Kérni tudni kéne...

Amikor péntek délután azt mondtam Eszternek, hogy arra vágyom, hogy valami öntudatlan állapotban legyek napokig, és aztán mondjuk legyen egy teljes szabad hetem mindezt kipihenni, akkor nem egészen erre gondoltam, amit kaptam. Na de így jár az, aki nem fogalmaz pontosan, hanem csak célozgat? Emlegettem ugyan negyven fokos lázat is mellé, ami nem érkezett meg, az öntudatlanság is csak akkor, mikor végre engedett a vesegörcs a fogságából, és kellőképp be voltam hozzá gyógyszerezve, hogy álommanók közé mehessek.
Péntek este kezdődött. Pontosan az után, hogy a blogbejegyzést útnak eresztettem az éterben. Amikor felálltam a székről, már éreztem, hogy jééé, de érdekesen fáj valami. Mintha a vesém lenne... Gyorsan engedtem a fürdővizet, gondoltam,majd a forró víz csodát tesz. Nos, nem tett. Konkrétan alig vártam, hogy gyorsan kikászálódjak belőle. Ez után még köszönhetően a folyamatos pisilési ingernek vagy egy fél órát szenvedtem a wc-n ülve, szó szerint a víz vert a fájdalomtól, mikor egyszer csak végre enyhült, én meg sprinteltem az ágyamba. Persze hogy nem sokkal később arra ébredtem, hogy már megint fáj. És már jajjgatva ébredtem, ahogy azt a mellettem alvótól megtudtam, mert ő erre ijedt fel. Fájdalomcsillapító, újabb kör a wc-n, majd a kanapén sikerült megtámasztanom magam úgy, hogy nagyjából jó legyen, aludtam is.
A tegnapi nap óvatos mozdulatokkal, kímélő életmóddal telt. Csak mostam, és főztem, ez utóbbit ugyan le akarták venni a vállamról, de úgy gondoltam, nem kell, jól vagyok. Meg is úsztam egész nap egy tompa fájdalomérzettel, amitől türelmetlen vagyok ugyan, de sose legyen ennél nagyobb bajom.
Este megjelent Patrik a fogával a kezében, közölte, hogy "csak leült a székre, és kiesett a szájából". Mi meg a falvédőről jöttünk épp az előbb... nem vettük be a sztorit, de hát legyen úgy, hogy van annyira rendes tesó, hogy nem árulta be egyik öccsét sem, akármelyik volt is. Nyugtáztam magamban, hogy akkor hétfőn reggel a fogorvosnál kezdünk, és még hozzátettem, hogy más már nem is hiányzott.
Ma tökéletesen normális állapotban keltem. És még délben is csak épphogy kezdődött az a tompa fájdalom. Nem gondoltam volna, hogy alig egy órával később már annyira fog kínozni, hogy jóformán azért könyörögtem, hogy inkább hadd szüljem meg újra itt helyben az összes gyerekemet, csak ezt ne. Fájdalomcsillapítót, görcsoldót vettem be. Ültem, feküdtem, guggoltam, térdeltem, nagyjából mindent kipróbáltam, ami jó ötletnek tűnt, nem lett jobb. Anyámék el akartak vinni az ügyeletre, én meg nem akartam menni, az lebegett a szemem előtt, mi van, ha megint az a móka jön, hogy ha nem megyek kórházba, nem érdemlek fájdalomcsillapítót. Igyekeztem némán és csendben tűrni minden fájdalmat, mert Balázs dolgozott, csak a gyerekek voltak itt. Ők meg jó ijedten néztek. Roli még a kutyapisit is felmosta teljesen önállóan odakint, mert "anya beteg".
Balázs háromkor ért haza, addigra én már túl voltam egy hányós mókán is a fájdalomtól, és kb. a falat készültem lekaparni. De persze ő határozottan rám parancsolt, hogy most azonnal vegyem a cipőmet, mert megyünk az ügyeletre, és micsoda hülyeség, hogy eddig még nem voltam. Mit volt mit tenni? Mentem... az ügyeleten mákom volt egy kedves nővér(?) volt, akitől kaptam egy frankó algopyrin-no-spa-papaverinum triót, meg még két ampullát az algopyrinből meg a nospaból, hogy igyam meg este. A trió rendesen kiütött, és rendesen el is mulasztotta az addigra iszonyatossá fokozódott görcsöt.
Jelen pillanatban a tompa fájdalom meg van, igyekszem szinten tartani a gyógyszer-szintet a véremben, hogy ne jussunk el az iszonyatig.
Holnap reggel fogorvos, aztán egész nap munka. Kedden meg talán meg tudom mutatni magamat is a háziorvosomnak. Drukkoljatok, hogy addig kibírjam.
És... azt hiszem, inkább többet nem kérek semmit. Mert marhára nem ezt a lovat akartam...

A múlt hét nagyon kusza és zavaros volt, azt sem tudtam milyen nap van. Nem történt semmi különös, csak összezavart ez a hétfő-kedd szabadnap. De bepótoltam, mert utána meg dolgoztam egész nap szerdán is, és csütörtökön is.
Csütörtökön megszabadultam egy vesekőtől, amiről amúgy nem is tudtam, hogy van. Nem volt kellemes, jobban megszenvedtem vele, mint a 3,85 kg-os gyerekemmel. De túl vagyok ezen is, igaz, azóta is érzem a vesémet, de talán lassan rendbe jön.
Ez a hét ismét egy kusza hét lesz. Csak ma és holnap nem kell meló után/előtt máshova is mennem. Szerdán nyílt nap az iskolában, délután meló, azután pedig neurológia. Csütörtökön szülői szervezetes értekezlet az oviban, amit nem lóghatok el, lévén én vagyok az elnökük. :D Pénteken polgármesteri tájékoztatás az iskola összevonásáról, amit szintén nem kéne ellógnom, mert ha valami nagyon nagy hülyeségre készülnek, azt jó volna tudni így, az áprilisi beiratkozások előtt.
És hétvégén pedig házassági évfordulónk is lesz. Na nem.. semmi különösre nem készülünk. Legalábbis nem tudok róla. :) De azért lesz. :)

A múlt hét legjelentősebb eseménye viszont egy névnap volt nálunk. Már nem is mentegetőzöm, amiért aznap itt nem jelentettem meg neki. (bár van miatta bűntudatom, nem kevés)
Így most késve, de még beleférve a nyolc napba:

Nagyon-nagyon Boldog Névnapot Neked, Patrik! :)