Már akkor, amikor valamikor tavaly végigsöpört a blogvilágon és az interneten a "neked mi a szeretetnyelved?" kérdés, akkor eszembe jutott, hogy és mi van a másik oldallal? Mert mindenkinek van ilyen oldala is, ahogy azokat a helyzeteket kezeli, amikor vita van, vagy akár "vérre menő" harc. Írhatnék erről egy családi posztot is, mert mind az öten tökéletesen másképp oldjuk meg ezeket a helyzeteket, de ezúttal (a többiek személyiségi jogai érdekében) csak a sajátomat fogom boncolgatni.
Leginkább úgy kezelem, hogy kerülöm. Tehát, ha csak tehetem, nem jutok el senkivel odáig, hogy komoly vitába keveredjek. Ez a megalkuvó-énemnek köszönhető, amelyik azonnal eszembe hozza, hogy "Te hülye béna, neki van igaza, inkább hallgass".
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nem tudom sem megelőzni, sem megkerülni. Az, hogy hogyan kezelem nagyban függ a személytől, akivel "szemben állok", és a helyzettől, amibe belekeveredtem.
Kétségtelen, hogy a legtöbb konfliktusom a saját családommal van. Ami nem meglepő tény annak fényében, hogy a legtöbb érintkezésem ugye velük van. Ráadásul velük ismerjük egymást annyira, hogy akár ne is nézzünk el mindent a másiknak, mert hát hiszen együtt élünk.
A gyerekekkel szemben én vagyok a felnőtt, és sokáig azt hittem, hogy ebből egyenesen következik, hogy csak nekem lehet igazam, ráadásul ők az "enyémek", így nekik azt kell tenniük, amit én mondok nekik, vagy helyesnek gondolok. Aztán megszületett Erik, aki megtanította, hogy akár egy kétéves is képes akármeddig kiállni a saját véleménye mellett, ha meg van győződve az igazáról, majd jött Roland, aki megtanította, hogy minden eltörpül amellett, ha szeretjük a másikat. Voltak és vannak elvárásaim velük szemben (sőt, nincsenek illúzióm lesznek is még.. de semmi komoly, csupa földhözragadt dolog), de el tudom fogadni, hogyha nekik van igazuk.
A köztük lévő konfliktusokat nehezen bírom, főleg, ha kénytelen vagyok beleavatkozni, mert bizonyos esetekben valakinek a pártját kell fognom, és ilyenkor azonnal két másik sértett féllel találom magam szemben. De ahogy nőnek, egyre többször tudjuk megbeszélni.
A barátaimmal keletkezett konfliktusokban azonnal arra törekszem, hogy "beszéljük meg". A többségük nincs itt a mindennapjaimban, legalábbis testi mivoltában (többségük? konkrétan senki), telefonon, írásban kommunikálunk. Ritkán van olyan, hogy valamin összezördülünk, de akkor addig úgysem nyugszom, amíg nem tisztázzuk. Szerencsére ők is ilyenek... :)
A legeslegfőbb és legtöbb konfliktusom pedig ki mással lenne, mint Balázzsal? Elismerem, zömmel én vagyok a hibás. Amikor nem, akkor meg úgyis kiderül. Vele nem vitázom, mert nem tudok olyan jól érvelni, mint ő. Senki az ismeretségi körömben nem tud olyan lehengerlő módon kiállni a maga igazáért, mint ő. (ja, de, Erik is pontosan ilyen) Az egy dolog, hogy szóhoz sem igen jutnék, de az meg egy másik dolog, hogy ha mégis, akkor is csak annyit tudnék mondani, hogy "ja, tényleg, igazad van". No és hogy nehogy azt gondoljátok, hogy minden piszlicsáré dolgon ez megy... csak egy ilyen téma van, amiben ennyire gáz a helyzet. Kitaláltátok? Vagy segítsek? Igen, a cigi. Igaza van, tudom én. Belátom, ésszel mindent tudok. Hogy büdös, egészségtelen, drága, függővé váltam, tényleg az egésznek a mechanizmusát kívülről fújom, sőt, még egyet is értek vele. Amikor azt mondja, havi húszezer forintot dobálok ki az ablakon, és ezt a gyerekeim elől veszem el, nem mondhatok mást, mint hogy igaza van. Akkor, azon nyomban elhatározom, hogy soha többet. Mert ennyit mégsem ér. Sem vitát, sem mást. És havi húszezer tényleg sok. És utánaszámoltam, még ebben is igaza van. Nos, az ilyen konfliktushelyzetben mit tehetek mást, mint hallgatok, mint az a bizonyos végtermék a gazban. Egy darabig minden ilyen vitánál vérig sértődtem amúgy. (és most, ha eljutott idáig az olvasásban, akkor azt gondolja, hogy persze, mert Te vagy a P.Dia)De már meg sem sértődhetek, mert abban is igaza van, hogy évek óta téma, és kért szépen, próbált segíteni, kérte csúnyábban, semmi nem hatott.
Az egyetlen olyan helyzet, amikor nem hagytam magam sárba döngölni, és kiálltam a magam igazáért, igen emlékezetes esemény. Az egyetlen és valószínűleg az utolsó is volt egész életemben. Mert kimondva-kimondatlanul is azt raktároztam el belőle tanulságként, hogy az ilyen eset azt hordozza magában, hogy soha többé nem lesz kapcsolatom valakivel, aki nagyon fontos volt. Igen, az apámról beszélünk.
Visszavezethetjük ide, hogy ezért vagyok megalkuvóbb, vagy jobban békére törekvő ember a nagy átlagnál, mert szépen belém lett kódolva ez az egész. Lehet, hogy igaz is. Viszont azt nem sikerül megfejtenem, hogy a fenébe lehet az, hogy a függőség erősebb ennél a kódnál is? (de ez már más téma)
(azért ha valaki meghipnotizálna, vagy kicserélné ezt hülye fejemet egy olyanra, amelyik azt sem tudja mi az a cigi, nagyban megkönnyítené az életemet)
De most akkor már kíváncsi lennék rá, Ti hogy kezelitek a konfliktusokat?
Dius gondol... mit is?
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: káros szenvedély. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: káros szenvedély. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. jún. 20.
2012. máj. 24.
Mégiscsak...
Azért jó, hogy nem napközben blogolok, hanem este, mert így most nem azt fogom írni, hogy annyira béna és szar napom volt, hogy legszívesebben a világból is kiszaladtam volna dacból, méregből, sértettségből, fáradtságból, ahogy ezt tettem volna még délben.
De mivel már este van, így most azt írom, hogy ez egy nagyon jó nap volt. Olyan meglepetésben volt részem, hogy a szám is tátva maradt (nem emlékszem rá, hogy tényleg e, de ez is lehetséges). Eszter délben hívott, hogy mikor leszek otthon, mert a férje megy Bp-re, és elküldené vele a ruhacsomagot, amit Rolinak készített össze. Megbeszéltük, hogy ötkor már otthon leszek, és ennyiben maradtunk. A munkahelyemre nem sok értelme volt ma bemenni, rajtam kívül egy teremtett lélek sem gondolta még úgy, hogy szeretne bejönni, de mindegy, hát van ilyen is. Munka után még bevásároltam a zöldségesnél, meg vettem tejet, felvágottat, hogy legalább vacsora legyen, és aztán indultam haza. Már majdnem otthon voltam, amikor Eszter megint hívott, és kérdezte, hogy "otthon vagy már?" Mondtam, hogy még nem, de már látom a házunkat, pár perc. Fura volt, hogy miért ő hívott, miért nem Barna, de gondoltam, biztos Barna elkeverte a számomat, vagy akármi... Aztán hazaértem, elvigyorodtam azon, hogy milyen rég is volt már, hogy egy pasi vár a házunk előtt rám. Köszöntünk egymásnak, amikor valami kattanó hangra figyeltem fel, és Eszter is kiszállt az autóból. Egy tortával a kezében. A Tortával a kezében. Olyan nagyon jó érzés volt, az addigi semmikedvem egy pillanat alatt elszállt a meglepetés okozta örömtől. Jót beszélgettünk, ettünk a nagyon finom tortából, én is felköszöntöttem Esztert a névnapja alkalmából. Sajnos nem tarthatott három éjjel-három nap a beszélgetés, mert várták őket otthon a gyerekek, pedig kibírtam volna.. akár még alvás nélkül is. Itt is még egyszer, (mert nem tudom elégszer és eléggé) köszönöm szépen, hogy teljesítettek két kívánságomat is (a meglepetést is, és a tortát is). Történhet már bármi a következő két napban, már előre ettem a medve bőrére... :D
Aztán ami még nagyon-nagyon jó. Megkaptuk ma a levelet az iskolából, hogy Roland nevű gyermekünk felvételt nyert, az 1/d osztályba. A tanító nénik pedig azok, akiket szerettem volna. (Ági néni és Györgyi néni) Halleluja... egy aggodalommal kevesebb, mert nagyon biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb kezekbe került az én kicsi királyfim, most már majd nem gondolkozom azon, hogy szerzek valami idővisszacsináló gépet, amivel augusztus végéig újra három évest csinálok a hét évesből, és újrakezdi inkább az ovit. Bizakodó és optimista lettem az ő sorsát illetően is. Nagyon nagy kő gördült le a szívemről ezzel.
Több jó nem történt, de nem is vagyok telhetetlen, ez épp elég is egy napra. Ja, és ma olyat tettem, amit eddig még sohasem. Nem vettem magamnak cigit. És nincs is már egy szál sem. Jelen pillanatban országomat tudnám adni érte, de nincs mit tenni... Azt nem tudom, kibírom e, vagy meddig bírom ki, de megpróbálom így. Azokkal a verziókkal mindig elbuktam, amikor volt itthon, csak próbáltam nem rágyújtani. De ígérem, azt is be fogom nyilvánosan ismerni, ha egy akaratgyenge balfék vagyok, és nem bírom ki. :D
Holnap pedig egy egész nap dolgozós péntek. De hátha ez a péntek egy olyan jó hírt hoz, amitől még majd ez sem fog zavarni. Bármi megtörténhet a mai nap után. :)
És még bőven éjfél előtt vagyunk, úgyhogy szeretnék az én kedvenc Eszteremnek, és az összes erre járó Eszternek, Elizának és Vanesszának, akik ma ünnepelnek, Nagyon Boldog Névnapot kívánni.
De mivel már este van, így most azt írom, hogy ez egy nagyon jó nap volt. Olyan meglepetésben volt részem, hogy a szám is tátva maradt (nem emlékszem rá, hogy tényleg e, de ez is lehetséges). Eszter délben hívott, hogy mikor leszek otthon, mert a férje megy Bp-re, és elküldené vele a ruhacsomagot, amit Rolinak készített össze. Megbeszéltük, hogy ötkor már otthon leszek, és ennyiben maradtunk. A munkahelyemre nem sok értelme volt ma bemenni, rajtam kívül egy teremtett lélek sem gondolta még úgy, hogy szeretne bejönni, de mindegy, hát van ilyen is. Munka után még bevásároltam a zöldségesnél, meg vettem tejet, felvágottat, hogy legalább vacsora legyen, és aztán indultam haza. Már majdnem otthon voltam, amikor Eszter megint hívott, és kérdezte, hogy "otthon vagy már?" Mondtam, hogy még nem, de már látom a házunkat, pár perc. Fura volt, hogy miért ő hívott, miért nem Barna, de gondoltam, biztos Barna elkeverte a számomat, vagy akármi... Aztán hazaértem, elvigyorodtam azon, hogy milyen rég is volt már, hogy egy pasi vár a házunk előtt rám. Köszöntünk egymásnak, amikor valami kattanó hangra figyeltem fel, és Eszter is kiszállt az autóból. Egy tortával a kezében. A Tortával a kezében. Olyan nagyon jó érzés volt, az addigi semmikedvem egy pillanat alatt elszállt a meglepetés okozta örömtől. Jót beszélgettünk, ettünk a nagyon finom tortából, én is felköszöntöttem Esztert a névnapja alkalmából. Sajnos nem tarthatott három éjjel-három nap a beszélgetés, mert várták őket otthon a gyerekek, pedig kibírtam volna.. akár még alvás nélkül is. Itt is még egyszer, (mert nem tudom elégszer és eléggé) köszönöm szépen, hogy teljesítettek két kívánságomat is (a meglepetést is, és a tortát is). Történhet már bármi a következő két napban, már előre ettem a medve bőrére... :D
Aztán ami még nagyon-nagyon jó. Megkaptuk ma a levelet az iskolából, hogy Roland nevű gyermekünk felvételt nyert, az 1/d osztályba. A tanító nénik pedig azok, akiket szerettem volna. (Ági néni és Györgyi néni) Halleluja... egy aggodalommal kevesebb, mert nagyon biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb kezekbe került az én kicsi királyfim, most már majd nem gondolkozom azon, hogy szerzek valami idővisszacsináló gépet, amivel augusztus végéig újra három évest csinálok a hét évesből, és újrakezdi inkább az ovit. Bizakodó és optimista lettem az ő sorsát illetően is. Nagyon nagy kő gördült le a szívemről ezzel.
Több jó nem történt, de nem is vagyok telhetetlen, ez épp elég is egy napra. Ja, és ma olyat tettem, amit eddig még sohasem. Nem vettem magamnak cigit. És nincs is már egy szál sem. Jelen pillanatban országomat tudnám adni érte, de nincs mit tenni... Azt nem tudom, kibírom e, vagy meddig bírom ki, de megpróbálom így. Azokkal a verziókkal mindig elbuktam, amikor volt itthon, csak próbáltam nem rágyújtani. De ígérem, azt is be fogom nyilvánosan ismerni, ha egy akaratgyenge balfék vagyok, és nem bírom ki. :D
Holnap pedig egy egész nap dolgozós péntek. De hátha ez a péntek egy olyan jó hírt hoz, amitől még majd ez sem fog zavarni. Bármi megtörténhet a mai nap után. :)
És még bőven éjfél előtt vagyunk, úgyhogy szeretnék az én kedvenc Eszteremnek, és az összes erre járó Eszternek, Elizának és Vanesszának, akik ma ünnepelnek, Nagyon Boldog Névnapot kívánni.
2012. jan. 24.
Fejet hajtunk, letérdelünk...
Akinek valaha is volt része gyerek-Betlehemes előadásban, már be is fejezte a mondatomat. Mégpedig úgy, hogy "kicsi Jézus ünnepelünk".
Tudom, cseppet sem aktuális az idézet. Mégis, ez a gondolat motoszkált bennem ma egész nap. Ez a főhajtás. Ami nekem nem csak a tisztelet, hanem az "engedelmesség" jelképe is valamennyire. Ma reggel megint csúnyán nem tudtam felébredni. Addig fajult a dolog, hogy öt kerek percen keresztül hívogatott Balázs, és én nem vettem fel, mert még csak nem is hallottam. Pedig a telefonom a maximum hangerőn csörög. És még ébresztett is addigra már. Tehát volt nyolc nem fogadott hívásom reggel hétkor, egy aggodalomtól és idegességtől tajtékzó férjem, két iskolába készülő álomittas gyerekem (a harmadik még aludhatott), és én, a bambaképű. Mert amúgy öt perc múlva már tökéletesen összeszedett voltam, de addig.. már sokszor megkíséreltem elmagyarázni az állapotot, amiben leledzem akkor, amikor alszom, de nemigen találok rá szavakat. Leginkább az ájultan alvás tudja jól kifejezni.
Na de ez ugye nem a normális kategória. Mert éjjel akármeddig fent bírok maradni (azért disztingválok, és éjfél tájban elmegyek aludni), de reggel nem bírok magammal. A látszólagos éber perceim pl. fél hét és hét között is igen érdekesek. Az egyik pillanatban tudom, hogy kelnem kell, a következőben pedig megfordultam, és máris alszom. Cseppet sem tudatosan.
Na jó, mindegy, ez már magyarázkodás. A múltkor olvastam Livinél a mellékvese-kimerülésről. Mintha csak rólam írták volna. Na de hajlamos vagyok némi hipochondriára is, így lehetséges, hogy "csak megörültem" annak, hogy valami olyasmit olvastam, ami jó mentség lehet. Nem hiszem ugyan, hogy ennyire súlyos lenne a helyzet, sokkal inkább azt érzem, hogy van ebben valami. Mindenesetre van ott jó pár megszívlelendő tanács, amit próbáltam első olvasatra is jól bevésni, meg azóta már párszor újra és újra átolvastam.
Ezek után ugye a ma reggel tetézte ezt az egészet. Véletlenek ugye csak véletlenül fordulnak elő, és azoknak is mindig van valami célja, úgyhogy most itt ülök, egy marék lepke van az agyam helyén, tökéletes zűrzavarban repkednek. Tudom, hogy mindenki, aki arra sarkall, hogy szokjak le a cigiről, hogy igyak kevesebb kávét, hogy feküdjek le időben, jót akar. Azt is tudom, hogy igazuk van. Csak épp ez a fejben eldöntés, ez olyan nagyon nehéz.
Ma odáig is eljutottam, hogy vajon azért ilyen nehéz e minden rossz (és még rosszabb) szokásomról lemondani, mert akkor már nem tudom pusztítani magam? Végső soron, ha tök őszinte vagyok, egészen komoly önpusztítást folytatok. Egy igazi tudathasadásos állapotában, mert körülöttem mindenki mást abban támogatok, hogy épp az ellenkezőjét csinálja. És csinálják, és működik, én meg még a saját szememnek sem hiszek.
Lehet, hogy haragszom magamra, azért csinálom ezt? Vagy tényleg ekkora gyerek lennék még mindig?
Komolyan.. szeretnék fejet hajtani, és letérdelni.. és kétségbeejtő is néha, hogy én ennyire balfék vagyok, amiért nem megy.
Tudom, cseppet sem aktuális az idézet. Mégis, ez a gondolat motoszkált bennem ma egész nap. Ez a főhajtás. Ami nekem nem csak a tisztelet, hanem az "engedelmesség" jelképe is valamennyire. Ma reggel megint csúnyán nem tudtam felébredni. Addig fajult a dolog, hogy öt kerek percen keresztül hívogatott Balázs, és én nem vettem fel, mert még csak nem is hallottam. Pedig a telefonom a maximum hangerőn csörög. És még ébresztett is addigra már. Tehát volt nyolc nem fogadott hívásom reggel hétkor, egy aggodalomtól és idegességtől tajtékzó férjem, két iskolába készülő álomittas gyerekem (a harmadik még aludhatott), és én, a bambaképű. Mert amúgy öt perc múlva már tökéletesen összeszedett voltam, de addig.. már sokszor megkíséreltem elmagyarázni az állapotot, amiben leledzem akkor, amikor alszom, de nemigen találok rá szavakat. Leginkább az ájultan alvás tudja jól kifejezni.
Na de ez ugye nem a normális kategória. Mert éjjel akármeddig fent bírok maradni (azért disztingválok, és éjfél tájban elmegyek aludni), de reggel nem bírok magammal. A látszólagos éber perceim pl. fél hét és hét között is igen érdekesek. Az egyik pillanatban tudom, hogy kelnem kell, a következőben pedig megfordultam, és máris alszom. Cseppet sem tudatosan.
Na jó, mindegy, ez már magyarázkodás. A múltkor olvastam Livinél a mellékvese-kimerülésről. Mintha csak rólam írták volna. Na de hajlamos vagyok némi hipochondriára is, így lehetséges, hogy "csak megörültem" annak, hogy valami olyasmit olvastam, ami jó mentség lehet. Nem hiszem ugyan, hogy ennyire súlyos lenne a helyzet, sokkal inkább azt érzem, hogy van ebben valami. Mindenesetre van ott jó pár megszívlelendő tanács, amit próbáltam első olvasatra is jól bevésni, meg azóta már párszor újra és újra átolvastam.
Ezek után ugye a ma reggel tetézte ezt az egészet. Véletlenek ugye csak véletlenül fordulnak elő, és azoknak is mindig van valami célja, úgyhogy most itt ülök, egy marék lepke van az agyam helyén, tökéletes zűrzavarban repkednek. Tudom, hogy mindenki, aki arra sarkall, hogy szokjak le a cigiről, hogy igyak kevesebb kávét, hogy feküdjek le időben, jót akar. Azt is tudom, hogy igazuk van. Csak épp ez a fejben eldöntés, ez olyan nagyon nehéz.
Ma odáig is eljutottam, hogy vajon azért ilyen nehéz e minden rossz (és még rosszabb) szokásomról lemondani, mert akkor már nem tudom pusztítani magam? Végső soron, ha tök őszinte vagyok, egészen komoly önpusztítást folytatok. Egy igazi tudathasadásos állapotában, mert körülöttem mindenki mást abban támogatok, hogy épp az ellenkezőjét csinálja. És csinálják, és működik, én meg még a saját szememnek sem hiszek.
Lehet, hogy haragszom magamra, azért csinálom ezt? Vagy tényleg ekkora gyerek lennék még mindig?
Komolyan.. szeretnék fejet hajtani, és letérdelni.. és kétségbeejtő is néha, hogy én ennyire balfék vagyok, amiért nem megy.
2010. aug. 19.
A titok
Csak így kisbetűvel. És csak az egyik. Az, amelyiket elbuktam. Pedig csak rajtam múlt, senki máson. Akkor, mikor az a bejegyzés született, született egy elhatározás is, miszerint leteszem a cigit. Mert elég volt belőle. Mert büdös. Mert sokba kerül. Meg mert annyira szeretné Balázs. Nem teljesen ez a motivációs sorrend, de majdnem. Annyira jól indult. Átgondolt stratégiával, szigorú önismerettel. Amiben biztos voltam, nem tehetem le rögtön teljesen. Azt nem bírnám. Amúgy is utálom a kötelező dolgokat, az ilyet meg aztán főleg nehezen viselném el. Működött a napi öt szál, amit engedélyeztem magamnak, még számomra is meglepő módon. Igaz, volt, hogy komolyan szenvedtem a saját magam által szabott korlátoktól, de jópár napig azért bírtam.
Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra már nem. És nem kellett hozzá sok idő, hogy ugyanott tartsak, mint előtte. Ez nem tegnap volt. Eddig emésztettem magamban. Mert azért haragszom magamra, és nem tartom magam valami nagy jellemnek. Ezügyben. Azt tudom, hogy véget fogok vetni ennek az egész függésnek. Attól akarok megszabadulni, ami a legjobban uralkodik rajtam. És ez, be kell látnom, nagyon nehéz. Bár, mondhatjátok, teljesen rosszul álltam neki, mert mindenki azt mondja, úgy lehet leszokni, hogy egyik percben még elszívom, a következőben meg már semmi pénzért nem lennék hajlandó.
Az eszem tökéletesen tisztában van az egésznek a káros hatásával az egészségemre, a pénztárcámra, és még egy csomó mindenre. Az "eszetlenségem" viszont annyira szereti, és annyira az életem része, hogy jelenleg még az eszetlen énem uralkodik az eszes fölött.
Türelmet ígértem magamnak. És időt. Mégis csalódtam.
De jön majd egy újabb elhatározás. Addig megerősítem magam, hogy sziklaszilárd legyen. És a következő ilyen témájú bejegyzésem már büszke és elégedett lesz. És az lesz a címe: "Megcsináltam"
Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra már nem. És nem kellett hozzá sok idő, hogy ugyanott tartsak, mint előtte. Ez nem tegnap volt. Eddig emésztettem magamban. Mert azért haragszom magamra, és nem tartom magam valami nagy jellemnek. Ezügyben. Azt tudom, hogy véget fogok vetni ennek az egész függésnek. Attól akarok megszabadulni, ami a legjobban uralkodik rajtam. És ez, be kell látnom, nagyon nehéz. Bár, mondhatjátok, teljesen rosszul álltam neki, mert mindenki azt mondja, úgy lehet leszokni, hogy egyik percben még elszívom, a következőben meg már semmi pénzért nem lennék hajlandó.
Az eszem tökéletesen tisztában van az egésznek a káros hatásával az egészségemre, a pénztárcámra, és még egy csomó mindenre. Az "eszetlenségem" viszont annyira szereti, és annyira az életem része, hogy jelenleg még az eszetlen énem uralkodik az eszes fölött.
Türelmet ígértem magamnak. És időt. Mégis csalódtam.
De jön majd egy újabb elhatározás. Addig megerősítem magam, hogy sziklaszilárd legyen. És a következő ilyen témájú bejegyzésem már büszke és elégedett lesz. És az lesz a címe: "Megcsináltam"
2010. júl. 22.
No comment
Ezt most olvastam. Mit ne mondjak.. azok után, hogy ismét megtudhattam értelmiségi blog trolloktól, hogy micsoda söpredék is vagyok dohányos mivoltomban, hát lehet, hogy most kimegyek az ajtó elé, és elszívok egy cigit.
Nem a döntés ellen van kifogásom, félreértés ne essék. Eddig sem gyújtottam rá olyan helyeken, ahol nem szabad, vagy épp nem illik. És hiszem, hogy azért a dohányosok is fejlődőképesek, és képesek betartani a szabályokat. De azért hogy főbelövés járna bárkinek, vagy épp kizárni a tb ellátottságból, meg egyéb finomságok, amik ott elhangzottak... Hát micsoda emberek élnek ebben az országban?
Nem a döntés ellen van kifogásom, félreértés ne essék. Eddig sem gyújtottam rá olyan helyeken, ahol nem szabad, vagy épp nem illik. És hiszem, hogy azért a dohányosok is fejlődőképesek, és képesek betartani a szabályokat. De azért hogy főbelövés járna bárkinek, vagy épp kizárni a tb ellátottságból, meg egyéb finomságok, amik ott elhangzottak... Hát micsoda emberek élnek ebben az országban?
2009. dec. 30.
Másfél évtizede tartó (v)iszony
Ez is hozzám tartozik. Együtt nőttünk fel. Mondhatom azt is, a leghűségesebb "társam" volt kamaszkoromban, és felnőtté válásomban. Mert ott volt mindig, mikor kellett a maga megnyugtató voltában, és azokban a percekben, amiket együtt töltöttünk, lehettem bármilyen rosszkedvű, mindig megvigasztalt. Persze, sosem nézték jó szemmel a kapcsolatunkat. Kamaszként az anyám haragudott és tiltotta tőlem minden létező eszközzel, ami persze hogy azt eredményezte, hogy még jobban ragaszkodjak hozzá. Aztán később már mindenki ellene volt, jelen pillanatban a páromnak is ez a legnagyobb ellensége.
Na, nem.. nem úgy indult kettőnk kapcsolata, hogy ebből egy több, mint tizenhat évig tartó valami lesz. Mert első találkozásunkkor nem volt szimpatikus egy kicsit sem. Sőt, nagyon nem. Csak aztán úgy gondoltam, próbálkozzunk még, mert nagyon akartam vele kapcsolatba lépni. Nagyon akartam én is mindazt, amit képvisel. Aztán persze én győztem. Vagy ő. Mert szép lassan, fokozatosan kialakult közöttünk az a viszony, ami jelenleg is tart, és ahol Ő uralkodik dölyfösen, mert már rég nem én vagyok az irányító. Legyőzött, és kialakította azt a fajta függőségi viszonyt, amiből nehéz szabadulni.
Pedig mindig azt gondoltam ám, hogy vagyok én annyira független, és karakán, hogy ha úgy gondolom, már nincs rá többé szükségem, akkor majd szépen elköszönünk, és mintha mi sem történt volna, éljük az életünket egymás nélkül tovább. Na, ebben óriásit tévedtem. De csak azért, mert nem mértem fel az Ő rám gyakorolt manipulatív hatását.
Mert a mai napig is itt van minden percemben. Segít vigasztalódni, ha bánatos vagyok, segít lehiggadni, ha ideges vagyok, segít felébredni reggelente, és még megannyi helyzetben segít gondolkodni, elintézni, vagy csak épp beszélgetés közben előkerül. Annak idején elvégezte feladatát, és lettem általa felnőttebb, magabiztosabb, és még talán pár kiló is lement rólam miatta (bőven volt miből). Mostanra már elég felnőtt vagyok (néha túlságosan is), a magabiztosságom sem szorul támogatásra, és a kilókkal sincs gondom.
Vele annál több. Annyira épült be az életembe, hogy nem tudom elképzelni nélküle. Lehet bármilyen is... akkor sem. A függőség e, vagy csak az a másfél évtizedes szoros kapcsolat az oka, ami alatt annyira megszoktam, hogy velem van. Vagy csak az a gondolat, ami befészkelte magát jó mélyen a tudatalattimba, hogy ha megszabadulok tőle, akkor el is fogok hízni.. Vagy csak olyan nehezen válok meg azoktól a dolgoktól, amikhez hozzászoktam.
Vagy egész egyszerűen csak minden rossz tulajdonsága ellenére mégis szeretem. Mert még mindig él bennem a kamaszkori dac, ami lázad minden tiltás ellen. Még mindig jó elbújni kicsit a felhő mögé, ami akkor, adott pillanatokban körülvesz. Pedig nem szeretem, mert büdös. Nem szeretem, mert drága. És leginkább nem szeretem, ahogy uralkodik rajtam.
És itt a választás pillanata. Amikor el kéne végre nagyon komolyan határoznom magam, és kiállni teljes mellszélességgel az elhatározásom mellett. Ami ugye ésszerűen az, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljunk meg egymástól...
Csak tudnám, hogyan....
Na, nem.. nem úgy indult kettőnk kapcsolata, hogy ebből egy több, mint tizenhat évig tartó valami lesz. Mert első találkozásunkkor nem volt szimpatikus egy kicsit sem. Sőt, nagyon nem. Csak aztán úgy gondoltam, próbálkozzunk még, mert nagyon akartam vele kapcsolatba lépni. Nagyon akartam én is mindazt, amit képvisel. Aztán persze én győztem. Vagy ő. Mert szép lassan, fokozatosan kialakult közöttünk az a viszony, ami jelenleg is tart, és ahol Ő uralkodik dölyfösen, mert már rég nem én vagyok az irányító. Legyőzött, és kialakította azt a fajta függőségi viszonyt, amiből nehéz szabadulni.
Pedig mindig azt gondoltam ám, hogy vagyok én annyira független, és karakán, hogy ha úgy gondolom, már nincs rá többé szükségem, akkor majd szépen elköszönünk, és mintha mi sem történt volna, éljük az életünket egymás nélkül tovább. Na, ebben óriásit tévedtem. De csak azért, mert nem mértem fel az Ő rám gyakorolt manipulatív hatását.
Mert a mai napig is itt van minden percemben. Segít vigasztalódni, ha bánatos vagyok, segít lehiggadni, ha ideges vagyok, segít felébredni reggelente, és még megannyi helyzetben segít gondolkodni, elintézni, vagy csak épp beszélgetés közben előkerül. Annak idején elvégezte feladatát, és lettem általa felnőttebb, magabiztosabb, és még talán pár kiló is lement rólam miatta (bőven volt miből). Mostanra már elég felnőtt vagyok (néha túlságosan is), a magabiztosságom sem szorul támogatásra, és a kilókkal sincs gondom.
Vele annál több. Annyira épült be az életembe, hogy nem tudom elképzelni nélküle. Lehet bármilyen is... akkor sem. A függőség e, vagy csak az a másfél évtizedes szoros kapcsolat az oka, ami alatt annyira megszoktam, hogy velem van. Vagy csak az a gondolat, ami befészkelte magát jó mélyen a tudatalattimba, hogy ha megszabadulok tőle, akkor el is fogok hízni.. Vagy csak olyan nehezen válok meg azoktól a dolgoktól, amikhez hozzászoktam.
Vagy egész egyszerűen csak minden rossz tulajdonsága ellenére mégis szeretem. Mert még mindig él bennem a kamaszkori dac, ami lázad minden tiltás ellen. Még mindig jó elbújni kicsit a felhő mögé, ami akkor, adott pillanatokban körülvesz. Pedig nem szeretem, mert büdös. Nem szeretem, mert drága. És leginkább nem szeretem, ahogy uralkodik rajtam.
És itt a választás pillanata. Amikor el kéne végre nagyon komolyan határoznom magam, és kiállni teljes mellszélességgel az elhatározásom mellett. Ami ugye ésszerűen az, hogy egyszer s mindenkorra szabaduljunk meg egymástól...
Csak tudnám, hogyan....
2009. aug. 13.
500 Ft
Az a helyzet, hogy megszívtam. Annak idején, mikor először szó volt róla, hogy le kéne szokni a cigiről, mert drága, szabtam egy összeghatárt, ami fölött már majd biztosan nem. És most, tegnap pont annyiért vettem már a cigimet, mint az a bizonyos határ. Kereken ötszáz forint. Bevallom, annak idején azt gondoltam, hogy ez elég magas ahhoz, hogy sose érje el, így aztán pont úgy, mint a mesében, ígértem is, meg nem is... Erre hogy járok? Hát így.
És most itt dilemmázok. Mert -bevallom- nemigen fűlik a fogam a leszokáshoz. Jó, hát néha én is utálom a cigit, mert büdös, meg minden.. de alapjáraton meg nem utálom, sokkal inkább szeretek cigizni. Persze, ebben azért az is benne van, hogy ebben a témában megrekedtem azon a tizenhat éves kori lázadó énemben, mert minél többen mondják, hogy le kéne szokni, én annál többet cigizek. Azt nem tartom igaznak, hogy minden dohányos belebetegszik a dohányzásba. Azt értem, hogy a cigiszag zavaró, épp ezért eszembe sem jutna a lakásban dohányozni. Viszont láttam a közvetlen környezetemben három embert is, akik leszoktak.. és meghíztak. De nem kicsit ám. Minimum 20 kilót szedtek magukra hamarjában. Na, azt meg aztán végképp nem... elképzelem magamon azt a 20 kilót.. brrrr. Igen, ezek kifogások. De jók, nem? :D
Azért ez olyan jellemző, hogy pont a határon van az ára. Nem kevesebb 5 Ft-tal, vagy nem több. Pont annyi. :D Így legalább van ürügyem gondolkodni.
De bevallom, tényleg gondolkodóba estem a témában, hogy akkor hogyan is tovább? Mert ennél több pénzt tényleg nem szeretnék adni érte. Persze, kereshetek valami olcsóbb márkát, sőt, még van a "sodrok magamnak egy cigit" alternatíva is, de az az utolsó kétségbeesett rúgkapálás lesz csak.
Hátha egyszer úgy ébredek, hogy jóTündér idevarázsolt a pocakomba egy kislányt (manapság kisebbfajta csoda azért szükségeltetik hozzá), és soha többet nem akarnék rágyújtani. Hogy értsétek: meggyőződésem volt, hogy ha kislánnyal lennék terhes, akkor azonnal úgy megundorodnék a cigitől, hogy rá sem bírnék nézni. (innen tudtam Rolinál is, hogy bizony, kisfiú, és igazam lett)
Amíg jóTündér szabin van, addig meg gondolkodom. :)
És most itt dilemmázok. Mert -bevallom- nemigen fűlik a fogam a leszokáshoz. Jó, hát néha én is utálom a cigit, mert büdös, meg minden.. de alapjáraton meg nem utálom, sokkal inkább szeretek cigizni. Persze, ebben azért az is benne van, hogy ebben a témában megrekedtem azon a tizenhat éves kori lázadó énemben, mert minél többen mondják, hogy le kéne szokni, én annál többet cigizek. Azt nem tartom igaznak, hogy minden dohányos belebetegszik a dohányzásba. Azt értem, hogy a cigiszag zavaró, épp ezért eszembe sem jutna a lakásban dohányozni. Viszont láttam a közvetlen környezetemben három embert is, akik leszoktak.. és meghíztak. De nem kicsit ám. Minimum 20 kilót szedtek magukra hamarjában. Na, azt meg aztán végképp nem... elképzelem magamon azt a 20 kilót.. brrrr. Igen, ezek kifogások. De jók, nem? :D
Azért ez olyan jellemző, hogy pont a határon van az ára. Nem kevesebb 5 Ft-tal, vagy nem több. Pont annyi. :D Így legalább van ürügyem gondolkodni.
De bevallom, tényleg gondolkodóba estem a témában, hogy akkor hogyan is tovább? Mert ennél több pénzt tényleg nem szeretnék adni érte. Persze, kereshetek valami olcsóbb márkát, sőt, még van a "sodrok magamnak egy cigit" alternatíva is, de az az utolsó kétségbeesett rúgkapálás lesz csak.
Hátha egyszer úgy ébredek, hogy jóTündér idevarázsolt a pocakomba egy kislányt (manapság kisebbfajta csoda azért szükségeltetik hozzá), és soha többet nem akarnék rágyújtani. Hogy értsétek: meggyőződésem volt, hogy ha kislánnyal lennék terhes, akkor azonnal úgy megundorodnék a cigitől, hogy rá sem bírnék nézni. (innen tudtam Rolinál is, hogy bizony, kisfiú, és igazam lett)
Amíg jóTündér szabin van, addig meg gondolkodom. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)