Elballagott...

Nyilván mindenki tudta, hogy ma erről fogok írni, úgyhogy igazán nem okozok ezzel senkinek semmi meglepetést.
Tudja az ember úgy a kezdettől fogva, hogy egyszer majd ovis lesz, aztán meg iskolás, és aztán középiskolás, meg egyetemista, meg felnőtt.. Mégis.. amikor idén tökéletesen tudatosult bennem, hogy akkor most már akármi is lesz, várhatóan ez az utolsó ovis évünk családilag is, nem csak az épp aktuális ovisomnak, akkor az letaglózott, megdöbbentett, és hihetetlen volt. Ennek megfelelően úgy tettem, hogy nem is hittem el. De azért amikor beiratkoztunk az iskolába áprilisban, akkor már kénytelen voltam elhinni. Hiába rossz érzés, hiába minden, az idő menthetetlenül telik, és neki is el kell búcsúznia az ovitól.
Roland esetében különösen nehéz a búcsú, mert neki olyan különleges kincs jutott az oviban, mint keveseknek. Annyira igazán jó helyen volt ott ennek a négy évnek minden pillanatában, hogy nem csak mi tekintettük szinte családtagnak az óvó néniket, hanem ők is az összes gyereket. De minden nehézség és fájdalom ellenére elkerülhetetlen volt, így aztán május közepétől szerveztük szülői körben is az elköszönést, meg a gyerekek is készültek a ballagásra. Gyakoroltak, gyakoroltak, gyakoroltak, néha izgatottak voltak, néha fáradtak, néha pedig nagyon szomorúak.
Ma pedig eljött a nap, amikor mindenki hazament ebéd után, hogy aztán öt órakor ünneplőbe öltözve elköszönjön az óvodától. Már tegnap, amikor a búcsúajándékba szánt albumokat csináltam (vagyis kettőt a négyből) olyan kis szomorkás voltam. Sőt, tegnapelőtt este potyogó könnyekkel írtam a verset is, amit a két óvó néni, és a dajka néni kapott. Ma délelőtt megérkezett a szalag, amit Rolandnak rendeltünk. Egy maci,kezében borítékkal (maci csoportos volt, és boríték a jele) a hátulján pedig a dédi papától vett idézet: "Tanulj, tanulj kisfiam, mert tudni végtelen nagyszerű dolog!" Mindegyiket ezzel az üzenettel engedtük az óvodából az iskolába, így ezt azért jó érzés volt látni. :)
Roland nagyon fel volt pörögve amikor hazahoztam ebéd után, még gondoltam is, hogy Te jó ég, sosem állítom le ma délután. De aztán ahogy közeledett az idő, úgy csendesedett le. Igaz, egy órával a ballagás előtt még hajat vágtunk, aközben meg igazán nincs ideje virgonckodni (mert ha mégis, akkor kopasz lesz). Nagyon hamar fél öt lett, és menni is kellett, mert még az albumokat be kellett rakni az ajándék zacskóba, a virágokra rákötni a szalagot.
A ballagási "műsor" a tőlük megszokott színvonalon zajlott most is. Majdnem egy órás volt, énekeltek, körjátékoztak, meséltek, szavaltak, a négy évszakot körbejárva. Ősszel kezdődött... és már akkor is tudtam, hogy ez esetben nem várom majd a nyarat. És persze hogy beigazolódott a sejtelmem, mert ahogy megérkezett a műsorban a nyár, már énekelték is, hogy "Kedves óvodám, sok víg nap után..."
Édesek voltak, ahogy a kis pöttyös batyukkal énekeltek, integettek. Megkapták az óvó néniktől az ajándékaikat (egy-egy könyv, a csoport névsora jelekkel, meg egy ballagó maci laminálva, egy macis kép), aztán a szülőktől a virágokat.
Ez után a csoportban búcsúzkodtunk az óvó néniktől. Ez volt a nehezebb. Mindenkinek. Pár ovis csoporttal már volt "dolgom", de még olyat sosem láttam, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon. Se gyereké, se szülőé, se óvó nénié.
Nem is tudom én ezt jól leírni, ehhez még nagyon friss az élmény. Élénken dolgozik bennem minden pillanata, mégis ködös az egész, mintha nem is lettem volna ott.
Ha meghallgatjátok majd ezt a zenét, azt hiszem, érthetőbb lesz, mit szeretnék mondani.