Azért jó,

Azt mondta tegnap Erik, hogy azért is jó, ha az embernek kutyája van, mert akkor sosem rosszkedvű. Mert csak kimegy a kutyához, simogatja, játszik vele, és már nem is szomorú.
És tényleg így van ám. Bár nem túl népszerűek a kutyás bejegyzéseim, de azért leírom, hogy mennyire igaz ez, amit ez a tíz éves bölcselkedett. Mostanában nem vagyok a helyzetem magaslatán, elég sokféle problémát sikerült gyártanom magamnak. Némelyikbe rendesen belesüppedtem, ahogy az tőlem megszokott, másokat meg talán túl gyorsan pattintottam le magamról. Na de ez nem lényeg most. Ami a lényeg, hogy legyen bármilyen szar napom, vagy legyen épp akármilyen borongós, lábfájós reggelem, ha a kutyákhoz kimegyek, azokra a percekre minden a legnagyobb rendben van. Mintha nem is lenne a világon semmi probléma, de szó szerint semmi sehol. Elég ehhez, hogy Freddy már a szúnyoghálós ajtó kattanására azonnal rohan, és szemmel láthatóan irtó boldog attól, hogy ott vagyok. Az ő ajtajuknál már türelmetlenül vár, és nem is tudja eldönteni, hogy előbb mindent kövessen el azért, hogy biztosan megsimogassam, vagy azonnal rohanjon pisilni, mert már nagyon-nagyon kell. Általában azért abban maradunk, hogy kéri a simogatást, és utána rohan. Egy kis kobold még, csintalan és játékos, akárcsak egy ovis gyerek. De nagyon szeret minket, kivétel nélkül mindenkit, nagyon örül mindennek, amit kap, legyen az jutalomfalat, vagy simogatás, esetleg egy kis féktelen játék. A legnagyobb jutalom mostanában kétségkívül az, amikor bejöhet a lakásba, olyankor azonnal körbejár az asztal alatt, hátha akad ott egy-két morzsa legalább, majd berohan a szobába, és már fekszik is a kanapé előtt hanyatt, és várja, hogy valaki vakarássza meg a hasát. Az az eksztázis, amiben ilyenkor van, az leírhatatlan. Külön pofákat tud vágni egy csomó mindenhez, ami néha nagyon mókás, mert olvasni lehet az arcából. Kis harcikakas is tud lenni, a madarakat, mint repülő izéket nem tűri maga körül, ugat, amíg csak a madár tovább nem áll. Szóval, Freddy a kis kobold-fiú, aki mindig vidám, és azonnal vidámságot varázsol maga köré.
És van nekünk egy Arthurunk is, aki mostanában szintén érdekesen játékos lett, ami tőle igen szokatlan, de nagyon örülünk neki. Én mégis azt a részét szeretem a legjobban, amitől olyan, mint egy buddha. Kézjelekkel kommunikálunk vele, ha a feje fölött tartva a kezemet, a mutatóujjamat és a középső ujjamat egyszerre behajlítom, leül. És ilyenkor ül, mint a szfinx, mozdulatlanul, egy pillanatra sem eresztve tekintetével az enyémet. Ott van a szemében minden gondolatom visszatükröződése. Tudom, hogy tudja, amikor bánatos vagyok, mert olyankor egy-két pillanat után óvatosan közelebb férkőzik, hogy hozzám érjen. Tudja azt is, amikor dühös vagyok, mert olyankor a nemlétező farkát is (nem levágva van, gyárilag nincs) próbálja behúzni, amíg ki nem derül számára, hogy nem rá haragszom. Mindig beszélek is hozzá, én is, meg végül is mindenki, annak ellenére, hogy nem hallja, amit mondunk. Igaz, szerintem a hangunk rezgéseit ismerheti.De leginkább a testbeszédünkből és talán az arckifejezéseinkből tájékozódik. Ő is nagyon szereti ha vakargatják a hasát, és ő nagyon szeret bújni is. Azt a nagy, busa fejét az ölembe hajtja, és ha kell, akkor akár órákon keresztül ott marad. Egymást vigasztaljuk ilyenkor, azt hiszem. Bár leginkább ő engem, mert ő talán (őszintén remélem) szeret nálunk lenni.
Mostanában már abban is biztos vagyok, hogy bármikor megvédene bennünket. Freddy fejlesztette benne ezt az ösztönt, egyszer csak azt vettük észre, hogy a Freddy-nek rontó kutyákat figyeli séta közben, és amikor úgy ítéli meg a helyzetet, hogy Freddy nem boldogulna az ellenféllel (nyilván itt kerítések mögötti szájhősökről van ám csak szó), akkor rögtön ott terem, és a kicsit félrelökve megmutatja magát. Alapvetően egyáltalán nem agresszív (pedig kicsit félelmetesen néz ki), de úgy tűnik, a szeretteiért ő is megharcol, ha a szükség úgy hozza.
Mindezt csak azért meséltem el, hogy tudjátok, én is pont így gondolom, mint Erik. Azért is jó, hogy itt vannak ezek a kutyák, mert sosem vagyok igazán szomorú. :)