Vakáció

A háromból kettőnek ez a mai volt az utolsó nap, ez is már csak olyan ímmel-ámmal eltöltött, mindegyik korábban jött haza a leginkább semmit nem csinálásból, amivel az iskolában foglalkoztak. És ezzel megkezdődött hivatalosan is számukra a két és fél hónap gondtalan pihenés. Gondolom egy-két hét múlva már aktív unatkozás is lesz, nem csak lazulás és örülés, hogy nem kell kelni, nem kell leckét írni, nem kell ott ülni a suliban. Főleg, hogy ez megint egy olyan nyári szünet lesz, mint a tavalyi, hogy azért sokat lesznek majd egyedül, amíg mi dolgozunk. Nem aggódom már miatta, mert tavaly is megoldottuk, megoldották minden gond nélkül ezeket a napokat, azt gondolom, akkor ez aztán az idén még ennyire sem lesz gond. Tavaly nehezített pálya volt nekik, mert még viszonylag csendben is kellett (volna) lenni, hogy az apjuk legalább pár órát tudjon aludni.
Kicsit irigylem őket érte, mert emlékszem azért még az érzésre, amit egy ilyen utolsó nap okozott annak idején. Már akkor elterveztem, hogy mennyi mindent fogok csinálni a szünetben, mennyit fogok olvasni, aludni, kivel hova fogok elmenni, meg ilyenek... na persze nem mindent valósítottam meg ebből, de az a határtalan szabadság érzés az örökre megmarad. És most jó volna újra átélni. :) Rám is férne.
A harmadik még holnap megy oviba. Maradhatna itthon, elférne, és nem is lenne útban sem, de az óvó nénik még "kikönyörögték" a holnapi napot, hogy még egy kicsit az övék lehessen. :) Hát legyen... Roland sem tiltakozik egyébként, és csak remélem, hogy megússzuk a holnapi búcsúzkodást pár könnycseppel, zokogás nélkül. :) Neki lesz egyébként a leggondtalanabb nyara. Semmi dolga nem lesz, csak hogy játszon és pihenjen. Azt hiszem, ezt megoldja majd. :)

Életenergia 0

Egy pillanat alatt végeszakadt ma reggel annak a sorozatnak, amit már-már jónak mondhattam. Egyetlen telefonhívás elég volt hozzá, hogy azonnal leszipkázzon belőlem mindent, amit mostanában magamba szippantottam ilyen-olyan dolgokból, eseményekből, helyzetekből.
Már a munkahelyemen voltam, amikor zenélni kezdett a telefonom. Mikor még csak hallgattam, hogy Robbie Williams énekel, azt reméltem, Balázs hív. Aztán megláttam a telefonom kijelzőjén, hogy "suli". A másodperc ezredrésze alatt végigpörgött bennem, hogy csakis Patrikkal történhetett valami, mert ahova Erik jár, az az épület úgy van elmentve, hogy "Eriksuli", és minden egyéb esetben (mármint ha nincs baj) Patrik hívna a saját telefonjáról. Még az is végigszaladt rajtam, hogy "istenem, a foga.." De bárcsak a foga lett volna... A magyar tanára volt a vonalban, aki nem sokat kertelt, máris mondta, hogy Patrik elájult. Abban a pillanatban én is majdnem. Kellett két másodperc hozzá, hogy fel tudjam fogni, kérdezősködnöm kell, hogy történt, mi történt, ki látta, de legfőképp most hol van, és hogy van? Sajnos felnőtt nem látta a tényleges eseményeket, mert szünet végén történt, a falnak támaszkodott, ott csúszott le (isteni szerencse...) Bevitték egy irodába, magához térítették, adtak neki egy banánt, és hívtak engem, hogy mi legyen, mert nagyon sápadt még mindig, és nagyon ijedt is.
Egy tanárnő kísérte oda hozzám a boltba, addigra én elintéztem, hogy bezárok, és viszem az orvoshoz. Amikor engem meglátott, elsírta magát. Kérdeztem, mire emlékszik: semmire, azon kívül, hogy elsötétült minden. Nem ütötte meg magát, nem fáj semmije, de nagyon megijedt. A gyerekorvos egészen alapos alapneurológiai vizsgálatot csinált, megmérte a vérnyomását (113/63), majd adott beutalót neurológiára és ekg-ra.
Itthon nekiálltam időpontért telefonálni, de legnagyobb döbbenetemre, nem kaptam. A Heim Pál kórház rendelőjében közölték velem, hogy szerintük a 11. kerület közelebb lenne hozzánk, és adnak egy másik telefonszámot, érdeklődjek ott, és amúgy is ők csak májusra tudnak időpontot adni. A kapott telefonszámon körülbelül ugyanezt mondta a doktornő, csak még hozzátette, hogy ha nagyon aggódom, akkor keressek fel egy magánrendelőt. Majdnem felrobbantam. Itt egy gyerekről beszélünk, és ájulásról, nem pedig benőtt körömről. Ezek után hívtam a saját orvosaimat. Egyikőjük mától egész jövő héten szabin van, másikójuk pedig csak kedden lesz elérhető. Patthelyzet.
Közben persze Patrik pihent, evett-ivott felváltva, és jobban is lett. Eddigre én már ott tartottam, hogy most akkor én fogok elájulni. Próbálok nem nagyon aggódni,és úgy kezelni a dolgot, hogy van ilyen... mert amúgy tényleg van ilyen.
A többire nem gondolok...mert ha mégis, akkor iszonyatosan rossz érzés. Szerzek neki valahonnan, valakit, aki kideríti akár azt is, hogy semmi baj. Csak azért, mert ő is, én is így leszünk nyugodtak.

A magyar egészségügy pedig bekaphatja a bal lábamat.