassága miatt elég félelmetes is. Különösen szép olyankor, mikor megy le a nap. Ilyenkor vannak olyan pillanatok, amit semmilyen fényképezőgép, vagy szuperokos telefon sem tud visszaadni. Ezek ilyen retinába égett pillanatok.. mondjuk ma este, mikor Erik jött kifelé a vízből (ja, nekik nem hideg), mögötte a naplemente, ahogy aranyszínűre festette épp a tavat. Valami fantasztikus pillanat volt. Akkor ott simán elhittem, hogy Eriké az egész világ. :)

Csak a kutyák ne hiányoznának így... vannak ugyan hírek róluk, enni ettek, de Freddy egész este csak feküdt, és nézte az ajtót. A csukott ajtót. :( Azért remélem tudja, hogy nem hagytuk ott örökre. Mondani mondtam neki... na de vajon érti ő azt, hogy jövünk majd? Mióta csak megérkezett hozzánk, még sosem volt ilyen, hogy napokig ne lett volna vele egyikünk sem. Artira meg gondolni sem merek. ... Az én lelki klónom.. biztosan megviseli. És ahogy ismerem, kutyanyelven vigasztalgatja a kicsit, hogy ne féljen, Ő ott van vele, még ha mi, gonosz emberek, ott is hagytuk őket. De átvészelik, tudom.. okosak, meg minden.. meg amúgy hülyeség is így aggódni két kutyáért, mintha csak a gyerekeim lennének.

A házőrző

Majdnem elfelejtettem elmesélni, hogyan jártam a hétvégén a mi Freddy kutyánkkal. Akire már nem mondhatom, hogy kiskutya, mert messze van ő már attól. Még nem is teljesen felnőtt, úgyhogy.. mondjuk ki, a gyerekeim mellett még a kutyám is kamaszodik. :)
Ahogy elkezdődött nála az ivarérés időszaka, úgy lett egyre inkább afféle őrző-védő itthon. Ami pedig amúgy a fajtájára egyáltalán nem jellemző, mármint a házőrzés, mert társasági kutyaként van nyilvántartva mindenhol. Na de ez Freddy-t nem igazán érdekli, meg amúgy sem olvas ilyen nyilvántartásokat, és ő bizony őrzi a házat. Meg leginkább az ő területét, amit minden adódó alkalommal annak rendje-módja szerint, felemelt lábbal (mint a nagyok) meg is jelöl. Szóval, ha jön valaki, akkor ugat. Hallani az ugatásból, hogy mennyire idegen a valaki, mert ha pl. a sógorom jön, akkor épp csak vakkant, hogy jelezze, érkezik. De azok, akiket még nem ismer, nem szaglászott végig, nagyon kemény fogadtatásban részesülnek.
Így jártunk a hétvégén is, amikor ezer éve nem látott unkatestvéreim érkeztek hozzánk szombat este Pécsről. Freddy még sohasem találkozott velük, és úgy tűnt, soha többé nem is akarja őket látni, mert egyszerűen képtelen volt rá, hogy akárcsak egy pillanatra is megbarátkozzon velük. Ugatott, vinnyogott, lihegett, vicsorgott, minden eszközzel próbálta kifejezni, hogy nem bírja még a szagukat sem, úgyhogy el innen. Na ők meg aztán nem hagyták magukat, és csakazértis ott álltak, ahonnan a kutya jól láthatta-érezhette őket, és jól idegesíthették. Ami egy ideig poén.. aztán egy idő után nem. És lehet, hogy egy szörnyű némber vagyok, de én bizony a kutyámat sajnáltam jobban, és kb. másfél óra intenzív kiképzés után, amikor Freddy már levegőt is alig kapott, annyira fel volt spannolva, és amikor ezredszerre kértem meg a kétlábúakat, hogy legalább üljenek már le, és ne ott ácsorogjanak, vagy még jobb lenne, ha a gyerekek nem ott motoroznának a kutya orra előtt. Nem, nem, és nem. Pedig elmondtam, hogy ne csinálják már, szerencsétlen kutya simán belepusztul, ha annyira túlhevül, hogy nem tudja lehűteni magát.
Úgyhogy nem volt mit tenni, minthogy Freddy-t behoztam a lakásba, becsuktam az ajtót, és megmentettem a kétlábúaktól. :)
Még vasárnap sem voltak a szíve csücskei egyikük sem, és azt hiszem, egy életre meg is jegyezte őket magának.
Jobb, ha vigyáz ezentúl, aki erre jár. Mert bulldogom van.. aki meg fog védeni engem. :))))

Hétvége végén

Addig keresgéltem az épp hangulatomnak megfelelő sablont, amíg eszembe jutott ez a régi, jól bevált, és nagyon szeretett virágos, úgyhogy elővettem, leporolgattam, és itt is van. Dacára annak, hogy jövő hétre mindenféle hózáport, meg hideget ígérnek, itt már tavasz van. Itt-ott még poros azért, de a továbbiak meghaladták a képességeimet, úgyhogy majd holnap megoldódik még, aminek meg kell oldódnia.
A hétvége gyorsan elröppent, mintha még el sem kezdődött volna pedig. Sok minden fért bele, és sok minden nem, de gondolom minden megvár, amire most nem került sor. A fontos dolgok mellett pipa van. Úgymint gyerekszeretgetés, Erikkel mateklecke csinálás, mosás, főzés, tűzhelysikálás, és beszéd, beszéd, beszéd... mondjuk annyit megint kár volt, mert mondhatok én akármit, úgyis mindig az van, amit Ő kitalál, se rábeszélni nem hagyja magát, sem semmi... Nagy kár, hogy már volt a névnapja, és a szülinapja is messze van még, mert simán meglepném már azzal, amit amúgy szeretne, csak azért nem vesz, mert ennyiért nem... pedig éppen most még meg is engedhetné magának. Na mondjuk... nemsokára házassági évfordulónk lesz.. :D Ha addig nem tudom rávenni, hát majd addigra megszerzem neki én.
Freddy-vel ma már megint orvosnál voltunk, ezúttal szemgyulladása van. Tegnap nekirohant egy bokornak, és felsértette a szemét egy ág. Ma reggel a szívbajt hozta rám, amikor nézett fél szemmel, mert a fájóst nem bírta kinyitni. Lemostam neki kontaktlencse folyadékkal, gondoltam, az csak ilyen fiziológiás oldat, baja csak nem lesz tőle. Akkor kinyitotta, de már első ránézésre is jó csúnya volt. Mondtam is neki, "Freddy, Neked több bajod van, mint a gyerekeknek". Mosogattam neki szépen, szorgalmasan olyan három óránként, hogy nehogy újra összeragadjon, és jobb is lett valamivel, de azért este csak elvittük a dokihoz. Kapott injekciót, meg szemcseppet, kedden vissza kell még vinni még egy injekcióra. Jó hosszú ideig kell majd csepegtetni a szemébe, amitől előre a hideg ráz, mert sosem bírtam ezeket a szembenyúlkálós-csepegtetős dolgokat, rosszul vagyok a gondolatától is. Ezerszer jobban viselem még azt is, ha valahonnan vérző sebet kell ápolni. De mindegy, le kell majd győznöm ezt, mert holnap négyszer kell neki belecseppenteni a szemébe. Brrr...

És még azt mindenképpen meg akartam veletek osztani, hogy mekkora élmény volt még tévén keresztül is a mai Fradi-Újpest rangadó. Igaz, csak az első félidőt láttuk, mert akkor kellett menni Freddy-vel, de az elején az az egész stadionos élőkép az nem volt semmi. Tudom, tudom.. focihuligánok, meg minden.. de amikor ott állt az a 16 ezer (vagy 19 ezer?mert arról is volt szó) ember, és minden hülyeségeik ellenére énekelték a Himnuszt, a fradisták a zöld-fehér drapériákkal, az valami borzongatóan szép volt. Voltam én már ilyen Fradi-Újpest meccsen, akkor is hihetetlen hangulata volt, de ennek a mostaninak, az Albert stadion lebontása előtti utolsónak még volt valami plusz töltete is. Vagy csak túl érzelgős vagyok, ezt is vállalom.

kép forrása: fradi.hu
Meg még azt is elmesélem, hogy milyen rövidke hetem lesz.. mert én holnap szabadságon leszek. Igaz, nem láblógatás lesz a feladat, hanem Erikkel kell menni a szokásos kétévente esedékes nevelési tanácsadós vizsgálatra, de akkor is egy plusz nap a hétvégéhez. És így csak három munkanap lesz a héten (jó, hát azok meg ilyen hosszított napok lesznek, de sebaj.. fél lábon is), ami tök jó. :)

Ötéves

Ma bulldog szülinap volt nálunk. Arthur öt éves lett. Őt ez a tény a legkevésbé sem izgatta, semmi különbséget nem vett észre, kivéve, hogy az ötödik szülinapján kapott egy francia krémest öt gyertyával. A gyertyáktól persze félt, úgyhogy Roli elfújta helyette, és gyorsan el is tüntettük. Ugye francia bulldogként elég stílszerű volt a választás (és milyen hülyén nézett volna az eladó, ha elárulom, hogy a kutyának lesz) a francia krémessel. Az első pár másodperc azzal telt, hogy igen bizonytalanul nézte a sütit, meg minket, hogy tényleg szabad e neki. Aztán megértette, hogy tényleg az övé....  és akkor nekilátott. Körülbelül kettő falatra eltüntette, és utána még egy fél órácskát nyalogatta a száját. :) 

A tavalyi szülinapja óta nagyon sokat változott. Nagyon okos és szeretetreméltó kutya volt mindig, de ha ezt még lehet fokozni, hát akkor ő gond nélkül megtette. Azt hiszem, a legjobbat tettük neki azzal, hogy kapott egy "kisöcsit" Freddy személyében, még akkor is, ha Freddy mostanság már inkább nagytesó akar lenni, és rendszeresen ellátja Arti baját. Aki egyébként hagyja magát egy darabig. De ezek olyan harcok, amik bőven beleférnek a normálisba. Viszont.. mióta Freddy van, azóta Arthur is sokkal élénkebb, mint addig. Én azt gondolom, hogy Freddy akaratán kívül nagyon sokat segít neki eligazodni a világban, mert ugye ő nem hall. Freddy meg igen. És ha fütyülünk, akkor Freddy jön, Arti meg utána. :) De még ezt is lehet fokozni, mert ez a magányos harcos, aki akkor volt, amikor hozzánk érkezett, mostanra nem csak az én legjobb barátom lett, hanem Freddy-é is. Egy élmény látni, ahogy ezek minden lehetséges alkalommal összebújva alszanak. De úgy istenigazából összebújva. Freddy párnának, vagy lábtartónak használja Arthurt sokszor, akit ez a legkevésbé sem zavar. 

A másik "jótettünk" vele az ivartalanítási műtét volt. Száznyolcvan fokot fordult azután, lenyugodott, lehiggadt, olyan kis "nyugdíjas" lett belőle. Azt pedig még a mai napig is bámulom, hogy a műtét után egyetlen percre sem kellett neki a gallér, mert esze ágában sem volt nyalogatni a varratait, vagy piszkálni. 

Azért szeretem azt hinni, hogy jobban szeret már minket, mint az előző gazdáját szerette. Az biztos, hogy nagyon ragaszkodik hozzánk, és abban is elég magabiztos vagyok, hogy hozzám még egy kis plusz kötődése is van. 

Imádom, ahogy azokkal a nagyon kifejező szemeivel a szemembe néz rezzenéstelen arccal. Vállalva akár a rosszat is, bár olyankor hatalmasakat nyel. De ott ül, meg sem rezzen, meg sem moccan, és csak vár. Süketsége ellenére hihetetlenül kommunikatív, a mimikánkból olvas, és szerintem a rezgéseinket is érzi, mert megmorogja és megugatja a váratlanul betoppanót. Szeret tévét nézni, a focimeccs különösen lenyűgözi, de ma természetfilmet is nézett. És mondhat bárki bármit, igenis látnia kell... mert megugatta a borzot is, meg a csimpánzokat is. :)

Azt gondolom minden nap, amit már itt töltött, életünk legszebb ajándékai közé tartozik. Sokat tanultunk tőle, és dacára az első két nap ambivalens érzéseinek mára már senkinek semmiért nem adnám (még a sógoromnak sem, akármennyire is ő a kedvesebbik a sógorok közül). Szeretnék még a tizenötödik szülinapjára is francia krémest venni neki, hallgatnám a horkolását, és várnám türelmesen, míg végre rám néz, hogy meg is értse, épp azt szeretném, hogy jöjjön utánam. 

És bizonyítandó, mennyire a mi kutyánk... megmutatom, hogy bizony Ő is indulhat a családi "ki tud lehetetlenebb pózban aludni" versenyen. 

Semmi időm..

Azért az nem semmi, hogy itthon lógatom a lábam egész héten, és mégsincs időm semmire. :D Jó, hát a láblógatás azért nem igaz...
Ami a legtöbb időmet elveszi, kétségkívül az álláskeresés. Irgalmatlanul sok időt és energiát kell belefektetni... már csak maga az álláshirdetések olvasása is (jelen pillanatban négy állásportált és két hirdetős oldalt olvasok végig minden nap, és még a facebook-on is van három oldal, amelyiket figyelem) Ez körülbelül napi három-négy óra. Nem túlzok, tényleg ennyi. Az első órában még nagyon lelkes vagyok, mert minden reggel úgy kelek fel, hogy na, majd ma biztosan megtalálom. Aztán a második órától kicsit küzdelmesebb már, de nem adom fel, mert mindig motoszkál bennem, hogy ha valami kimarad, akkor lehet, hogy épp életem esélyét szalasztom el. Szóval az olvasás-böngészés maga is órák... aztán még ha van megfelelő hirdetés, akkor következik egy újabb motivációs levél írása. Igyekszem mindenhova testre szabottat írni, mindenhol megkeresni a kapcsolattartó nevét, mert azt olvastam egyszer, hogy az jó pont, ha az ember felkutatja. Van olyan, hogy semmi nem jut eszembe magamról, és volt már, hogy gondoltam, linkelem a blogomat, hogy tessék, hát ez vagyok én, ismerj meg. :)
A fennmaradó időben pedig néha főzök (néha iszonyatosan elsózott borsófőzeléket, néha meg isteni finom töltött paprikát), sokat kutyázok, mosok, felmosok, porszívózok. És agyalok. Jó sokat Erik fiamon, akit mostanában ugye motiválni kell. A tolltartóba rejtett levélkék még mindig jó szolgálatot tesznek, főleg így, hogy nem mindennaposak, így sosem tudhatja, mikor várja ott valami. Ezen kívül még keresgélek neki olyan gyakorló feladatokat, amiktől nem fog nagyon utálni, mégis hasznára válik.
Amúgy a kutyáink szerintem nagyon meg lesznek sértődve, ha én munkát találok, és újra dolgozni fogok, mert most nagyon jó dolguk van. Reggeltől estig bent lehetnek, kedvükre horkolhatnak szinkronban. Van, aki hozzájuk szóljon, vagy épp megvakargassa a fülüket, meg a hasuk alját. És ezt ők nagyon bírják. Meg is hálálják, mert amikor beszélek nekik (mégsem olyan, mintha magamban beszélnék, nem?) nagyon értelmes képpel néznek, a megfelelő pillanatokban röfögnek egyet, és minden túl van tárgyalva. Például mikor a negyvenkilencedik nekem való álláshirdetést olvasom, és már megint közgazdasági diplomát várnak el, és mondom, hogy "A rohadt életbe már, hogy minek ide is?" Akkor Freddy felnéz, álmos szemekkel végigmér, röfög kettőt, ami olyasmit jelenthet, hogy "Ja, én is utálom ezt az egészet, azért alszom inkább" és kész. Részéről megmondta, amit megmondott, és alszik is tovább.
Na és az sem semmi ám, hogy a süket kutya legmélyebb álmából felriadva morog kettőt és ugat is, mert nyílott odakint a kapu, és valaki jön. Hogy honnan tudja, el sem tudom képzelni. Pedig holtbiztos, hogy süket.
Ezt csak azért meséltem el, hogy mentsem ami menthető, amiért már megint nem volt időm kommentelni senkinél. Szóval, bocsi...

Bulldog szülinap

Jó nekünk, mert még bulldog szülinapot is kettőt ünneplünk egy évben. Egyet év elején, egyet meg év végén. (de három a magyar igazság, úgyhogy csak kellene ide majd egy év közepére is...)
Ma a kisebbik bulldog ünnepelt. Pontosan egy éve született. :) Na persze ő erről mit sem sejtett, neki aztán a mai nap is olyan volt, mint a többi. Bevallom, nagyon nagy ünneplést nem csaptunk... mert ilyenkor "járna" egy egész tál jutalomfalat a szülinaposnak, de mivel Freddy ritka válogatós, így nem mertük megkockáztatni, hogy a szülinapi vacsora után egy hétig ne egyen, úgyhogy inkább csak kicsit több húst kapott a vacsijába. :) De ennek is nagyon örült.
Mindenki mondta neki, hogy Bulldog szülinapot, Freddy, amire ő nagyon értelmesen nézett, és adott egy pacsit. :) Édespofa. Rácáfol amúgy minden mendemondára, miszerint a bulldogok egyáltalán nem taníthatók, mert makacs fajták, és lusták. Ő sok mindent tud, és nagyon tanulékony is. Ad pacsit, mindkét mellső lábával, és érti, ha azt mondom, hogy most a másikkal. Ül, fekszik parancsszóra. Befejezi amit csinál, ha azt mondjuk "elég". És ami a legbámulatosabb számomra: ugyanúgy leül a kézjelre is, amivel Arthurt tudjuk irányítani. Ezen kívül még persze csinál egy csomó mindent, legfőképpen szeret minket, és mi is őt.
Őszintén mondom, hogy leéltem sok-sok évet kutya nélkül, de hiba volt. :)

Remélem, hogy még nagyon sok december vége fog ilyen szülinappal telni. És majd végigkísérjük egymást.. én őt, amíg felnőtt lesz, ő meg engem, míg megöregszem. :) Arthur meg majd ott lesz velünk.. 

De hogy miből lesz a cserebogár (akarom mondani bulldog), megmutatom:

Isten éltessen sokáig, Freddy! (csak ezt a válogatósságot kinőhetnéd igazán)

Férfiak...

Mire a fiaim felnőnek, egészen biztosan fogok írni egy könyvet a férfiakról, afféle használati utasítás-félét, és majd nagyon jól meg fogok gazdagodni belőle. :) Addig meg szépen összegyűjtöm magamban a válogatott férfi-dolgokat. Mert igen, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyan dolgok, amik valahogy kromoszómailag vannak bennük elrejtve. (bennünk, nőkben is, csak most nem ez a téma)
Náluk valahogy hatványozottan igaz a pavlovi reflex. Egy csomó mindenre.
Például, ha meglátnak engem, az egyetlen nőnemű egyedet a lakásban, akkor eszükbe jut a kaja. Ha a konyhában tartózkodom, akkor még hamarabb, mint ha nem.
Aztán például, amikor betegek, akkor mindegyik nagyon odavan. A múlt hét végén és a héten a négyből négyen voltak náthásak, fájt a torkuk. (de engem nem tudnak megfertőzni, mert ez tutira ilyen fiúbaci) Volt a repertoárban mindenféle.
-Jaaaaj, én nem tudok fürdeni/öltözni/úszni, mert nagyon fáj a torkom. (és ide még egy köhögés is belefér a szenvedő kép mellé)
-Nekem mindegy, én úgyis tutira meghalok.
-Mindegy már, mert már mindenem fáj.
-Tökmindegy, hogy gyalogolni kell, már úgyis be van dugulva teljesen az orrom.
-Úgysem érzem az ízét...
-Úgyis el van dugulva az orrom.
-Már a fülem is fááááj.
Igazából sajnáltam ám őket, és még drukkoltam is, hogy ám legyen, ragasszák rám, akkor ők jobban lesznek, de nem. Ehelyett szorgosan hordtam haza a mandarint (úgy két kilót esznek meg egy nap alatt), a narancsot, főztem a citromos teát, és hagytam a termoszban, hogy mire hazaérnek, még meleg maradjon.
De például az is genetikailag van kódolva, hogy maximum a saját ruháikat ismerik fel. Azt sem mindig. A szekrényekkel is ez a helyzet. Van a ruhásszekrény, amiben a saját ruhájuk van, és a fiók, amiben az alsónemű. Ezeket ismerik, ezen kívül semmi mást. Ha hirtelen elutaznék egy hétre, igen nagy bajban lennének, vagy az én hajam hullana ki, amikor hazaérnék...
De az vitathatatlan, hogy genetikailag kódolva van bennük, hogy minden kütyühöz rögtön értenek. Amíg én még csak azt keresgélem az új távirányítón, hogy egyáltalán hol is lehet bekapcsolni vele a tévét, addig a legkisebb is már rég elintézte, és csukott szemmel is csatornát vált. De így van ez az érintőképernyős telefonokkal, az operációs rendszerekkel, meg minden ilyesmivel.

És egy bónusz a végére. A négylábú férfiak, akarom mondani majdnem egyéves fiúkutyák is ugyanúgy működnek, mint kétlábú gazdáik. Mert ha meglát, azt gondolja, kaját kap. Főleg, ha ő kint van, én meg kilépek az ajtón. És ma lehorzsolta a csuklóját (jó, tudom, hogy neki nem keze van, de az első lábán az a csuklója, amit ért a sérülés). Nem láttam, hogyan történt, csak az tűnt fel, hogy vérzik a kutya. Eltartott egy darabig, míg megtaláltam, honnan is jön a vére. Kis pici seb volt, de azért lefertőtlenítettem, és bekötöttem. A kötés inkább csak azért kellett, hogy ne kenjen összes semmit. Egészen a bekötés pillanatáig ugrált, játszott. Ahogy rákerült a géz, máris előadta a "szegénybetegkutyavagyok" színjátékot. Alig akart ráállni a lábára, és látványosan mutatta is, hol is van az ő sérülése. Felmászott Arti mellé, és még neki is nagyon látványosan bemutatta az ő szép fehér kötését, majd rárakta Arti hátára, gondolom, hogy akkor most tartsa már neki, ha már egyszer ő beteg.
Szóval, még a kutya is ezt a követ fújja. :)

Na mi van ma?

Aki rávágta, hogy december elseje, annak is igaza van. De ezen túl még van valami...
Sosem gondolkodtam azon, hogy meddig tart majd nálam a blogírás. Abszolút pótcselekvésként indult, afféle igazi nem tudom elmondani senkinek, elmondom mindenkinek inkább dolognak. Aztán valahogy ezen túlnőtt. Lettek a saját gondolataimnak olvasói, és néha az is kiderült, hogy vannak, akik szívesen hozzám is szólnak.
Kaptam sok-sok pozitív gondolatot, és érzést ezen a fórumon keresztül. Negatívat is, ami ugyan itt nem csapódott le, de megtörtént. Tanultam az esetből, leginkább azt, hogy a világ tényleg a bátraké. :)
Tisztában vagyok a blogírás összes hátulütőjével, főleg egy névvel-fotóval vállalt nyilvános blog esetén. Régebben még teljesen meg voltam rettenve ettől, és annak rendje-módja szerint még a google sem talált meg, mert nem engedtem meg. Mostanra ez így van jól, hogy megtalálhat bárki, mert sokkal több kedves emberrel találkozhattam, mint nem.
Így, ennyi hadova után elárulom, hogy ma blogszülinap van.

Bizony, a negyedik. :)

Mondhat bárki bármit, én büszke vagyok a négy év minden sorára, akármiből fakadt is. Akik nyomon követik, az életem részei, és hiszem, hogy akik rendszeresen visszajárnak, azért teszik, mert részesei is akarnak lenni a gondolataimnak.
Szeretném azt ígérni, hogy életem végéig is minden nap írni fogok. Szeretnék még sok-sok blogszülinapot.

Stílszerűen ma Burger Kingben voltunk. Mert a szülinapozáshoz szorosan hozzátartozik a whopper. (meg mert ez volt az adventi naptár első kis "zsákjában")
És még ezen túl a másik szülinapi ajándék, hogy Freddy már nem sántít. És a diétának köszönhetően nagyon jól van. Most épp diéta 2-t tartjuk, épp próbáljuk kiszűrni a gluténérzékenységet. De erről majd beszámolok akkor, ha lesz miről. :)

Köszönöm nektek, akik jöttök, olvastok, írtok. Végtelenül jó érzés. :)

Freddy

Gondoltam, írok egy kutyás bejegyzést, ami majd jól érdektelenségbe fullad, mert újabban ijesztő számokat mutat a statisztika. :D
De amúgy is Freddy-ről akartam írni, az én drága négylábú majdnem egyéves gyerekemről. Hangozzék akármilyen hihetetlenül, és hülyén, mert ugye az ember az ember, a kutya meg kutya... és én magam sem hittem volna nem is olyan régen még, hogy lehetséges így szeretni egy kutyát. De az a helyzet, hogy lehetséges. És pont úgy, ahogy a gyerekeimnél, a kutyáimnál is képes vagyok osztódni, és pont ugyanúgy szeretni mindkettőt.
Arthur ugye különleges helyet foglal nálam, mert ő volt az első igazi kutyám, és mert annyira, de annyira passzol hozzám, mintha csak azért született volna, és azért alakult volna úgy a sorsa, ahogy, hogy nálunk kössön ki végül. Nem érdekel, hogy süket, nem érdekel, hogy ezen túl sem felelne meg a fajta standard egy csomó szempontjának, mert pótolhatatlan. Az egyetlen, aki bármikor odaül elém, mélyen a szemembe néz, és vár. Aki, ha leülök, jön, és beleugrik az ölembe. Csak az enyémbe. :)
Freddy pedig azért különleges, mert egészen apró babakora óta a mienk. Nálunk, velünk kezdte el átaludni az éjszakákat, lett szobatiszta, váltotta a fogait. És elfért a kezemen.  Mi tanítottuk meg egy csomó dologra. Giccses, vagy nem, de olyan, mint a gyereknevelés. Abszolút ugyanaz a folyamat, csak sokkal gyorsabban. Hihetetlen fárasztó időszak volt az első pár hét, amikor mindig résen kellett lenni, hogy észrevegyük, ha ki kell vinni. Amikor még azért is résen kellett lenni, hogy nehogy Arthur megkaparintsa, mert ő bizony eleinte nem igazán örült neki, hogy idejött ez a "kiscsávó" alkalmatlankodni. Minden pillanatát megérte a fáradtságnak, az sosem volt kétséges. Igazi hálás kiskölyök, aki rendkívül tanulékony, és korához, fajtájához képest szerintem elég jól nevelt is. Igaz, hogy leginkább Balázsnak fogad szót, de ha muszáj, akkor azért nekem is. És leül, ha kérjük, fekszik, ha kérjük, pacsit ad, és még "kérni" is tud már. Nagyon szereti a fürdőkádban nézegetni a habot, és nagyon szeretné megenni is. De persze csak kívülről szereti annyira, a fürdés nem a kedvence.
Eleinte igazi haspók volt. Akárhányszor kapott, akármennyit kapott, azt köszönte szépen, elfogyasztotta. Volt egy idő nyáron, mikor kifejezetten daginak gondoltuk. De aztán... nem tudom mi és hol, de valami elromlott. Beteg lett, hányt, hasmenése volt, nem evett. Aztán meggyógyult, akkor nagyjából visszatért az étvágya, de nem volt az igazi. Mindig volt mire fogni, és nem is nézett ki rosszul még mindig, úgyhogy nem aggódtunk. Főleg, mert igazán élénk kiskölyök volt még mindig, játszott, futkározott, ha valamit el akart érni, minden tudományát azonnal bemutatta... két perc alatt ült, feküdt, pacsit adott, kért, épp csak az orrán nem pörgött. Aztán lesántult. Egy hétig akkor is alig evett. Tudni kell, hogy a bulldogoknak nagyon nagy a fájdalomküszöbük, szinte lehetetlenség belőlük kicsikarni, hogy kimutassák, ha fáj. De ha nincs jól, nem eszik. Egy hétig kapta az injekciókat,kétnaponta, és hála az égnek meg is gyógyult. A kajálással küszködtünk, ha este evett, akkor reggel nem, ha reggel evett, akkor este nem. Igazi örömünnep volt, ha véletlenül megette mindkétszer az adagját.
És aztán a múlt héten megint lesántult. Megint injekció, megint nem eszik. Most épp ott tartunk, hogy ma egyáltalán semmit. :( A jobb első lábát egyáltalán nem használja már, ülésnél is inkább feljebb emeli egy kicsit. Nem ütötte meg, nem esett le sehonnan, és nincs is rajta semmi fizikai sérülés. A sántaság mellett másfél napig hasmenése is volt megint. Ijesztően le van fogyva, és kedvetlen.
Holnap persze megint orvoshoz visszük, de most már nagyon aggódom érte. Nagyon rossz látni, hogy ilyen kis bágyadt, és elesett, és jó lenne kitalálni, hogy mi baja van. Szívem szerint este adtam volna neki egy tál jutalomfalatot, csak hogy egyen végre valamit, de van annyira makacs fajta, hogy többet az életben nem enne meg mást.
Az internet szerint a könyökizületi diszpláziától kezdve sok egyéb baja lehet. Nekem fogalmam sincs, csak arról, hogy én holnap addig nem jövök el az állatorvostól, amíg meg nem mondja mi baja van, és hogyan fogja rendbehozni.
Végtére is, alig egy hónap múlva bulldog szülinap lesz... hát hogy fog így bulizni, ha beteg?

Akkor zenéljünk!

Elkezdhetném elemezgetni a ma esti érzéseimet, de rájöttem, hogy felesleges. Apró kis mozaikok ezek megint az egészben, ami úgyis mindig valahogy cserélődik. Néha előtérbe kerülnek azok a mozaikok, ahol a fájdalom és a csalódás uralkodik, néha pedig azok, ahol az önbecsülés és a boldogság. És van olyan is, hogy egyik sincs előtérben, hanem csak úgy vannak. Na, az a legjobb.
Szóval nincs elemezgetés.
Helyette van egy kis Gangnam Style. Aki szereti, annak azért, aki nem, annak meg azért. És ha van még, aki sosem hallotta, hát neki meg aztán főleg.
Nyugodtan fel lehet háborodni az abszolút nullához közelítő zenei ízlésemen, de nekem körülbelül a harmadik meghallgatás óta tetszik.

És van még egy másik zeném is. Ami épp most az aktuális kedvencem. És mondjuk, hogy küldöm szeretettel az én drága kis barátomnak, a majdnem 11 hónapos Freddy-nek, aki megint lesántult. Hátha meggyógyul tőle (meg a vitamininjekciótól, amit kapott). 

Lecseréltem...

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy amit most itt találtok, az hosszú ideig így is marad, de tettem egy lépést végre afelé, hogy már ne a tavaszi blogsablon virítson itt. Bár az lenne aktuális.
A sablon maga tetszik, de a benne lévő betűtípussal nem vagyok éppen megelégedve, meg van egy pár dolog, ami nem teljesen olyan, amilyennek szeretném.
De majd meglátjuk, meddig marad. Addig véleményezhetitek nyugodtan. Őszintén. Lehet azt mondani, hogy "na neeeee", mert nem sértődök meg.
És egy kérdés: hol kell azt beállítani, hogy a kommenteknél megjelenjen a válasz gomb, amit olyan sokaknál láttam már?

Mára ennyi, mert belefáradtam ebbe a nagy átalakításba. Meg amúgy is. Legkisebb "gyerekünket", akinek négy lába van, ma megint orvoshoz vittük. Ezúttal a füle van begyulladva. Még ilyet... tisztára, mint a gyerekek, de tényleg.

Kutyák és gyerekek

Figyelem itt a kétlábú és négylábú hímneműeket már jó régóta. És azt kell, hogy mondjam, tulajdonképpen nincs is olyan nagy különbség közöttük. Na nem kell felhördülni, mert igen, én is tisztában vagyok vele, hogy a kutya, az kutya, egészen addig, amíg nem Artiról és Freddy-ről van szó. Mert ők bizony nem csak úgy simán kutyák. Na de maradjunk témánál.
Hogy miben is hasonlítanak a kutyák és a gyerekek? Nos, pont ugyanúgy a kajára asszociálnak mindannyian, amikor én megjelenek. A különbség, hogy a gyerekek meg is kérdezik, a kutyáink ezt azért nem tudják, csak igen beszédes tekintettel néznek.
Aztán, pont ugyanolyan pofát vágnak mindannyian, ha rajta kapom őket valamin. A kutyákat általában azon, hogy kicincálták a szőnyeget valamelyik kutyaházból, a gyerekeket akármin. De tutira mindenki, kivétel nélkül őrült nagy szemekkel mozdulatlanul bámul rám, és közben nyel egy nagyot.
És abban is hasonlítanak, hogy amikor Balázs megszidja őket, akkor pár perc múlva jelentkeznek nálam egy kis vigasztalásra. :) Ezt az egyformaságot bírom a legjobban. Egyszer úgy találom magam, hogy mindenki egyszerre érkezik. :D
Ja, és a csokit/sütit/gabonapelyhet/túrórudit stb. is pont ugyanúgy szeretik mindannyian. Itt az a különbség, hogy a gyerekek azért kapnak ilyesmit, a kutyák azonban nem.

De az a legnagyobb hasonlóságuk, hogy a gyerekeimet is, és a kutyáimat is egyformán szeretem.
És ide kéne most egy csoportkép a gyerekeimről, és kutyáimról, ha lenne. De nincs. Úgyhogy ezt képzeljétek el. :)

Kis vasárnapi állatorvos

Eltelt a hétvége. Semmi extrát nem vittünk bele, hacsak a ma délutáni nem tervezett állatorvosi kiruccanás nem számít annak. Ilyen extrára ugyan nem vágyunk, de mindegy már, mert mondjuk, hogy túl vagyunk rajta. Reggel Balázs úgy kelt, hogy azt álmodta, Freddy meghalt. :( A hideg kirázott a gondolattól is, és mondtam, hogy ilyet aztán ne is mondjon. Úgy emlékszem, álmában megfulladt, vagy mi.
És akkor reggel nem evett. Ami még önmagában nem világtragédia, előfordult már, és biztos fog is még. Evés helyett viszont hányt. Lementünk a grundra, ahol nem szaladgált, csak úgy volt. Itthon újra hányt. Aztán lefeküdt, és aludt. Gondoltuk, megint annyit szaglászott, hogy lenyelt egy csomó levegőt, és attól van. De egész délelőtt csak lapított, és még hányt.. én már ekkor nagyon aggódtam, Balázs még mindig azt mondta, nincs semmi baja. Ebben maradtunk, de azért én figyeltem. Freddy egy kicsit sem volt önmaga, csak feküdt, ha szóltam neki, ugyan felemelte a fejét, de semmiképp meg nem mozdult. Délután négyig nem ivott semmit, naná, hát tudta, hogy mindent kihány, igyekezett elkerülni, hogy bármi is a gyomrába kerüljön. Nurofenes fecskendővel itattam, de kijött belőle az is.
Úgyhogy itt már nem volt kétséges, hogy valami baja van. Szerencsére Biatorbágyon van állatorvos vasárnap este is, úgyhogy mentünk. A kocsiban már a hasa is ment, micsoda szerencse, hogy törölközőn feküdt. Minden jel szerint benyalt valamit a grundon, mert ő még mindent megkóstol. :( Kis pupák, jól elintézte magát a kíváncsiságával. Láza nincs, de kapott egy infúziót, meg injekciót. Normaflore-t kell majd neki adni kétszer fél ampullát, és kedden visszavinni, ha holnap nem lesz rosszabbul. Ha igen, akkor természetesen már holnap. Addig diéta, még a saját tápját sem kaphatja.
Csórikám, nagyon odavan, és nagyon sajnálom. Bevallom, rettegtem Balázs álma miatt. Mert képes megálmodni mindenfélét... de ezt csaknem. Egész este fél óránként ellenőrzöm, de mióta megkapta az infúziót, nem hányt, nem ment a hasa.

Még kicsit gondolkodom, nem kéne e behozni éjszakára, de azon győzködöm magam, hogy Arthur biztosan jelzi majd, ha bármi történik Freddy-vel, egyébként meg vigyázni fog rá.

Ezt leszámítva a hétvége jó volt. Jól nem csináltunk semmit, csak a napi dolgokat. :) És most az egyszer örülök neki, hogy holnap mindketten délutánosok leszünk, mert így még talán arra is alkalmunk nyílik, hogy váltsunk két szót anélkül, hogy valamelyik gyerekünk fülelne, vagy közbeszólna. :D

Egy kicsit mesélek a kutyákról

Tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy egyetlen röpke gondolatfoszlányt sem mentettem el a hétvégi agymenéseimből sehova. Pedig a telefonom jegyzetfunkciója tök jó erre a célra. De annyira biztos voltam benne, hogy nem fogom elfelejteni, hogy ezúttal elő sem vettem. Hiba volt. Mert természetesen elfelejtettem, csak az érzésre emlékszem, ahogy formáltam magamban tovább és tovább a gondolathullámot. Tudom azt is, hogy néha elmosolyodtam magamban, amikor eszembe jutott, hogy majd erre valaki biztosan reagálni fog. Ilyenkor teljesen kikapcsol az agyam, és fejben folytatok párbeszédeket, amik annyira valóságosak, hogy amikor kizökkenek belőle, akkor csodálkozom is, hogy nem történt meg. De mindegy, mert az egészből ennyi maradt meg. Pedig még arra is emlékszem, hogy a hűtőt még akkor nem töröltem le. :D
Ehelyett most írok egy kicsit a kutyákról, mert már rég nem esett róluk szó. És most épp jókor jön, mert a statisztikában tegnapelőttre ijesztően nagy számú oldalletöltés szerepel, amit még fel kell dolgoznom.. A kutyás bejegyzések meg nem túl népszerűek nálam, ennélfogva meglehetősen biztonságosak is olyankor, ha az ember szép csendben akar megbújni, de mégis írni is szeretne.
Szóval, a kutyák... azt kell mondjam, így, közel öt hónappal Freddy érkezése után, hogy életünk legjobb döntése volt, hogy megvettük őt. Azért is, mert rengeteg szeretetet ad, rengeteg mókás percet szerzett már, de az, ahogy Arthur-t formálta azóta, az akkor sem sikerült volna nekünk, ha most mindketten, vagy akár mind az öten elvégzünk nagy hirtelen valami nagyon komoly tanfolyamot mondjuk Cesar Milan-nál.
Arthur, a maga imádnivaló bölcsességével természetesen kezdettől fogva magával ragadott minket. Csodáltuk, ahogy a süketsége ellenére boldogul, ahogy látszólat teljes életet él. Semmiben nem okozott neki nehézséget egy percig sem. Az sem viselte meg, amikor idekerült hozzánk, az ötödik emeleti panelból a mi kertes házunkba, gyerekmentes környezetből rögtön három gyerek mellé. Mindennek ellenére, meg annak ellenére, hogy rengeteget foglalkoztunk vele mindig is, valahogy olyan kis antiszociális volt. Akár egész nap is el feküdt egy helyen, ha épp úgy adódott, játszani csak és kizárólag a gyerekekkel volt hajlandó, de velük is igen korlátozottan.
Aztán megérkezett Freddy. A maga kiskölyök voltában... aki először végtelenül zavarta Arthurt, gondolom nem tudta mire vélni hogy ő itt van. Voltak nehéz pillanatok az első napokban, de aztán csiszolódtak. Amikor már Freddy is kikerülhetett akár egész napra is az udvarra, mert megkapta az összes oltását, onnan indult az igazán látványos változás. Mert azt vettük észre, hogy Arthur játszik. Freddy-vel, persze, aki addig harapdálta a fülét, amíg ez a nagy mamlasz nem vette a lapot. Ez sem volt egyszerű, az első pár alkalommal rohantunk Freddy-t megmenteni, mert Arti a játék hevében nem nézte, hogy mennyivel kisebb a kicsi. De aztán ez is alakult. Széttéptek egy kutyafrizbit, ami már megvolt egy ideje, csak épp Arthur le sem tojta. Ha Freddy felvette, akkor persze már érdekes volt, úgyhogy megküzdöttek érte. Igazábóla frizbi húzta a rövidebbet. Ma ott tartunk, hogy Arthur kezdeményezi a játékot. Bármikor. :)
A másik, amiben a kicsi tanította a nagyot, azt nehéz szavakba önteni. A gyerekeimet láttam csak testvérekké válni, de azt hiszem, nekik sokkal egyszerűbb dolguk volt, hiszen mi beszélő emberek vagyunk, és ők kezdettől úgy tudták, hogy születik a testvérük.
Arthur és Freddy nem voltak testvérek, sőt.. eleinte úgy gondoltuk, komoly ellenfelek lesznek egymásnak. De aztán a nagy játékok hevében néha a kicsi odabújt a nagyhoz. Bármiért. Fázott, vagy csak épp egy kis bújásra vágyott... eleinte Arthur ezt sem tűrte, mert mit is képzel ez a kis szaros, hogy csak úgy hozzáér. De aztán egyre többször találtuk őket egy házban, összebújva. Vagy épp egy kosárban. Vagy csak fekszenek a kövön, de egymáshoz érnek. Tegnap Freddy úgy aludt (hanyatt), hogy a két hátsó lábát Arthuron pihentette. Ki hitte volna, de úgy tűnik, hogy ez alatt az öt hónap alatt igazi testvérekké kovácsolódtak.
És ami még változott... Arthur előlépett házőrzővé is meg afféle őrző-védő szolgálattá. Bárki jön, azonnal ugat.Még a kaput sem nyitja, már ugatja... süket létére igazán nem semmi. Freddy-ért pedig bárkivel megküzdene. Az összes kutyát megtépné, aki megugatja az ő kisöccsét. Azonnal ott terem, és a hátán felálló szőrrel előbb mordul egyet, majd ugat. Bámulatos. (egyébként harapni nem tudna, már csak a fogsorai elhelyezkedése miatt sem, de ezt ő lehet, hogy nem tudja magáról)
És hogy ki ne felejtsem... a nagytesó bármikor félreáll, ha a kisöccs szemet vet a kaja adagjára. Amit ugyan nem engedünk, mert a kicsinek is van saját kajája... de nem semmi, mennyire önzetlen tud lenni.
Egyébként meg... Arthur kimondatlanul is a kedvenc nagy és süket kutyám, azért, amiért olyan, amilyen. És Freddy is a kedvenc kiskutyám, ő meg azért, mert olyan, amilyen.

A semmiről

Merthogy ma nem történt semmi. És nem gondolkodtam semmiről. Ilyen ritkán van, de most ez így alakult. Végre, lélegeznek fel azok, akik még annál is többet kapnak a gondolataimból, mint azok, akik csak olvassák... :) Estére viszont azért elfárasztott ez a semmi is, és most itt ülök zsibbadtan, ásítozva.
Mondjuk eltöltöttem úgy két órát, hogy azt hittem, ma a gyerekeim kint alszanak a kertben. De aztán előbb Rolandot kísérte be Erik, aki elmondása szerint "félt és hiányzott neki a benti lét", majd egy fél órával később Eriket kísérte be Patrik, aki szimplán csak félt. Aztán Patrik még visszament, de küldtem neki egy sms-t (a kert végébe, na, azért ez ám a nemsemmi), hogy jöjjön be nyugodtan, nem ciki bejönni. Így aztán ő is bejött. Mindegy, megpróbálták. :) Én meg sem próbáltam volna. :D
Főleg azok után, hogy múlt héten többször is találkám volt éjnek évadján Sün Aladárral (vagy valamelyik tesójával), aki, ha nem tudnátok, egy kifejezetten hangos állat. Vagyis nem is ő, mert ő viszonylag csendben lapult összegömbölyödve.... a kutyaházak mellett. Két felbőszült francia bulldog pedig teljesen értetlenül nézte és ugatta, szaglászták, el nem tudták képzelni, mi a fene ez a szúrós izé, aminek szaga van? :D Na mondjuk akkor nem volt ez annyira vicces, amikor fél tizenkettőkor kellett kimenni a Sünit jobb belátásra bírni, és felkérni a távozásra a kutyák lakhelyétől. Akkor Balázs még a tenyerén hordozta hátra a kertbe, ahol a feltételezett lakhelye van. Másnap újra megérkezett, kicsit később ugyan, fél egykor, és már volt annyi esze, hogy ne menjen be a kutyákhoz, de annyi még nem, hogy a kerítés közelébe sem... Freddy vinnyogott, ugatott, és próbálta a kerítést is átugrani, hogy azt a szagos valamit megkaparintsa... én meg noszogattam Sün komát, hogy igyekezzen már hazafelé, mert egyrészt álmos vagyok, másrészt felverik az egész környéket  ők ketten. :) De persze ő minden ugatásnál összegömbölyödött ijedtében... úgyhogy elég lassan haladtunk.
Azóta nem jött, lehet, hogy egy életre sokkolta az akkori élmény..
Mindegy, szóval nem szívesen aludnék ott a kert végében, ahol sünök járkálnak.. finnyás is vagyok, meg beszari is..
Na és még mielőtt elaludnék, elmondom a nap jó hírét. Holnaptól szabin vagyunk. Balázs is, én is. Egészen jövő hét péntekig. Sállállálá... :)

Azért jó,

Azt mondta tegnap Erik, hogy azért is jó, ha az embernek kutyája van, mert akkor sosem rosszkedvű. Mert csak kimegy a kutyához, simogatja, játszik vele, és már nem is szomorú.
És tényleg így van ám. Bár nem túl népszerűek a kutyás bejegyzéseim, de azért leírom, hogy mennyire igaz ez, amit ez a tíz éves bölcselkedett. Mostanában nem vagyok a helyzetem magaslatán, elég sokféle problémát sikerült gyártanom magamnak. Némelyikbe rendesen belesüppedtem, ahogy az tőlem megszokott, másokat meg talán túl gyorsan pattintottam le magamról. Na de ez nem lényeg most. Ami a lényeg, hogy legyen bármilyen szar napom, vagy legyen épp akármilyen borongós, lábfájós reggelem, ha a kutyákhoz kimegyek, azokra a percekre minden a legnagyobb rendben van. Mintha nem is lenne a világon semmi probléma, de szó szerint semmi sehol. Elég ehhez, hogy Freddy már a szúnyoghálós ajtó kattanására azonnal rohan, és szemmel láthatóan irtó boldog attól, hogy ott vagyok. Az ő ajtajuknál már türelmetlenül vár, és nem is tudja eldönteni, hogy előbb mindent kövessen el azért, hogy biztosan megsimogassam, vagy azonnal rohanjon pisilni, mert már nagyon-nagyon kell. Általában azért abban maradunk, hogy kéri a simogatást, és utána rohan. Egy kis kobold még, csintalan és játékos, akárcsak egy ovis gyerek. De nagyon szeret minket, kivétel nélkül mindenkit, nagyon örül mindennek, amit kap, legyen az jutalomfalat, vagy simogatás, esetleg egy kis féktelen játék. A legnagyobb jutalom mostanában kétségkívül az, amikor bejöhet a lakásba, olyankor azonnal körbejár az asztal alatt, hátha akad ott egy-két morzsa legalább, majd berohan a szobába, és már fekszik is a kanapé előtt hanyatt, és várja, hogy valaki vakarássza meg a hasát. Az az eksztázis, amiben ilyenkor van, az leírhatatlan. Külön pofákat tud vágni egy csomó mindenhez, ami néha nagyon mókás, mert olvasni lehet az arcából. Kis harcikakas is tud lenni, a madarakat, mint repülő izéket nem tűri maga körül, ugat, amíg csak a madár tovább nem áll. Szóval, Freddy a kis kobold-fiú, aki mindig vidám, és azonnal vidámságot varázsol maga köré.
És van nekünk egy Arthurunk is, aki mostanában szintén érdekesen játékos lett, ami tőle igen szokatlan, de nagyon örülünk neki. Én mégis azt a részét szeretem a legjobban, amitől olyan, mint egy buddha. Kézjelekkel kommunikálunk vele, ha a feje fölött tartva a kezemet, a mutatóujjamat és a középső ujjamat egyszerre behajlítom, leül. És ilyenkor ül, mint a szfinx, mozdulatlanul, egy pillanatra sem eresztve tekintetével az enyémet. Ott van a szemében minden gondolatom visszatükröződése. Tudom, hogy tudja, amikor bánatos vagyok, mert olyankor egy-két pillanat után óvatosan közelebb férkőzik, hogy hozzám érjen. Tudja azt is, amikor dühös vagyok, mert olyankor a nemlétező farkát is (nem levágva van, gyárilag nincs) próbálja behúzni, amíg ki nem derül számára, hogy nem rá haragszom. Mindig beszélek is hozzá, én is, meg végül is mindenki, annak ellenére, hogy nem hallja, amit mondunk. Igaz, szerintem a hangunk rezgéseit ismerheti.De leginkább a testbeszédünkből és talán az arckifejezéseinkből tájékozódik. Ő is nagyon szereti ha vakargatják a hasát, és ő nagyon szeret bújni is. Azt a nagy, busa fejét az ölembe hajtja, és ha kell, akkor akár órákon keresztül ott marad. Egymást vigasztaljuk ilyenkor, azt hiszem. Bár leginkább ő engem, mert ő talán (őszintén remélem) szeret nálunk lenni.
Mostanában már abban is biztos vagyok, hogy bármikor megvédene bennünket. Freddy fejlesztette benne ezt az ösztönt, egyszer csak azt vettük észre, hogy a Freddy-nek rontó kutyákat figyeli séta közben, és amikor úgy ítéli meg a helyzetet, hogy Freddy nem boldogulna az ellenféllel (nyilván itt kerítések mögötti szájhősökről van ám csak szó), akkor rögtön ott terem, és a kicsit félrelökve megmutatja magát. Alapvetően egyáltalán nem agresszív (pedig kicsit félelmetesen néz ki), de úgy tűnik, a szeretteiért ő is megharcol, ha a szükség úgy hozza.
Mindezt csak azért meséltem el, hogy tudjátok, én is pont így gondolom, mint Erik. Azért is jó, hogy itt vannak ezek a kutyák, mert sosem vagyok igazán szomorú. :)

Kutyás

Aki ismer már úgy tíz, vagy akár több éve is, az igen elcsodálkozhatott azon, mikor először elhangzott tőlem, hogy kutyánk lesz. Azon meg főleg, hogy a lakásban lesz kutyánk. Mert annak idején, még mielőtt Arthurt megismertem volna, egészen biztos voltam abban, hogy kutyát a lakásban soha, de soha.
Aztán érkezett Arthur, aki megmutatta nekem, hogy egy kutya simán felér egy emberrel, sőt, sok olyan embert ismerek, aki neki a lába nyomába sem érhet. Hihetetlen dolgokat tud és érez, minden fogyatékossága ellenére pontosan tudja, mikor fogok kilépni az ajtón, vagy épp mikor nézek ki az ablakon. Azonnal odakapja a fejét, ahogy odalépek az ablak elé. Vakkantással jelzi, ha valaki elment az ajtó előtt. Csukott ajtónál-ablaknál is működik ez, fogalmam sincs honnan tudja.
Ő mutatta meg azt is, hogy egy kutya a lakásban nem jár kosszal és felfordulással. Néha ugyan ott felejti a szőrét valahol, de erről igazán nem tehet, az én hajam is hullik. :) Vele soha nem fordult elő, hogy idebent végezte volna a dolgát, soha nem rágott meg semmit, soha nem nyúlt semmihez, ami nem az övé volt.
Az ilyen tapasztalatok alapján egészen könnyedén vágtunk neki a kiskutyás létnek, hiszen Arthur a kiindulási alap. :) Megérkezett Freddy, aki egészen szobakutyának érkezett, hiszen icipici volt, még kisbaba, hogy is kerülhetne ki az udvarra. Nem kevés fejtörést okozott elhelyezni a fekhelyét úgy, hogy útban se legyen, meg még jó is legyen. Így került a szennyestartó a gyerekszobába, a mosógép elé pedig a láda, ami Freddy kiságyaként szolgált, hiszen abban töltötte az éjszakáit. Az első két hét pont olyan kemény volt, mint egy igazi kisbabával, két óránként kelni kellett, mert sírt. De túlestünk rajta, és két hét alatt megtanulta, hogy éjszaka alszunk. :) Napközben lehetett a lakásban bárhol, eleinte előszeretettel mászott az ölünkbe, ha elfáradt, de a konyhában is volt egy fekhelye, ami eleinte akkora volt neki, hogy beillett lakásnak is. Talán háromszor kellett takarítani utána, mert nem bírta kivárni, amíg kiérünk, de azt hiszem, ez bőven belefért. Fura volt még magamnak is, hogy egy kicsit sem dühít. Egy percig sem zavart, hogy itt van ez a kiskutya, aki minden percünket lefoglalja, hiszen árgus szemekkel kellett figyelni a jelzéseit, hogy kit tudjuk vinni a dolgát végezni, játszani kellett vele, ha nem akartuk, hogy a cipőink, vagy akár a bútoraink lássák kárát az ő cseperedésének. A gyerekek is aktívan részt vettek mindebben, egyiküknek sem okozott gondot kivinni pisilni, vagy akár csak játszani vele.
Ahogy annak lennie kell, Freddy is nőtt szépen az elmúlt két hónapban. Azon kaptuk magunkat, hogy a kisbabából nagy hirtelen már rögtön valami kamaszgyerek lett (pedig még fogzik ám, de mégis). Most meg, hogy ilyen jó idő van, és Arthurral is komoly véd-és dacszövetségre léptek egy pár héttel ezelőtt, eljött az ideje, hogy Freddy éjszakára kiköltözzön Arthur mellé. Már szóba került a múlt héten is, akkor még sikerült elodáznom a dolgot. Tegnap már nem. Azóta Freddy is nagyfiú, aki kint alszik. Gond nélkül abszolválta a dolgot, semmi gond nem volt, aludt.
Nekem meg nagyon fura volt, hogy amikor fürdök, nem horkol senki a ládában, mert üres. Nem néz fel, amikor felkapcsolom a lámpát, hogy rögtön vissza is aludjon. Nem jelent meg ma sem tíz óra tájban itt mellettem, hogy "hahó, kiengedsz még?"
Magam sem hittem volna, de azt kell mondanom, hogy üres lett nélküle a ház.