Családlátogatás

Na csak azért örökítem meg, hogy nehogy már az terjedjen el rólam, hogy én csak belesüppedek itt a korszak-lezárásokba, és szomorkodok, meg minden...Mert amúgy nem ám... Csak egy kicsit volt úgy, de akkor az pont úgy volt jó.
Mióta megjött a levél, ami tartalmazta azt a tényt, hogy Roland Milán nevű gyermekünk felvételt nyert az 1/d osztályba, ahol Ági néni és Györgyi néni lesz a két tanító néni, azóta azért könnyebb a lelkem. Mert őket gondoltam én az én kis királyfimnak éppen alkalmasnak arra, hogy megismertessenek vele minden olyasmit, amit még nem tud, de feltétlenül szüksége lesz rá, amikor majd időnként számot kell adnia a tudásáról. Épp megfelelőnek gondoltam őket arra is, hogy majd amikor a szükség úgy hozza, akkor egy kicsit elbabusgassák, de kellőképp lazák is legyenek a hülyeségeihez. Tettem mindezt úgy, hogy igazából felületesen ismertem csak őket, Ági nénit leginkább az iskolai tanulmányaim alatt szerzett tapasztalataimból, meg onnan, hogy Patrik tőle kapta élete első ének ötösét, amikor egy évig tanította nekik negyedikben az éneket. Györgyi néni is tanított már az én "időmben is", de leginkább onnan ismerem őt, hogy az ő nagyobbik lánya az én nagyfiam osztálytársa. :) (és ez eszembe juttatta, hogy majd egyszer ezekről az érdekes egybeesésekről is írjak az életünk minden szegmense kapcsán)
Nos, ma délutánra bejelentkeztek ezek a tanító nénik családlátogatásra. Nem tartottam tőle egyetlen percig sem, hogy jajj, mi lesz, nem éreztem késztetést arra, hogy csíramentesre sikáljak mindent, hogy a lehető legjobb színben tüntessem fel magam. Pont olyan volt minden, mint tegnap délután, még a kutyák is ugyanúgy idebent hűtötték magukat a konyhapadlón, amikor megérkeztek. Ha nem lettek volna már idő előtt szimpatikusak, akkor abban a pillanatban azzá váltak volna, amikor Rolandot két puszival köszöntötték.
Aztán beszélgettünk egy kicsit. Olyan meglepő, ámde nagyon jól hangzó dolgokat mondtak, hogy még el is csodálkoztam, mert ki gondolta volna, hogy még így a harmadiknál is tudnak újat mondani az embernek még ha ugyanabba az iskolába jár is majd, mint a bátyjai. Szóval, nagyon tetszik, hogy azt mondták, "lesni kell", mert elveik szerint ugyanúgy, ahogy amikor a gyerek megtanul járni, akkor egyedül akar menni, amikor megtanul öltözni, akkor már egyedül akar majd, így van ez a tanulással is, amikor biztos tudás lesz mögötte, onnantól egyedül akarja majd, és nem fog lesni. :) Egyébként érdekes, hogy sosem jutott még ez előttük senkinek eszébe (tudtommal), nekem sem, pedig evidens. Lesz interaktív táblájuk, és úgy tervezik, használni fogják az elsősök is, mert ez egy ilyen generáció, akik értenek ezekhez a kütyükhöz, úgyhogy ezt ki kell használni, és teret kell neki adni. :)
Leckét nem sokat adnak hétvégére, iskolai szünetekre meg egyáltalán nem, mert "munkát munkaidőben végzünk", utána jön a pihenés. :)
(Eriket itt elfogta a sárga irigység)
Aztán megnézték a szobájukat, Roli megmutatta hol alszik. Meglátták a peonzákat, és legnagyobb döbbenetemre (két középkorú tanító néniről beszélünk, akiknek lányaik ill. felnőtt korú fiaik vannak) nem csak hogy tudták mi is az, de még a "kobra" fedőnevű bigyót is azonnal megismerték. Megnézték ki hogy tudja kidobni, megismerték a bumeráng dobást, amit Erik mutatott be, és elmesélték, hogy a régi negyedikes osztályukban mindenkinek volt, és rendeztek peonza-dobó bajnokságot. :)
A beiratásnál kapott szükséges taneszközök listájáról a felét sztornózták, úgy gondolták, nem kell. :)

Azt hiszem, sőt, biztosan tudom, hogy az én kicsi fiam a lehető legjobb helyre került ami azt illeti. :)
Már majdnem én is várom az iskolát. (na nem ám...)