Ezt most nem is én írom

Ha én írnám, biztos nem mondanám azt, hogy egyre nehezebben bírom ezeket a napokat, amikor negyvenegy fokot mutat a hőmérő árnyékban, délután ötkor, a harmadik, mindent hűsítő locsolás után is. Nem is az a bajom, hogy meleg van, mert hát még mindig úgy gondolom, hogy most legyen, nyár van, ennek van itt az ideje. De nem kapok levegőt, mert mindenhonnan a forróság árad, és idebent is harminckét fok van, amitől aztán nem lehet pihenni sem. Gondolom ez utóbbi váltja ki belőlem ezeket a nem is rám valló sorokat.
Meg még a fejfájás, ami ma extrán kínoz. Nem használ semmi, igazi, klasszikus migrén, a maga mindenféle földi jójával.. mondjuk, be kell valljam, hogy én is rátettem egy lapáttal, mert nem volt elég, hogy mind az öt adag ágyneműt-lepedőt kimostam, kiteregettem a tűző napon (volt vagy hatvan fok), még aztán vissza is húztam mindenkinek ugyanazt. Ha már a nap olyan szépre szárította, akkor hadd aludjunk benne jót. Na, ez a visszahúzás tett be a fejemnek igazán, mert mire végeztem, ha lenne t...m, akkor ott is folyt volna az izzadtság, és szabályosan azt éreztem, hogy forr a fejem. Már vettem be fájdalomcsillapítót, ettem, ittam, zuhanyoztam, de nem múlik. Az alvás marad.. hátha az majd segít.

Még hogy végre?

Szóval, azok akik ma reggel (sőt, már tegnap este) fellégeztek, hogy végre fúj a szél, és végre nem lesz olyan forróság, elhiszik e, ha azt mondom, hogy alig várom, hogy újra melegedjen az idő, mert én bizony ma este már felvettem a (polár) kardigánomat? Ó, igen, huszonakárhány fokban. Mert én bizony fáztam. :D :D :D
Pedig bevallom őszintén, hogy a tegnapi őrületes forróság még engem is megviselt, és kétszer is zuhanyoztam délután, hogy ne csorogjon rólam a víz. De ma már jöhet is vissza. Felfrissült mindenki, elég is, jöhet újra a nyár. Ha már nyár, ugye..
Egyébként meg annyira fáj a derekam, hogy majd' belepusztulok, úgyhogy megfogom magam, és befekszem a kádba. Aztán meg az ágyba. Rég volt hajnali fél öt. És mindjárt megint az lesz.

Csak túléljék...

Úgy kezdődött a nyári szünet, hogy legkisebb királyfi, aki mostanában már sokkal többször Roli, mint ahányszor Rolika (és amúgy az én fülemet ez a becézés becézése már majdnem úgy bántja, mint amikor engem Diácskáztak, pedig régebben nagyon passzolt hozzá) rögtön szombat délelőtt elesett a biciklivel. Amúgy istenigazából, mert csak egy hajszálon múlt, hogy nem a szemébe állt bele a fékkar (így hívják vajon azt az izét, amit húzni kell a kormányon, hogy fékezni tudjon?). A hajszál megvolt, és a betyárok védőszentje is vele volt épp akkor is, mert így megúszta egy monoklival a szeme alatt. Amiről azt gondoltam én, hogy majd aztán másnapra belilul, meg sárgul-kékül, mittudomén, de nem. Egy seb lett ott, semmi több. És amúgy épp passzol az ütött-kopott lábszárához, mert milyen hülyén nézne már ki, ha csak alul sebesült, felül meg teljesen ép?
Aztán tegnap este úgy folytatódott a nyári balesetek saga, hogy Erik frankón kikönyökölte Patrik szájából a műfogát. Majdnem elérték, hogy kipróbáljam én is ezt a könyökölős módszert, de elég hatékonyan és rezignáltan inkább csak intézkedtem a mai fogorvoshoz jutásról, és az apjukra hagytam a többit. Egy gonosz dög vagyok, tudom, amiért kivontam magam ez alól, de semmi kedvem nem volt sem hegyibeszédet tartani, sem mást. Amúgy meg tök sajnáltam őket, ahogy jöttek előre a focizásból, két jól megtermett kamasz, izzadtan, csapzottan, rémülten, sírósan. Épp egymást biztatták, hogy ki volt jobban hibás, amikor kiértem, így aztán gyorsan nyakon csíptem őket, és beljebb tereltem mindkettőt. Egyenesen az apjuk színe elé. Én meg vettem odakint pár jó mély levegőt, mert konkrétan úgy éreztem, azonnal elájulok inkább, minthogy ezt most megint végig kelljen csinálnom. Ilyet nem tettem, és elintéztem azt is, ki viszi el ma fogorvoshoz. A focit elkoboztam bizonytalan időre (gonoszanyu, fújj), és aztán levezettem minden feszültségemet a mosogatásban, a hűtő rendberakásában, és még este kilenckor fel is mostam. Mire azzal végeztem, úgy gondoltam, na most már eléggé lehiggadtam. És még a kő is tiszta lett közben, és anélkül mászkálhattam mezítláb a hideg padlón (ó, az nagyon jó érzés ám), hogy egy morzsára, vagy bármire is ráléptem volna.
Ma nem történt semmi baj, de mivel a vasárnapot is megúsztuk szerencsésen baleset nélkül, nem vonok le ebből messzemenő következtetéseket. Azt majd holnap.
A fog egyébként ismét visszakerült (már nem is tudom, hanyadszorra öt év alatt), mondjuk a fogorvos kissé megőrült szerintem. Mert míg pénteken arról volt szó, hogy még sokáig kell ezzel vesződni, addig ma közölte, hogy tulajdonképpen már lehetne egy hidat csinálni neki, három darab porcelán foggal, mert szerinte már nem fognak nőni a fogai. Egészen eddig arról volt szó, hogy 18 éves kora előtt semmiképp nem lehet végleges fogat csináltatni, mert nem csak a fogai nőnek, hanem az arccsontozata is sokat változik még addig. Kicsit összezavart, bár csak épphogy. Mert nem hiszem, hogy hagyom két ép saját fogát lecsiszoltatni tizennégy éves korában, azért, hogy legyen neki három műfoga. Hetvenkétezerért. Ha lehet már végleges, akkor én részemről ragaszkodnék ahhoz, hogy csak egyet pótoljanak. Amit muszáj. De szerintem ez csak ilyen nagyon elméleti kérdés most. Várunk inkább.

És mindenki, aki sűrűn emleget mostanában a kánikula idején.... arra gondoljatok, milyen szörnyű volt március közepén az a hóhelyzet. Inkább izzadjunk, azt mondom. Jó sokáig.

Egy élmény volt

Az a helyzet, hogy annyira csordultig vagyok épp érzelemmel, hogy sikerült egy kicsit arról is megfeledkeznem, hogy nekem hajnalban kelni kell, és dolgozni menni. Az előbb döbbentem rá (pedig tudtam amúgy), hogy húha, már csak hat óra, és ébreszt a telefonom. :)
De sebaj.. amúgy is mindegy már az alvásnak, úgyhogy akkor meg már el is mesélhetem, hogy milyen volt a mai nap. Mondjuk megy ez nekem két szóban is, de csúnyán nem beszélünk, leginkább pedig nem írunk, úgyhogy a k.... jó helyett azt mondom inkább, hogy Fantasztikus. Még úgy is, hogy napernyő híján máris olyan színem van, mint tavaly augusztus végén, és jelentem, melegem volt, és többször is bent találtak a vízben. Engem.. azt hiszem, a tavalyi rekordomat is megdöntöttem ma, egyetlen nap alatt, úgyhogy az már most egészen biztos, hogy lesz, ami lesz az idei nyáron már majd elmondhatom magamról, hogy elképesztően sokat strandoltam. :D
A fiúk még nem teljesen érkeztek meg az iskolából, vannak utózöngéi az utolsó hetek őrületének, de majd szépen lecseng. Addig meg nagyon türelmesek leszünk, és kivárjuk. :) De a csúszdákat kihasználták, ahogy azt kell, az úszóhártyáik kinőttek, mire hazaindultunk.
Megtartottuk az apák napját is. Mert szerintem az úgy dukál, hogy ha van anyák napja, akkor van apák napja is. Igaz, Ő nem virágot kapott, mint én, hanem fagyit. De azt mindjárt három dobozzal is, abból, amit ő is megeszik, mert megfelel neki minden szempontból. :) Örült neki. Mi meg annak örülünk, hogy épp Ő az, akit apák napján köszönteni lehet. :)
És véget ért ma az ének iskolája is. Zsolti nyert, akinek így a végére már én is nagyon drukkoltam, bár mindenki sikerének tudtam örülni. Ezerszer és még egyszer leírtam már, de most megint le fogom írni, hogy fantasztikus volt az egész, és öröm volt nézni, hallani. Üde színfolt volt az összes gyerek életszeretete, tehetsége, szorgalma, és vidámsága az amúgy furán szürke hétköznapi életünkben. Hiányozni fognak.. és remélem, hogy csak nekünk, egymásnak nem, mert majd tényleg megmaradnak barátként egymás mellett. Hatalmas élmény volt.

Na és most, mielőtt belemennék még másba is, elmegyek fürdeni és lefeküdni, mert hajnalban tényleg dolgozni kell menni. És nem babra megy a játék. Tanulni kell szorgosan, mert csütörtökön és pénteken jön a mélyvíz. :D (és én nem tudok úszni... :D :D)

Nyári tervek

Emlékszem rá, hogy gyerekként mennyire vártam mindig ilyenkor már a nyári szünetet. Tervezgettem, hogy mi mindent fogok majd csinálni. Mindig elsődleges vágyként szerepelt, hogy majd minden nap sokáig alszom, aztán meg rengeteget fogok olvasni. Hihetetlenül sok időnek tűnt az a két és fél hónap, és elképzelhetetlen volt, hogy tényleg olyan napok következnek, amikor azt csinálok, amit akarok.
Nagyjából meg is valósultak ezek a vágyaim, kivéve, hogy akkor még nem tudtam túl sokáig aludni. (ez később alakult ki nálam) De menet közben mindig akadtak azért feladataim, meg még mindig ki is találtunk magunknak valamit, amivel jól elszórakoztattuk magunkat akár hetekig is. Építettünk bunkert pl. Emlékszem, hogy a legeslegjobbansikerültet három egész hétig csinosítgattuk, egészen komoly kis erődítményt sikerült végül összehoznunk. Még előkert is tartozott hozzá, autógumiba ültetett kukacvirág képviseletében. De belül is volt minden elképzelhető kényelem, autóülésből kanapé, deszkákból összeütött kisasztal, polc, amin innen-onnan összeszedett poharak voltak. Őrülten sokat dolgoztunk vele, de imádtuk minden percét.
De rendeztük át a teraszt is. Többször is a nyár folyamán. Volt, hogy odáig merészkedtünk, hogy kötélen keresztül húztuk fel az épp aktuális "bútordarabot" az alsó szintről. Korlát nem volt, így simán ment is. Persze, hiába volt minden gondos tervezés (pedig még le is rajzoltuk), sosem maradt úgy, ahogy nekünk tetszett.
Igazi álomvilág volt.
Valami ilyesmit kívánok a gyerekeimnek is erre a nyárra. Álomvilágot. Ahol majd zömmel azt csinálnak, amit akarnak. Mellette majd akadnak kisebb feladataik, leginkább segítés-formában, de a legnagyobb feladatuk a pihenés lesz, és az önfeledt szórakozás. :) Ja, és aludhatnak is.. ameddig csak bírnak. :)

Vissza a nyarat!

Lehet, hogy én vagyok az egyetlen széles e (blog)világban, aki ezt a kánikulás hetet még ajándékként fogta fel? Ne gondoljátok, hogy nekem nem volt melegem, mert dehogynem. Nálunk is harminc fok volt a lakásban, a galérián meg még minimum hárommal több (és ott alszunk). De bántam is én, hogy folyton izzadok, és mire hazaértem a tűző napon délután kettőkor, még a bugyimon is csorgott a víz. Az sem érdekelt, hogy miután a kutyáknak is bent kellett lenni, nehogy hőgutát kapjanak, így minden áldott este fel kellett mosnom. Csak az éltetett, hogy ez még így minden nap ajándék, amikor még nyár van. Mert mondhat bárki bármit, ez az egyetlen évszak, amikor a világon a legszabadabbak lehetünk. Még akkor is, ha egyébként dolgozni kell járni, meg a házimunkát is ugyanúgy meg kell csinálni. Na de mennyivel egyszerűbb az élet nyáron, mint bármikor máskor? Eleve kevesebb ruha kell. Pontosan kettő perc alatt fel lehet öltözni még olyan helyre is, ahova nem mehet az ember fürdőruhában. Mert csak felkapja a kis nyári (mindenhova jó) nyári ruháját, és már mehet is. A mosás valami álom ilyenkor. Pillanatok alatt megszárad minden, nem is szólva a napsütés áldásos fehérítő-fertőtlenítő hatásáról. Még a munkahelyeken is lazább minden, mert a nagy melegekben a legszigorúbb helyeken is engednek egy kicsit a szigorból. Én ugyan nem kaptam védőitalt sem, meg légkondi sincs, és volt harminc fok a boltban is, de az éltetett, hogy inkább ezt nézem, mint majd januárban (mondjuk akkor már majd nézze csak az utódom) a kilenc fokot.
És mennyivel egyszerűbb a főzés is. Mert nyáron simán elég egy jó kis saláta, vagy egy gyors tésztaféle, vagy egy lángos. Sosem iszunk annyit, mint ilyenkor, ami szintén jótékony hatású.
Ráadásul attól, hogy ilyen sokat süt a nap, mindenki kicsit boldogabb és mosolygósabb.
Szóval, nem értem én, hogy mi a baj a nyárral? Meg a kánikulával? Ha tehetném, összecsomagolnék, és holnap indulnék oda, ahol most kezdődik a nyár.
Már csak azért is, mert egyáltalán nem várom az iskolát. Nem mentek az agyamra a gyerekeim, így, nyár végére pl. jöttem arra haza, hogy el is mosogattak maguk után, a tükröket is megpucolták, meg az ablakot is. De ha semmit nem segítettek volna, akkor is látom, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabbak a napi nyomorgatás nélkül, amit az iskola hoz majd magával. Nincs bajom a tanulással, sőt.. a nyomorgatás is inkább az a sok felesleges (szerintem) marhaság miatt van, amikor minden napra jut egy dolgozat, egy versenyre felkészülés, egy fogadó óra, egy szülői értekezlet, egy azonnal vinni kell, különben egyes...
Ráadásul ma nálunk már csak húsz fok volt délután kettőkor. Reggeltől pedig rettenetes szél fújt, és ez teljesen tönkretette a vasárnapunkat. Mert nem mentünk strandra sem, egyrészt Erik füle miatt, másrészt az időjárás miatt (vagyis így a kettő együtt). Balázs gyakorlatilag egész nap csak szenvedett, mert a szél hozta az összes pollent, ami eddig lapult valahol. Na ne is tudjátok meg. Én pedig, tekintettel a híres hidegfront-érzékenységemre egész délután vagy szédültem, vagy pityeregtem. Ez utóbbi egy új tünet, ilyen még nem volt, és tök hihetetlen is, de egy-egy szédülés után gombóc lett a torkomban, és már folytak is a könnyeim. Ha pedig ez nem lenne elég, most estére, mire ideért az eső, már a nyakam is fájt. Pedig a kánikulában sosem.
Tudom, hogy majd jól lehurrogtok, hogy ez a forróság, ami volt, az nem embernek való, de én akkor is kérem vissza inkább...
Ja, és eszembe jutott még, hogy mindenki azt mondogatja, hogy ilyen meleg sosem volt régebben, de pl. tegnap előtt húsz éves meleg rekord dőlt meg. Úgyhogy az vigasztaljon mindenkit, hogy majd ezt is elfelejtjük hamar...

Megárt e a jó? (update-elve)

Ha az ember családostól kétszer megy egy héten élményfürdőbe, az vajon megárthat? Mert ugye azt tartja a mondás, hogy jóból is megárt a sok...
De szerintem ez nem árt meg. Vagy legalábbis nekünk semmiképp nem volt ártalmas. Eddig soha nem volt a szívem csücske a strandolás, mert én magam nemigen megyek a vízbe. Tök jól megvagyok nélküle. Ennek ellenére mentünk, mert a fiúk nagyon szerették, de többször is megtörtént, hogy galád módon inkább lebeszéltem mindenkit, mert több lett volna vele a nyűg, mint nem... mert ahova eddig jártunk, azt is nagyon szerettük a családias hangulat miatt, meg olcsó is volt, de mindig vinni kellett magunkkal polifoam-ot, plédet, sátrat, hűtőtáskát az innivalónak, hűtőtáskát az ennivalónak, hátizsákban a többi mindenfélét, amit ugye itthon be kellett pakolni, aztán ott kipakolni, délután vissza, és itthon mindent elrakni. Ráadásul egész nap a földön ücsörögni a pléden annyira nem is felemelő. Ennek ellenére azért a gyerekek kedvéért bármikor bevállalnám egy őrült kánikulai napon...
Na de ugye megtapasztaltuk a hét elején, hogy milyen másképp is lehet strandolni. Azt gondoltuk egyébként eddig, hogy nagyon drága... aztán mikor kifizettük a belépőt (nem titok, 6375 ft... Kapcsolat kártyával), és utána számoltunk a tatai árakhoz képest, majdnem ugyanott voltunk. De nem ez a lényeg. A hét elejei élmény, merthogy nem csak a neve élményfürdő, hanem valóban hatalmas és felejthetetlen, ismétlésért kiáltott. Erik pedig, aki majd éppen pár nap múlva névnapos lesz, a szokásos névnapi BK-ezést azonnal becserélte arra, hogy menjünk megint. Meg tudom érteni egyébként.
Szóval, ma megvolt a névnapi élményfürdőzés. Mindannyian úgy mentünk,hogy vártuk. Ami ugye, tekintve az első bekezdést, és azt, hogy tegnap én is egész nap dolgoztam, meg Balázs is délutános volt, elég nagy szó. És már nyitásra ott voltunk, hogy minél több jusson a mai napból. A keddi nap volt a bevezetés, a mai nap a tárgyalás, és ahogy anyámék megegyeztek Erikkel (aki nem volt rest tőlük is ezt kérni a névnapjára), még lesz egy befejezés is.
Nagyon nagy élmény már az is, hogy látom a gyerekeken, micsoda hatalmas lendülettel vetik bele magukat mindenbe. Csúszdáztak, úsztak egész nap. Gyakorlatilag akkor láttuk őket, amikor megéheztek. Egymásra is vigyáztak most is, felháborodtak azon, aki nem tartotta be a szabályokat, mert majdnem ráesett egy nagyobb  gyerek Rolira. (nem várta ki, hogy a lámpa zöldre váltson a csúszdánál). Eszükbe sem jutott veszekedni, vitázni, vagy csak unatkozni. Már ez is minden pénzt megér amúgy.
Az pedig, hogy nekünk, felnőtteknek is lehetőségünk volt feltöltődni egy testileg-lelkileg fárasztó hét után, külön ajándék volt. :)
És ahogy ígértem, ma volt nálunk fényképezőgép. :)

A képen a nem megszokott arc a nevelőapám.

Egy élmény volt...

Tegnap este anyám nem minden hátsó szándék nélkül megkérdezte, hogy akkor hogy is dolgozunk ma? Miután megtudta, hogy gyakorlatilag egyikünk sem dolgozik sehogy, az után felajánlotta, hogy akkor ő kifizetné a belépő árának a felét, vigyük el a fiúkat ide. Nem kellett túl sok győzködés, elfogadtuk az ajánlatot, mert amit adnak, azt fogadd el  már jó sokszor nézegettük a honlapjukat, de mindig megállapítottuk, hogy sajnos most sem fér bele anyagilag.
Úgy gondoltam, tulajdonképpen a fogamnak is mindegy, hogy itt fáj, vagy ott, legalább a többiek hadd érezzék jól magukat.
Így aztán ma reggel útnak indultunk. Még kardigánban, mert igazából semmi standidő nem volt, de mivel itt fedett hely is van, hát nem aggódtunk. Lepakoltunk (kint), és kezdetét vette a végtelen csúszdázások és élménymedencézések sora. Már ami a család férfi ivarú egyedeit illeti. Mert hogy én... az érkezés után fél órával lecsúsztam az egyik benti csúszdán. Körülbelül gyerekként csúsztam ilyesmin utoljára, és hát mit mondjak.. most is már mire felértünk, egy kicsit paráztam, de Erik noszogatott, hogy "Anya, muszáj csúsznod, tök jó lesz", hát erre meg nem mond az ember nemet. Meg amúgy is lazulni akartam. Arra nem számítottam, hogy kicsit bepánikolok csúszás közben, és aztán egy olyan adrenalinlökettel érkezem le, amitől  fél órán keresztül fogcsattogtatósan vacogtam. Ezek után többet nem mertem... pedig kutyaharapást is szőrével...
De ez a fiúk élményeiből semmit nem vett el, gyakorlatilag hét órán keresztül úsztak, csúsztak, raftingoltak fáradhatatlanul, csak az evések idejére ültek le. Jó dolgunk van már velük, mert vannak akkorák, hogy hármasban, vagy akár kettesben is el merjük engedni őket, nem kell örökké mellettük állni. Ráadásul roppant szabálytisztelők is, úgyhogy még arra is volt mód, hogy egy-egy fél órát kettesben ücsörögve töltsünk, és úgy beszélgessünk, hogy senki nem kért inni, nem volt halaszthatatlanul fontos mondandója. De azért azt elárulom, hogy Patrik és Roland már fél nyolckor aludt ma este, Erik bírta a legtovább, ő kilenckor dőlt ki.
Na és hogy teljes legyen a saját lúzerségem története... ebben a szeles-napos időben az ücsörgésben sikerült úgy leégnem, hogy majd' bepisilek, úgy fájnak a combjaim.
De ez azért jó, mert ha ezt érzem, akkor a fogam kevésbé fáj.

Ha minden jól megy, akkor szombaton ismétlés következik. És akkor fényképezőgépet is viszek, ha addig élek is... :D

Megelőlegezem...

... a fiaimnak a "le a kalappal" díjat. Még ugyan van hátra egy jó pár nap a nyári szünetből, de most már akármi lesz is, bőven kiérdemelték. Mindhárman együtt is, és külön-külön is. 

Nem tettek ezért semmi igazán különöset, de mégis... Mert eltelt úgy a nyár nagyon nagy része, hogy írd és mondd egyetlen egyszer jutottunk el strandolni, és egyszer mentünk kirándulni. A fennmaradó időben ők nagyrészt vagy hármasban voltak itthon, vagy épp csak az egyikünk felügyeletét élvezhették. Még soha, egyetlen szóval sem morogtak azért, mert nem megyünk. Azért ugyan már volt görbülő száj, mert "már megint dolgozni mentek mindketten", de megértik. Még Roland is bámulatosan toleráns az idén nyáron e téren, zokszó nélkül vette tudomásul a legnagyobb kánikulában is, hogy nem tudunk strandolni menni, mert vagy anyának, vagy apának dolgozni kell. 

De ugyanígy nem követelőznek fagyiért, akármiért... ami van, azzal beérik. Ha nincs valami, akkor kitalálnak helyette mást. 

Ugyancsak zokszó nélkül pátyolgatják egymást, és a kutyákat is napközben. Figyelnek rájuk, kiengedik őket pisilni, cserélik a vizüket, sőt, összeszedik a kutyakakit is. Reggelente kelnek hét-fél nyolc tájban, hogy elvihessék őket sétálni. 

Nagyon hálás vagyok nekik, hogy ilyenek, mert nagyon nagy könnyebbséget jelent, hogy ők így állnak hozzá. 

Nálam hétvége indul...

Az a jó abban, hogy az ember lánya két napot ledolgozik egy nap alatt, hogy hirtelen az ölébe hullik ilyenkor egy háromnapos hétvége. :) Egészen jó ilyen hangulatban még dolgozni is, mert minden olyan percben, amikor a hócipőm tele van a ruhákkal (mert ma áthajtogattam a bolt egyik felét, mert az jó...) emlékeztethettem magam arra, hogy de holnap nem jövök. :D
Ma ugyan nem tarkították az életemet kedves vásárlók, csak ilyen egészen szimpla emberek fordultak meg nálam, de minden nap nem is lehet annyira pozitív töltetű, mint az a bizonyos volt a héten. Ehelyett  a gyerekeimmel folytatott telefonbeszélgetéseken kuncogtam:
Első telefon, úgy tizenegy tájban hívnak. Patrik a hívó, és ő is szól bele, de csak annyit, kissé morcosan, hogy
"Adom az Eriket, és beszéld meg vele, hogy méltóztasson kivinni a kutyákat, de most azonnal.."
A következő pillanatban Erik levegővétel nélküli kis csicsergős hangon már mondja is:
"Szia Anya, kivittem a kutyákat pisilni, és aztán úgy ítéltem meg, hogy a francia bulldogok számára ma túlságosan meleg van, úgyhogy beengedtem őket."
Kicsit lementem hídba ettől a mondattól, főleg, hogy "úgy ítélte meg"... de hogy egyik fiamnak se, de mindegyiknek igaza is legyen, megbeszéltük, hogy ebéd utánig még kiengedi a kutyákat a hátsó udvarba, ahol van hűs, de ebéd után bemehetnek, mert tényleg meleg van.
A következő telefon ebédidőben jött. Patriktól megint.
"Nem találtunk kakaóport a tartóban, úgyhogy megszórtuk azzal, amit találtunk, de nagyon keserű lett. (naná, az cukrozatlan, ráadásul holland is..) De mindegy, megesszük. (amúgy tejberizs) A barackot hogy gondoltad enni hozzá? Mindenkinek vágjam össze a tetejére?"
Itt megbeszéltük, hogy ne bajlódjon a vagdosással, bár igazán szép dolog tőle, hogy kiszolgálja az öccseit, de nyugodtan ehetik úgy is, hogy nincs összevágva, hanem mondjuk harapják mellé.
És aztán ma volt még egy, Patrik újfent, bár akkor én hívtam, érdeklődtem, kiszedte e a mosógépet (mielőtt megsajnálnátok, teregetni nem neki kellett), meg hogy megették e végül az ebédet, és hogy beengedték e a kutyákat. Miután ezeket megbeszéltük, mindhárom kérdésemre igent felelt egyébként, közölte, hogy
"Találtam Neked álláshirdetést."
"Hol?"-kérdezem
"Itt vagyok a decathlon oldalán, cipőket nézek magamnak, mert lehet, hogy azt kérek az Ildiéktől a szülinapomra, és itt van olyan, hogy pénzügy-számvitel, jelenleg nincs élő ajánlat, de beküldheti az önéletrajzát."
Itt gondolkodtam, hogy merjek e röhögni, de nem tettem, inkább elmagyaráztam, hogy ez azt jelenti, hogy nem érdemes jelentkezni, mert nincs hova.
"És cipőt találtál?"-érdeklődtem
"Igen, van itt kettő is, ami tetszik. Az egyik egy fehér, vagyis inkább szürkés, de jól néz ki, a másik meg ilyen deszkás cipő."
"A deszkás cipő nem biztos hogy jó ötlet, emlékszel, egyszer már volt, és nagyon fájt benne a hátad..?"
"Nem, már elfelejtettem, de igazad lehet, mert most már eszembe jutott. Majd ha hazajössz, megmutatom"

Nem nagy sztorik, nyilván. De jól érzékelteti, hogy a tavalyi rengeteg görcsösség után az idén mennyivel lazábban kezeljük mindannyian ezt a helyzetet, amikor anya, apa dolgozik, a gyerekek meg otthon. Gyakorlatilag önellátóak, épp csak főzni nem főznek maguknak (még?), de megmelegítik, elpakolnak utána, ellátják a kutyákat, egymást, stb. Ilyenkor még annak is tudok örülni, hogy ennyire telik az idő, hogy maholnap tizenhárom éves lesz a legnagyobb. :)
De elárulom, ők még nálam is jobban örülnek annak, hogy holnap nem megyek. :) És ez így is van rendjén. :)

Elég...

Remélem most már lehűltetek, kiszellőztettetek, miegymás, mert én holnap reggeltől igen erősen szorgalmazni fogom, hogy ide vissza a nyarat nekem. Nem kell kánikula, elég a harminc fok is, de ez, ami ma reggel volt, ezt kikérem magamnak így, júliusban. Ráadásul eddig olyan jól viseltem a frontokat is, még büszke is voltam magamra, hogy na, körülöttem mindenkit jobban megviselt ezúttal, mint engem. De ma estére nálam is tetőzött a szél, meg a hideg, meg gondolom még a hétfő is, szóval, kissé szédülős állapotban mondom, hogy elég ebből a korai őszből. Fázni fázhatunk még eleget, melegünk meg csak ebben a pár hónapban lehet.
Áááá, mindegy, mert úgyis hiába mondom én, többen vagytok, akik ezért a hülye időért imádkoztatok.

A munkanap eltelt, jobb volt, mint vártam. És ennyi elég is erről.. :D
Elkövettem ma egy óriási hibát. Ritkán követek el ilyet, még akkor is, ha ruhák között dolgozom. A hétvégi lagziba menéshez természetesen egyetlen rongyom sincs, és amúgy is kb. két hónapja szemezek ezzel a ruhával, úgyhogy ma hazahoztam felpróbálni. És ó, jajj, nekem, pont jó. És nagyon tetszik magamon is. Úgyhogy most itt várja, hogy hogy döntök. Fájni fog a szívem érte, ha nem veszem meg, az már biztos.De elég drága... még akkor is az marad, ha élek a kedvezményemmel.  Ezért nem szoktam semmit felpróbálni, főleg nem hazahozni. De úgy látszik, kijöttem a gyakorlatból e téren is.

Majd megálmodom...

Itt a vége, fuss el véle

Sok nap telt el. Egyik így, másik úgy. Néha felhőtlen nevetéssel, máskor morgással. Volt, hogy rohant az idő, és volt, hogy csak vánszorgott. Néha a saját agyamra mentem a gondolataimmal, vagy épp a szavaimmal, néha másokéra is. És volt olyan is, hogy mások mentek az én agyamra.
Azért egyetlen napját sem cseréltem volna el másra. Semmi pénzért sem. Mert minden pillanat jó volt, úgy, ahogy volt.
Na jó, most már megállt bennetek az ütő... ez biztos.
Szóval, sajnos letelt a szabadságom, és holnap reggel újra kezdődnek a dolgos hétköznapok. Amit nem várok egy cseppet sem, mert még most is azt mondom, hogy bármeddig el lennék itthon. De azért lehet, hogy holnap délelőtt hálás leszek érte, hogy egy rövid ideig nem hallom, ahogy a fiaim vitáznak. Természetesen hárman együtt. Az olyan agyzsibbasztós-tenyérviszketős tud lenni egy idő után. Olyan, amikor már az sem érdekel senkit, hogy ki kezdte, mind a háromnak szól a ledorongolás.
De azért ma még tisztességesen megdolgoztattam magam a konyhában, délelőtt a főzéssel. Még röhögtem is magamon, hogy ki hinné el a mai ebédet látva, hogy nem szeretek főzni? Sült krumpli volt, vegyes saláta (paradicsom, paprika, hagyma, saláta, mozzarella), tzatziki, rántott csirke (rendes és update), rántott máj (ez is update is), sült csirkecombfilé, és baconbe tekert csirkemáj. Finom volt. :)
Délután pedig rendrakás-felmosás után nekiálltam takarítani is. Először csak a csempét akartam, mert a tegnapi fritu-takarítás hagyott rajta nyomokat. De aztán ha már csinálom... felkiáltással elég sok mindennel végeztem. Végre a hűtőt is lemostam, a sütőt is kimostam (ahh.. mint új korában). Nagyon szépen csillog minden, úgyhogy nem bántam meg, hogy rászántam magam. Elfáradtam mondjuk, de ahogy annak idején Geszti is megírta már, kipihenem majd a munkahelyemen. :)

(bocsi az elején elkövetett csínyért, kommentben lehet rólam leszedni a keresztvizet..)

Majdnem strand

Tegnap este még úgy volt, hogy ma reggel strandra megyünk. Pedig tegnap Balázs kerítés-szerelés közben elvágta a kezét, ami egy jókora vágás a csuklóján, de ennek ellenére is úgy döntöttünk, hogy hát menjünk.
Aztán ma reggel hétkor szakadó esőre ébredtünk. És akkor úgy döntöttünk, hogy maradunk. Mert így két évvel és nyolc nappal a baleset után még mindig bennünk van, hogy ha akkor hallgattunk volna a sors figyelmeztetésére, és elindultunk volna hamarabb haza, akkor talán elkerülhető lett volna az egész.. Szóval, tanulva az esetből, úgy döntöttünk, hogy semmi nem történik véletlenül, és ha már nem volt elég figyelmeztetés a vágott seb, akkor még kaptunk esőt is, hogy nehogy útnak eredjünk. Hát hallgattunk a jó szóra. Helyette grilleztünk. Ami szintén tervben volt, csütörtökre, de így akkor előrébb hoztuk. :)
A fiúk jó fejek és megértőek voltak, eszükbe sem jutott kikérni maguknak az itthon maradást, és még délután sem "bezzegelt" senki közülük, amikor már hét ágra sütött a nap, és újfent harminc fok fölötti meleg volt.
Ennyi történt ma. Elég rendesen nyomik voltunk a reggeli eső után, úgyhogy csak úgy tengtünk-lengtünk, lógattuk a lábunkat. De ezért vagyunk szabin. Lábat lógatni. :)

Nincs hét gondolata

Mert nincs téma. Altair szabadságon van. :D Vagyis gondolom, hogy szabadságolta magát.
Így aztán most ez egy olyan szombat, amikor saját magamtól kell kitalálnom, hogy miről is írjak. Nem is olyan nagyon könnyű ez, amikor csupa semmiség és mindenség van az ember fejében. A semmiségek még engem sem nagyon érdekelnek, a mindenségek pedig olyanok, amiket nem tudok úgy leírni, hogy jól érthető legyen, ráadásul fennáll a veszélye annak is, hogy megbántok vele valakiket. Amit pedig igazán nem szeretnék, úgyhogy erről sem fogok írni. Végül is nem kell mindig mindent megosztani, ugyebár.. :D
Jelentem, végre tökéletes rend van a sufniban a kincskeresés után. A szivattyú tökéletesen teszi a dolgát (még jó, hiszen éppen ezért vettük), úgyhogy visszakerült a szekrény is eredeti helyére. Az itt-ott elhelyezett mindenfélék újra rendesen a helyükre kerültek. Sőt, sosem látott rend van odabent. Remélhetőleg azért ezentúl ezt igen rendszeresen fogjuk látni, nem soha többé. Jó, ez már csak rajtunk múlik, mennyire leszünk rendszeretőek. De ezzel nem szokott gond lenni.
Aztán.. a hajam is megrövidült. Éppen a fele lett annak, ami volt. Egyébként nem sikerült hétre odaérnem, azon egyszerű oknál fogva, hogy fél nyolckor ébredtem. Mentségem, hogy valami őrült zagyvaságot álmodtam előtte. Az ébredés utáni második percben már a fodrásszal beszéltem, aki megnyugtatott, hogy semmi gond, menjek csak. Kicsit megütközve nézett rám, amikor mondtam neki, hogy mennyit vágjon, kétszer is visszakérdezett, hogy biztos vagyok e benne, mielőtt belevágott, de mondtam, hogy csak vágja.. meg nyírja fel, meg ritkítsa meg. Hihetetlen megkönnyebbülés volt ennyi hajat otthagyni neki. El is döntöttem, hogy ezentúl majd mindig ez lesz. Ősztől tavaszig megnövesztem, nyáron meg levágatom. :)
Egyébként műkörmöm sincs most. Lehet, hogy majd mire megyünk az esküvőre, megcsináltatom, de most hagyom pihenni. Az utolsó két alkalommal úgyis elég hamar elengedte a saját körmöm a másikat, gondolom azért alatta csak elvékonyodik a sajátom, meg a meleget is nehezen bírta. Ahogy izzadt a kezem, úgy potyogtak le sorban. Mondhatnám, hogy szétestem a melegtől.. :D
Ezt a szabadság-dolgot meg meg tudnám szokni. Jó sokáig bírnám. Ugyan nem vagyunk nagyon utazgatós-programcsinálós fajták, egészen jól elvagyunk itthon, sőt.. még szeretünk is itthon lenni, de még egy percig sem unatkoztunk. Szóval, tudnám értékelni, ha tartana még vagy három hétig. És nagyon jó érzés, hogy még egész jövő héten is ez lesz. :)

A legforróbb nap

Be kell valljam töredelmesen, hogy a mai forróság már engem is megviselt. Eddig nagyon jól bírtam, sőt, mindenkit, aki esőtáncot járt, és frissítő záporért könyörgött, lehurrogtam, hogy ne őrüljön már meg, nyár van, legyen csak kánikula. Tegnap még a harminckét fokos szobában porszívóztam, aztán felmostam. Igaz, leizzadtam közben rendesen, talán életemben először izzadtam úgy, hogy igazából csöpögött rólam a víz, de még nem jelentett gondot. Aztán tegnap este, miután túl voltunk a viharon, amivel érkezett egy jó kis lehűlés, meg egy ejjdenemhiányzott fejfájás, valahogy fordult a kocka, mert ma sehogy sem volt jó. Nyűgös voltam, és folyton melegem volt, a fejfájásomat sem kialudni nem sikerült éjjel, sem ma ezerféle fájdalomcsillapítóval elmulasztani. Továbbra is meleg és nyárpárti maradok, ehhez kétség nem fér, mert még mindig jobban szeretek izzadni, mint annyira fázni, hogy begörcsöljenek az izmaim, de most már visszatérhetünk a normális nyárhoz szerintem is. Elég lesz ide a harminc fok, na jó, még harminckettőben, harmincháromban én tök jól vagyok. De alkuképes lehet a celsius részemről. :)
Egyébként olvastátok, hogy nem csak a meleg rekordok dőlnek meg sorban, hanem az áramfogyasztási rekord is megdőlt? Ma pl. 39,3 fok volt az ország legmelegebb városában (sajnos sikerült elfelejtenem a nevét), és tegnap 6343 megawatt áramot használtunk el. Gondolom mindenhol megy minden ventilátor, már az is vett légkondit, aki még nem akart az idén, a hűtők a lehető legnagyobb teljesítménnyel próbálnak hűteni. Szóval.. nem meglepő.
Azt hittem egyébként, hogy a mai napot már nem fogom kibírni ezzel a borzasztó fejfájással ájulás nélkül. Még az is megfordult a fejemben, hogy mekkora gáz lenne már, ha pont én ájulnék el, aki annyira szeretem a meleget és a nyarat? De szerencsére nem történt ilyesmi, az utolsó előtti pillanatban álltam neki egy bödön fagyinak, ami sikeresen lehűtött bennem minden ilyesmit. Ahogy Roland mondaná: "lefagyasztotta az agyam".
Nálunk pedig ezen a legforróbb napon hamburger készült ebédre (a bucit nem én sütöttem), megvettük a szivattyút a kúthoz, meg a slag-ot is, úgyhogy este már a saját vizünkkel locsoltunk.
A gyerekek egyetlen hang nélkül nagyon jól bírják a kánikulát, azt hiszem, még örülnek is, hogy nem mehetnek ki, mert így legalább nem mondjuk nekik egyfolytában, hogy menjenek már, és kezdjenek magukkal valamit. Ez csak este hat után kezdődik..
Azért az tetszik, hogy akármit mosok, fél óra alatt megszárad. :)
Ja,  és nálunk nem fogy rekordmennyiségű áram, mi dinnyefogyasztási rekordokat döntögetünk. Napi hét kiló alatt meg sem állunk... :D
De holnap akármilyen idő lesz is, sokkal jobban fogom érezni magam, mert reggel hétre fodrászhoz megyek, aki reményeim szerint megszabadít a hajtömegem felétől.. micsoda megkönnyebbülés lesz. :)

A semmiről

Merthogy ma nem történt semmi. És nem gondolkodtam semmiről. Ilyen ritkán van, de most ez így alakult. Végre, lélegeznek fel azok, akik még annál is többet kapnak a gondolataimból, mint azok, akik csak olvassák... :) Estére viszont azért elfárasztott ez a semmi is, és most itt ülök zsibbadtan, ásítozva.
Mondjuk eltöltöttem úgy két órát, hogy azt hittem, ma a gyerekeim kint alszanak a kertben. De aztán előbb Rolandot kísérte be Erik, aki elmondása szerint "félt és hiányzott neki a benti lét", majd egy fél órával később Eriket kísérte be Patrik, aki szimplán csak félt. Aztán Patrik még visszament, de küldtem neki egy sms-t (a kert végébe, na, azért ez ám a nemsemmi), hogy jöjjön be nyugodtan, nem ciki bejönni. Így aztán ő is bejött. Mindegy, megpróbálták. :) Én meg sem próbáltam volna. :D
Főleg azok után, hogy múlt héten többször is találkám volt éjnek évadján Sün Aladárral (vagy valamelyik tesójával), aki, ha nem tudnátok, egy kifejezetten hangos állat. Vagyis nem is ő, mert ő viszonylag csendben lapult összegömbölyödve.... a kutyaházak mellett. Két felbőszült francia bulldog pedig teljesen értetlenül nézte és ugatta, szaglászták, el nem tudták képzelni, mi a fene ez a szúrós izé, aminek szaga van? :D Na mondjuk akkor nem volt ez annyira vicces, amikor fél tizenkettőkor kellett kimenni a Sünit jobb belátásra bírni, és felkérni a távozásra a kutyák lakhelyétől. Akkor Balázs még a tenyerén hordozta hátra a kertbe, ahol a feltételezett lakhelye van. Másnap újra megérkezett, kicsit később ugyan, fél egykor, és már volt annyi esze, hogy ne menjen be a kutyákhoz, de annyi még nem, hogy a kerítés közelébe sem... Freddy vinnyogott, ugatott, és próbálta a kerítést is átugrani, hogy azt a szagos valamit megkaparintsa... én meg noszogattam Sün komát, hogy igyekezzen már hazafelé, mert egyrészt álmos vagyok, másrészt felverik az egész környéket  ők ketten. :) De persze ő minden ugatásnál összegömbölyödött ijedtében... úgyhogy elég lassan haladtunk.
Azóta nem jött, lehet, hogy egy életre sokkolta az akkori élmény..
Mindegy, szóval nem szívesen aludnék ott a kert végében, ahol sünök járkálnak.. finnyás is vagyok, meg beszari is..
Na és még mielőtt elaludnék, elmondom a nap jó hírét. Holnaptól szabin vagyunk. Balázs is, én is. Egészen jövő hét péntekig. Sállállálá... :)

Jó kis hétvége

Nem volt rossz az egész hét sem amúgy, meg tudnám szokni ezt a két nap munka- öt nap lazulás munkarendet, főleg, hogy a jövő hét is ilyen lesz. :D De míg egész héten "csak" itthon voltunk, addig szombaton végre már olyan igazi strandidő ígérkezett, amire a 14 év alattiak várnak már vagy másfél hete, mert az előző dögmeleges időben végre mindketten egyszerre voltunk itthon az apjukkal, addigra pont megérkezett a lehűlés, így aztán a strand elmaradt. Na de szombaton semmi akadály nem állta utunkat. Igaz, kicsit aggódtunk a kutyák miatt, mert a nagy hőségben ők egyébként a lakásban vannak (nem bírják ezt a meleget, és fajtájukból adódóan könnyebben is kapnak hőgutát az "átlagnál"), de bezárni sem lehetett őket ide, meg nyitva hagyni sem a lakást. Dédipapa gondjaira bíztuk őket, szigorúan meghagyva,hogy két óránként engedje ki őket, cserélje le a vizüket. Máskor is, mikor mi mindketten dolgozunk, és a gyerekek is suliban vannak, ő szokta intézni őket, úgyhogy ez nem újdonság. Na de ez részletkérdés.. a lényeg, hogy elindultunk ötösben. Még én is vártam, pedig rólam köztudott, hogy a kánikulát szeretem, de a strandot annyira már nem kultiválom. De most semmi olyan nem volt bennem, hogy "már megint egy kárbaveszett nap'", vagy "halálra fogom unni magam". Hogy mennyit számított a fejben eldöntés, azt nem tudom, mindenesetre én már az előző esti bikini alsó keresés közben (egyébként abban a fiókban volt, ahol lennie kellett, csak vak vagyok) eldöntöttem, hogy márpedig én holnap fürdeni is fogok, lesz, ami lesz. A gyerekek is, és Balázs is a legnagyobb természetességgel mentek bele a szerintem jéghideg vízbe, én azért óvatos duhaj voltam, és nagyon fokozatosan merészkedtem csak bele. Úgy kell elképzelni, hogy először csak a lábujjaim, aztán bokáig... aztán a lábam térdig... és itt megszívtam, mert segítettek átlépni pár lépcsőfokot. :D Jó, hát tényleg, két perc sem volt a hideg rész, utána már jó volt. Egy ideig.. de azért ahogy azt éreztem, hogy lehűltem, azonnal ki is jöttem, nem kockáztatva egy újabb vesegörcsöt esetleg. Roland körülbelül bármeddig képes lett volna a vízben, és a víz alatt lenni. Úszógumi és karúszó nélkül úszik, csak az úszószemüveg tartozék most már neki is. Patrik és Erik kipróbálták (legnagyobb örömömre) a vízi pankrációt is. Mi pedig mindezek között próbáltunk azért pihenni is. A felmentő sereg kora délután érkezett anyámék személyében, aki ugyan még fél tizenegykor hívott, és akkor mondta, hogy bánja már, hogy nem jöttek reggel, én meg próbáltam rábeszélni, hogy még most sem késő, de azt gondoltuk, tutira nem indul el. És mégis.. :) Épp jókor egyébként, mert addigra kezdtem agymenést kapni a folyamatos evéstől, ivástól, meg a kérdésektől, hogy "játszunk akkor tabu-t?" "mikor megyünk a vízbe?" "letelt már a húsz perc?"
És amiért még pluszban megérte tegnap strandolni: Erik egyszer csak felkiáltott, hogy "ott egy őrült nő a medence szélén" Persze, hogy mindenki megnézte. Az őrült nő zumba oktató volt. Nem csak azért, mert Michael Teló azt énekelte, hogy "nossa, nossa", hanem azért is, mert végre kipróbálhattam, de mindenféle óvatos mártózgatás nélkül a vízben termettem zumbázni. :D Nagyon jó volt, Erik és Roland is csinálta, bár Erik jó sokszor abbahagyta, mert zavarbajött. :) Szóval, egy élmény volt. Kíváncsi leszek rá, máskor is lesz e hozzá szerencsénk. :) Én nem bánnám. :)
Hét óra körül értünk haza, kutyák épségben vártak bennünket, természetesen nagyon örültek nekünk. :) Ma pedig kárpótoltuk mindkettőt, mert már reggel frissítő fürdéssel kezdték a napot, aztán egész nap kedvükre hűlhettek a konyhapadlón. :)
És akkor ma, a rengeteg pihegés és izzadás után (ó, igen, már én is..), pedig Balázs még a palacsinta sütést is átvállalta, amit tegnap ígértem be mai vacsorának, végre elérkezett az EB döntő ideje. Annyira nem érdekelt már, mint ha az a meccs lett volna, mint amit vártam, de ki nem hagytam volna semmi pénzért sem. (najó, van az a pénz, de senki nem ajánlotta fel) Spanyolország-Olaszország. Sokat vártam az olaszoktól azok után, ahogy a németeket megverték az elődöntőben. Nos, ehhez képest nemhogy sokat, de tulajdonképpen semmit nem mutattak abból a játékból, ráadásul a 2:0-s vezetés után Motta sérülése miatt emberhátrányba kerültek. Ettől meg aztán úgy tűnt, teljesen magukba is zuhantak, mert még kaptak két gólt, így azt kell mondanom, a spanyolok gyönyörű focival, teljesen megérdemelten nyerték meg az Európa Bajnokságot. Aki négy nullára tud nyerni egy EB döntőben, az már megérdemli. Továbbra sem ők lesznek a szívem csücskei, de ezúttal minden tiszteletem az övék. A legemberibb viselkedés volt Torres-től az a gólpassz a végén az első meccses Matának, aki így természetesen gólt is szerzett. :) Azt hiszem, élete legjobb meccse volt ez, még akkor is, ha csak öt percre állt be. (na de milyen öt percre.. :D)
Az a jelenet pedig, amikor a meccs lefújása után ezek az európa bajnok focisták kimentek a lelátókhoz a gyerekeikért, hogy bevihessék őket a pályára, valami bűbájos volt. És akkor jutott eszembe, hogy én legtöbbször úgy nézem a focit, hogy "milyen büszke lehet rá az anyukája", pedig biztos jó sokan vannak, akiknek így, mint ezeknek a spanyol fiúknak is, a gyerekeik is szurkolnak. Elnézve a kis Leo Torres-t, még nála eltelik egy kis idő, amíg büszke lesz a rendkívüli gólvágó tehetséggel megáldott apukájára, és talán nem is fog emlékezni a mostani döntőre, amin pedig ott volt, de biztos, hogy sokan voltak ott a nagyobb gyerekek közül, akik értették, és érezték, hogy az ő apukájuknak szól a "viva espana". Fantasztikus lehet.. :)
A díjátadón persze együtt könnyeztem az olaszokkal, sosem bírom ki, ha sírni látom a vesztes csapatot. :)
Így esett, hogy a focit ismét a spanyolok uralják. Még két évig biztosan.. aztán hátha emberükre akadnak majd Brazíliában, a vb-n. :D Vagy nem... :D
És így esett, hogy egy igazán jó kis hétvégén volt. Az meg csak külön hab a tortán, hogy mindketten két napot dolgozunk, aztán újra szabadságon leszünk. Halleluja..

Az élet végtelen körforgásában

,ahol most vagyok, minden teljes, egész és tökéletes, de az élet mégis folyton változik...(folytatás itt, ha érdekel) Az esetek többségében én ezt rendesen elfelejtem. A legkevésbé sem érzem sem teljesnek, sem tökéletesnek a világomat, azt meg végképp nem mondhatom, hogy "világomban minden rendben van". Vagyis mondani épp mondhatom, de nem leszek hiteles, mert én sem fogom elhinni. Nincs kézzelfogható oka ennek, mert ha csak felszínes dolgokat nézünk, akkor elégedettnek kéne lennem. De még mennyire, hogy annak... mindkettőnknek van munkája, ami a mostani világban máris nagy szó. Minden csekkünk be van fizetve, egyetlen egy elmaradásunk sem volt az elmúlt öt évben sem. És ez is nagy szó, azt hiszem. Minden nap van mit ennünk, és ugyan a hóvégék még mindig nadrágszíjösszehúzósak, de csak az utolsó napok azok, amikor nagyon meg kell fontolni, hogy mit veszünk. Nagyjából egészségesek vagyunk, ami bajunk van, az is kezelve van, vagy épp nyugalomban van, és egyik sem túl nagy baj. A gyerekeink helyesek, okosak, de legfőképpen vannak.. ami megint csak mekkora dolog már.
Kicsit szégyellem is, hogy én ennek ellenére elégedetlen vagyok a sorsommal. Ó, igen, tudom, én vagyok az, aki változtatni tudnék rajta.. de mégsem. Valamit nagyon nem jól csinálok, mert akármerre indulok, kőkemény betonfalakba ütközöm, és nem sikerül semmi. Sem másik munka, sem elköltözni, sem nyaralni menni (jelen pillanatban a fele királyságomat adnám egy hétért a Balatonon). Gondolom, hogy a hiba az én készülékemben van, mert csak én vagyok a családban akkora lúzer, hogy pl. a lottószámok közül négyet tök mellé ikszelek, egyet meg eltalálok. És ez a tökéletes példa mindenre. Jelentkeztem már úgy valahova, hogy megvolt mindenféle összeköttetés, és az álláshely az én jelentkezésem előtt fél órával keletkezett. Mégsem én lettem a nyerő ember, pedig nagyon-nagyon szerettem volna. Lehet rajtam valami titkos kód valahol, ami azt sugallja kifelé, hogy "született lúzer"? Nem tudom. 
Rosszabb napjaimon a kardomba dőlök minden sikertelenségemen, és magamba zárkózom, hogy senki ne is tudja, ne is lássa. Még rosszabb napjaimon a kardomba dőlésen túl mindenkit utálok, akiknek (szerintem) jobb, vagy könnyebb, vagy legalább valami olyasmit csinál, amit szeret. 
Jobb napjaimon azt mondom magamnak, még mindig nem jött el az idő a továbblépésre. Még mindig hiányzik belőlem valami, ami épp azt a következő lépést segítené elő. Nem tudok rájönni mi ez. Amíg nem jövök rá, addig meg váltakoznak ezek a jobb-rosszabb-még rosszabb napok. A jobbakon azért még álmodozom arról, hogy nemsokára lesz egy másik munkám, amivel sokkal jobban fogok keresni, és elköltözhetünk albérletbe egy nagyobb családi házba, ahol minden gyerekemnek lesz saját szobája, és a kutyák is elférnek majd. :) A rosszabbakon meg ezek miatt az álmok miatt még jobban utálom a mostani helyzetet. Ez is egyféle körforgás.. :D


No, de hogy elhiggyétek, hogy ez nem egy kesergő poszt, hanem csak tényközlő, elmondom még, hogy holnap megejtjük az idei első strandolásunkat. A gyerekek be vannak sózva, főleg, mert két hete készülünk, én meg még bőszen keresem a bikinim alsó részét. Remélhetőleg előkerül reggelig. :D

Ja, és mivel többen is megemlítettek a saját blogjaitokon emiatt, elárulom, hogy igen, élvezem, hogy meleg van. Ahogy Anikó nevezte: Dius-meleg. Szóval, aki utálja, engem szidjon, én kértem. :D

Nyár van, nyár...

Végre. Na oké, hát annak, aki szétfagyott egész télen, ez azért igazi kánaán. Bánom is én, hogy levegőt nem lehet kapni jóformán olyan forróság van, hogy a lábamon mindenféle kiütések jelentek meg, hogy néha olyan helyeken is izzadok, ahol amúgy sosem... De én nagyon örülök neki, hogy végre itt a nyár. Akkor is, ha dolgoznom kell ebben a melegben is (és elárulom, hogy a huszonhét fokos üzletben sem jobb, mint a tizenkét fokosban volt), akkor is, ha egy rakás plusz energiát kell mozgósítani a puszta léthez is. Nem érdekel.. meleg van, és én ezért rimánkodom úgy október óta. :)
És ha nyár, meg jó idő, akkor sokaknak ugye a strand ugrik be először. Nekem is, meg persze a gyerekeimnek is, (akik amúgy kikérték maguknak, hogy én ma dolgoztam, mikor az apjuk szabadnapos volt, és milyen jó lett volna strandolni) természetesen. De jó fejek amúgy, mert simán elvannak idebent, amíg nem lehet kimenni, egy-két szájhúzás volt csak annak hírére is, hogy legkorábban szombaton leszünk újra itthon mindketten egész nap velük.
De ha nyár, akkor azért az esküvők is eszünkbe jutnak, nem? Mert legtöbben valahogy nyáron esküsznek örök hűséget. (oké, meg tavasszal)
Múlt hét szombaton is lagziban voltunk, egy nagyon kedves barátunk hívott meg bennünket. Szívmelengető volt a meghívás ténye is, mert egészen szűk családi körben tartották csak. És mi belefértünk. Ami mindig jó érzés, mert ettől valahogy nő a családunk is, ha az embernek ilyen barátai vannak. Szép volt, jó volt, gyerekek is nagyon jól érezték magukat, Erik konkrétan még két napig bulizni akart visszamenni. Ők már nászúton vannak épp Horvátországban, és aztán alig hazajönnek, T. megy vissza Svájcba (ott él, és dolgozik), R. pedig a hónap végén megy majd utána, addigra elkészülnek az új nevére szóló papírjai. Így várhatóan az idén már nem találkozunk, de nem baj. :) Örültünk, hogy megosztották velünk életük legfontosabb pillanatát.
Ma pedig újabb meghívó érkezett. Balázs unokaöccse nősül. Kedves pár, öröm rájuk nézni. Fiatalok, mosolygósak, szépek, öntudatosak és céltudatosak. :) A meghívó is olyan, mint ők. Kedves és mosolygós. Külön tetszik, hogy úgy kezdődik, "Kedves Dia, Balázs, Roland, Erik és Patrik!" Személyesen hozták, beszélgettünk egy órácskát. Amikor elmentek, szinte egyszerre állapítottuk meg Balázzsal, hogy mindkettőnket a fiatalkori önmagunkra emlékeztetnek ők. Ugyanolyan "gyerekként" kerültek össze, mint mi.... és majdnem ugyanannyi idősen kötnek házasságot (ők idősebbek picit). Jó volt látni egykori bizakodó önmagunkat, már csak azért is, mert kicsit visszafiatalodtunk, és visszajött valami abból az optimista énünkből, amivel valaha nekivágtunk a közös utunknak. :)
Szóval, július végén is lagziba megyünk, újra tanúi lehetünk két ember nagyon boldog pillanatának, és ez jó.
És még mindent tartogathat a nyár.... Őszintén? Azt sem bánom, ha sosem lesz vége... :)

Vakáció

A háromból kettőnek ez a mai volt az utolsó nap, ez is már csak olyan ímmel-ámmal eltöltött, mindegyik korábban jött haza a leginkább semmit nem csinálásból, amivel az iskolában foglalkoztak. És ezzel megkezdődött hivatalosan is számukra a két és fél hónap gondtalan pihenés. Gondolom egy-két hét múlva már aktív unatkozás is lesz, nem csak lazulás és örülés, hogy nem kell kelni, nem kell leckét írni, nem kell ott ülni a suliban. Főleg, hogy ez megint egy olyan nyári szünet lesz, mint a tavalyi, hogy azért sokat lesznek majd egyedül, amíg mi dolgozunk. Nem aggódom már miatta, mert tavaly is megoldottuk, megoldották minden gond nélkül ezeket a napokat, azt gondolom, akkor ez aztán az idén még ennyire sem lesz gond. Tavaly nehezített pálya volt nekik, mert még viszonylag csendben is kellett (volna) lenni, hogy az apjuk legalább pár órát tudjon aludni.
Kicsit irigylem őket érte, mert emlékszem azért még az érzésre, amit egy ilyen utolsó nap okozott annak idején. Már akkor elterveztem, hogy mennyi mindent fogok csinálni a szünetben, mennyit fogok olvasni, aludni, kivel hova fogok elmenni, meg ilyenek... na persze nem mindent valósítottam meg ebből, de az a határtalan szabadság érzés az örökre megmarad. És most jó volna újra átélni. :) Rám is férne.
A harmadik még holnap megy oviba. Maradhatna itthon, elférne, és nem is lenne útban sem, de az óvó nénik még "kikönyörögték" a holnapi napot, hogy még egy kicsit az övék lehessen. :) Hát legyen... Roland sem tiltakozik egyébként, és csak remélem, hogy megússzuk a holnapi búcsúzkodást pár könnycseppel, zokogás nélkül. :) Neki lesz egyébként a leggondtalanabb nyara. Semmi dolga nem lesz, csak hogy játszon és pihenjen. Azt hiszem, ezt megoldja majd. :)