Meglepke

Amikor már biztos volt, hogy szabira jöhetek szerdától a hét további részére, akkor többen is megfogadtatták velem, hogy tényleg, igaziból pihenni fogok. Persze, mindenkinek megígértem, és nem is gondolkodtam rajta tovább, mert gondoltam, majd lesz, ahogy lesz. Komoly terveim nem voltak, bár a lakásra nyilván ráférne egy újabb alapos nagytakarítás, meg az ágyneműre a mosás, de ezt is csak nyugtáztam. Aztán végül mégis úgy alakult- leginkább az új telefonomnak köszönhetően- hogy tényleg és igaziból pihenek. Mondjuk így, a második nap után érzem csak, hogy mennyire nagyon kellett is ez. És nem arról szól ez a pihenés, hogy fekszem az ágyon, és nézem a tévét, mert pl. ma is alig voltunk itthon, hanem arról, hogy azt csinálhatok, amit csak akarok. Ezt bírom nagyon. Persze, elég hálás vagyok érte a másik felemnek (igen, már megint az ömlengés.. de ha egyszer tényleg..), amiért félretéve mindent azt helyezte előtérbe, aminek én örülök. Mondhatnám, hogy ez akkor az én hetem..
De.. mivel nem vagyok egy önző dög (csak egy egészen kicsikét), és mivel az én legjobb barátomnak holnap névnapja lesz, így gondoltam egyet, és megbeszéltem az én nagyon rendes férjemmel, hogy hadd osztozzak vele az én hetemen, és lepjük ma meg. Így aztán, a posta szolgálatait nem vettem igénybe, hogy elvigye neki az ajándékát, hanem személyesen vittük el. Majdnem jól számoltam ki azt is, hogy mikorra ér haza, de egy negyed órát tévedtem, így aztán fel kellett hívnom, és a telefonban elárultam, hogy "Akkor negyed óra múlva találkozunk." Visszakérdezett, hogy "Találkozunk????? (ennyi kérdőjel volt a hangjában) Ott vagytok nálunk?"
És igen, találkoztunk. Egy éve lesz éppen holnap, hogy utoljára láttuk egymást. Mondjuk ez nem jelent semmit, mert ettől függetlenül mindent tudunk a másikról, mert rendszeresen kitárgyalunk mindent és bármit. Nincsenek, nem voltak, és azt remélem soha nem is lesznek köztünk tabu témák, és sosem fogja egyikünk sem untatni a másikat, még ha épp az életünk legnagyobb problémája, hogy pl. milyen színűre festesse a körmét. Egy év alatt változtunk is, meg nem is. Kicsit mintha fiatalodtunk volna mindketten, de Ő egészen biztosan. A jelenlegi állapotában nagyon szép (és ezért minimum meg fog ölni, hogy ilyeneket írok róla, miután már nem pirul, és a szeme sem könnyezik), és igazából semmit sem változott. De amúgy ez is mindegy, mert ha a világ rondája lenne, én akkor is ugyanígy szeretném őt.
Na és akkor, hogy el is meséljem végre rendesen, meglepődött rendesen, és nagyon örült is. Nekünk is, meg az ajándéknak is. Nem sokat időztünk ezúttal, mert este is volt már, meg a gyerekek is itthon vártak minket, de minden perce nagyon jó volt. :)
Nekem pedig ez egy igazi bónusz nap volt. Örömet szerezhettem valakinek, ami mindig jó. :) Ráadásul kettesben autóztunk hazafelé a naplementében. Ami lehetne tömény giccs, ámde mégsem.. :)

Kapcsolatok

Az emberi kapcsolatok terén az a legnehezebb, hogy mindig mindenkit úgy fogadjunk el, ahogy van. Nehéz ez a felületes ismeretségeknél is, már csak azért is, mert van az a bizonyos "első látásra" "ítélet", vagy inkább érzés, amitől nem biztos, hogy meg tudunk szabadulni egykönnyen. De még mindig könnyebb ez azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikkel mondjuk csak naponta kétszer összefutunk valahol, mint azokkal, akikkel  szorosabb kapcsolatot ápolunk.
Az összes tapasztalatom azt mondja, hogy a barátság az, ami a leginkább megbocsátó és elfogadó érzelmi állapot két ember között. Nincs benne elvárás, nincs érdekügy, nincs nevelési szándék, szimplán csak a szeretet van egymás iránt. Néha nyilván előfordul egy-egy fuvallatnyi másabb érzés, amikor hirtelen megtorpan az ember, mert nem érti a pillanatnyi helyzetet, de még ezen is sokkal könnyebb átlendülni, mint bármely más kapcsolat esetén.
A szerelem egy egészen sajátságos állapot, és szerelmespár egyik tagjának lenni is az. Mert amikor az ember szerelmes, akkor túlzásokba képes esni. Túlszeret, túlfélt, túlaggódik. Mert szerelmesként a másikból minden kell, az utolsó porcikájáig, lehetőleg úgy, hogy még neki magának se nagyon jusson önmagából. Ha szerencsés a szerelmespár, akkor mindketten egyforma érzelmi szinten vannak, és egyformán űzik ezt. Ha nem, abból baj lehet.
Amikor a szerelmes őrület kicsit már megszelidül, és eljut az ember oda, hogy társa lesz annak a valakinek, akit nemrég még szőröstől-bőröstől a magáénak akart, akkor már ott lebeg a baráti kapcsolat tisztasága és ártatlansága is a végtelen szeretet mellett. Ez az egyik legjobb dolog a világon. Mert már nem akarja az ember mindenáron csak magáénak, és mégis a másik minden gondolata is az övé.
A legeslegnehezebb minden emberi kapcsolat között a szülőség. A legtisztább és legelemibb szeretettel szereti az ember a gyerekét, az első pillanattól fogva. Mégis, mindig akad valami, ami mint afféle elvárás van jelen. Mert a legjobbat akarja az ember a gyerekének. Lehetőleg mindenből. De mindenképp jobbat, mint ami neki magának jutott. Kicsit olyan, mint a szerelem. Ugyanazok a túlzások, mint akkor. Csak másképp. Ha az ember képes a gyereke barátja lenni, onnan már nyert ügye van. Feltéve, hogy úgy egyébként tudja is, milyen barátnak lenni. És feltéve, hogy képes megállni a határon ebben a barátságban. Mert itt elvárások, érdekek nélküli barátságról van szó, de kell, hogy legyen benne nevelési szándék.
Néha úgy érzem, vagyok ilyen barátja a gyerekeimnek. Máskor meg úgy, hogy sosem leszek rá képes. Majd meglátjuk.

A legjobb barátom

Úgy emlékszem, olyan negyedik osztályos lehettem, amikor egyszer az akkori magyar tanárom ezzel a címmel íratott velünk fogalmazást. Akkor nagyon nehezen találtam a szavakat, mert akkor még nem volt nekem ilyenem. Sőt, nagyon sokáig nem tudtam volna hiteles fogalmazást beadni a témában. Szerencsémre fantáziám már akkor is volt, úgyhogy egy kitalált legjobb barátról írtam, és a fogalmazásom is ötös lett.
Sokkal nagyobb szerencsémre, az élet úgy hozta, hogy ha most újra negyedikes lennék, akkor már lenne kiről írnom. Kettő legjobb barátom is van, a saját kettős személyiségemből fakadóan, mindegyikőjük valahogy másképp kapcsolódik hozzám, és mégis ugyanúgy.
Ma arról a legjobb barátomról mesélek Nektek, akinek éppen ma nevezetes napja vagyon. Nem hatesztendős lett, mint Vackor abban a verses mesében, és nem is fogom elárulni, hogy mennyi. Már csak azért sem, mert az én legjobb barátomra igazán igaz ez az idézet: "Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit!" 
Az én legjobb barátom egy olyan ember, akit nem lehet megunni. Igazi barát, akinek lehet sírni a vállán, akivel lehet önfeledten nevetni, aki képes őszintén kritizálni, ha a szükség úgy hozza, sőt, akár még kicsit észhez is téríteni. De olyan ember is, aki hagyja, hogy kritizáljam, ha a szükség úgy hozza, vagy akár észhez térítsem. Aki felhív, mert aggódott a blogbejegyzésemet olvasva, hogy talán nem vagyok jól. Aki számon tartja, mikor kell orvoshoz mennem, és biztosan nem felejti el, hogy aznap reggel küldjön legalább egy bátorító sms-t.
Olyan ember, aki a szeretteiért bármilyen áldozatot képes meghozni, aki mindennek utána jár, utána olvas, és számon tart.
Ha az lenne a feladat, hogy írjam le, milyennek látom őt, könnyű dolgom lenne: csinos, kedves arcú, nőies, és fiatalos. :)
Ha az lenne a feladat, hogy írjam le, mit szeretek benne a legjobban, szintén könnyű dolgom lenne: Őt magát, ahogy van. :)
Mostanára, mire idáig eljutott az olvasásban, már szörnyen zavarba jött, és azt gondolja magában, hogy azt hitte, többször már nem fogom meglepni ilyesmivel. De elárulom, még jut a következő évekre is a tarsolyomból, mert még mindig nem mondtam el, és nem írtam le mindent. De ha mindent leírnék, mi lenne a következő hatvan évben? Mert még az összesen szeretném köszönteni őt.
Úgyhogy most már csak ennyit szeretnék még Neked, kedves Eszter:

"Szülinapod végre elérkezett, egy szerető szív rólad megemlékezett, adassék meg minden, mire szíved vágyik, élj boldogan még nagyon sokáig."

Nyár van, nyár...

Végre. Na oké, hát annak, aki szétfagyott egész télen, ez azért igazi kánaán. Bánom is én, hogy levegőt nem lehet kapni jóformán olyan forróság van, hogy a lábamon mindenféle kiütések jelentek meg, hogy néha olyan helyeken is izzadok, ahol amúgy sosem... De én nagyon örülök neki, hogy végre itt a nyár. Akkor is, ha dolgoznom kell ebben a melegben is (és elárulom, hogy a huszonhét fokos üzletben sem jobb, mint a tizenkét fokosban volt), akkor is, ha egy rakás plusz energiát kell mozgósítani a puszta léthez is. Nem érdekel.. meleg van, és én ezért rimánkodom úgy október óta. :)
És ha nyár, meg jó idő, akkor sokaknak ugye a strand ugrik be először. Nekem is, meg persze a gyerekeimnek is, (akik amúgy kikérték maguknak, hogy én ma dolgoztam, mikor az apjuk szabadnapos volt, és milyen jó lett volna strandolni) természetesen. De jó fejek amúgy, mert simán elvannak idebent, amíg nem lehet kimenni, egy-két szájhúzás volt csak annak hírére is, hogy legkorábban szombaton leszünk újra itthon mindketten egész nap velük.
De ha nyár, akkor azért az esküvők is eszünkbe jutnak, nem? Mert legtöbben valahogy nyáron esküsznek örök hűséget. (oké, meg tavasszal)
Múlt hét szombaton is lagziban voltunk, egy nagyon kedves barátunk hívott meg bennünket. Szívmelengető volt a meghívás ténye is, mert egészen szűk családi körben tartották csak. És mi belefértünk. Ami mindig jó érzés, mert ettől valahogy nő a családunk is, ha az embernek ilyen barátai vannak. Szép volt, jó volt, gyerekek is nagyon jól érezték magukat, Erik konkrétan még két napig bulizni akart visszamenni. Ők már nászúton vannak épp Horvátországban, és aztán alig hazajönnek, T. megy vissza Svájcba (ott él, és dolgozik), R. pedig a hónap végén megy majd utána, addigra elkészülnek az új nevére szóló papírjai. Így várhatóan az idén már nem találkozunk, de nem baj. :) Örültünk, hogy megosztották velünk életük legfontosabb pillanatát.
Ma pedig újabb meghívó érkezett. Balázs unokaöccse nősül. Kedves pár, öröm rájuk nézni. Fiatalok, mosolygósak, szépek, öntudatosak és céltudatosak. :) A meghívó is olyan, mint ők. Kedves és mosolygós. Külön tetszik, hogy úgy kezdődik, "Kedves Dia, Balázs, Roland, Erik és Patrik!" Személyesen hozták, beszélgettünk egy órácskát. Amikor elmentek, szinte egyszerre állapítottuk meg Balázzsal, hogy mindkettőnket a fiatalkori önmagunkra emlékeztetnek ők. Ugyanolyan "gyerekként" kerültek össze, mint mi.... és majdnem ugyanannyi idősen kötnek házasságot (ők idősebbek picit). Jó volt látni egykori bizakodó önmagunkat, már csak azért is, mert kicsit visszafiatalodtunk, és visszajött valami abból az optimista énünkből, amivel valaha nekivágtunk a közös utunknak. :)
Szóval, július végén is lagziba megyünk, újra tanúi lehetünk két ember nagyon boldog pillanatának, és ez jó.
És még mindent tartogathat a nyár.... Őszintén? Azt sem bánom, ha sosem lesz vége... :)

Megint egy semmiség

Mert értelmes gondolat nemigen maradt bennem így késő estére. Pedig délután még volt. Aztán szétpukkant körülöttem minden ilyen, mint egy lufi, csak kisebbet szólt. Valójában egészen hang nélkül pukkant, és nem is tudom, ki vette még észre rajtam kívül. Bennem komoly visszhangja volt, olyannyira, hogy mindenféle fura érzésem volt hirtelen. Nem, nem, semmi komoly.. amúgy. Vagyis nem szabadna, hogy rám nézve komoly hatása legyen.
Ennek kapcsán aztán hipp-hopp hirtelen felbukkant fb chaten Erika barátnőm, aki a komoly radarjaival szerintem azonnal fogta tőlem az adást, és a második kérdése után már tudta, hogy attól, hogy nem mondom ki azonnal, még ő ki fogja szedni belőlem mi is van. Nyilván megoldani semmit nem tud helyettem, de mindig tudja a megfelelő "feladatot". Most is tudta, természetesen. Ezúttal, semmit nem bízva a véletlenre, és a roppant szelektív memóriámra, jegyzeteltem is a feladat kapcsán, hogy majd jól csináljam. Most ebbe nem mennék bele, majd talán egyszer, de ahogy olvastam őt, úgy tolultak az agyamba az emlékfoszlányok emberekről, akik már rég nem részei az életemnek, mégis valahogyan "kapcsolatban" állunk.. helyzetekről, amiken már elvileg tovább léptünk, legalábbis az idősíkban.. mondatokról, amiknek már rég nem kéne jelentősége legyen, és érzésekről, amiket már annyiszor és annyiféleképp megéltem. Gyakorlatilag tényleg tele van a fejem "szeméttel". Olyan dolgokkal, amik csak foglalják a helyet, és folyamatosan forognak körbe-körbe, még véletlenül sem hagynak egy pillanatra sem fellélegezni. Ha ebbe belegondolok, egyáltalán nem is csoda egyetlen "agybajom" sem, és egyetlen lábrázásom sem. (Erika gondolom felsóhajt most, hogy nem ezt magyarázom már évek óta?)
Az viszont eszembe jutott (ebbe a csekély értelmembe, ami maradt), hogy tényleg ennyire átlátszó lennék érzelmi síkon? Mert Balázs mindentudó pillantással köszönt el, Erika azonnal megjelent, és biztos vagyok benne, hogy Eszter is tudta, még mielőtt a levelem megérkezett hozzá, hogy valami van.

És még valami, ami hetek óta motoszkál itt kérdésként, csak még sosem tettem fel: Beus, hova tűntél?

Viszlát, 2011!

Egy órával az új év előtt még megkísérlem összefoglalni, milyen is volt az elmúlt év. Ha szépen, sorban akarnék menni, és minden fontosat meg akarnék örökíteni, akkor nem lenne elég az egy óra. Főleg, ha még arra is kitérnék, mi mindent hozott magával egy-egy esemény, történés. De azért zömmel ezek az írások megszülettek az év során, ami meg kimaradt, az vagy szándékosan maradt ki, vagy pedig mire leírtam volna, már nem is volt annyira fontos.
Azért elmesélem, hogy a 2011-es év, így, visszatekintve, annak tudatában, hogy mindezen már túl vagyunk, nem is volt annyira rossz, mint ahogy azt néha megéltem. Voltak percek, amikor már-már az egészet sutba vágtam volna, nemhogy csak egy évet, de szerencsére mindig jött valami, ami továbblendített. A rosszakra nem jó visszaemlékezni, így csak annyit örökítek meg belőle, amit ma, családilag megállapítottunk. A fiúknak egyértelműen az volt a legrosszabb nap az évben, amikor kezdődött az iskola és az óvoda. Nekem az a nap, amikor elvágódtam a fürdőszobában. Balázs nem tudott egyetlen egy rosszat sem kiemelni, illetve neki a nyaralásról hazajövés volt egy ilyen nap.
A jóra viszont jó visszaemlékezni, és időről időre meg is tesszük, a nehezebb pillanatokban is ezekből merítünk erőt. Nyilván nem csak mi, hanem mindenki más is. Ez ügyben is tartottunk családi évértékelőt. A legjobb napot mindannyian, egyöntetűen abban a napban jelöltük meg, amikor elkezdődött életünk első közös, családi nyaralása. Tehát a legjobb nap az évben, július 10-e volt.
A legjobb történés az életünkben szintén 5:0-ás eredménnyel Arthur érkezése volt.
Minden másról Ti is tudtok, akik nap mint nap olvastátok egész évben azt is, amikor örültem, azt is, amikor büszke voltam, de azt is, amikor épp elegem volt a világból és önmagamból, vagy épp csak roppantul sajnáltam magam. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy ez az év egy jó év volt. Dolgoztunk, tudtuk fizetni a fizetnivalót, ettünk-ittunk, semmi okunk panaszra. De tényleg.. ma csak kíváncsiságból készült egy nagyjából lista a főbb bevételeinkről és kiadásainkról összesen. Ahogy vettem sorra, döbbenetes számokat láttam.. közel hatszáz-ezer forintot költöttünk csak kocsitörlesztésre. Még mielőtt belesüppedtem volna abba, hogy jézusom, ennyi pénz... rögtön inkább hálát adtam érte, hogy volt rá pénzünk.
2012-ben is legalább ilyen évet szeretnék. Lehet jobb, az ellen semmi kifogásom. Viszont, mivel a Jézuskának írt tavalyi levelemből valóban konkrét kéréseim teljesültek, a következő évre is van konkrét kérésem az angyalokhoz. Tehát kedves angyalok,
szeretnék 2012-ben valami igazán nagy dolgot. Úgy érzem, alkalmasak lennénk arra, hogy még egy gyerekünk legyen. Tudjátok, azt álmodtam egyszer, hogy Balázs születésnapján születik egy kislányom (de ha fiú, úgy is jó), ehhez mondjuk bele kell húznotok, mert az októberben van. Semmi mást nem kérek. És cserébe is adok.. (de erről majd két nap múlva) Minden mást előteremtünk, amire szükség van. A jövő évben sort kerítünk egy riasztó beszerzésére is, a kocsiba is, és ha rajtam múlik, a lakásba is. Szeretnénk nyaralni is megint, valahogy megoldjuk, remélem..
És még valamit szeretnék 2012-re,
Eszternek, aki az idei évben is a legesleg volt szinte minden téren, azt szeretném kérni, hogy a következő év a mostaninál sokkal több jót hozzon neki, sok-sok kitartó és rendes tanítványt is végre.
Erikának, akinek az idén volt része az elképzelhető legnagyobb boldogságban, hogy a következő évben is ugyanilyen felhőtlen legyen ez az érzés, jó sokszor hallhassa, ahogy a kis Bence azt mondja majd, hogy anya.. És egye fene, a következő évben is szeretném, ha legalább ennyiszer "kapnék tőle a fejemre".
Szilvinek, hogy a következő évben kicsit több ideje legyen blogot írni, és kicsit magára is figyelni (két hallgatózás között).
Cuckának, hogy a következő évben is hagyja, hogy az ösztönei vezessék, és teljesedjen ki az a sajtnagyhatalom is.
Beának, hogy teljesüljön egy kívánsága a nagycsalád irányában egy kislánnyal.
Heninek, hogy a következő évben is gyártson ilyen csodás szappanokat, jó sokat, és találjon rá arra az útra, ami a felhőtlen boldogsághoz vezet.
Ilgyának is egy kicsivel több szabadidőt kívánnék, mert hiányoznak az írásai.
Bartos Erikának kívánom, hogy a derű, ami mindig kíséri az írásait maradjon meg, a lányának pedig hozzon a következő év gyógyulást.
Kikocsnak is azt kívánom, hogy a következő év legyen az az év, amikor igazán el tudja mélyíteni a tudását és a hitét, hogy aztán  továbbléphessen azon az úton, amikor majd mindezt ő fogja továbbadni másoknak.
Anikónak kívánom, hogy sok-sok éjszakát aludjon végre végig, és minden napja úgy teljen, amilyen a karácsony volt.
Babinak kívánom, hogy találjon rá az a munka, ami majd kárpótolja az őt ért hatalmas pofonért.
Wildshyccu-nak kívánom, hogy maradjon az egész éve olyan boldog, ahogyan az idei véget ért.

Azoknak pedig, akiknek külön nem sikerült jókívánságot kérnem, mindenkinek kívánom, hogy a 2012-es évben legyenek nagyon egészségesek, nagyon boldogok, teljen az év minden perce derűvel, örömmel, szeretetben. És szülessen sok-sok blogbejegyzés is.

Furcsa vallomás-féle

Tényleg egy hullámvasút vagyok. Semmi túlzás nem volt abban, amikor a vidámparkban ezt a "játékszert" tituláltam saját magamnak. A mai nap is igen ékesen bizonyítja ezt. Volt itt minden, vidámság, szomorúság, aggodalom, düh, sírás. Ami azt hiszem, még önmagában egészen normális, mert gondolom, sokan vannak így nap mint nap. A bajt az jelenti, hogy én az összes érzelmemnek teljesen átadom magam. A vidámságnak is, amitől szárnyalok, az aggodalomnak is, amitől merő görcs vagyok, a dühnek, ami felőröl, és a sírásnak, ami az esetek többségében mindennek a vége. És elvileg felszabadít.
Nem tudnám megmondani, mikor lettem ilyen, szerintem így születtem. Tudatosan csak egy-két éve tudom magamról, hogy az érzelmeim sokkal inkább irányítanak engem, mint én őket. Lehet, hogy épp ebben van a kutya elásva. Kicsit kevésbé merülnék bele ezekbe, talán könnyebb dolgom lenne. Vagy lehet, hogy épp még jobban kéne, és akkor sok mindent már magam mögött tudhatnék, és talán eljutnék végre oda is, amikor egyszer azt mondom majd, hogy "De hát én így szeretem magam." Erika és Eszter az a két ember (Balázst nem számítjuk most bele, mert ő csak nyugtázza a dolgokat, de nem beszél ilyesmiről) aki az összes ilyen mélységemnek, magasságomnak részese volt már. És még mielőtt leírják, hogy ez így természetes, mert én is részese voltam az övékének, elmondom, hogy valóban természetes ez a Barátok között, mégsem mindegy az, hogy ők ketten mindennek ellenére elfogadtak ilyennek. Sőt, szeretnek is ilyennek. És ha hirtelen megváltoznék, akkor tutira felhívnának, és megkérdeznék, hogy mi a baj? Végtelenül jó érzés, hogy tudom, legalább ők tudják rólam azt, amit én nem. Azért nem, mert én én vagyok, és önmagamnak talán sosem fogok megfelelni, mert mindig elviszi az átmeneti elégedettségemet a kisördög. Én meg, balga mód, hagyom magam.  (és amikor Erika idáig jut az olvasásban, már tudja is, mit fog kommentelni, Eszter pedig bólogat, de még reménykedik, hogy más lesz a vége, és akkor mégis újrafogalmazza ami eddig felmerült benne)
Gondoltam rá a napokban, hogy mindennek ellenére, vagy épp mindezért, mégiscsak komoly változásnak kéne alávetnem magam. Odabent. A lelkem igen sérülékeny, hordozok magamban kb. tízmillió kisebb-nagyobb tüskét. Ki kéne őket huzigálni, és el kéne őket dobni végre. Semmi értelme ennek, amit csinálok. Már csak azért sincs, mert ha lenne, akkor nem is írnám ezt a bejegyzést. Folyton a "saját farkamat" kergetem, csak mindig kicsit másképp teszem. Néha úgy tűnhet, baromi erős vagyok, mert mindig felállok, és mindig tovább csinálom, akármi történik is. De ez csak a felszín. Belül minden egyes ilyen felállás kicsit kinyír. Mert felállok, persze, muszáj. Akkor is, mikor szeretnék elbújni és sírni, de menni kell, és tenni kell, mese nincs. Akkor is nyelek, amikor végre ki kéne nyitnom a számat. Akkor is rettegek attól, hogy végül valami nagy baj lesz, amikor épp a világon semmi nincs. Amikor pedig két beteg gyerek van itthon (az egyik már megint hány, a másik meg már abbahagyta), akkor is megyek dolgozni, mert nem merek itthon maradni velük. Ami szégyen, és minden ilyen alkalommal belehalok, amiért anyaként nem őket választom, hanem a munkát. Ennek nem szabadna így lennie, és a lelkem mélyén tudom, hogy a sarkamra kéne állnom, és ha a fene fenét eszik is, akkor is maradnom kéne. Ráadásul, mivel hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, nagyon komolyan gondolkodóba estem azzal kapcsolatban, mennyire érdekes, hogy a két kicsi már másodszor beteg az idei tanévben. Abban a tanévben, amitől nekem már az elején hányingerem volt.
Ami biztos, az erőm véges. És én a végén járok, bármennyire nem látszik is. Vannak napok, amikor fel akarom adni. Vannak napok, amikor még van bennem bizonyítási vágy, de ezek már alig-alig jönnek elő.
Meg akarom találni az elemet magamban, mert ki akarom venni egy kicsit. Lábat lógatnék..
Eszter és Erika, nélkületek viszont ezeket nem tudnám még így sem. (és Eszter, ne is rázd a fejed, mert pontosan így van) Szóval, köszönöm nektek.

Születésnap van

Nem, nem az enyém. És nem is Balázsé. Még csak nem is a gyerekek közül lett öregebb valaki nálunk. Ma Eszter ünnepel.. bár azt hiszem, ez az idei születésnap kissé keserédes számára, lévén tegnap összetörték az egyik autójukat.
Fura ez az idei év, mert épp azért, mert nem otthon ünnepel, az ajándéka még itt van nálam. Nem mertem feladni még pénteken sem, nehogy odaérjen szombaton, amikor ő nincs is otthon.
Fura, mert az idén jutott el olyan mélységekig a barátságunk, aminél azt hiszem, már nincs is tovább.. nincs olyan, amit ne tudnánk a másikról, legyen az jó, vagy rossz.
Fura, de ennek ellenére, vagy épp ezért még annál is jobban szeretem őt, mint eddig.
Fura, de egy kicsit sem érzem öregebbnek őt nálam, pedig ezzel a mai nappal megint van közöttünk három év.
Fura, de sokkal inkább érzem őt a testvéremnek, mint aki valójában az.
A sors ajándéka mindenképpen, hogy ismerhetem őt, hogy a barátomnak mondhatom.
Tudom, rettenetesen zavarban van már, miközben olvassa ezeket a sorokat, pedig még le sem írtam, hogy minden kishitűsége ellenére mennyire felnézek rá azért, amiért ilyen, amilyen. Meg még azt sem írtam le, hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy képes mindig továbbmenni. És még azt sem, hogy milyen nagyon klasszul néz ki. (:P)
Drága Eszter! Nehéz év áll mögötted, és nem lesz könnyű az előtted álló sem. Kívánom, hogy mégis, legyen ez egy jobb év az előzőnél. :) Ígérem, ha megtalálom valamikor a varázspálcámat, sokszor fogok vele feléd suhintani, hogy teljesüljön bármi, amire épp akkor vágysz. :)


„Ha én írhatnám sorsod könyvét, szíved, lelked vágyát, életed örömét,oly széppé írnám, mint egy tündéri álom,
a legboldogabb Te lennél ezen a világon!
Boldog születésnapot kívánok!”

Buon Compleanno, caro amica!

Reggeli üdvözlet

Mondd hiszel még a mesékben, s a csodákban
egy láthatatlanul is létező világban?

Reggel amikor kinyitod két szemed,
s azt hiszed elragadt a képzelet,
vagy azt gondolod, úgy tűnik
álmod tovább folytatódik...
Tudd, nem álom, nem varázslat, nem is ámítás
ma minden érted létezik, ez tény, nem vitás!

A nap fénye arcodon megcsillanni látszik
ölelő karjából melegség sugárzik
az ébredő hajnallal útra kelt
arany színűre festette a reggelt...

Érzed a rét üde illatát
bódító, mennyei zamatát?
Friss virágok, zsenge hajtáson
harmat cseppek a fűszálon
pompa, színes kavalkád
csokorként nyújtom át!

Hallod a magasztos csicsergést
madarak kórusának énekét,
az alászálló, robajló vízesést,
ahogy magába fogadja a mélység?
Hallod a dallamot mit dúdolok,
s azt, hogy csendülnek a harangok?
Dallá formált, összeállt hangok
szél szaván hozzád száll, harsog...

S ha eljő az est, a hold ezüst fénye
ünnepi díszként ragyog az éjbe
gyertya lángjaként gyúlnak a csillagok
az égboltra karcolva egy mondatot:

Boldog Születésnapot!



Egy ideje már gondolkodom, mi lenne az, amivel ezt az idei kerek szülinapot kicsit szebbé tehetném. Bevallom, nem sikerült rájönnöm.
Aztán úgy döntöttem, nem agyalok túlságosan. Egyszerűen csak leírom, hogy a Te születésnapod pontosan ugyanakkora ünnepnap számomra, mint bármelyik gyerekemé, legalább annyira szeretnék boldog mosolyt varázsolni az arcodra, mint nekik. (és néha náluk sem sikerül) És egyszerűen csak leírom azt is, hogy Te ugyan ma öregnek érzed magad, legalábbis soknak tűnik ez a 35, de elárulom, szeretnék én majd három év múlva így ünnepelni. Egyszerűen csak leírom azt is, hogy még soha, senki nem volt ennyire igaz barátom, mint amilyen Te lettél.
Kívánok Neked a mai napra, és a következő 365-re nagyon-nagyon sok boldog pillanatot, sok-sok örömet, sokkal kevesebb gondot. Meg még egy csomó mindent, amit nem is tudok szavakkal jól kifejezni.
Ma emberek millióit köszöntik fel a születésnapjukon, mint ahogy Téged is. De számomra ez csakis a Te születésnapod, mert Te vagy a legjobb barátom. Gondolok Rád!

Boldog Születésnapot, Eszter!

Tudtátok?

Ahhoz, hogy kicsit elvarázsolódjunk, nem is kell olyan sok minden.
Csak egy kis szervezés.
Meg egy-két jó kávé.
Egy jó kis lányoknak való film.
Egy közös nézelődés.
És nagyon sok beszélgetés. :)

És máris újra kerek a világ egy kicsikét. :) Majd mikor meg már nem lesz kerek, akkor kezdődhet az egész elölről. Bármilyen sorrendben. Bármikor. ;-)

Játszótér

Már-már hagyománnyá szelidül nálunk ez. Mármint Eszter barátnőm és köztem. Na, nem, nem mi megyünk vissza gyerekbe, bár ez sem áll annyira távol tőlünk. A "hagyomány" szerint minden nyáron egyszer összejövünk Tatabányán gyerekestől, és játszóterezünk. Így volt ez a hét elején (hétfőn is). Már elhalasztottuk kétszer, így most mindketten reméltük, hogy ezúttal semmi nem jön majd közbe.
Szerencsére nem jött közbe semmi, így hétfő reggel kilenckor a fiaim társaságában vonatra szálltam, és meg sem álltunk Tatabányáig. Illetve.. megálltunk párszor, mert a vonatnak muszáj volt. Mire odaértünk, esett az eső. Na, szép.. gondoltam. Nem lehet ilyen kegyetlen velünk a Sors. Végre összejön, és akkor esik? Szerencsére mire Eszterék is odaértek, már elállt az eső, így, miután Ő leparkolt a kocsival, elindulhattunk a "törzshelynek" számító játszótérre. Két nő, és hét gyerek. Aki látott, lehet, hogy azt hitte, valami napközis tábor vagyunk. :D
Gyerekeink nagyjából egykorúak, így annak ellenére is jól kijönnek egymással, hogy gyakorlatilag évente maximum háromszor, ha találkoznak.
Szóval, ők elvonultak játszani, mi meg elfoglalhattunk egy padot, és végre élőszóban is beszélhettünk mindenről, amiről amúgy is szoktunk, csak épp írásban, vagy telefonon.
Roli néha félbeszakított minket, mert muszáj volt jó hangosan kimutatnia, hogy attól még, hogy ő a legkisebb, neki van a legnagyobb hangja, ezzel sikerült is átmenetileg teljes figyelmet szereznie magának. Élveztem, hogy Eszter lányai olyan profin bébiszittelték, hogy nekem jóformán mozdulnom sem kellett.
Balázs el sem tudja képzelni, miről lehet beszélgetni minden nap. És minden nap bármennyit. És aztán még élőszóban is órákat megállás nélkül, anélkül, hogy kifogynánk a témákból. Jó, hát ő pasi. És ők másképp működnek. :)
De mi Eszterrel, akivel kölcsönösen elfogadnánk egymást testvérnek (és sokak szerint még hasonlítunk is egymásra), tényleg mindenről tudunk beszélgetni. Most is. Beszélgettünk olyan dolgokról, amikről már máskor is, csak élőben más. Beszélgettünk iskoláról, munkáról, egészségről, ettünk csokit, telefonáltunk (ezúttal nem egymással), és közben aggódva kémleltük az eget, mert újabb esőfelhők gyülekeztek.
Reménykedtünk, hogy még kibírják egy-két órát, mert mi még bírtuk volna. Nem bírták, esni kezdett, nekünk meg muszáj volt cihelődnünk. :( Így hamarabb ért véget kissé a találka, mint ahogy terveztük.
Pedig tarthatott volna akármeddig, úgysem untuk volna meg egymást.
De sebaj.. bepótoljuk majd.. gyerekek nélkül. És az is jó lesz. :))

Jövőre meg.. ha még mindig hajlandó lesz az összes gyerekünk velünk jönni, ugyanígy találkozunk. :) Vagy majd keresünk valamit a játszótér helyett.

Rövid helyzetjelentés

Már elseje van, mert jó szokásomhoz híven persze, hogy nem feküdtem még le. Na jó, tudom, hogy cseppet sem jó szokás ez, de ha nem lehetnék esténként egy-két órát egyedül a csendben, már tuti, hogy a diliházból blogolgatnék. (Tényleg, ott vajon van internet?)
Nem akarok már negatívkodni, ezért nem is írtam többek között a napokban. Olyan keserű sorok jöttek volna belőlem, amire már jó régóta nem volt példa. Most sem tudok még túl vidáman gondolkodni sem, írni sem, de talán elérkezett az idő, amikor már sikerül a negatívumok mellé sok-sok pozitívumot felsorakoztatnom. Ez egy ilyen időszak, biztosan tanulnivalóm van, és azért kell átélnem, megtapasztalnom mindezt. Nem könnyű.
Több szempontból sem. Mert még ha az anyagi dolgokon valamelyest felül is kerekedem azzal a határtalan optimizmussal, hogy "majd úgyis lesz valahogy", akkor is van egy csomó más, ami a lelkemet teszi próbára. Ami ugyan nagy, de mégis igazi leckéket kapok. Amikkel kapcsolatban megannyi kérdésem van saját magamhoz, amire nincs válasz még. Nem tudom, hogy azért nincs, mert félek tőlük, vagy azért, mert mégis van valami, amit még magam elöl is titkolok. Bármi lehet.
Azt tudom, hogy van mindig valaki, aki mellettem áll, aki megkérdezi, hogy hogy vagyok, aki aggódik, és próbál segíteni bármiben. Sokat jelent.
Érdekes, hogy épp ebben az időszakban "támad fel' megint Roliban a "kis varázsló", és újfent beszámol a látogatóinkról. Még érdekesebb, hogy jobban borzongok, mint valaha. De erre legalább tudom a választ... azért borzongok, mert tudom, hogy igaz. Aki nem hisz benne, nem érez semmit. Mindenesetre érdekes összefüggés ez. Lehet, hogy kicsi királyfim így próbál nekem segíteni, vagy próbálja nyitni a szemem valami felé, amit én már nem látok?
Nem is gondoltam volna, hogy a gondtalannak ígérkező nyár ennyi mindent rejt majd magában. Azt hiszem, unatkozni semmiképp nem fogok. Sem így, sem úgy.
Azért le fogom ám írni apró-cseprő, és még nagyobb gondjaimat is, már csak azon egyszerű és végtelenül önző okból kifolyólag is, mert akkor nekem könnyebb lesz.
Csak nem most. Még érlelem, ne írhassak se indulatból, se sértettségből, se haragból, mert azt megbánnám.

Felice onomastico, Eszter!

Eszter név eredete
Két név egybeesése. Az egyik héber eredetű bibliai név. Jelentése: mirtusz. A másik perzsa eredetű, jelentése: csillag.
Lehet rá számítani. Egyedül is megállja helyét, de szereti, ha elismerik munkáját. Mindig többet nyújt, mint az elvárt. Igaz barát.:))
forrás: http://cardex.hu

"Egy nap, majdnem olyan mint a többi,
De az emlék már a holnap poharát tölti,
És a holnap most még csak álomvilág,
Ám a perc itt van, mosollyal nyit rád,
Hogy legyen erőd, legyen hited,
Amíg utadon terhedet viszed,
És tudj nevetni, játszani örömmel,
Hogy a holnap szeretni jöjjön el,
Napsugárral, esővel, szivárvánnyal,
A szívben tüzel, a kertben száz virággal,
S hogy legyen aki szeret, S ott van Veled,
Boldog névnapot kívánok Neked!"

Május 1.

Csak hogy időrendi sorrendben tudjak haladni, nem az anyák napi műsorok következő felvonásaival folytatom. Városunkban nem volt az idén majális, semmilyen formában, így ilyen programunk nem volt. A két iskolás azonban jelentkezett az egyik tanító néni által szervezett túrára a Zuppa-tetőre. Ugye, ez volt az, amire a legnagyobb csak kisebb rábeszélés árán volt hajlandó elkísérni a középsőt, aki viszont menni akart. De végül megoldottuk, így szombat reggel lustálkodás helyett keltünk már fél nyolckor, hogy elkészüljön az útravaló.
Igaz, a koránkelés legkevésbé sem esett jól azok után, hogy éjfélkor fejeztem be azt a bizonyos 14. születésnapra kért tortát. (a kép készítésekor szokás szerint elfelejtettem elpakolni a környékéről, így lett egy ilyen kupis kép)
Szóval, keltem, elkészítettem a szendvicseket, az üdítőket, nem felejtettem el ragtapaszt sem csomagolni, pedig a bicska végül maradt. :D Befújtam őket off-fal, és azért azt is oda is csomagoltam nekik, majd kivittük őket az állomásra, ahonnan indultak.
Patrik kivételesen kapott egy telefont, hogy majd fel tudjon minket hívni, amikor már hazafelé jönnek, hogy tudjuk, mikor kell értük menni. Tényleg nem használta másra, pedig fülig ért a szája, mikor odaadtuk neki. (nagy vágya már évek óta, de még nem kap sajátot)
Itthon gyorsan telt az idő, én megfőztem, Rolikám ugyan kicsit unatkozott a többiek nélkül, de azért játszott jókat odakint, a párom pedig a régi gépünket buherálta, amit aznap reggel hoztak vissza. (sikerült megcsinálnia)
Háromkor hívott Patrik, hogy most szálltak fel a vonatra, tíz perc múlva hazaérnek, így indultunk az állomásra.
Hazaértek, nyakig koszosan, és fáradtan. Patrik elesett (ezt már mondta a telefonban is), így ahogy hazaért, megnéztük a combját. Hát mit mondjak? Majdnem rosszul lettem mikor megláttam, pedig láttam én már sok mindent. Kb. ötveforintos nagyságú elég mély seb, körülötte egy akkora zúzódás, mint a tenyerem. A boxeralsója, és a nadrágja át volt ázva a vértől. Azt sem tudtam, hogy fogjak neki, hogy lefertőtlenítsem, és bekössem. Persze, ő is, mint egy igazi férfi majd' belehalt a betadinozásba, mert csííííp, és sziszegett, mint valami rossz kígyó, amíg ráapplikáltam a gézt, meg a ragtapaszt. Ennek ellenére, meg annak ellenére, hogy már megint úgy köhögött, mint egy kutya, lebeszélhetetlen volt az ottalvós buliról. Így aztán felhívtam a vendéglátó anyukát, és elmondtam neki, hogy érte egy kis baleset, de nem akar itthon maradni. Megbeszéltük, hogy este megnézi majd, és szükség szerint lekezeli, átköti. Nem mondom, hogy halálosan nyugodt voltam, de miután neki is van három gyereke, és egyébként is egy végtelenül kedves és jólelkű anyuka, hát levetkőztem minden aggódásomat, és elengedtem. Igaz, a kapuból még vissza kellett jönnünk nadrágot cserélni, mert a frissen kötözött sebe már átvérzett, és nekem komoly kétségeim támadtak afelől, hogy nem kell e esetleg varrni, de végül győzött a fiúszakasz lehurrogása (az egyik szerint agyonféltem, a másik szerint őt aztán nem fogja varrni úgysem senki), és elindultunk.
Maradtunk arra az estére kétgyerekes szülők, de nem unatkoztunk. Rég nem látott barátnőnk több napra érkezett haza Ausztriából, és végre hozzánk is eljutott. Jó sokáig beszélgettünk, mindenféléről, amiről már rég nem, kölcsönösen örömködtünk egymásnak, és kölcsönösen elszomorodtunk azért kicsit, mert hiányzik közülünk a negyedik ember.
Kibírtam, hogy nem hívtam fel Patrikot, hagytam, hadd érezze jól magát, bíztam benne, hogy ha baj van, úgyis szólnak ők.
Párom éjfélre ment dolgozni, még tőle elköszöntem, aztán beestem az ágyamba. Fura volt, hogy Roli nem szuszog a galéria alatti ágyán, kiélvezték, hogy eggyel kevesebben vannak, és Erik felköltözött Patrik ágyába az emeletes ágy tetejére, Roli pedig aludt Erik helyén az emeletes ágy alján. Így lett nekik is buli abból, amiből a bátyjuknak.

Akinek az inge...

... vegye magára. :) Mert amikor találtam, akkor rögtön Ő jutott eszembe.

"Azt kérded, ki az igazi, ki a valódi barát? Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát. Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját, kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát, ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát, kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát. Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod, s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod. Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti, kivel jó a csend szavát hallgatni, s együtt merengeni. Kinek nem számít, mit vétesz, kis-e, vagy nagy hibát, kivel ha beszélhetsz, könnyebbé válik ez a nehéz világ. Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz, s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz. Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér a világ összes, minden kincsénél. Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod, kinek barátságát minden körülmény közt vállalod." ( forrás: netorian.hu)

Remélem magára ismer. :)

Hétvége

A szombat az a szombat volt, amire már úgy egy hónapja készültünk (de talán több is). Előbb a hóhelyzet szólt közbe, aztán betegségek, meg munka hétvégén,  aztán a fiúk könyvtári felolvasós elfoglaltságai. És végre úgy tűnt, semmi sem jöhet közbe, és találkozhatunk újra Eszterékkel. Csütörtöktől komolyan imádkoztam, hogy nehogy valamelyik gyerekem is megbetegedjen, vagy bármi közbejöjjön, mert akkor kiborulok. És nem jött közbe semmi, elindulhattunk. :)
A gyerekek is legalább annyira készültek rá, és várták, mint én, ők persze másért. Alig várták, hogy megint együtt játszhassanak a fiúkkal, vagy társasozhassanak a lányokkal, és csocsózzanak, meg egyáltalán.. "nekik olyan jó nagy házuk van". :)
Attól függetlenül, hogy naponta beszélünk, vagy ha nem is élőszóban, hát legalább írásban kommunikálunk, így is volt témánk. :) Mint mindig, gyakorlatilag most is átbeszélgettük a napot mindenféléről. Néha lerendeztük kicsit túlpörgött gyerekeinket, leginkább Rolandot kellett párszor helyretenni, mert kissé elvesztette a fejét, és ha épp nem vinnyogott valamiért, akkor csúfolódott, vagy ha ez sem, hát akkor épp sírt.
Eszter és Barna finomat főzött (ismét), megkóstoltuk a halas spagettit, ami finom volt nagyon, pedig én igazán komolyan finnyás vagyok, és előítéletes, és nehezen szánom rá magam az új ízekre. A süti is szintén nagyon finom volt, a kalács pont úgy, mint a keksz.
Az pedig, hogy megint élőben találkozhattunk, maga volt a kánaán. :) Akárhogy is.. azért mégiscsak más úgy beszélgetni, hogy egymás mellett, vagy akár egymással szemben ülünk, mint a telefon két végén. :)
Indulás előtt ugyan kihagyhattuk volna Patrik migrénes fejfájását, és a vele járó kínos-kellemetlen helyzetet, de ez van..
Azért reménykedem benne, hogy még sok ilyen napunk lesz együtt, akár náluk, akár nálunk, akár bárhol.

Vasárnap indult a szezon első F1-es versenye, ami nálunk szent és sérthetetlen esemény, olyankor még a legyek sem zümmögnek, meg úgy egyáltalán tán még a Föld sem forog addig.. Főleg most, hogy visszatért a nagy kedvenc, Schumacher, és még a Ferrarik is jól mentek. Na, szóval a futamnak megfelelően intéztem aznapi ebédelésünket, mert milyen lett volna már, ha a rajt pillanatában még eszünk? Szentségtörés, ugye? Aztán délután (szigorúan az eredményhirdetés után :D) érkezett hozzánk Patrik két osztálytársa vendégségbe. Ismét jól elcsodálkoztam rajta, hogy a gyerekem osztálytársai, tehát egyidősek... és mégis akkorák, mint én (most akkor ők nagyok, vagy én vagyok kicsi?), 40-es lábuk van. Szerencsére aznap délután kegyesek voltak hozzánk az égiek, és nem esett eső, úgyhogy tudtak kint is lenni (a sárra nem térnék inkább ki... brrrr), meg játszottak idebent is. Monopolyztak, számítógépeztek, ettek pattogatott kukoricát, sütöttem nekik kiflit, meg kalácsot, jól érezték magukat. Mondjuk úgy este hétre azért már kicsit zsongott a fejem a hangerőtől, amit öt fiú tud produkálni, de alapvetően nem volt velük gond.
Hétfőn, Nemzeti Ünnepünkön nem csináltunk semmit. Illetve ez így nem igaz. Én egy óriási baklövéssel indítottam a napot, mert sokáig aludtam, túl sokáig. Ettől aztán a páromból egy pillanat alatt MorciMarci lett, ami kitartott egész nap. Így aztán én inkább mostam, takarítottam, pakoltam, és békén hagytuk egymást. (ilyenkor jobb ez a hozzáállás) Estére nem volt melegvizünk, épp csak annyi, hogy gyorsan lezuhanyoztunk.
Még megküzdöttem egy pánikrohammal is (de erről majd máskor), aztán fél 12-kor felébresztettem MorciMarcit, mert indulnia kellett dolgozni.
És ezzel véget is ért a három napos hétvége.

Na de ilyet...

Ma nagyon felhúztam magam, pedig még csak érintve sem vagyok a dologban. Csak épp a szemem előtt zajlott a "beszélgetés" egy internetes fórumon, így aztán mégis érintett lettem, ha másképp nem is, mint csendes szemlélő. Vagyis annyira csendes sem, mert mégsem bírtam ki, hogy ne írjak bele... nem mintha sok értelme lett volna. Anélkül, hogy bárki felett is pálcát törnék, amiért feledékeny, vagy épp figyelmetlen, esetleg szétszórt kissé.. mégis baromira felháborított, hogy valaki két gyereket legyen képes "megszivatni" egyszerre azért, mert ő nem figyelt oda. Az egyik a sajátja ráadásul. De még ha nem is nézem a sajátomat, mert van olyan, hogy nem tudom teljesíteni a neki ígért dolgot, akkor is tekintettel lennék annak a másik kislánynak az érzéseire, aki várt arra a levélre. Ami vagy megíródott, vagy nem. Most ez mindegy is, mondjuk állítólag megíródott, csak elfelejtette postára adni, aztán elkallódott. Sánta az egész történet. Nem is lenne idegesítő, ha nem ködösített volna már hetekkel ezelőtt, és nem hitegette volna azt a kislányt, aki minden nap várja a postást, és csalódnia kell. Mert lehet azt mondani, hogy ne haragudj, de az én lányom már nem szeretne levelezni.
Ha én lennék Ő, baromira szégyelleném magam, és törném a fejem valami kedves kis meglepetésen, amivel kicsit kárpótolhatnám azt a kislányt.
Igaz, ha én lennék Ő, akkor az a levél már nemhogy ott lenne rég, de már a sokadik is.
Nem azért, mert olyan tökéletes vagyok, egyáltalán nem vagyok az. Nem azért, mert nem vagyok feledékeny, mert néha nagyon is az vagyok. Nem azért, mert még soha nem jártam úgy, hogy nem tartottam be a gyerekeimnek tett ígéretet, mert jártam úgy.
Pusztán csak azért, mert két ember egy életre szóló barátságot készülne megalapozni. És az ilyen húzások megkeserítik, és soha meg nem valósulóvá tehetik ezt a barátságot.

Kora délután óta nem voltam képes túllépni a témán, mert nem értem.

A másik dolog pedig, hogy akkor senki nem akar tőlem kapni semmit? Hát, Ti tudjátok.. megtartom magamnak. :P

Érdemes?

Szerintem hamarosan szétrobbanok a dühtől. Na nem komoly dolog miatt, egyszerűen csak folyton halmozódik bennem a csip-csup marhaságok miatti indulat, és attól tartok, nemsokára robban egy nagy bombaként. Aztán majd szalad ki merre lát előle.
Dühít például, hogy a fórum, ahova már sokadik éve járok, és járunk többen, mondhatni teljesen összeszokott társaság alakult ki, és a többséggel negyedik éve napi szinten tudunk egymásról, mostanság nem más, mint egy rakás ...... Értem én, hogy mindenkinek van dolga, vagy épp aggódni valója, meg ügyintéz, és rohangál. Tényleg egy roppant megértő lélek vagyok. De nem és nem tudom, és nem is akarom megérteni azt, hogy ha arra tévednek is úgy hetente egyszer-kétszer, akkor miért nem veszik a fáradtságot, hogy tisztességgel visszaolvassanak? Most már hetek óta zajlik ez, és mindig jobban bánt. Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy kell e ez nekem, és nem lenne egyszerűbb hagyni az egészet a fenébe.. Aki onnan lett a Barátom, Őt minden más módon el tudom érni, és általában tényleg napi szinten kommunikálunk telefonon, sms-ben, skype-on, email-ben, akárhogy. Meg szoktuk találni a módját, hogy tudjunk legalább pár szót váltani. Még most is, mikor neki aztán tényleg egy komoly rohanás a december, és igen komoly szervezőmunkát igényel olykor-olykor, hogy mindenki mindenhol ott legyen, ahol kell, és mellette minden más is pont úgy meglegyen, ahogy szokott. Nem mondom, hogy én tökéletes vagyok, mert én is feledékeny vagyok, mert az én fejem is tele van mindenfélével. De akkor is, egy-egy tényleg kirívó esetet kivéve naponta minimum egyszer szakítok rá időt, hogy benézzek, elolvassam kivel mi történt, és reagáljak is, esetleg azt is leírjam velünk mi újság, bár ez egyre kevésbé fordul elő.
Mindezen még komolyabban gondolkodtam el tegnap este, miután felhívott az egyetlen fiúBarátom, kissé elkeseredett hangon. Nemrég volt a születésnapja, és ugye ilyenkor az iwiwen ott virít egy nappal előtte, meg aznap a fotója, meg hogy xy ennyi éves lesz/lett. Nyilván ennek apropóján jutott eszébe közös régnemlátott, és balfenéken eltűnt barátnőnknek, hogy írjon neki. Na nem, nem felköszöntötte. Attól nyilván nem keseredett volna el, még akkor sem, ha évei számát tekintve már csak egy választja el a negyedik x-től. Kapott egy rövid, ám annál inkább mély tartalmú üzenetet, miszerint minden korszak véget ér egyszer, és akkor le is zárul. Nincs magyarázat mellette, és nincs semmi más, csak ennyi. Persze, hogy bántja. Ők ketten igazán jó barátok voltak, sokáig olyanok voltak egymásnak, mint két testvér. Aztán jött egy röpke fél év, mikor lazult a dolog, mert a fiúBarátnak lett egy barátnője, a lánybarát meg nekiállt politizálni, meg szervezetekbe belépni. Egyre kevesebbet hívták egymást, és akkor sem volt az igazi, valahogy köztük állt ez a politikai dolog. De attól még nem hiszem, hogy így kéne végleg istenveled-et mondani. Felmerült a kérdés, miközben próbáltam vigasztalni, hogy akkor mégsem volt ez igazi barátság? Nekem sem esett jól kimondani, hogy hát nagyon úgy tűnik. De Barátjaként nem mondhattam mást, mint az igazat. Még ha fáj is. Nekem is fáj, mert nekem még ennnyit sem írt/mondott (igaz, az én születésnapom nem mostanában lesz, amit megmutat majd neki az iwiw).
Na szóval.. az egész zavaros irományból az akar itt kiderülni, hogy el kell gondolkodnom, milyen kapcsolatokra "érdemes" energiát, időt pazarolnom.
Tudom, hogy van két ember, akire igazán azt mondhatom, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki fognak tartani mellettem. Tudom, hogy nekik mindegy, hova írok, és hova nem. És tudom azt, hogy ők azok, akiktől mindegy, hogy írnak e, vagy hívnak e, mert még egy év múlva is ugyanott folytatnánk.
A többi meg nem számít. Csak tudnék kevésbé odafigyelni, vagy tudnék egy pillanat alatt hátat fordítani. Csak én olyan vagyok, hogy ha valaki egy kicsit is része volt az életemnek, akkor úgysem felejtem el. Ha meg már nem felejtem el, akkor meg már ne a háttérből szerezzek róla híreket.

SzuperSzombat

Csak a nevét kölcsönöztem a Spar-tól, mert nekünk, családilag még azoknál a szuperszombatoknál is sokkal jobb volt tegnap. :)
Hét közepén egy este beszélgettünk a párommal, és megjegyeztem, milyen jó lenne hétvégén találkozni megint Eszterékkel. Erre rögtön azt mondta, hát menjünk. Én két percig bámultam rá kicsit hülyén, merthogy nem az az elmenős fajta.. aztán megragadtam a telefont, és küldtem egy sms-t : "Mit csináltok szombaton?" kérdéssel. Pár perc múlva már csörgött is a barátnőm, és visszakérdezett: "Mit csináljunk?" Így esett, hogy gyakorlatilag meghívattam magunkat hozzájuk. Najó, hát csakis praktikus okokból, mert hogy az ő kocsijukba eggyel kevesebben férnek be, mint ahányan vannak. Hozzánk meg a lakásba nemhogy eggyel kevesebben férnek, de már mi is sokan vagyunk. Így aztán mi mentünk.
Azért még párom előző nap jó kis izgalomban tartott bennünket, merthogy nem volt jól. Megfázott, vagy elkapott valami vírust, mindenesetre nemhogy nem volt jól, de egész nap feküdt, aludt. Ugyan szedte a coldrexet, meg itta a citromos teát, de nem sok jóval kecsegtetett. Igazából majdnem sírva fakadtam, hogy mégsem tudunk menni, pedig azért tényleg aggódtam.
De szerencsénk volt, mert történnek még csodák, és estére klasszisokkal jobban lett. Azért még megkérdeztem, hogy mit szólnak hozzá, ha így megyünk, hogy azért az orra folyik, de az volt a válasz, hogy várnak szeretettel. Még egy esti forró fürdő utáni komoly izzadás kellett hozzá, hogy másnap délelőttre, amikor indulni kellett, majdnem a régi volt a párom.
Alig vártuk, hogy induljunk, aztán alig vártuk, hogy odaérjünk. :) A gyerekek is izgatottak voltak, hogy végre megint találkozhatnak a négy baráttal, akik várták őket. Eszterék olyan ebéddel vártak minket, ami után megnyaltuk a tíz ujjunkat, isteni finom sütiket sütöttek. Én bevallom, egyik ámulatból a másikba estem, hogy egyrészt elfér 11 ember egyszerre egy ebédlőasztalnál, másrészt lehet úgy ennyi kaját csinálni, hogy nem még a plafonon is edények vannak. :) Gyerekek első pillanattól kezdve jól érezték magukat együtt, játszottak teljes egyetértésben, hol kettesével, hol mindenki, néha persze volt, aki épp nem azt szerette volna, amit a többiek, de igazán komoly vita egy sem volt. Mi felnőttek pedig beszélgettünk vég nélkül mindenféléről, gyakorlatilag zavartalanul.
Végre meghallgattuk barátnőm gyerekeit a hangszereiken játszani. Sosem hallottam még csellót élőben, és az a pici, vékony lányka azzal a hatalmas hangszerrel.... a gitározás pedig olyan igazi borzongatós élmény volt, amit akármikor elhallgatnék. A kis hegedűs pedig szintén nagyon ügyes, és bájos. És minden elismerésem mind a gyerekeké, mind a szüleiké, hogy van bennük (mindannyiukban) kitartás.
Hihetetlenül jó nap volt, annyira, hogy alig akarózott hazaindulni. Persze, azért végül eljöttünk.
De egyetértettünk a párommal abban, hogy ez annyira jó, hogy jó lenne majd megismételni is... és egyszer hátha tudjuk viszonozni is. :)
Köszönjük. :) (mindent)

Meglepetés

Körülbelül egy éve, nem, nem körülbelül, hanem egész pontosan egy éve motoszkál már a fejemben a gondolat, hogy valahogy meg kéne lepnem Őt egy tortával. Tavaly még odáig is elmerészkedtem gondolatban, hogy elküldöm postán, de aztán nem mertem bevállalni. Így torta nem volt. Akkor. De azt elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, az idén lesz. Még egy hónapja sem voltam biztos benne, hogy tök egyszerűen sikerül kiviteleznem, de sziklaszilárdan elhatároztam, hogy tortát fogok sütni, és személyesen fogom átadni. Nekem is meglepetés volt, mikor először említettem a Páromnak, hogy hát én ezt szeretném, de ugye egymagamban pont annyit érek, mint a sünben a dauer, így hát kéne nekem egy önként vállalkozó sofőr, mondjuk hogy pont ő.. akkor nem mondott nemet, hanem közölte, hogy megoldjuk. :-) Egész komoly nyugalommal töltött el, hogy megoldjuk, már csak azon kellett aggódnom, hogy akkor épp ne a lehető legrosszabb beosztása legyen. Aztán ez is megoldódott, mert jó előre tudtam, hogy ezen a héten "C" műszakos lesz, ami azt jelenti, hogy pont ugyanúgy nappal dolgozik, mint bármelyik normális ember. A csütörtökre eső szülinap miatt annyi kérése volt, hogy inkább pénteken menjünk, amikor már nem kell másnap dolgozni mennie. Ezen kicsit "húztam a számat", de aztán hamar megtudtam, hogy Neki sem lenne az igazi a csütörtök. Mindeközben a háttérben leleveleztem a lányaival, szereti e a meglepetéseket, és hogy milyen torta is legyen szerintük. Aranyosak voltak, ahogy segítettek, és lelkesedtek, és titoktartást fogadtak. Csak a hét elején mertem felhívni a párját, akkor már remélve, hogy tényleg nem jöhet közbe semmi. Az a beszélgetés kicsit egyoldalú volt (vagyis én elmondtam, mit szeretnék, ő meg nagyokat hallgatott), mert mint később kiderült, akkor épp nem tudott volna úgy válaszolni, hogy ne "bukjunk le". Az egész hetem ebben a különös izgalomban telt, annyira izgultam, mint egy kisgyerek, reméltem, hogy tényleg örülni fog nagyon, meg ilyenek..
Aztán csütörtökön elkezdtem megsütni a tortalapokat, megcsináltam a pillecukor rózsákat. Ma reggel pedig igen komoly izgatottsággal ébredtem. Volt még elintéznivalóm, mielőtt kikevertem a túrókrémet, de egész jól osztottam be az időmet, mert végül négy órával a tervezett indulás előtt bekerült a hűtőbe a betöltött torta. Aztán már csak kinyújtottam a marcipánt, feldíszítettem, és kész. :-) (najó, ennyire nem volt egyszerű, mert vagy ötször pakoltam rá előtte, hogy hogy is legyen, hogy mutat jól...)
Szerencse, hogy azért volt mivel elfoglalnom magam, különben simán a saját idegeimre mentem volna indulás előtt. Végre-valahára eljött a három óra, és mindenki az autóban ült. Még gyors egyeztetés a párjával, hogy elindultunk, és tényleg elindultunk. Nagyon szép vidéken mentünk, néhol kicsit félelmetes és vadregényes utakon. Aztán végre megláttuk a táblát... hogy megérkeztünk. Hamar megtaláltuk az utcát és a házat (köszönjük, GPS :D). Kiszálltunk az autóból, bementünk a kapun, halkan, csendben... Szembejött velünk a nagyobbik fiú mosolyogva, suttogva köszönt. Beljebb óvatoskodtunk, kopogtunk, de nem hallotta. A két lány nagy nevetések közepette csalogatta kifelé. Egy-két percig vártunk, aztán elindultunk, és a konyhaajtóban összetalálkoztunk. :-) Nem készült fotó a pillanatról, de úgysem fogom elfelejteni sosem. Meglepődött, meghatódott, örült, és nem jutott szóhoz. :-) Ezért a pillanatért nagyon érdemes volt szervezkedni, titkolózni, meg mindent... :-)
A délután nagyon jó volt. Ettünk-ittunk, beszélgettünk, gyerekek medencéztek, játszottak.
És most majd gondolkodhatok nagyon, hogy mivel is tudnám legközelebb jól meglepni. :-) :P

Itt is köszönöm a családjának a titoktartós és a szabaddá tett délutános segítséget, és a vendéglátást is. :-)