Ez bizony húsz

1993. június 22. Este fél tíz. Amikor egy csóktól örökre megváltozott minden. Nem életünk első csókja volt, mert egyszer már próbálkoztunk egymással, de az a kis intermezzo nem is volt (akkor még) túl komoly, és épp akkor nem is bírtunk egymással, főleg, mert amúgy mindketten másfelé voltunk elköteleződve (haha.. :D), meg úgy egyáltalán.
De ez után az este után már nem volt megállás. Nekem például kétségem sem volt felőle, hogy éppenjólesz Ő nekem akár életem végéig. Neki még biztos volt. Nekem mondjuk írásos bizonyítékom is van rá, ahogy próbálgattam még iskoláslányként a leendő nevemet. :) Sokféle verzió szerepel ott, és az egyiket használom már tizennégy éve. :) Mondjuk az ott szereplő, akkor még álombéli gyerekeink nevei közül végül egyiket sem adtuk, de azért azt elárulom, hogy jó sok név volt ott már akkor is. :)
A húsz éves történetünk nem feltétlenül szirupos és rózsaszín, már csak azért sem, mert jó sok próbát kellett kiállnunk együtt is, egymásért is, és külön-külön is, ahol azért mindig szükségünk volt a másik sziklaszilárd állhatatos szeretetére. De ha azt kell néznünk, hogy végül is most abból az alkalomból írom azt, hogy éppen ma két évtizede csattant el az a bizonyos mindent eldöntő csók, akkor minden szirupos és rózsaszín. :) (amúgy meg nem is csattant, mert még ma is beleborzongtam annak a finom puhaságnak az emlékébe)
Vannak belém égett pillanatok, mondatok, érzelmek, nézések. Mosolyok és fintorok, sőt, vannak nagyon emlékezetes veszekedéseink is. Ez utóbbiból kevesebb van, alig pár. Azok az emlékezetes mosolyok és nézések viszont ezrével.
Annyi mindent kaptam tőle, mint még soha senkitől. Nem tárgyakat, bár éppenséggel azokkal is elhalmozott a kezdetektől fogva. Mert ha valamim nem volt, vagy épp vágytam rá, egészen biztosan előteremtette amint tudta. Mindegy, hogy fülbevalóról, vagy egy cipőről, vagy akár egy telefonról, vagy egy laptopról beszélünk. Vágytam rá, az enyém lett. :) Mert Ő ilyen. Egészen magabiztosan mondhatom, hogy értem bármire képes lenne.
Egyetlen egyszer fordult elő a húszéves fennállásunk alatt, hogy megingott a kapcsolatunk. Miattam. Én voltam a hunyó, és én voltam, aki hagyta volna magát elsodorni, csak mert épp akkor egy roppant haszontalannak érzem magam fázisomban voltam. Hogyismondjam.. szerencsére időben lebuktam. Sosem látott szerelemmel küzdött értem, a házasságunk hetedik évében (ugye, az a bizonyos hetedik), az együtt töltött éveink tizenháromnál jártak. Persze, mostanra azt gondolom, leginkább segélykiáltás volt ez részemről felé, hogy vegyen észre, mert roppant hálás voltam érte egyrészt, hogy kimenekített a saját magam okozta slamasztikából, másrészt pedig roppantul megkönnyebbültem attól, hogy tényleg ennyire szeret. (és soha többet nem követem el ezt a hibát)
Annyi csodát éltünk át együtt, és annyi minden mást is, hogy olyan, mintha addig, amíg Ő nem volt mellettem, nem is éltem volna. És amúgy nem is.. mert Tőle, és Vele olyan csak, amilyen.
Remélem, még vagy ötvenig. Vagy akármeddig, amíg lehet együtt. Ha már nem, egy perccel sem tovább...

Kedves Te, aki mindennél fontosabb vagy! Lehet ez még kétszer húsz is, ugye? <3>

14

14 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon gyönyörűen sütött a nap, hét ágra. Azért tudom ezt ennyire biztosan, mert pontosan ezen a napon, csak éppen tizennégy évvel ezelőtt volt az esküvőnk. Rövid ujjú menyasszonyi ruhám volt, amihez ugyan volt egy pelerin-féle, hátha hideg lesz, de nem volt rá szükség.
Annyi minden történt azóta, hogy itt ülhetnék egy egész hétig, akkor sem tudnék elmesélni mindent. Lettünk két fiatal szerelmesből egy fiatal házaspár. Volt részünk földöntúli boldogságban is, volt nálunk hangos veszekedés, sírás, egymáshoz nem szólás is. Volt egy egészen röpke időre részünk igazán komoly válságban is. Azóta is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mi mindenről maradtunk volna le, ha akkor úgy marad minden... és nagyon hálás vagyok érte, hogy akkor, abban az időben is itt volt mellettem, velem az az ember, aki mindig... és kivárta, és küzdött érte, hogy most úgy legyen, ahogy van. Persze, én is hamar felvettem a fonalat, és onnantól már csak könnyed kis sétagalopp volt az egész. Sőt, leginkább vad és féktelen szárnyalás.
Amikor 14 évvel ezelőtt az összekulcsolt kezünkre került a stóla, és esküt tettünk Isten színe előtt egymásnak, mindketten tökéletesen biztosak voltunk egymásban is, és magunkban is. Ma is ugyanezzel a magabiztossággal állnánk ott ugyanúgy, és tennénk ugyanazt az esküt.
Nem tartottunk nagy ünneplést, annál is inkább, mert mindketten dolgoztunk. De délután négykor, házaséletünk során először, azon a napon, amikor az évfordulónkat ünnepeltük kettesben jöttünk hazafelé a "hídon" a munkahelyünkről. És tudjátok mit? Abban is van valami nagyon-nagyon jó, hogy ez így alakult. :) Menet közben hazatelefonáltunk a gyerekeknek, hogy indulunk. Míg leértünk a kocsihoz, az jutott eszembe, hogy mondhatjuk, hogy most megérkeztünk. Oda, ahova ez alatt a tizennégy év alatt mindig készültünk. Mert ugyan olyan nincs, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lehetünk, legalábbis ami a külső körülményeket illeti, de mégis.. semmi okunk nincs panaszra. Megnyugodhatunk, és hátradőlhetünk, mert annak ellenére is, hogy olyan sokan jósoltak nekünk bukást együtt, mi ketten minden helyzetben kitartottunk egymásért, magunkért, és végül, most, tizennégy évvel később erősebbek vagyunk, mint valaha. (és innen is egy naaagy fityisz mindenkinek, aki szerint én nem vagyok elég jó neki)
Annyiszor elmondtam már itt is, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire büszke vagyok rá, hogy azt mondhatom, a felesége vagyok. Nem tudom ezt jobban szavakba önteni. Akinek része van benne, tudja, mit érzek, akinek nincs, annak szívből és őszintén kívánom, hogy legyen.

Neked pedig, aki nem csak egy vagy az életem szereplői között, hanem Te magad vagy minden:

"Jó érezni, hogy szeretlek. 
Nagyon és egyre jobban, 
Ott bujkálni két szemedben, 
Rejtőzködni mosolyodban. 
Érezni, hogy szemeid már 
szemeimben élnek és néznek, 
S érezni azt, ha szép, veled szép 
És csak veled teljes az élet." (Illyés Gyula)

Már egy év is eltelt

azóta, hogy az első kutyás bejegyzés született nálam. Épp az előbb olvastam vissza, és jókat mosolyogtam, ahogy visszaidéztem azt a bizonyos első estét. Akkor csak érzékeltettem, de nem írtam le, hogy azért az a kis incidens, ami akkor előfordult, engem rendesen megijesztett. El tartott pár napig, mire bízni tudtam benne, és el tudtam hinni, hogy tökéletesen ártalmatlan.
Aztán valahogy teljesen észrevétlenül szövődött közöttünk valami. Sosem hittem volna, hogy én képes vagyok rá, hogy így szeressek egy állatot, de igen. Minden pillanatunkban jelen van, és ugyan hallani nem hall bennünket, de mégis biztos vagyok benne, hogy mindent tud. Talán kicsit jobban is, mint mi azt gondolnánk. Olyan kifejező szemei vannak, és olyan kedvesen tudja odadugni a fejét az ember keze alá, hogy rengeteg ember tanulhatna tőle.
Az elmúlt egy év minden napja egy csodás ajándék volt vele. Új szokásokat vettünk fel miatta, programokat igazítottunk hozzá, orvoshoz vittük, fürdettük, játszottunk, aggódtunk érte. Szépen, gond nélkül illeszkedett be közénk, elfogadott mindenkit maga körül, és egy-két nehéz estét leszámítva, amikor kint ordított a saját helyén, mert be akart jönni, olyan, mintha mindig is itt lett volna.
Velem valamiért kicsit másképp viselkedik, mint a többiekkel. Talán tudja, hogy én vagyok a legérzékenyebb, talán csak tudja, hogy én vagyok a legsérülékenyebb, talán csak simán rokonlelkek vagyunk, nem tudom. Ami biztos, szeret engem. Látszik minden pillantásán, ahogy rám néz, ahogy jön utánam, és ahogy hálásan odaül a lábam mellé (szigorúan úgy, hogy hozzám érjen) amikor csak teheti.
Ha tehetném, még sok hozzá hasonló kutyám lenne. Fajtahű lennék, mert nagyon megszerettem őket, és már rég nem zavar, hogy nem szalonképesek egy kicsit sem (fingik, böfög, röfög). Esetleg még egy boxer jöhetne melléjük, vagy egy bullmasztiff házőrzőnek. :)
Egy biztos, Arthurt a legjobb barátaim között tartom számon. És az is biztos, hogy kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes.
Azt remélem, még sok évünk van együtt. :)

Egy híján húsz

Sok mindennel kapcsolatban írhatnám ezt. Például, hogy a fiam között az a legnagyobb különbség, hogy valamelyik mindig tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz. (a harmadik meg a dudáját fújja nagyon...)
De írhatnám az álláshirdetőkkel kapcsolatban is. Mert azok is ilyen egy húron pendülnek. Kivétel nélkül.
De ez esetben tényleg egy híján húsz az, amiről szó van. Évfordulót ünnepelünk, illetve csak épphogy megemlítjük, mert kétszer nem ünnepeljük ugyanazt, és az idén a házassági évfordulónk már volt. Ez a június 22 annak az évfordulója, amióta (nem)hivatalosan együtt vagyunk. :) Éppen tizenkilenc éve lett ma este, hogy elcsattant az a bizonyos csók (ha nem meccset néztük volna, akkor simán reprodukálható lett volna a nagyszüleim lépcsőjén...:D).
Tizenkilenc év nagyon sok. És nagyon kevés is. Nem tűnt ennyinek. Főleg úgy nem, hogy már többet voltunk együtt, mint nem. Egyrészt nagyon is természetes, hogy itt vagyunk egymásnak, annyira, hogy kitaláljuk egymás gondolatait, ugyanazokkal a hangsúlyokkal beszélünk, egy-egy poén előtt elég csak cinkosan összenézni. Másrészt meg bámulatos, hogy ennyi év után még mindig okozunk egymásnak meglepetéseket, főleg azért, mert hiába vagyunk ketten egyek, mégis különböző fejlődési szakaszainkban vagyunk mindig, hol az egyikünk "jár már előrébb", hol a másikunk.
Tizenkilenc évünk egyetlen napja sem volt unalmas. És nagyon keveset töltöttünk külön. Nem voltak nagy csinnadratták az életünkben, sem őrült nagy bulik. Nem szoktunk hangosan veszekedni, csak ritkán, úgyhogy erről sem vagyunk híresek.Voltak adósságaink, amiket már kifizettünk, van, amit még törlesztünk. Voltak munkahelyeink, sikereink, sikertelenségeink. Sőt, mindketten jelen voltunk egymás életében az iskolai záróvizsgák idején is,úgyhogy drukkolhattunk a másiknak, segíthettük a készülődést. Építkeztünk, születtek gyerekeink, lakást bővítettünk, sírtunk, nevettünk, bánkódtunk, örültünk, dühöngtünk is már együtt.
Nem tudom, és nem is akarom kiemelni sem azt, melyik volt a legjobb évünk, vagy melyik a legrosszabb.
Egyik tizenkilenc volt, a másik meg egy híján húsz.
Így volt jó, ahogy volt.
És úgy legyen, ahogy lennie kell... lehetőleg az idők végezetéig. :) (és aztán majd újrakezdjük)

13

Semmi számmisztika. Évforduló van. Ma 13 éve, hogy összeházasodtunk. 
Azon gondolkodtam, miközben képes voltam arra, hogy visszaolvassam az előző években írtakat (itt, itt és itt), hogy ugyan mi az, ami még mindig ilyen bizsergető és szívmelengető ennyi év után? 13 éve vagyunk házasok, és a nyáron 19 éve lesz annak, hogy elcsattant az első csók (ja, nem, az első csók valamikor áprilisban csattant..).
13 év alatt gyarapodtunk három gyerekkel, és két kutyával.
Vettünk két motort, és egy autót. Már csak az autó van meg. :)
Vettünk fel folyószámlahitelt, volt hitelkártyánk, és áruhitelünk. És igen, svájci frankos hitelünk is van. De már csak egy áruhitel és egy svájci frankos hitel van. :)
A lakásunkban az utolsó szögig minden ott van, ahova mi szerettük volna, és az utolsó szögig mindenen ott van Balázs keze munkája. Bárhova nézek, mindenről eszembe jut, ahogy és amikor csinálta.
13 év alatt mindketten egészen komolyan felnőttünk, mindketten külön-külön és együtt is rengeteget változtunk, fejlődtünk.
Szerencsések vagyunk, mert valahogy mindig sikerült egyfelé mennünk.. Még akkor is, ha nálunk is volt törés. Egyszer. Egyetlen egyszer csak, de olyan mély nyomot hagyott, olyan mély érzelmeket szabadított fel, hogy ennyi év után már néha azt gondolom, talán épp akkor az kellett nekünk.

Nem vagyunk az a pár, aki nagy csinnadrattával ünnepel ilyenkor. Nem is hangzottak el nagy szavak. Igaz, ennyi év után nem is mindig kell beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk, mit is gondol a másik. Elég egy pillantás, és tudom. Mert minden benne van.
Ajándékot már kaptunk. Közös életünkben egy jó fordulópont következik, ami hatalmas meglepetés volt mindkettőnknek, de erről majd a maga idejében fogok beszélni. Ajándéknak tökéletes. :) Ha mindenáron ragaszkodnánk valami új ajándékhoz.
De nem ragaszkodunk hozzá. Ajándéknak minden nap itt vannak a gyerekeink, és mi magunk. Minden pillanatunk ajándék együtt, amit mindig igyekszünk jól kihasználni. Van, amikor nem sikerül. De ritkán.. és egyre ritkábban. :)




Nem is tudom, meg merjem e mutatni, mekkora nagy csokor rózsát kaptam... De megmutatom. Csak hogy lássátok, mennyire szeretnek engem. :)  (telefonos kép, bocs)

Ezt pedig így a végén csak NEKED. Neked, aki lettél a minden...
"Sorsunk egybeforr,
együtt megyünk tovább,
az élet viharában Te vigyázol reám.
Köszönöm, hogy szeretsz,
s hogy hiszel nekem,
hogy megosztod az életed velem. " 

18

Van nekünk egy hivatalos évfordulónk, mármint olyan, amiről papírunk is van. Arról is megemlékeztem az idén már. És van nekünk (meg gondolom mindenki másnak is) egy olyan évfordulónk, aminek a dátumát csak mi tudjuk. Mert sehol nincs feljegyezve. Csak a mi szíveinkbe vésődött bele a dátum.
Ennek ma 18 éve. Hivatalosan felnőtté nyilváníthatom a kettőnk kapcsolatát. :) Az elmúlt hetekben sokszor villantak be emlékképek arról a bizonyos kezdetről. (és azt csak mi ketten tudjuk, hogy még az igazi kezdet előtt is volt már valami, csak akkor még azt hittük, mégsem.. és aztán mégis..) Olyan érdekes visszagondolni az akkori önmagunkra. Annyi minden változott. És tulajdonképpen semmi.
Balázsnak még csak a ráncai se nagyon szaporodtak, a ráncokat mind én növesztettem. Mint az ősz hajszálakat (bár nekem már akkor is volt).
Ami örök és állandó, az az érzés. Ami akkor is megvan, ha épp nem szólunk egymáshoz. Mondjuk mindkettőnk nagy szerencséjére az ilyesmi van kevesebbszer. Sokkal többször van az, hogy keressük az alkalmat, hogyan szerezhetnénk valami örömet a másiknak. Apróságokkal is akár.
Ennyi év alatt annyi mindent átéltünk, hogy itt ülhetnék még két hétig, akkor sem tudnám felsorolni. Ennyi év alatt igazán összecsiszolódtunk. Pont úgy illünk össze, ahogy kell. Ami belőlem hiányzik, az megvan benne, és fordítva is.
Annyira jó, hogy 18 év után is még elakad a szavam egy pillantásától. És annyira jó, hogy 18 év után még ugyanolyan azt mondani, szeretlek, mint először.
Emlékszem az első csókra, ami hivatalosan este 21:20 körül csattant el (nemhivatalosan pedig egy fél évvel korábban már). Még azt is tudom, mi volt rajta. Van egy dobozom, amiben még megvannak a 18 évvel ezelőtti relikviák. Képeslapok, cetlik, cigisdoboz, mindenféle. Szerinte ki kéne dobnom. De úgysem fogom. :)
Nos, miután kezdek kifogyni a szavakból, inkább dalban mondom el azt a mindenfélét, ami kavarog bennem.

"... meg is értem azt, hogy miért jó veled... tudom azt, hogy nagyon szeretlek.."
"...nem is hagylak el soha...."

12

12 évvel ezelőtt még azzal a nevemmel mentem az anyakönyvvezető elé, ami a születési anyakönyvemben szerepel. És aztán egy másik névvel jöttem ki. :) Már akkor is nagyon szerettem az új nevemet, sokkal jobban szerettem, mint a régit valaha is.
Az azóta eltelt 12 évben két egyforma vezetéknévből sokkal több lett. Család lettünk.
Nem mindig volt fenékig tejfel az életünk, hihetetlen mélységeket is átéltünk ez alatt az idő alatt külön-külön is, együtt is, magunkért is, és egymásért is.
12 évvel ezelőtt csak azt tudtam, szeretem őt. Ma már azt is tudom, mit jelent őt szeretni. Ma már ismerem minden rezdülését, tudom az arckifejezéseiből, hogy mit gondol. Ennek ő nem örül túlságosan, nem az az ember, aki szereti, ha valaki ennyire ismeri. :) De miután Ő pont ennyire ismer engem, így aztán kénytelen ezt elviselni.
12 évvel ezelőtt Isten szent színe előtt fogadtuk, hogy "Holtomiglan, holtáiglan, mindenféle bajában.."
Tudom, hogy ma is megfogadnánk ugyanúgy, ha szükség lenne rá. De nincs rá szükség többé, kitart ez addig, amíg csak élünk.
Nem tudom, mit mondhatnék neki 12 év után, amit még nem tud. Mondjam el, hogy mennyire szeretem őt? Hiszen tudja. Mondjam el, hogy mennyire tiszteletem őt? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy mennyi mindenben nézek fel rá? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy nélküle sokkal kevesebb, de mindenképpen másvalaki lennék? Ezt is tudja.
Amit talán még sosem mondtam neki, az egyetlen dolog. Életem legcsodásabb 12 éve volt ez, minden baj és nehézség ellenére is. A legnagyobb csodákat éltük át együtt.
Érdekes, hogy pont most hagy cserben az "írói vénám". Képtelen vagyok igazán jól leírni, amit érzek. Nem találok szavakat rá, mert talán nincsenek is.
Így aztán csak ennyit tudok neki írni: 
Köszönöm Neked az elmúlt 12 év végtelen szeretetét, türelmét, kitartását, támogatását, barátságát. 
Nagyon-nagyon szeretlek. :)

A múlt hét nagyon kusza és zavaros volt, azt sem tudtam milyen nap van. Nem történt semmi különös, csak összezavart ez a hétfő-kedd szabadnap. De bepótoltam, mert utána meg dolgoztam egész nap szerdán is, és csütörtökön is.
Csütörtökön megszabadultam egy vesekőtől, amiről amúgy nem is tudtam, hogy van. Nem volt kellemes, jobban megszenvedtem vele, mint a 3,85 kg-os gyerekemmel. De túl vagyok ezen is, igaz, azóta is érzem a vesémet, de talán lassan rendbe jön.
Ez a hét ismét egy kusza hét lesz. Csak ma és holnap nem kell meló után/előtt máshova is mennem. Szerdán nyílt nap az iskolában, délután meló, azután pedig neurológia. Csütörtökön szülői szervezetes értekezlet az oviban, amit nem lóghatok el, lévén én vagyok az elnökük. :D Pénteken polgármesteri tájékoztatás az iskola összevonásáról, amit szintén nem kéne ellógnom, mert ha valami nagyon nagy hülyeségre készülnek, azt jó volna tudni így, az áprilisi beiratkozások előtt.
És hétvégén pedig házassági évfordulónk is lesz. Na nem.. semmi különösre nem készülünk. Legalábbis nem tudok róla. :) De azért lesz. :)

A múlt hét legjelentősebb eseménye viszont egy névnap volt nálunk. Már nem is mentegetőzöm, amiért aznap itt nem jelentettem meg neki. (bár van miatta bűntudatom, nem kevés)
Így most késve, de még beleférve a nyolc napba:

Nagyon-nagyon Boldog Névnapot Neked, Patrik! :)