Nyíg, nyűg, ne is olvasd...

Olyan, de olyan hülye hangulatú napom volt, hogy nehéz is elmesélnem, mit gondoltam, és mit éreztem. Elsősorban és folyamatosan fájdalmat éreztem, mert reggel úgy ébredtem, hogy nagyon fáj a derekam, és a térdem. Mindkettő a bal oldalon, gondolom a kettő valahogy összefügg egymással. Már csak azért is, mert ha nem, akkor az nyilván rosszabb nekem, mintha igen, de amúgy mindegy is. (mert úgysem érek rá ezzel foglalkozni most)
Szóval ez a fájás-érzés ez szépen rányomta mindenre a bélyegét, mert minden mozdulat fájt. Ráadásul utálom épp a hajamat is, mert hullik, meg már megint egy csomót nőtt.. a pizsamám végképp felmondott nekem, nem bírta már tovább a sok mosást és benne alvást, és nemes egyszerűséggel szétkopott, és elszakadt. Az sem segített rajtam, hogy gyönyörű napsütéses napunk volt, és még ma is nyíltak a napvirágok a ládákban, ami amúgy önmagában elég hihetetlen így november felénél már, de így volt.
Sőt, még az sem segített rajtam, hogy kettesben mentünk vásárolni Balázzsal. Semmi extra, a kutyáknak kellett kaját venni. Máshoz nem voltunk egy hullámhosszon. Ráadásul eltörött a mécses is, zenehallgatás közben, és ugyan hősiesen titkoltam, hogy folynak a könnyeim, mégis lebuktam..



Nem tudom mitől volt ez most ekkora hatással rám, mert régóta azt gondolom, hogy ezen én már túl vagyok legalább tíz éve, de inkább több. Most mégis, ettől az egyetlen számtól olyan erővel öntött el a veszteség érzése, hogy teljesen letaglózott. Abban sem voltam biztos, hogy még valaha abba fogom tudni hagyni a pityergést. Lehet, hogy ebben benne van az összes fáradtságom, meg hogy pl. anyámnak sem számítok túl sokat. (észre sem vette, hogy új szemüvegem van) Önzőnek gondolom magam, amikor azt érzem, hogy csak azért tűnne fel, ha valami történne velem, mert nem lenne aki kaját vegyen, meg ruhát mosson, meg ilyenek.. Nem is kérdezi senki, de ha kérdeznék sem biztos, hogy jól el tudnám mondani, hogy néha mennyire egyedül vagyok egy ekkora családban is. Nem kellene ezzel foglalkoznom sem, csak hagyni csendben eltűnni az érzést, ahogy szoktam ezt mindig is, és akkor majd egy-két nap múlva könnyebb lenne megint.
Lehet, hogy így is lesz.. Jobb az úgy mindenkinek.. nekem is.

Megszívtam...

Az úgy volt, hogy múlt héten valamelyik este, azt hiszem, talán szerda volt (de lehet, hogy kedd) ránéztem a lábkörmömre a fürdőkádban, és megállapítottam, hogy na, ezt sürgősen le kell vágni. Naná, hogy a sarka már éppen olyan állapotban volt, hogy kissé fájdalmasabbra sikeredett a vágás.. de miközben összeszorított fogakkal álltam fél lábon a fürdőkád mellett, gondoltam, hogy jó, hát rettenetesen fáj, de kibírom, mert majd mindjárt elmúlik. (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hányan mondták, mielőtt Patrik született, hogy majd amikor a legjobban fáj, akkor már mindjárt megszületik.. és basszus, fél hattól fél kilencig egyfolytában a legjobban fájt...) Gondoltam, kioperáltam onnan egy mozdulattal amit kellett, még majdnem vállon is veregettem magam, hogy na lám, milyen kis ügyes vagyok, hogy megoldottam. Másnap reggel már nem akartam magam vállon veregetni, merthogy fájt a lábujjam. Pont az. És pont ott. Bekentem, gondoltam, jó, hát kicsit talán túlságosan megbizergáltam, de majd elmúlik. Aztán jobban fájt. Másnap este, mire hazaértem a munkából, lüktetett és sajgott. Az amúgy is májkrémes dobozra hasonlító lábujjam (nemröhög nagyon, tényleg..) most még hülyébben nézett ki. Jól kiáztattam, és treníroztam magam, hogy na majd akkor "megkeresem" maradt e ott valami, amit még ki kell szedni, és kész, megoldom.. ha addig élek is. Így is lett.. majd bepisiltem a fájdalomtól (mindjártelmúlik), de megint megműtöttem magam. Aztán befújtam aloe verával. Azzal a jóleső nyugalommal feküdtem le, hogy jó, hát most még fáj, de reggelre majd meggyógyul (én hülye, pedig már gyerekként sem hittem ezt el). És hiszitek, vagy sem... nem gyógyult meg. Sőt.. napról napra jobban fáj, és még mindig csúnya és gyulladt, és már hozzá sem merek érni. Főleg, hogy attól félek, ha még sokáig bizergálom, akkor majd már cipőt sem tudok felvenni. Most még legalább az megy.. és bármily hihetetlen is, a benti cipőm sokkal kényelmesebb, mint bármi más.
Ma este is megnézegettem azért fürdés közben, mit is tehetnék még.. de nem mertem hozzáérni. Inkább megint szorgosan befújtam aloe verával, és biztattam magam, hogy majd reggelre jobb lesz.
Remélhetőleg azért marad ujjam a végére...Mondjuk mindegy már, csak ne fájjon..

És ne is mondjátok.. nem megyek vele a sebészetre, mert féééééélek, hogy ha hozzáér, akkor sikítva elrohanok. Meg pedikűröshöz sem. Senki Nem Érhet Hozzá. Senki.

Mindig valami

Kiástam ma magunkat a szennyeskupac alól, meg a porhalom alól. Ez utóbbi a padlón ragadt, és terjedt konyháról szobára.. mit mondjak, mocsokul nézett ki. :) Szerencsém volt, mert ma szépen sütött a nap, és a ruhák is megszáradtak, este be is kerültek a szekrénybe.
Mindemellett szenvedek, mint a kutya, mert nagyon fáj a nyakam. Nem csináltam vele semmit, legalábbis nem tudok róla, és mikor először éreztem, hogy megint olyan furán nehéz tartani a fejem, gondoltam, hogy "na, már megint itt ül az idő a nyakamon.." De aztán akármerre tekergettem is, nem lett jobb, csak rosszabb, ahogy telt a nap. Balázst kértem, hogy ugyan egy kicsit masszírozza már meg, mert kezd fájni a fejem is tőle, mire felfedezett két kisebb csomót is. Mintha össze lenne ugorva az izom, vagy mi. Ha nyomja, akkor jobb. Úgyhogy mese nincs, nyomni fogja rendületlenül..
Megyek is, pihentetem, mert nagyon nem jó így, ha ülök, meg kell támasztanom valahol. (bár azt is óvatosan, mert különben megfájdul a fejem) Holnapra el kell mulasztanom..

A rúd

Ami rám jár a héten. Kezdődött azzal, hogy fáj a derekam. Még az első két napban nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert hát fáj, na bumm... de nem akart elmúlni, még fájdalomcsillapítóval is csak tompult, és rendesen idegesített. Gondoltam mindenfélére, hogy kényelmetlen a cipőm, vagy a papucsom, hogy nem jó a szék, amiben ülök. Aztán, mivel a fürdőkád volt az egyetlen hely, ahol jó volt, gondoltam, egy kicsit felfáztam. De amúgy semmi más tünettel nem járt, úgyhogy ez is csak kósza ötlet. 

Aztán kigondoltam azt is, hogy túl sokat vállaltam, és tessék, máris itt a figyelmeztető jel, hogy állj, sok ez így neked, lassíts egy kicsit, és ne akarj mindent egyszerre. 

Ezzel egy időben, mármint a derékfájással egy időben kezdték az izmaim is kissé felmondani a szolgálatot. Egyre több és több helyen éreztem, hogy húz, mintha mindjárt begörcsölne, aztán ahogy volt, úgy maradt, kis göbökben összeállva azokon a pontokon. Nem kicsit fáj, és nem engedem senkinek, hogy hozzáérjen, mert sikítok a fájdalomtól. Biztos jó lenne, ha valaki ki tudná masszírozni, de belehalok, ha hozzám nyúlnak. Szedem a magnéziumot szorgosan, bár ilyenkor megkérdőjeleződik bennem, hogy minek is (igen, szoktam hagyni egyébként egy kis szünetet is, hogy ne szokjak hozzá nagyon a folyamatos pótláshoz). 

Mára a derékfájásom szinte megszűnt, az izmaim meg brutálisan odavannak. Már reggel úgy keltem, hogy a vádlim minden lépésnél fájt. Aztán ez tudott még fokozódni tovább is, és most estére már a kezeim is, és az ujjaim is fájnak. Ki tudom tapintani a kis csomókat, érzem, hogy hol vannak összegabalyodva azok a valamik, amik ilyenkor összegabalyodnak, de ennyi. 

Erre is jó a meleg fürdő amúgy, bár nem ülhetek a kádban egész nap. Nem is feküdtem mondjuk, féltem, hogy még jobban úgy maradok, inkább tettem-vettem, hátha az segít. Az izomlázra is azt szokták mondani, hogy rá kell dolgozni, nem? 

Most már azon rimánkodok magamban, hogy akkor jöjjön már az a front, meg eső, amit ígérgetnek, mert már csak ez a tippem maradt, mint kiváltó ok. 

Ja, és ma egy fél napra gyerekmentesek voltunk. Apósommal voltak a fiúk kirándulni Esztergomban. Tetszett nekik, nekünk meg jó volt, bár fura is. 

Ma (nincs) Dal

Előre szólok, hogy ma nagyot fogtok csalódni. :D Mert ma NEM írok a középdöntőről, talán majd holnap, amikor meg lesz a nyolc döntős. Tudom ám, hogy most megkönnyebbülten felsóhajtottatok, hogy végre, leszállt egy napra a témáról. :P
De helyette elmesélem, hogy én ma úgy ébredtem, mint akit tegnap kétszer agyonvertek, háromszor megkergettek, és négyszer ledaráltak. A mosott kaka hozzám képest üde volt, és friss. Az izmaim pedig... hú, hát ha azt mondom, hogy a csomózott karkötőben kevesebb csomó van, mint az én izmaimban, akkor enyhén fogalmaztam. Pedig irdatlan mennyiségű magnézium van ám bennem, mert készültem. Nem eléggé ezek szerint.. vagy csak nem voltam épp teljesen tudatában a saját punnyadtságomnak. Szóval, nagyon nehezemre esett ma a lét. Fájt a járás is, meg úgy egyáltalán bármi. Idegesített minden és mindenki.
Balázs akart segíteni, és masszírozni, de nem bírtam elviselni azt sem, hogy hozzáérjen, még amikor saját magamnak csináltam, akkor is harapdáltam a számat, hogy legalább valami emberi láb féle legyen már végre ott, ahol lennie kell.
Abba bele sem merek gondolni, mi lesz velem a jövő héten, ha így, egyetlen nap után ennyire kikészültem. Egészen biztosan csak az a baj, hogy nem szokta a ló a szántást (meg a lábam az acélbetétes cipőben való egész napos mászkálást), de az a helyzet, hogy az a ló nem további egy-két nap alatt fogja megszokni. Van rá sansz, hogy jövő pénteken már majd talicskában fognak hazatolni.
Na nem ám... napról napra biztos javul majd ez, a magnéziummal még szorosabb barátságot fogok kötni (bár a maximum adagot azért mégsem léphetem túl), meg közben gondolkodom, mi az, amivel ilyen egycsapásra megnövelhetem az állóképességemet. Ha van valami tuti módszeretek, akkor mindenképp mondjátok el (csak ne fájjon).
Mindegy, ma pihentem, és még holnap is fogok. Aztán majd csak elmúlik ez az izomizé is.

Jobb is lehetett volna

És már vége is ennek a rettentően hosszú januárnak, mert ma már február van. Olyan jó kis tavasz-előrejelző idő volt ma (meg tegnap), csicseregtek a madarak, sütött a nap, szóval minden nagyon szép és jó volt. Akarom mondani lett volna, ha én ma reggel nem úgy ébredtem volna, mint aki egész éjjel szenet lapátolt, vagy a ringben küzdött. Így aztán minden időjárási körülmény ellenére a mai nap nem volt az én napom. Nagyon fájok. Az összes izmom merev, az ereimben mintha nem folyna rendesen a vér, legalábbis olyan tapintású, mintha kis gyöngysorok lennének benne. Nem segített a magnézium sem, meg a séta sem, meg a fekvés sem. Most még a forró fürdő csodatévő hatásában bízom, de nagyon. Ha az sem hat, akkor egészen biztosan sírva fakadok.

Legyetek résen a számlálók figyelésében, mert az, amin  sok kettes lesz, egészen biztosan holnap lesz úgy.

Ja, és ha hétvégén medvét láttok, akárhol... tartsátok ott, nehogy visszamenjen aludni. Kössétek ki, vagy adjatok neki egy jókora adag mézet, vagy simán csak torlaszoljátok el a barlang bejáratát. Az a lényeg, hogy a medvének idekint kell maradni. De ez fontos! El ne felejtsétek!

Én is jártam Öszödön

De legalábbis úgy csinálok, mint ahogy abban az elhíresült beszédben elhangzott. Hazudok éjjel-nappal.
Nektek is, élőszóban is, magamnak is. Mert itt bizonygatom, hogy minden szuper, minden fasza, erős vagyok, nem érdekel, keresek, lesz hamar másik. Nem sírok, hanem nevetek. Kifelé. Nem omlok össze, hanem a tettek mezejére lépek. És pozitívan gondolkodom, hogy bevonzzam magamnak az újabb munkahelyet.
Ugyanakkor ez mind csak egy felvett viselkedés. Belül tombolok, fáj, zokogok és őrjöngök, amiért már megint én kerültem ebbe a helyzetbe. Félreértés ne essék, nem kívánom én ezt senkinek sem. Továbbra is az van, hogy a tény, hogy most épp nincs hova mennem dolgozni, az a fájdalmas, nem a hely hiányzik. Annyira azért nem vagyok hazug, hogy most hirtelen kiderüljön mennyire szerettem csinálni, amit csináltam.
Ma nettó négy órát töltöttem álláskereséssel az interneten. A szemem jojózott a böngészéstől, és nem találtam egyet sem, amire jelentkezhetnék. Illetve de... Zalaegerszegen. Elképesztően senkinek érzem magam épp. És ne mondja nekem senki, hogy na, most kell kihasználni az időt, és tanulni, legalább nyelvet, mert hogy is tenném, amikor még a keresetem sem lesz? Akkor majd nyelvórákat veszek?
De lehetek direktmarketinges, vagy épp f**d***nt*s, mert ők már megtaláltak. Kellően kétségbeesettnek tűnhetek, így alkalmas lennék. De az megint nem az én asztalom. Válogatós vagyok? És erre is jöhetnek nekem a lenéző, kioktató dumák, hogy nem is akarok igazán dolgozni, mert ha akarnék, akkor kihasználnám a lehetőséget, és most belevágnék, mert semmi nem történik véletlenül, és pont most hétfőn már mehetnék is a tanfolyamra.
És ez még csak a kezdet. Én meg máris kiborultam. És haragszom. A világra is.

No mindegy. Bocs, de hazajöttem Öszödről. Mégiscsak jobb így.. Őszintén.

Fájós

A csontjaim fájása után ma már a torkom is rákezdte. És a fejem is sokadik hete már. Van úgy, hogy fel sem tűnik már, még nekem sem, nemhogy másnak, annyira állandó lett. Most, hogy a torkom is fáj, gyakorlatilag sikerült az egész fejemet egy nagy fájó valamivé tennie, úgyhogy most ezt eléggé észreveszem.
De van ennek tök jó oldala. Mert amíg fizikai fájdalmai vannak az embernek, nem boncolgatja a lelki nyavalyáit, mert nem tud odafigyelni.
Mire meg majd elmúlik a fizikai, már kár is lesz belemenni a lelkiekbe, mert ha már addig megvoltunk nélküle, akkor ezután is megleszünk, nemde?
Mindenesetre most jól jön a hétvége, jelen pillanatban azt fontolgatom, az ágyból sem teszem ki a lábam. :D Nem így lesz, az tuti, de jól hangzik.

Ja, és nem aludtam el a voice-on. Cserében potyogtak a könnyeim. Majd máskor is leírok ilyeneket, hogy gyorsan megváltozzon.
Akár kezdhetjük is azzal, hogy mekkora gáz már,
hogy sosem nyerek a lottón egy csomó pénzt,
hogy sosem voltam 50 kiló alatt,
hogy mindig fáj valamim.

Majd beszámolok a hatásról. Szerencse, hogy blogot írni torokfájósan is lehet. Még ha a hangom elmegy, az sem tűnik majd fel senkinek.

Tegyünk úgy...

.. mintha az élet csodás lenne, mert ugye milyen is lehetne másmilyen. Minden adott hozzá. Család, kutyák, munkahely, viszonylagos anyagi biztonság. Van szeretetháló, vannak barátaim, boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban élünk, a gyerekeim okosak, szépek. Szóval, az élet csodás.
Ámde ennek ellenére vagy épp ezen túl mégiscsak van egyfajta gyötrő valóság. Amiket néha nehezen viselek, néha besokallok tőle. Több oldala is van ennek.
Amit a legnehezebb eltitkolnom, de azért megteszem nap mint nap a magam és mindenki más érdekében is, az a folyamatos fájdalom, amivel élek már pár hete. A fejem minden nap fáj. Hol úgy ébredek már, hol csak kicsit később kezdődik. Már nem szedek rá fájdalomcsillapítót, és már nem próbálkozom semmiféle hókuszpókusszal. És valamennyire hozzá is szoktam. Tudok nevetni is közben, semmi gond. Ami jobban megijeszt, hogy most már másfél, de lehet hogy kettő hete egyfolytában fájnak az izületeim is. A csontjaim, belül. A lábamban, a kezemben, mindenhol. És a zsibbadást nem is mondom. De nem akarok róla tudomást venni, és nem akarok vele orvoshoz menni, mert nincs nekem most ehhez sem kedvem, sem türelmem. És leginkább vagy legfőképp nem akarok tudni sem róla. Szóval ez így marad még. (és tudom, majd most kapok a fejemre..)
Aztán van az az oldal, ami a környezetemben élők által körülvesz. Mindegy az, hogy mennyire szorosan vesz körül, mert lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy (és itt természetesen életbe lép az, hogy a jelenlévők mindig kivételek) ugyan hatalmas divat lett ez a "szeressük egymást gyerekek" életérzés, és mindenki pozitív, és elégedett, és minden... ugyanakkor folyamatosan ömlik belőle a bírálat, a kritika, és az önáltatás. Egy ideig ezeket fel sem vettem. Rántottam egyet a vállamon, és hagytam a fenébe. Legfeljebb nem beszéltem vele többet, vagy nem akartam hozzá szólni. Előfordult, hogy egy őszinteségi roham miatt másnap már nem volt ismerősöm a facebook-on, de aztán újra az lett, bár azóta is kínosan ügyel rá, nehogy kapcsolatba kerüljön velem. Azt hiszem, az volt egy olyan pont, amikor először felhúztam magam ezen az álpozitvitáson. Mert lehetek én akármilyen, ha azt hirdetem magamról mindenhol, hogy micsoda rendes, kedves és elfogadó ember vagyok, akkor nem bírálok senkit két héttel később. És főleg nem sértődök meg rajta, ha az valakiknek nem esik jól. Tele van a világ ilyenekkel. Akik hirdetik, hogy "peace", és miközben az egyik kezük örökké az egyezményes világbéke jelét mutatja, a másikkal dobálják a sarat azokra, akik nem tetszenek nekik.
Volt az ilyen gondolataim miatt több érdekes napom is már. Volt két olyan napom is, amikor napközben gondolatban megírtam az utolsó bejegyzésemet. Gondoltam, most kell elköszönnöm, amíg még tehetem őszintén, alakoskodás nélkül.
De végül sikerült elfogadnom ezt úgy, ahogy van. Hogy ők olyanok, én meg ilyen vagyok. És nem kell nekem mindenáron megértetni mindenkivel, hogy az elfogadás nem csak azt jelenti, hogy nem zavar, ha három szőrszál áll ki a bibircsókból az arca bal oldalán, hanem azt is, hogy nem bánom, ha valaki más, mint én. Már csak azért sem, mert ebben a világban elférünk egy páran.
Úgy egyébként meg, miután minden mindennel összefügg, lehet, hogy abba fájdult bele minden porcikám, hogy ezzel küzdöttem. Végül is irtó nagy meccs volt ám. De továbbra is azt vallom, hogy ha sírni kell, akkor sírjunk, ha örülni kell, örüljünk.

Még mindig fog...

Vagy már megint. Mert a téma úgy látszik, megunhatatlan a héten. Legalábbis engem nem bír megunni.
Tegnap fellélegeztem, hogy jajdejó, a nehezén túl vagyok, már csak alig fájt. Legalábbis  a tegnapelőtthöz meg az azelőtthöz képest. Egészen jó volt, enni ugyan még nem tudtam úgy igazán, de úgy voltam vele, ez legyen a legnagyobb bajom.
Így aztán, derült égből villámcsapásként ért, hogy ma reggel megint úgy ébredtem, hogy ugyanúgy fáj, mint a húzás előtt. És még ha nem lenne elég, hogy a fogam, meg a csontom fáj az az oldali mandulám (vagy nyirokcsomó?) is. Fasza. A délelőttöt átvészeltem így, fájva, bár nem mindig tudtam, fiú vagyok e, vagy lány. Szépen csendben tűrtem, ha nagyon fájt, inkább elvonultam, mint hogy valakinek elharapjam a torkát, amiért rosszkor szól hozzám.
Ebéd után készültünk a fogorvoshoz. Patrik szokás szerint tökéletes nyugalommal, én kevésbé. Kettőnk helyett is idegeskedtem, de végül is felesleges volt. Patrik fogát visszatette, mondjuk ezúttal azt mondta, egy kicsit fájt, ahogy felnyomta a helyére (de ha már így kellett lennie, reméljük,hogy ezúttal hat hétnél tovább tart), kihúzott egy tejfoggyökeret, ami elfelejtett felszívódni, és készen volt. Fél sikernek tekintettem, hogy ezúttal elmaradt a beszólás, vagy akár csak egy kis cseszegetés is.
Engem nem nézett meg rögtön, mert várt kint egy fiatalember, neki kihúzta a fogát, mielőtt engem vissza behívott. (az arckifejezéséből ítélve ő sem járt sokkal jobban, mint én) Mondtam neki,hogy még mindig ugyanúgy fáj, mintha semmit nem csináltunk volna. Belenézett a számba, és közölte, hogy ez normális. Néztem hülyén, hogy vajon mióta normális a fájás, de gyorsan mondta, hogy nagy a seb, és sokáig gyógyul, úgyhogy ez belefér. Kamillával öblögessek, és legyek türelmes. Hát oké...
Délután öblögettem párszor, mondjuk a meleg kamilla tényleg jó rá, meg benyakaltam egy kevés fájdalomcsillapítót (tiszta függő leszek már), amitől annyira elviselhető lett, hogy végre sütöttem a gyerekeknek palacsintát.
Most, késő este megint fáj. Ráadásul épp az előbb rátaláltam arra a fogdarabra, amit benne hagyott. Nem értem, hogy nem vette észre ma? Arra nem is gondolok, hogy szeptember 10-ig szabin van, és a helyettese nála is rosszabb.
Megyek, rákötöm az ajtókilincsre... és becsapom az ajtót. Hátha...

Átvitt értelem

Ma új értelmet nyert a szememben az a mondás, hogy "mintha a fogamat húznák". De ne szaladjunk ennyire előre...
Történt, hogy még hétfő este a nagy kánikula kellős közepén a hűtőben kifolyt a kovászos uborka leve. Így aztán, ha tetszett nekem, ha nem, még villámgyorsasággal ki kellett pakolnom belőle mindent, aztán kimosni, és utána persze visszapakolni. Ekkor már este kilenc óra volt, és egyrészt baromi éhes voltam, másrészt nagyon nem is volt kedvem enni, de hogy nehogy éhen maradjak, a maradék grillezett húsból tettem magamnak, csak úgy hidegen. És afféle szentségtörőként, bevittem magammal a szobába. Az sem érdekelt, hogy nem épp szalonképes dolog kézzel enni, a ventilátor elé akartam kerülni. Szóval, beleharaptam a vacsorámba, és sikerült úgy ráharapnom az egyébként sem teljesen egészséges fogamra, hogy a csillagokat láttam. Azt hittem, hogy csak azt az estémet teszi tönkre a fogfájás, de tévedtem. Fájt kedden is egész nap. De egészen jól kordában tartottam megfelelő időben adagolt fájdalomcsillapítóval. És még este is azt bizonygattam Eszternek, hogy el tudok menni ennek ellenére strandolni a fiúkkal, majd viszek gyógyszert. Nos, hát reggel fél hét környékén nem a legkellemesebb arra ébredni, hogy nagyon fáj. És éhgyomorra rögtön fájdalomcsillapítót nyelni.. még a kávé előtt. A strand szóba sem jött. Mondjuk nem csak a fogam miatt, hanem mert amúgy is megint kiszúrt velünk az idő, szél, hűvös, borús időben nem indulunk neki... Azzal vigasztaltam magam, hogy de ha már nem tudunk elmenni, legalább elmegyek a dokihoz, és túl leszek ezen a rémes fájdalmon. Amíg a gyógyszerek hatottak, még lett volna visszaút, de kitartottam amellett, hogy megyek. Ebéd után már a fogam is újra figyelmeztetett, hogy ideje indulni, mert naná, hogy fájt megint. Úgyhogy fogat mostam, és mentünk. Soha életemben nem féltem sem töméstől, sem gyökérkezeléstől, sem húzástól. De még az injekció sem rettent vissza. Az egyetlen, amitől szoktam tartani, az a roppant modortalan fogorvosunk, aki attól függően, milyen hangulatban van, úgy kezeli az embert. Jöttem én már ki tőle nyolc hónapos terhesen sírva, mert annyira bunkó volt... De mindegy, ennek ellenére jó szakember, meg ide is tartozunk.
Megnézte, és már injekciózta is, mert a fogam (bal felső nyolcas) el is törött, menthetetlen. Kiküldött várakozni a zsibbadásra, de annyira nem akart zsibbadni. Mondtam is, mikor vissza kellett mennem, hogy ez még nem az igazi, de addigra már a fogó, vagy mi a számban volt. És nekiállt kiszedni. Nem megyek bele a horrorisztikus részletekbe, lényeg a lényeg, harmadik nekifutásra "tépte ki" a fogamat. Én meg majdnem kiugrottam a fájdalomtól a székből. Sosem fájt még ennyire semmi. Minden ízemben remegve szálltam ki a székéből, és próbáltam tartani magam, hogy ne kezdjenek el folyni a könnyeim ott helyben. A lépcsőn lefelé menet már nem sikerült visszatartani, és mire az autóhoz értem, ahol Balázs várt, már csak épp beültem, és kitört belőlem a zokogás. Szegény, nem is tudta hirtelen, hogy mi bajom van, csak kérdezgetett, mire kiböktem, hogy nagyon fájt.
Sosem borultam még ki így fájdalomtól, mint most. Egyébként is az a típus vagyok, aki a fizikai fájdalomtól elnémul, a lelki fájdalmait pedig világgá kürtöli. Ez a mai foghúzás rettenetes volt.
A délután is ennek a jegyében telt még. Folyamatos fájdalomcsillapító-szinten tartással, különben fáj. (és nem csak akkor, ha nevetek) Elvileg, ha nem múlik a fájdalom, akkor pénteken vissza kell mennem, mert akkor kapok valami gyógyszert is, a gyulladt csonthártyámra. Nem bánnám, ha megúsznám.
De, csakhogy hamar újra szembe kelljen néznem a félelmeimmel... ma este Patrik műfoga ismét kikívánkozott a szájából. Úgyhogy holnap mehetek vele fogorvoshoz. :(
Mondhat bárki bármit... inkább a negyven fokos kánikula, mint ilyenek...

Itt ül az idő a nyakamon

Szó szerint. Kértem már szépen, hogy menjen, keressen magának más elfoglaltságot, de az a helyzet, hogy ez az idő, itt a nyakamon, nem elég, hogy nagyon komoly túlsúllyal rendelkezik, még süket is szegény. Mert akármit is beszélek, egyszerűen nem áll tovább.
Már második hete kínoz. Eleinte azt hittem, csak rosszul feküdtem. De aztán nem.. mert a nap legkülönbözőbb pontjain képes rámtörni úgy istenigazából. Először csak zsibbadt egy kicsit, ami ugyan nem kellemes, de még bőven az elviselhető kategória. Aztán a zsibbadás mellé jött egy olyan "tarkónvágtak" érzés, ami sokkal rosszabb, mert a fejem is fáj tőle. Aztán ez a kettő valahogy állandósult. Összeházasodtak, vagy mifene.
Pénteken röhögtem magamban, hogy na, nesze neked, Te idő, itt a nyakamon, majd holnap jól átállítjuk az órát, és így jártál, mehetsz, amerre akarsz. Hát... végül is az nevet, aki a végén nevet. És ez nem én vagyok jelen pillanatban.
Épp azon tűnődöm, hogy kéne szereznem egy olyan "sansz-gallér" nevű izébigyót, mert az tök jól esik, ha tartom a nyakam a kezemmel. Minden egyéb esetben fáj, zsibbad. Én meg ettől türelmetlen vagyok, és szédülök, és tele a hócipőm.
De most, kedves idő a nyakamon, menj el. Nem kellesz nekem ide.

A szüleim...

Úgy egy órája is van már, hogy beléptem, és ahogy szoktam, elolvastam a kommenteket, válaszoltam rájuk, majd kattintottam a statisztikára (igeeen, újabban minden nap megnézem). Aztán, ahogy az normálisan lenni szokott, máris kattintottam a bejegyzések gombra, hogy előbukkanjon a szép fehér papír (akarom mondani ablak) amire írhatok. Aztán megnyitottam új ablakban mást. Elolvastam. Onnan tovább kattintottam, azt is elolvastam. Közben kimentem a konyhába, párologtattam egy kis konyakos meggyet (Eszter, ez isteni..), majd megettem három kocka fehér csokit. Eszembe jutott, hogy nem néztem meg valamit, hát bejöttem, megnéztem. Aztán válaszoltam egy email-re. Megint kimentem, elszívtam egy cigit (ciki, de igen, még mindig), közben százkilencvenkilencedszerre is elhessintettem a gondolatot arról, hogy miről írjak. Bevallom, kevés sikerrel. Mert még kétszázadjára is visszatért, úgyhogy most már aztán lesz, ami lesz belőle, csak nekilátok.. (különben még itt ér a reggel)
Szóval, a felnőtté válásom kapcsán gondolkodtam azon is, hogy amíg idáig sikerült eljutnom, ahol épp most vagyok addig mennyi mindennel gazdagodtam a felmenőim által. Csak mostanában sikerül az eddig negatívnak gondolt tapasztalataimat, öröklött tulajdonságaimat úgy tekintenem, mint egyfajta tanítás.
Anyámra nagyon sokáig haragudtam. Olyan dolgokért, hogy örököltem tőle az ősz hajamat (mert micsoda dolog már nyolcadikból ősz tinccsel ballagni), meg mert mindig úgy gondoltam, a húgomat jobban szerette, mint engem. Nem átallottam a fejéhez vágni sem ez utóbbit (ja, az elsőt is már), amire ő természetesen sírva fakadt. Én meg perverz örömöt éreztem amiért végre kimondtam, és megbántottam. Nem a szavak embere, sosem fogom megtudni, mennyire bántottam meg ezzel, hacsak majd egyszer bocsánatot nem kérek miatta. Időközben, ahogy sikerült "függetleníteni" magam tőle, és elfogadtatni vele (nagyjából), hogy már nem vagyok gyerek, és a döntéseimért képes vagyok felelősséget vállalni, legyen az jó, vagy rossz döntés valahogy lecsitultak bennem ezek a dacos haragok. Tudom, hogy mik azok benne, amit én nem szeretnék viszont látni magamban. Tudom, hogy minden hasonlóságunk ellenére is teljesen különbözőek vagyunk. Amitől igazán képes voltam arra, hogy elengedjem az összes vélt és valós sérelmemet a gyerekkoromból, az leginkább az, hogy látom benne a nagyszüleim gyerekét. Ebbéli "pozíciójában" nincs könnyű dolga. Harmadik gyerek, ráadásul lány. Jelen pillanatban a legfőbb támasza a nagyszüleimnek, és hát igen, a nagybátyáimnak is. Se nem gyerekük, se nem testvérük már, afféle mentor. Azt is világosan látom benne, hogy annak ellenére, hogy szuperérzékeny és hihetetlen áldozatkész, mégsem tudja ezt jól kommunikálni. Csak egy példa erre, hogy ha nem vagyok jól, és tudomást szerez róla (nem mindig mondom el), akkor képes napjában tízszer is felhívni, és megkérdezni, hogy "Nem voltál sz...ul?", de ha szemtől szemben állunk egymással, akkor nem kérdezi, hogy vagyok. Tudom, hogy komoly törést okoztunk neki azzal, hogy a húgom családja és az én családom gyakorlatilag "elidegenedett" egymástól, de nem is olyan rég elmeséltem neki, hogy vannak dolgok, amiket hagyni kell... nem kell mindent megoldani. Azt is tudom, retteg attól, hogy végül egyszer valóban elmegyünk innen, és magában őrlődik a megoldáson. Nem tudok ebben segíteni, és lehet, hogy kegyetlen voltam akkor, amikor azt mondtam, a gyerekeinkért meg kell majd tennünk, hogy továbblépünk, amint lehetőségünk lesz rá (nagyjából a kocsitörlesztés letelte után). Talán hibája, talán csak így nevelték, de nem tud változtatni. Én meg örökké változom, nehezen követi.
De ma már nem haragszom rá egyáltalán, hiszen tudom, minden pillanatban úgy döntött, ahogy akkor a legjobbnak tartotta. Tudom, hogy amikor azt mondja, "De mennyit vittelek orvostól orvosig mire végre kaptad az injekciókat" azt akarja kifejezni, hogy szeret. Kimondani nem tudja.
Apám is rengeteg energiát rabolt tőlem az elmúlt években. És érdekes, amennyire a harag a legjobb kifejezés arra, amit sokáig éreztem, annyira mégsem igaz. Nem is tudok jó szót találni erre. Talán a világon senkiben nem csalódtam még akkorát, mint benne. Elvesztettem egy pillanat alatt valakit, aki a leginkább értette a "lelkemet", és sokáig nem is értettem, mi fáj ebben annyira, mikor legalább annyiszor rúgott belém, mint ahányszor simogatott. Mégis.. amikor úgy döntöttem, többé nem találkozom vele, elveszett a személyiségem egyik fele. És tudom, az én döntésem volt, amit ő elfogadott, mégis, ezért haragudtam rá a leginkább. Meg sem próbált változtatni rajta, szépen belenyugodott, hogy akkor eggyel kevesebb lánya van. Slusszpassz. Mintha nem is lettem volna. Soha többé nem köszöntöttük fel egymást születésnapon, névnapon, sosem ünnepeltünk többé együtt karácsonyt. Nem nyújtottam a kezem felé, amikor férjhez mentem, és nem akartam, hogy a tanúja legyen. Nem akartam tőle semmit. Soha. Többé. Amikor Patrik született, kaptam tőle egy dísztáviratot, P-né M. Diána címzéssel, valami olyasmi szöveggel, hogy "Gratulálok az unokám születéséhez." Éktelen haragot éreztem, és majdnem széttéptem. Sok-sok idő eltelt azóta, egészen más ember lettem. Ő is. Kétszer beszéltünk azóta, egyszer a húgom esküvőjén, egyszer pedig akkor, amikor a húgoméknál villanyt szerelt az építkezésen. Ajtót nyitottam neki, járt a lakásunkban. Egyszer. Soha többé nem akart. Karácsonykor, amikor itt járt a szomszédban a húgoméknál, otthagyta a fiúk ajándékát, mert nem voltunk itthon. Álltak a kapuban, amikor mi hazaértünk, szemmel láthatóan nem ismert meg bennünket. (talán a kutya zavarta meg?) Dühöngtem rajta egy kicsit, azóta lenyugodtam. Tudom, hogy soha, egyetlen lépést nem tett azért, hogy másoknak jó legyen. A gyerekkorom jó része abban az árnyékban telt, amit ő kénye-kedve szerint növelt, vagy épp csökkentett. Ritkán, nagyon ritkán együtt voltunk, de leginkább nem. Sosem jött velünk sehova. Sosem tudott örülni semminek. Ült a hatalmasra duzzadt egojával a vállán, cigizett, piált, és ugráltatott mindenkit. Hihetetlen hangulatváltozásokkal tartott bennünket sakkban, volt olyan Szentesténk, hogy mindenki sírt, csak ő ült elégedetten, mert mindenkit eléggé megbántott. Szóval, mire mindezt végignéztem a moziban, úgy döntöttem, tőle is tanultam egy csomó mindent. Megtapasztalhattam az emberi érzések legalját, amikor az embert a saját szülője tekinti levegőnek, de nem törtem meg tőle, tanultam belőle. Már tudom, ha valaha ilyen helyzetbe kerülnék bármelyik fiammal, minden erőmmel azon lennék, hogy meg tudjuk beszélni. Ugyanakkor hálás vagyok azért, amiért ő az apám. Nélküle valószínűleg sosem végeztem volna el a közgazdasági szakközépiskolát (de csakazértis, mert ő azt mondta, annak kell lennem), nélküle nem lennék epilepsziás (tőle örököltem), és egy csomó mindent kihagytam volna amit ennek kapcsán tanultam, nélküle nem szeretném ennyire a könyveket, és nem lennék ennyire grafomán sem. Sosem fogom már tudni szeretni őt, legalábbis feltétlen szeretettel nem.. és már nem is akarok neki mondani sem semmit. Mit mondhatnék? Sajnálom...? Mindketten hibásak vagyunk ebben, ő legalább annyira, mint én. Egyszer elengedem ezt a béna kötelet is, ami még hozzá köt, és ami miatt még egy csomó minden itt van, aminek már rég nem kéne itt lennie. Akkor, amikor erre képes leszek, akkor majd visszakapom azt az emlék-apát is, aki most nincs.
És itt most elég is.. pedig nem kerültek sorra a nagyszüleim, akik mióta élek, szerves részei minden napomnak. De majd lesz ilyen bejegyzés is.

Mit ér egy hang?

Hát ma este óta tudjuk, hogy sokat is érhet. De mindenképpen egy álom vált ma valóra. Kocsis Tiboré, akinek kezdettől fogva drukkoltam a varázslatos hangja miatt.
A ma esti x faktor adást konkrétan végigbőgtem. Két érzelmekben gazdag döntősünk volt, akik nem is fukarkodtak az érzéseiket megosztani velünk. Enikőnek is gyönyörű hangja van, de nekem kicsit "sok" benne a színésznő, sokkal inkább éreztem Tibót mindig őszintén éneklőnek. Ráadásul olyan ember, aki, ha elkezd énekelni, elfelejtem, hogy egyébként nagy fülei vannak, és nem is a szépfiúk közé tartozik a szó hagyományos és szigorú értelmében. A hangja varázsol, és ugyan közhely, de hihetetlen szüksége van mostanában mindenkinek az ilyen varázslatokra. Amikor egy-egy dal közben nincs is más, csak az, amiről énekel. Amikor a Bayer Friderika dalát énekelte, akkor is sírtam, mint a záporeső, mert olyan gondolatokat indított el bennem, hogy le sem tudom őket írni.
Miközben néztem ma őket, és sűrűn orrot fújtam, azon gondolkodtam, milyen jó is lenne, ha így "nyakon merném csípni" az én álmaimat. Egy megfelelő mentorral még menne is talán. Kár, hogy nincs ilyen írós x faktor. Jelentkeznék.
Ma pedig miközben szó szerint kiganéztam a gyerekszobát (nem akarom leírni mi volt ott, mert roppant kínos lenne) azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy a férfiak az ő sérelmeiket azonnal lerendezik azzal, hogy átpakolják a nők vállára? Nehezen emésztem a mai napot, és nem is akarok róla írni (megbánnám, tudom). De azért fáj. Egy újabb apró tüske, ami mélyre fúródott.
De ez is egy vasárnap volt. Ami után megint a hétfő következik. Túlórával, tiszta lappal, és egy várhatóan beteg lesz iskolással (Erik). Fél lábon is...

Hülye vagy, világ!

Akár ezt így is hagyhatnám, egy üres bejegyzéssel, mert biztos vagyok benne, hogy már a cím alapján is mindenki a saját vérmérséklete, gondolatai, érzései alapján bólintott, felhördült, és továbbgondolta.
De nem hagyom üresen, hanem megosztom veletek a saját vérmérsékletem alapján kialakult érzéseket és gondolatokat.
Egy ideje már vannak pillanatok, amikor olyan, mintha még önmagamat is kívülről látnám, de erről már akkor írtam. Mindig hosszabbak a pillanatok, és időnként társulnak hozzá fura színek, amiket, ha festő lennék, minden bizonnyal meg tudnék mutatni, így, hogy csak írni tudok, az enyémek maradnak.
Ebben a tudatállapotban figyelem a világot mostanában. Válogatás nélkül a világban gyereket, felnőttet, szegényt, gazdagot. Annyira sok őszintétlen ember van a világon, hogy fájdalmas látni. A legfájdalmasabb ebben, hogy a többségük még önmagának is hazudik folyamatosan.
Vannak egy csomóan, akik divatból lettek "pozitív gondolkodók", semmi tartalom nincs az ő pozitívságuk mögött, és semmi ereje nincs is ezáltal. Persze, jó dolog valamiben hinni, de nem jó dolog úgy hirdetni valamit, hogy fogalmunk sincs róla, miről beszélünk. A falra tudok mászni az olyanoktól, akik előadják ezt a "nem mondunk semmi negatívat, mert akkor beteljesül", közben pedig keresik a szavakat, és végül az sül ki belőle, hogy egy igaz mondatuk nincs. Mi értelme van ennek?
Azt gondolom, mindannyian, akik jelen pillanatban felnőtt emberként itt élünk ebben az országban (de akár a világban is) tudjuk és látjuk, hogy valami van. Valami, ami nem tetszik, de hallgatunk, mert félünk megszólalni. Nyeljük a békát, mert az úgy elegáns, ha úgy teszünk, mintha nem okozna gondot hónapról hónapra megélni. Nagyon kevesen vannak, akik emelt fővel be merik vallani, hogy igen, "sz@rban vagyunk",  és nem, fogalmunk sincs róla, miből és hogyan fog megvalósulni a karácsonyi varázslat. Én be merem vallani, hogy jelen pillanatban még halvány lila segédfogalmam sincs róla, hogy lesz e valami plusz forrás erre a célra, vagy abból kell kigazdálkodni, amiből minden mást. Ez utóbbi esetben végtelenül szerény megoldást kell találnunk. Mert most írhatnám azt, és tök magasztos lenne, hogy "de nem baj, mert itt vagyunk egymásnak, szeretjük egymást, és ennél nincs nagyobb ajándék". Még igaz is. Mert mi, felnőttek tényleg úgy érezzük, a legnagyobb ajándékokat már megkaptuk az életünkben, itt vannak a gyerekeink. De még nekünk is fura lenne egy olyan karácsony, amikor maximum egy ünnepi vacsora lenne... a gyerekeink pedig ajándékot várnak, hiszen jók voltak. Megjegyzem, teljesen jogosan vágynak valamire. Ez az egyetlen olyan helyzet egész évben, amikor vágyakozhatnak úgy, hogy ne kelljen azt hallaniuk, hogy "erre most nincs pénzünk".
Ez a hülye világ pedig, ami csak rohan a vesztébe, simán beint majd egy csomó gyereknek. Sokkal kevesebb vágy tud majd teljesülni az idén, mert ki mer manapság a takarója végéig nyújtózni? Ki mer bármit is bevállalni, amikor egyetlen tollvonás elég ahhoz, hogy holnap már ne is ott legyen a takaró vége.
Néha kicsit szúrja a szememet, hogy ilyen kevesen vannak, akik igazán őszinték. Ha kívülről nézelődök, sokkal könnyebben felismerem azt, aki gondosan titkolózik.. és néha kedvem lenne hozzá, hogy azt mondjam neki "csak mondd ki, tudom miről beszélsz". A színekről pedig annyit, hogy sok a sötétlila és sötétzöld különböző árnyalata. Fogalmam sincs, mit jelent, vagy jelent e valamit. Nem szép. Néha haragszom is a világra, amiért idáig süllyedt.Gondolom szükséges a mélypont ahhoz, hogy aztán majd beinduljon a fellendülés minden téren.. gondolom mindet végig fogom én is élni, és csinálni, és még párszor megfordul majd a fejemben, hogy "Atyaég, hova keveredtem?"

Ki hitte volna?

Hát én. Legalábbis én tudtam magamról, hogy vagyok ekkora hülye, mert időről időre felütötte már a fejét nálam a kór. Ó, nem, semmi igazi, kézzelfogható, gyógyítható. Nincs is meghatározott szezonja, vagy épp bármi, amiről tudnám, hogy előjön. Ja, hogy most már áruljam el miről van szó?
Nos, ismét meglátogatott a zöldszemű szörny. Több éve is már annak, hogy utoljára összetalálkoztunk, akkor elég jól sikerült a látogatása, mert igen rövid idő alatt igen sokat sikerült fogynom, cserébe azért, mert az állandó gyomorgörcsöm miatt képtelen voltam enni. Na, most már sikerült az ehhez közeli állapotba jutnom. Mondjuk az a különbség, hogy most tudom a kiváltó okot, vagy legalábbis azt, hogy "ki tette a bogarat a fülembe". Igaz a mondás, hogy ha sokat mondogatják, akkor még a végén elhiszed.. Pedig első pár(tucat) alkalommal leráztam magamról azonnal. Aztán kezdett szurkálni, de mivel mindig megbeszéltük itthon, így a szurkálódás szintjén megrekedt a szörny, és nem bírt növekedni. Na de mivel nem lenne igazi szörny, ha nem tudna nagyon nagyra nőni, és nagyon komolyan rombolni, hát gőzerővel állt munkába. És én, a tökéletesen hülye, és tökéletesen gyarló, balga, önbizalomhiányos nő simán hagytam magam leteríteni.
Balázs tud róla, és még csak egyszer röhögött ki. De olyan őszintén, hogy akkor, abban a pillanatban a szörny egyetlen csapással leterült. Na de nem sikerült kinyírni, mert valahogy osztódik, vagy mi, mert időről időre előtérbe helyezi magát. A legváratlanabb pillanatokban szembesülök azzal, hogy akár el is veszíthetem őt, egyetlen pillanat elég ehhez, és ez a hülye dög még belül röhög is, amikor emiatt összeugrik a gyomrom, és könnybe lábad a szemem.
Joggal merül fel a kérdés, hogy de tett valamit, amitől így viselkedem, vagy ezt érzem? Hát nem. Józan pillanataimban tudom, és látom, hogy minden ugyanolyan. A nemjózanokban pedig minden gyanús. Saját magamat is gyűlölöm az egész miatt, amikor szándékosan provokálom kérdésekkel, vagy keresem a gyanús elszólásokat, pillantásokat. Amúgy nincsenek.
És teljesen hiteles tőle az is, amikor azt mondja, hogy ő Isten előtt esküdött meg nekem, hogy "holtomiglan, holtáiglan, mindenféle bajában..." és ezt nagyon komolyan is gondolja. És elvenne feleségül. Még kétszer is. :)
Úgy szeretném legyőzni ezt az egészet, de nem megy. Úgy szeretnék holnap reggel azzal az érzéssel ébredni, hogy nem zavar egyetlen nő sem körülötte.
Össze vagyok zavarodva, szégyellem is magam kicsit emiatt, mert micsoda dolog nem megbízni benne, amikor semmi okom erre. Ugyanakkor azt érzem, hogy nem benne nem bízom... hanem abban a két nőben, akikkel kapcsolatosan ez a rossz érzés előjön.
"Jó lenne elrohanni, elfutni, elszaladni..." Mondjuk még azelőtt mielőtt én hajtom más felé a saját hülyeségemmel.
Okos ötleteket elfogadnék... meg kevésbé okosakat is. És ez az a post, amihez még az a komment is jól esne, hogy "de hülye vagy, Dius!"

A lelkem legmélyéről

Mert mindenkinek van egy álma. Egy olyan is, ami nem teljesül. Nem tudni miért, nincs oka, nincs senki, akit hibáztatni lehetne, egyszerűen csak nem.
Sokszor írtam már erről itt a blogon is. Arról, hogy mennyire nagyon szerettem volna egy kislányt. Mostanában ahányszor szóba került (folyamatosan kérdezgetik most is úton-útfélen), mindig, mindenkinek azt mondtam, hogy nem, nem tervezünk több gyereket, elégedettek vagyunk így, ahogy vagyunk. Már majdnem addig mondogattam, amíg én is elhittem. Vagyis a racionális felem, a tudatos énem teljesen elfogadta ezt így, ahogy van. De van egy érzelmes énem, aki mégis kicsit bele van ebbe halva. Nem azért, mert nem szeretem a fiaimat teljes szívemből, vagy nem vagyok velük elégedett. Szó sincs erről. Imádom őket, ahogy vannak. Mindegyiket másért, mindegyiket másképp, és mégis ugyanúgy.
De akárhogy is, tudom azt, hogy egészen más lenne, ha lenne még mellettük egy kicsi lányka is. Aki lehet, hogy szörnyen el lenne rontva, mert mindannyian agyonszeretgetnénk. Akármennyire is van bennem is egy kis adag feminizmus, és úgy gondolom, egyetlen férfinak sem lesz attól baja, ha felporszívóz, vagy akár kitereget, mégis, az ilyen jellegű dolgokat egészen másképp lehet "tanítani" egy fiúnak, mint egy lánynak.
Akármilyen helyesek a kockás, csíkos, egyszínű ingek, akármilyen vagány pólók vannak is, egy rózsaszín ruhácska mégis más. A harisnyákról nem is beszélve. Meg a kalapokról. Meg a hajpántokról. És a hajcsatokat még nem is említettem.
Nem tudom, meddig fog ez fájni. Nem tudom, valaha képes leszek e úgy igazán elfogadni, hogy nekem mást szánt a sors, mint hogy lányom is legyen. Nem tudom, mivel fogja ezt majd megbosszulni ugyanez a sors, hogy még a három fiam ellenére is elégedetlenkedek. Mégsem tudom azt mondani, hogy letettem róla. A lelkem mélyén még mindig él a remény, hogy még kaphatok legalább esélyt. Azt nem tudom, mi történne, ha születne egy negyedik fiam is. :D De úgy érzem, még egyszer meg kéne kísértenünk a sorsot hozzá. Talán már kiérdemeltem, és eleget vártam ahhoz, hogy egy kislány is arra várjon, hogy én legyek az anyukája. Talán nem. Nem tudhatom.
Amit tudok, hogy belesajdul a szívem még mindig az összes rózsaszín ruhácskába. A munkahelyemen minden nap kisebb kínzást élek át, mikor hajtogatom a rugdalózókat, vagy épp a csajos gatyákat, és a fő-fő kín, hogy ott lóg egy akasztón az a vágyott bársonyruhácska is. Amit nincs kire ráadnom. :(
És micsoda hülyeség, hogy a húgom kislánya pótolhatja az űrt. Egyáltalán nem. Sőt. Nem tudom magamhoz közel engedni igazán, mert fáj, hogy nem az enyém. Ami miatt mindig van egy jóadag bűntudatom is, mert sokkal több szeretetet érdemelne tőlem, mégsem vagyok rá képes.
Szóval, vágyakozom itt szép csendesen. És várok. Úgy gondolom, még van pár évem, mielőtt azt kéne mondanom, hogy most már nem vállalkozhatunk rá felelősséggel. Pár év alatt meg annyi minden változhat. ....

Szívás

Kicsit vulgáris a cím, ami cseppet sem megszokott dolog tőlem, tudom. Jelen pillanatban azonban, olyan fájdalmakkal, hogy a csillagokat látom, ezt találtam csak hirtelen alkalmasnak.
Hogy mi történt? Azt gondoltam, erős vagyok, és kiderült, hogy nem. Ebéd után a tartalék hokedlit (csak négy szék van az asztalhoz, így minden evésnél hurcoljuk) és a frissen mosott ruháskosarat egyszerre akartam kivinni. Szoktam én ilyet, ezzel is spórolok egy kört. Most valamiért nem úgy sikerült, ahogy szokott. A hokedli kicsúszott a kezemből, az éle pedig azzal a lendülettel ráesett a bal lábam második lábujjának körömágyára. Igen, hallom, ahogy felszisszentek. Bevallom, én először anyáztam. És akkor még nem is sejtettem, hogy az a fájdalom csak kisinas ahhoz, ami még következik. Mert fáj, istentelenül. Megdagadt a lábujjam, lila és fekete színben játszik alul-felül, nem bírom mozgatni, vagy ha mégis önkéntelenül megmozdítom, majd a könnyeim potyognak. Diagnosztizáltam magamnak egy törést. Volt már, így biztos, hogy ez is az. És azt is tudom, hogy a lábujjat már nem gipszelik, hanem összeragasztják a szomszédjával. Így aztán összeragasztottam én is.
Szenvedek, piszkosul, bevallom rettenetesen kikészít ez a fájdalom, pedig amúgy jól tűröm.
De mese nincs, holnap dolgozni kell menni. Mert nincs az a helyzet, amivel ne bírkóznék meg, hogy megtartsam ezt a helyet, ha már végre megvan.
Addig meg remélem legalább éjjel tudok majd aludni.
És máskor meg majd kétszer megfontolom, mielőtt erősködni kezdek.

Elkiabáltam..

...ezt a fejfájás-dolgot, de nagyon. Igaz, most épp az időjárás zavarta össze a rendszert, de annyira, hogy most már második napja szünet nélkül fáj. Nem tudnám szavakkal kifejezni a fájdalmat, körülírni tudom, hogy egyszerre hasogat, és görcsöl, és szúr. Néha annyira, hogy össze tudnék esni. Nem reagál egyik fájdalomcsillapítóra sem. Sem önmagukban, sem kombinálva. Nem jó a fekvés, nem jó a félhomály, nem jó a csend, nem jó, ha eszem, ha iszom, nem használ a kávé sem. Reménykedtem, hogy kialszom. Hát nem. Pont ugyanazzal a fájdalommal ébredtem, mint amivel lefeküdtem. Hiába vettem be azonnal egy fájdalomcsillapító-görcsoldó duót, hátha majd ez... semmi. Konkrétan meg tudom mutatni, hol van az agyam hibás része, a fejem jobb oldalán hátul, alul egy tenyérnyi részen. És isten bizony, ha "tartom", akkor jobb. :D Vagy elviselhetőbb.
Tudom, ilyenkor, mikor front van, és hó jön, az nincs rám jó hatással. Tudom azt is, hogy a nyakam igen komoly mértékben elmeszesedett csigolyái sincsenek ilyenkor nagy segítségemre. Nem fogok már több gyógyszert bevenni, mert semmi értelme.
Tűrök, és kivárom, amíg az idő megoldja. Még jó, hogy nem vagyok hisztis tőle... mert akkor világvége lenne itt, az tuti. :D