Erdei iskola után

Ha már ennyit rinyáltam itt előtte, akkor az a minimum, hogy elmeséljem, hogy is van ez utána. :) Meg hogy is volt közben.
Erikről nem tudtunk semmit az alatt a négy nap alatt, amíg távol volt, mert tiszteletben tartottam azt a haragos kérését, hogy "őt aztán más telefonján nehogy felhívjam". Annyit tudtam, hogy megérkeztek rendben, és hogy első éjszaka nagyon fáztak, kaptak plusz takarókat, ezt egy osztálytárs anyukájától tudtam meg. Azt nem mondom, hogy nem volt minden második gondolatomban benne, hogy vajon mit csinál, vajon minden rendben van e. Főleg esténként, amikor olyan furcsán üres volt a lakás nélküle, csend volt, és nem szuszogott az ágyában, ahogy szokott. Aggódtam, tud e aludni, nem fél e, nem éhes e. Csütörtök este már tűkön ültem, és ekkor mertem először kijelenteni, hogy két lehetőség lesz, amikor hazaérkezik. Vagy azonnal indulni akar vissza, vagy soha többet nem akar menni. Tudtam azt is, hogy ezt már az első pillantásából tudni fogom. Őszintén reméltem, hogy az azonnali visszaindulás lesz, mert az azt jelenti, hogy fantasztikus élményben volt része.
Pénteken negyed kettőkor érkezett a vonat, amivel jöttek. Elszorult torokkal vártuk az apjával együtt. Jött, és ahogy meglátott, máris könnybe lábadt a szeme. És tudtam.... a soha többé nem akar menni változat van. Nem sokat mesélt, de elmondásai alapján nappal még csak-csak jó volt, mert jártak több helyen, de esténként félt, és későn aludtak csak el, és nagyon korán keltették őket. Szemmel láthatóan hulla fáradt volt. A hazaérkezés után egy órával sírt először. Aztán még az este folyamán sokszor, mindenért.
Azóta sem tudtunk meg túl sokat az egészről, a Tagore-sétány és Balatonfüred ragadta meg a leginkább, ezt már többször említette. Nem baj, hogy nem mesél, végül is ez az ő magánügye, ami ott volt, és ha úgy gondolja, el akarja mesélni, úgyis megteszi majd. Ha meg nem, hát úgy is jó.
A pénzét természetesen elköltötte. Leginkább kaját vett rajta, meg innivalót, meg egy pisztolyt. Ami hát khmmm.... nem véletlen, hogy egészen eddig egyetlen darab fegyver sem volt a házban. Karakánul kiálltam mellette, hogy NEM. Hát most van. Már kettő is. Mert a dédipapa megsajnálta ezeket a szegény gyerekeket, hogy összesen egy darab ilyen tapadóbigyós pisztolyon kell a három fiúnak osztozni, úgyhogy valahonnan elővarázsolt egy másik csodás darabot. Meg egy pisztoly alakú kulcstartót. Hát repesek az örömtől. :D De mindegy, vállon veregetem magam, mert nem szóltam egy szót sem azért, mert ezt vette meg. Nyilván vágyott rá. És végre kontroll nélkül vásárolhatott, hát rögtön ki is használta. (és ez esetben már arra is csak rezignáltan legyintek, hogy a tanító nénik szent esküt tettek, hogy nem engedik őket játékot vásárolni)
Lényeg, hogy épségben hazaért, mindent hazahozott, amit elvitt, és csak a tusfürdőre felejtette el visszacsukni a kupakot, úgyhogy nagyjából az egész bőrönd tusfürdő illatú volt. (pedig a neszesszerbe belerakta) De sose legyen nagyobb bajunk ennél.
A hétvégén pedig visszarázódott az itthoni létbe, folyamatosan jelen van, hangoskodik, veszekedés, verekedést provokál, vagy épp kutyázik, meccset néz. Minden rendben. :)