Szavakból lett...

Dóri az utolsó munkanapját töltötte a cégnél. Magában mosolyogva érkezett már reggel is, évek óta erre a napra várt. Megsimogatta alig domborodó pocakját, és csak félig figyelt a telefon másik végén egyfolytában panaszkodó munkavédelmi felügyelőre.
-Mondja meg a főnökének, hogy jegyzőkönyvet kellett felvennem az érintésveszélyes ütvefúróról, és azonnal eltávolíttattam az építkezésről. Ide kell hozni egy másik gépet, különben mára leáll a munka is.
Dóri letette a telefont, és tárcsázta a főnöke mobilját, hogy tájékoztassa az eseményekről.
-Fontos legyen!- szólt bele pattogó hangon a főnöke- Itt ülök a bankban az átkozott devizahitel miatt.
Dóri átadta az információt, majd meg sem várva főnöke dühödt szóáradatát, lerakta a telefont. Nem akarta, hogy elrontsák a napját. A nap hátralévő részében befejezte az összes munkáját, gondosan lefűzte a számlákat, az átutalási megbízásokat a főnöke asztalára készítette az elkészült árajánlatokkal együtt. Négy órakor összepakolta az asztaláról a személyes tárgyait egy kis dobozba. Fél ötig várta, hogy valaki azért még bemegy hozzá elköszönni, de senki nem érkezett. Így aztán felöltözött, bezárta az irodát, és a kulcsot bedobta a cég levesládájába. Kicsit keserű szájízzel ment az autója felé. Ugyan nem várt semmi ajándékot, vagy külön elismerést, de jól esett volna, ha az eltelt hét év emlékére legalább elköszönnek tőle. De ez az átka annak, ha egy építőipari cégnél dolgozik valaki egyedüli nőként.
Otthon lepakolt, készített magának egy csésze teát, és azzal a jóleső érzéssel ült le a kanapéra, hogy mostantól négy hónapon keresztül minden idejét annak szentelheti, hogy a házukat csinosítsa, berendezze a gyerekszobát. Sok év után az első olyan karácsonyuk lesz, amikor majd ő látja vendégül az egész családot. Rengeteg terve volt, amikhez napról napra csak gyűlt még pár. Gondolataiból a telefon csörgése zökkentette ki.
-Szia, szép kismama!- köszönt neki szeretettel teli hangon a férje- Van kedved megünnepelni az utolsó munkanapodat?
-Gondolod, hogy van ezen mit ünnepelni?- kérdezte Dóri
-Miazhogy! Mindenképpen. Mára csak abból az alkalomból is, hogy holnaptól minden munkanapom után az én világszép feleségem főztje vár otthon.
-Hát, oké. Hová megyünk?
-Törpapa éttermébe. - mondta Tamás Vegyél fel valami csinit. Egy óra múlva otthon vagyok érted.
Ezek után Dóri lezuhanyozott, és készülődni kezdett. Nem minden ruhája volt jó már, így elég nehezen talált egy olyat, ami csinos is, és mg nem is úgy mutat benne, mint egy kilövésre váró műhold.
Tamás pontosan ötvenöt perc múlva megállt a ház előtt. Még bement, hogy letegye a táskáját, amiben természetesen megint lapult még egy kis munka, amit este fog megcsinálni.
-Szia, Drágám!- csókolta meg Dórit- Indulhatunk?
-Persze, csak egy pillanat.- Dóri még a tükör előtt állva a fülébe dugta a bolondos, csengettyű formájú fülbevalóját.
Az étterem felé menet megbeszélték a nap eseményeit.
-Azért azt hittem, a fiúk legalább egy "Isten veled" erejéig beköszönnek ma.- mesélte csalódottan Dóri- De senki nem jött.
-Biztos sok dolguk volt ma.-mondta Tamás- Majd eljönnek babalátogatóba.
-Na persze.- mondta Dóri-Addigra azt is elfelejtik, hogy a világon vagyok.
Az étteremben Tamás céltudatosan egy különterem felé indult, kézen fogva Dórit, aki már épp szólni akart a férjének, hogy szerinte ott nem kapnak asztalt, amikor a különtermet leválasztó függöny mögül előlépett a főnöke.
-Sziasztok!- mosolygott rájuk kedvesen- Már vártunk benneteket.
Dóri teljesen összezavarodva lépett be a terembe, hogy egy pillanattal később könnybe lábadt szemekkel csapja össze a kezét. A termet megtöltötték a kollégái, feleségeikkel együtt. Az asztalfőn a szék kék és rózsaszín lufikkal és pántlikákkal volt feldíszítve.
-Istenem. -suttogta Dóri- Ezt el sem hiszem.
-Pedig hidd csak el, kedvesem. -lépett mellé a főnöke- Egy hónapja ezt szervezzük a hátad mögött.
Az épíkezéseken dolgozó férfiak szeretettel mosolyogtak a meglepettségén, mindegyikőjük öleléssel köszöntötte, és máris hiányolták a mindennapjaikból. Dóri egész este sütkérezett a szeretetükben.
A főnöke nagyon kitett magáért. Az étel fantasztikus volt, előételként sajt-tálat kaptak, főételként kakukkfüves csirkét, sült kacsát, desszertként pedig isteni finom csokoládés kockát, amiből felvágva folyt ki a nagyon finom narancsos csokikrém.
A meglepetések sora még nem ért véget a vacsora után sem. A kollégái úgy intézték, hogy egyetlen pillanatra se maradjon egyedül, valaki mindig odaült mellé beszélgetni, emlékeket idézni.
-Emlékszel, Dóri, mikor megpróbáltad elkotorni a havat a hókotróval?- kiáltott oda neki egy másik asztaltól Peti, akivel szinte napra pontosan együtt kezdtek dolgozni annak idején.
Dóri elpirult az emlék felidézése közben, többen pedig harsány nevetésben törtek ki. Kínos emlék volt, de sok év távlatából már azért ő is tudott rajta nevetni. Még csak alig pár hete dolgozott, amikor egy reggelre hatalmas hó esett, ő pedig először ért be dolgozni. Gondolt egy merészet, hogy majd megpróbálja meglepni a férfinépet, és ő egyedül elkotorja az udvarból a havat. Tudta, hol tartják a hókotró kulcsát, látta már, hogyan szerelik rá azt a lapátfélét, ami tolja maga előtt a havat, úgy gondolta, semmi baj nem lehet. Ment is minden mint a karikacsapás. Felszerelte a lapátot, felmászott a fülkébe, és indított. És azzal a lendülettel a hókotró megindult alatta, ő pedig tehetetlenül sikítozva ment vele egyenesen a kapunak. Így találtak rá a fiúk, akik a röhögéstől alig tudták őt kiszabadítani. Másnap, csak úgy a hecc kedvéért az asztalán talált egy iránytűt, azzal az üzenettel, hogy "Csak hogy mindig tudd, merre is kell menned, ha havat akarsz kotorni."
De a legnagyobb meglepetés még mindig hátravolt. Ám Dóri teljesen gyanútlan volt. Jól érezte magát, beszélgetett, mosolygott. Élvezte, hogy akármerre néz, mindenhonnan mosolyognak rá, kedvesen kérdeznek valamit.
Aztán a főnöke mellé ült, és megkocogtatta a kanalával a poharát, hogy felhívja magára a figyelmet, és mindenki befejezze a beszélgetést. Még pár izgatott suttogás elhangzott, a kollégák egymást böködték, és kacsingattak.
Dóri elé az asztalra egy mappát tett a főnöke. AZT a mappát, amihez soha, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó hozzányúlni, mert az a szörnyű körömgomba reklámfigura díszelgett az elején.
-Most nem úszod meg, Dóri. - mosolygott rá Zoli- Ebben a mappában van valami, aminek garantálom, hogy nagyon fogsz örülni. De csak és kizárólag akkor, ha kinyitod, és megnézed magad.
Dóri egy-két percig méregette a mappát, erősen koncentrált, hogy tudjon elvonatkoztatni a látottaktól. Végül mélyet sóhajtott és kinyitotta.
Egy fotót talált benne. Őt ábrázolta. Szalmakalapban ült egy napernyő alatt valami homokos strandon. Dóri értetlenül nézte. Aztán férjére nézett, hátha tőle kap segítséget, de ő is csak vállat vont.
-Ez mi?- kérdezte Dóri Zolira nézve.
Főnöke csak mosolygott.
-Nézd csak végig, mi van a mappában.
És akkor Dóri felemelte a fedlapként szolgáló fotót, és meglátta. Két személyre szóló két hetes utazás a Bahamákra. Januárban. Az irat tanúsága szerint az utazás minden költsége rendezve van, a szállodában várják őket a nászutas lakosztályban újév után öt nappal.
Dóri szeméből patakzottak a könnyek, mire végig olvasott mindent. Ránézett a főnökére, és nem tudott megszólalni. Zoli kisegítette:
-Arra gondoltunk, jót fog tenni nektek egy kis pihenés még a baba érkezése előtt. A Bahamákon jó idő van ilyenkor, nincs kánikula, de mindenképp kellemes nyári időt ígérnek.
Dóri nem bírta tovább, és örömében zokogva ölelte át főnökét. Nem tudta szavakkal jól kifejezni amit érzett,  csak mondogatta, hogy "köszönöm, köszönöm, annyira kedvesek vagytok", meg hogy "ez túl nagy ajándék".
Amikor már összeszedte magát, tréfásan a férjéhez szólt.
-A horgászbotot nem csomagolom ám be, mert akkor nem is látlak majd két hétig.
Az ezt követő harsány nevetés végre feloldotta a zavart hangulatot, és a továbbiakban még nagyon jól érezték magukat. Jó késő volt már, mikor elkezdtek hazafelé szállingózni, hiszen a többségnek reggel munkába kell mennie.
Dóri és Tamás hazaérkezve még lezuhanyozott, majd bezuhantak az ágyba.
-Mégiscsak egy klassz utolsó munkanap volt. -motyogta Dóri- Mindenkinek ilyet kívánok.
Az utca végében álló templomóra éjfélt jelzett. A toronyból harang szólt, de Dóri már az álom határán volt ekkor. Csak elmosódottan hallotta, de elmosolyodott tőle.

Mese néni

Mese néni minden nap arra készült, hogy aznap este mit mesél majd a hallgatóságának. Évek óta ugyanazok az arcok ülték körül nap, mint nap. Leültek körben a párnákra, fogták a bögre kakaót, amit néha már felváltott egy-egy bögre forró csoki, hiszen nem is voltak már annyira kicsik, mint az első meséknél.
Mostanában a mesék is megváltoztak egy kicsit. A tündérek és a manók világát néha felváltották azok a történetek, amikbe beleszőtte Mese néni a hallgatóság életét is. Ez, ha lehet, még jobban lenyűgözte őket, és csak nézték, kezükben a bögrével, hallgatták áhítattal a meséket, míg csak ki nem hűlt a kakaó.
Egy ilyen estén hívatlan vendég érkezett. Sosem látták azelőtt. Csodálkoztak rajta, hogy ott van, de szívesen látták, mint mindenkit Mese néni házában. A mese elkezdődött, kedves gyerekekről szólt, akik bajba kerültek. Mese néni kellemes hangon szőtte a történetet, elbűvölten hallgatta mindenki, hogy milyen nagy dolgokra képes az, aki szeretni tud valakit.
A mese végén azonban a vendégük összeráncolt homlokkal így szólt:
-Ez a mese nekem nem tetszett. Nem jól mesélted el.
Mese néni kedvesen rámosolygott:
-Ez a mese az én mesém, és én így tudtam elmesélni. Holnap Te meséld, és akkor az már a Te meséd lesz, amit biztosan szeretni fogsz Te is.
-Átkölthetnéd Te is. Hogy tetsszen nekem.-mondta a vendég, mire mindenki felhördült, vagy a szája elé kapta a kezét.
Mese néni még mindig kedvesen mosolygott.
-Nem, nem költhetem át. Még akkor sem, ha Neked nem tetszik. De mesélhetek valamit, ami Neked is tetszeni fog. Mit szeretnél?
Izgatott suttogás hallatszott, mindenki azt találgatta, mit fog javasolni a vendég.
-Azt szeretném, ha rólam mesélnél valamit.
Mese néni szomorúan ingatta a fejét.
-Rólad nem tudok még mesélni, hiszen nem is ismerlek. Ahhoz, hogy meséljek rólad, a szívembe is bele kell költöznöd. Addig pedig azzal kell beérned, amit azokról mesélek, akik már régóta itt laknak bent. -mutatott a szívére- Mert tudod, róluk bármikor mesélek.
A vendég felállt a párnáról, és fenyegetően tornyosult mindenki fölé.
-Márpedig mesélni fogsz rólam, azért jöttem. Azt mondták, Te mindenkiről tudsz mesélni.
Mese néni körbenézett, látta a riadt arcokat. Egy pillanat alatt nyugtázta magában, hogy muszáj lesz valamit tennie, mielőtt valaki miatta sérül meg, hiszen a vendég máris olyan pillantásokkal bombázta a szeretett hallgatóságát, amitől némelyek szorongva pislogtak rá.
És Mese néni egy mély sóhajjal mesélni kezdett. Egy történetet a vendégéről, akit nem ismert, de jó ember volt a történetben. Csak hogy senki ne féljen....
A mese végén pedig mindenki elégedetten és hálásan pillantott rá.
A vendég kicsit röstelkedve lépett oda Mese nénihez:
-Elnézést kérek, amiért így viselkedtem. És köszönöm a mesét, nagyon tanulságos volt.
Mese néni mosolyogva nézett utána.
-Lám, lám... -gondolta- Mikre nem képes egy mese....

Furcsa látogatók

Azt gondolom, hogy az igazán jó bejegyzések mindenkinél valami olyan cselekvés közben születnek, mint pl. a mosogatás, vagy akár a sütemény sütés, vagy bármi, ami elég monoton ahhoz, hogy elég legyen, hogy a kezünk jár, gondolatban lehetünk máshol.
Nos, én ma gondolatban, éppen nutellás muffin sütés közben (ó, igen, a nutella-imádat töretlen) épp ilyesmit űztem. Nem is gondoltam mondjuk akkor, hogy akár majd ez lesz ma este a bejegyzésben, de ha már eszembe jutott, hát miért ne lehetne. (amúgy meg büszke vagyok rá, hogy a forma 1-en nem aludtam el... :D, igaz, nem is fekve néztem)
Szóval, történt, hogy miközben éppen a margarint kevertem ki a porcukorral, egyszer csak ott találtam magam Lusta Lujza és Lusta Laci szobájában. Testvérek voltak, ikertestvérek. Éppen azon tanakodtak, hogy ma kinek a vállára üljenek rá. Irtó jó tréfának tekintették ugyanis, hogy akárkit kiszemeltek a világon, pillanatok alatt ott teremtek, és ketten kétfelől fogták közre az illetőt. Néha megpróbálták egyedül is, de voltak olyan makacs alanyok,akikkel nem lehetett egykönnyen boldogulni, és egyébként is jobban érezték magukat együtt, így inkább párosan jártak. Néha vitába szálltak egy kicsit, hogy ki legyen az aznapi tréfa áldozata, de ma nem volt nehéz egyezséget kötniük. Egy ideje már kiszemelték maguknak a kissrácot, aki roppant irritáló módon hétvégén is képes volt fél hétkor felkelni, és akár már azonnal tenni-venni valamit.
-Igazán szégyen ez a gyerektársadalomra nézve- hallottam Lacitól, Lujzi pedig egyetértően bólogatott, és már indultak is.
Ahogy odaértek a kisfiú szobájához, cinkos mosollyal összenéztek, és besurrantak az ablakon. A kisfiú épp beágyazott, mire Laci felhorkant. Háromnegyed hét volt még csak, és ennek a gyereknek már katonásan össze volt hajtogatva az ágyneműje. Egy pillanat alatt ott termett a bal vállán, és kényelmesen elhelyezkedett. Lujzi elfoglalta a jobb vállat, és kuncogva suttogta a fiú fülébe: "Ugye milyen jó puha az ágyikód?" Laci rákontrázott: "Ha visszafeküdnél, biztos álmodnál arról megint, hogy megkapod a szuperhőskilövőt karácsonyra." A fiú kicsit furán érezte magát, de ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy lefeküdjön. Hirtelen olyan álmos lett. Így aztán leheveredett, és pillanatok alatt mély álomba merült. Laci és Lujzi összecsapta a tenyerét elégedettségében.
Egész nap ott ücsörögtek a fiú vállán, és az akárhányszor akart valamit csinálni, máris közbeléptek. Amint el akarta pakolni a játékait maga után, máris suttogták. "Miért nem nézed inkább egy kicsit a tévét?" Olyan fárasztó dolog játszani, rád fér a pihenés"
Estére a fiú anyukája teljesen össze volt zavarodva. Mintha nem is az ő fia lenne ez a gyerek-gondolta. Morogva szedegette össze a földről a lego-darabokat, mert ez a világ lustája már az igazak álmát aludta.
Laci és Lujzi eddigre persze már újra a saját szobájukban heverésztek elégedetten. Sikerült valakit megint megtréfálniuk, és legalább egy napra lustává tenni.
Nekem már voltak a vendégeim. :)
De vajon mi lenne akkor, ha Bátor Bence és Bátor Betti látogatna meg?

Amúgy gondolatban kicsit hosszabb volt a látogatásuk, de időközben egy kicsit itt termettek nálam, és kissé lerövidítették a történetet. Úgy látszik,nem szeretik a nyilvánosságot. :)

Szavas-mondatos

Emma kicsit mérgesen érkezett haza. Ákos már várta, jött is elé, ahogy belépett az ajtón. Arcán bocsánatkérő mosoly, amivel a telefonos vitájukat akarta lezárni. Csakhogy Emma nagyon mérges volt rá, és igyekezett elhessegetni magától azt a nagyon kellemes és otthonos érzést, amit a férfi minden mosolya hozott magával.
-Neeeem, ne nézz így. - mondta, miközben azért megcsókolta a férfit, és megállapította, hogy már megint megdézsmálta a csokifagyi-készletet- Mérges vagyok rád, és megbántottál.
-Emma, édesem. Nem akartalak megbántani, de az egyszerűen képtelen badarság, hogy szembe jött veled a szupermarketben az öt évvel ezelőtt meghalt barátnőd. Ilyen nincs.
-De, van. Igenis vannak itt bolyongó lelkek, csak Te nem hiszed el, és komplett őrültnek nézel.
A vitát lezárandó, a bevásárlótáskát a konyhába vitte, majd nekiállt kipakolni. Gondolatban már a vacsorafőzésnél tartott. Miközben egy jó nagy tál mákos tésztára gondolt, lecsöpögött a kefir a nadrágjára.Dühösen pillantott oda, maga sem tudta, mitől lett ennyire indulatos, azért e, mert elfelejtett átöltözni, vagy azért, mert nem vette észre, hogy széttörött a kefires doboz. Furcsa érzés kerítette be, egy pillanat alatt elöntötte valami bíborlila fény, és ahogy Ákosra pillantott, meglepve vette tudomásul, hogy a férfi egy kapu felé tart. Nem tudta megállítani, és figyelmeztetni sem, a férfi már el is tűnt a kapuban.
Ákos zavarodottan nézett körül. Az előbb a konyhában Emma szemei olyan furán vibráltak, most pedig azt sem tudta hol van. Meglepve ismerte fel a gyerekkori házukat. Minden ugyanolyan volt, mint akkor. Óriásit nyelt, amikor meglátta magát. Csak állt a falevelekkel borított járdaszegélyen, egy jókora fatörzset ölelve, és megvárta, míg a kukásautó az utca összes kukáját kiüríti, majd integetve távozott. Ákos csak állt földbegyökerezett lábbal, és bámulta gyerekkori önmagát, ahogy megy befelé a házba. "Istenem, Emmának igaza van, tényleg léteznek átjárók a világok között" Teljes transzban elindult maga után, most már mindent látni akart újra. Elöntötte az izgalom, hogy része lehet abban az érzésben, amiben talán másoknak sosem. De azért félt. Nézelődött, lát e valahol kaput, ahol visszajuthat Emmához. "Csak benézek a házba gyorsan, és már megyek is."-gondolta,ahogy belépett. Ahogy régen, a nappaliban találta magát. A csendes szobában a falióra monoton kattogása lenyugtatta valamelyest, de tudta, hogy amit az előbb látott, még csak a kezdet, ezután jön a java! Nagyon óvatosan lépkedett, mert fogalma sem volt róla, nem csinál e valami bajt. Nem akarta megkockáztatni, hogy többé ne mehessen vissza. Majdnem kiugrott a szíve ijedtében,amikor a nappali ablakán kipillantva meglátta a nagyapját, ahogy a kertben épp pihen,a kapanyélre támaszkodva. Ösztönösen az ablakhoz lépett, és megkocogtatta, hogy az öreg rá figyeljen. De nem hallatszott a kopogása, és bár épp arrafelé nézett a Papa, mégsem vette őt észre. "Láthatatlan vagyok" gondolta, és ettől még jobban megijedt.
Eközben Emma rémülten rohangált fel-alá a telefonjával a kezében.
-De nem érted, Brigi? Eltűnt egy kapuban.. én tüntettem el, mert mérges voltam, és azt akartam, csak látná meg egyszer, amit én. De nem gondoltam komolyan- sírta el magát.-Vissza kell hoznom, de nem tudom hogyan kell.
-Azt mondod, arra gondoltál, lássa, amit Te szoktál?- kérdezte Brigi
-Igen. Egész nap ez járt a fejemben, hogy neki is át kell élnie, hogy megértsen.
-Írd le, most mit gondolsz. Az írásnak nagyobb ereje van, hátha sikerül. De őszintén szólva ilyesmivel még nem volt dolgom.
Emma sóhajtva leült az asztalhoz. Apró gyöngybetűkkel körmölt, olyan óvatosan, lélegzetvisszafojtva, mint csak egy éppen írni tanuló kisfiú volna. Nagyon gondosan fogalmazott, igyekezett jól csinálni, hogy Ákos visszatérhessen hozzá. "Soha többé nem haragszom rá, csak jöjjön vissza ide."
Ákos épp a szobájába készült belépni, amikor egy erős örvény magával ragadta. Rémülten próbált szabadulni belőle, de nem sikerült. Egyszer csak egy tisztáson találta magát, amit még sosem látott. Összeráncolt homlokkal nézett maga elé, el sem tudta képzelni, látja e még valaha Emmát. Kínjában elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy azt mondta a lányra valamelyik nap, hogy huszonegyedik századi boszorkány. Most kiderül, hogy tényleg az. Elindult jobbra, emlékezve rá, hogy a mesékben is mindig jobbra indul a legkisebb királyfi, így biztosan az a helyes irány. Egy domb magasodott előtte percek múlva. Úgy érezte, fel kell mennie, onnan biztosan jobban tud majd tájékozódni. Már majdnem felért a domb tetejére, amikor hangos és vidám gyerekkacajra lett figyelmes, de nem látott senkit.Körülnézett, de  csak a hangokat hallotta. Elindult hát a hang irányába. Bizonytalanul, félve lépkedett, most már végképp összezavarodva. Azt sem tudta, egyáltalán tényleg hallja e azokat a hangokat, vagy csak a képzelete játszik vele. A távolban két alakra lett figyelmes. Látta, hogy a neonzöld nyakörves kutya milyen hűségesen követi kis bicebóca gazdáját.Ahogy nézte a furcsa párost, érezte, követnie kell őket, sőt, utol kell érnie őket, hogy megtudja, hol van. Furcsamód szerette a kis sánta kisfiút, és tudta,hogy a kutyát Marcinak hívják.
Emma a lakásban őrjöngött. Nem tudta mitévő legyen. Már minden ismerősét felhívta, akit csak tudott, de senkinek nem volt ötlete. Aggódott, és félt. Csörgött a telefonja. Abszurd módon azt remélte, Ákos hívja, de persze nem. Brigi volt. Újabb ötlettel.
-Emma, drágám, most beszéltem egy igazi démonnal. Azt mondja, ha egy medvetalpat simogatsz, miközben hangosan kéred, hogy Ákos térjen vissza hozzád, akkor azonnal visszajön.
-Brigi, meg vagy őrülve? Medvetalp? Mégis honnan?- Emma a hisztéria határán volt, és sikítva elrohanni lett volna kedve
-Hát... tudod, hiszed vagy sem, én ismerek valakit, akinek van. Elviszlek hozzá, mert ennek az egésznek még naplemente előtt kell megtörténnie.
Emma vállat vont. Legyen akkor. Nagyobb őrültséget is bevállalna, csak hadd tegye jóvá. Fél órával később, önmagának is röhejesen állt egy ismeretlen ember hálószobájában, és simogatta a medvetalpat, amit az az ember még Oroszországból hozott magának, miközben fennhangon ismételgette, hogy: "Ákos, szeretném, ha visszajönnél hozzám, kérlek, ne haragudj rám,ne bújj el előlem."
Ákos közben utolérte a kutyát és a kisfiút, hogy rögtön le is maradjon. Le kellett ülnie a látványtól. Már megint önmagát látta, csak most tíz évvel idősebben. És micsoda? Emma is ott volt, és körülöttük öt gyerek, és három kutya. Ákos az első döbbenet után szélesen elvigyorodott "Emma, elhiszed ezt majd,ha elmesélem?" Nézte a boldog családot, ahogy nevetve játszanak a kutyákkal, alig fogta fel, hogy ez a jövője.
Emma türelmesen várta, hogy teljesüljön a kérése. Aztán kezdett fogyni a türelme. Ahogy lement a nap, minden reménye elszállt. Zokogva rogyott le a forgószékre, amikor egy ismerős kéz simogatását érezte a hátán.
-Emma, mi a baj? Ennyire megbántottalak?- kérdezte Ákos gyengéden
Emma pislogott zavartan, és nem értette, mi történik.Aztán meglátta az angyalt a szoba ajtóban, ahogy csendre inti, és megértette. Ákos akárhol járt is, nem beszélhet még róla. Előbb értenie kell ahhoz, hogy el tudja majd mondani.
-Nem, Ákos. Csak ennyire örülök, hogy itt vagy velem. Annyi mindent kell megtanulnunk még együtt.


Ismét nagy kihívás volt ennyi különbözőféle mondatot és szót összehozni valahogyan. Így sikerült.

Mondatos történet

Rebeka sóhajtva ült vissza az autójába reggel, és egy pillanatra elgondolkodott. Mindenkit elfuvarozott az iskolába, óvodába, és a főiskolás lánya is elérte a vonatot. Tudta, hogy most, ha hazaér, nagyon üres lesz a lakás, bár a konyhában várja az összes reggeli edény, és biztosan a mosógép is kimosott már. Nagyon nem vágyott még haza, legszívesebben egy újabb körrel összeszedte volna a gyerekeket, hogy együtt mehessenek, de végül inkább a bevásárlóközpont felé indult. Úgyis fogytán van a tej is, és a gyümölcs is. Azt nem nagyon akarta bevallani még magának sem, hogy leginkább azért megy, mert ott legalább emberek között lehet. A parkolóban máris ráragyogott a szerencse, alighogy kiszállt az autóból, egy kedves barátnője kiáltott neki a másik oldalról.
-De jó, hogy látlak! Megiszunk egy kávét?- kérdezte Gréta
Rebeka örömmel csatlakozott hozzá, és beültek a kávézóba.
-Na és, mihez kezdesz most, hogy egyik gyerek sincs otthon?- kérdezte Gréta, aki tudta, vannak olyan barátságban, hogy ne kelljen aggódnia, mennyire kérdez mélyen
-Nem tudom.- sóhajtotta Rebeka. -Egyrészt halálosan unom az egyedül létet, és a napi cselédséget, másrészt nem merek sehova jelentkezni sem, mert hova kellenék én közel húsz év anyasággal a hátam mögött?
-Ugyan már, ne legyél ilyen kishitű- hurrogta le rögtön Gréta- Vegyél egy nagy lendületet, nyuszi ugrással nem tudod átugrani a szakadékot.-Olyan sok mindenhez értesz, nagyon szépek a fotóid, szerintem még akár fotóriporter is lehetnél. Az a lényeg, hogy valami olyat csinálj, amiben jól érzed magad, és ami teljesen más a megszokott monoton családi nyugalomtól.
Rebeka még délután is Gréta szavain gondolkodott. Tudta, hogy igaza van, de az a lendület vétel nem könnyű dolog. Töprengését a férje, Gábor érkezése szakította félbe, aki azonnal látta rajta, hogy valami nyomasztja.
-Bánt valami?- kérdezte a férfi kedvesen- Valami baj van?
-Nincs, csak elgondolkodtam a jövőmet illetően. Tudod, nem valami rózsás a helyzet...
Gábor szó nélkül kivette a kocsija kulcsát a zsebéből, és az asszony felé nyújtotta egy kacsintással.
-Menj, tombolj egyet. Majd én megyek a gyerekekért.
Rebeka hálásan mosolyogva ugrott fel. Gábor mindig tudta, mi az, amivel igazán ki tud kapcsolódni. Mindketten szenvedélyesen szerették az autókat, a versenyzés izgalmát. Tulajdonképpen egymást is az autóversenyzésnek köszönhették, hiszen mindketten versenyeztek valaha. Egy olyan alkalomnak köszönhették a szerelmüket, amikor egymást ejtették ki egy fontos futamon. Gábor indulatosan közeledett Rebeka felé, és már kezdte volna szitkokkal elárasztani, amikor a lány levette a bukósisakját, és ezzel a férfi torkára akasztotta a szót. Rebeka mosolyogva vezetett, ahogy felidézte a jelenetet, és már alig várta, hogy odaérjen a versenypályára. Mindketten jártak még edzésekre, nagyon ritkán versenyeztek is, de egymás ellen már soha.
Alig húsz perc múlva Rebeka minden gondját, és szorongó gondolatát elfeledte. A szabadság határtalan érzése volt az övé. Csak száguldott vadul, mámorosan, eszébe sem jutott, hogy a következő kanyart ne tudná bevenni. Isteni érzés volt, semmihez nem fogható. Fél óra múlva úgy szállt ki az autóból, mintha kicserélték volna. Átadta a bukósisakot a recepciósnak, és úgy döntött, nem is vesződik a zuhanyozással, majd inkább otthon. Máris alig várta, hogy hazaérjen a gyerekekhez, akik biztosan rengeteg mesélni valóval várják.
Így is volt. Még szinte be sem lépett az ajtón, máris megrohanták. A négy kicsi a konyhából rohant, a két nagyobb kicsit visszafogottabban, de nem kisebb örömmel az emeletről futottak le. Egyszerre ölelték, és kezdték el mesélni az élményeiket, mire Rebeka csendre intette őket.
-Lassabban, gyerekek. Így nem tudok figyelni senkire. Mi lenne, ha most azt mondanátok el először, ami nagyon-nagyon fontos, és később, vacsoránál mindenki elmesélhetne mindent? Van valami rendkívüli dolog, amiről tudnom kell?
-Igen.- csivitelte a legkisebb kislány, Fanni.- Kiesett a fogam. És beletettem az uzsonnás dobozomba, hogy a fogtündér elvigye majd.
Rebeka megdicsérte a kislányt, és azonnal elraktározta a teendők közé az információt. Épp a nagy lányához készült felmenni az emeletre, amikor a lépcsőfordulóban megpillantott valamit az ablakon keresztül. Nem bírta ki egy hatalmas nevetés nélkül, mire Evelin lánya rögtön mellé lépett.
-Ja, én láttam így reggel is- rántotta meg a vállát a lány
Rebeka nem tudott szabadulni a látványtól. Nem tudta mire vélni, hogy a nagy pocakú, szakállas szomszéd rózsaszínű, flitteres atlétatrikóban ment dolgozni. Csak remélte, hogy az esze nem ment el ennek az embernek.
Körbejárt a házban, mindenkivel váltott egy-két szót, majd nekilátott a vacsorakészítésnek. Lángost sütött vacsorára, ami nem kis feladat volt kilenc emberre, de sok évnyi rutinnak köszönhetően egy óra múlva már mindenki az asztalnál ült. Beszélgettek, mindenki elmesélte, mi minden történt vele aznap. Rebeka érdeklődve hallgatta az összes gyerekét, kinek lett új barátja, kinek volt jó napja, ki írt dolgozatot. Aztán Evelin, a legidősebb gyerekük megkérdezte:
-És a Te napod, jól telt, Anya?
Rebeka mosolyogva bólintott, hogy igen. Elmesélte, hogy volt a pályán, mire Tomi és Robi, a két nagyfiú irigykedve, egymás szavába vágva érdeklődött, kiviszi e őket is holnap délután gokartozni
-Anya!- szólalt meg a vacsora végén Soma, a tíz éves kis zsenipalánta- Mi az a viking?
-Olyan tengerészek, akik olyasmik, mint egy kalóz. Hol hallottad a szót?
-A történetben, amit olvasok, ez van: "A vikingek rátörték az ajtót."
Rebeka vacsora után a konyhába maradt, a gyerekek fürdeni indultak. Miután a konyhában végzett, még mindenkihez bekukkantott, mielőtt a két kicsi lányhoz ment volna mesét olvasni. Mindenkinek jó éjszakát kívánt. Ám Detti szobájában elidőzött egy kicsit. A lány arra panaszkodott, hogy fáj a torka, és rázza a hideg.
-Mindig mondom, öltözz fel melegen!- zsémbelt vele Rebeka, de máris indult teát készíteni, és aszpirint keresni, hátha még időben elcsípik a megfázást.
Út közben még szólt Gábornak, menjen, olvasson egy mesét Fanninak és Léninek, mert mire ő Dettinél végez, a kicsik nagyon fáradtak lesznek.
Megtalálta az aszpirint, megfőzte a teát, még egy melegítőpárnát is elővett a lányának. Amikor már Detti is kényelembe helyezve feküdt a jó meleg paplan alatt, elindult végre a két kicsihez. Épp a mese végére nyitott be a szobába
"A királylány a kastély legmagasabb tornyának ablakában várta a herceget!"-olvasta Gábor, de a két kicsi ezt már nem is hallotta, mert aludtak.
Rebeka és Gábor megpuszilgatta őket, majd egymást átölelve indultak a saját szobájuk felé.
-Tudod szívem, szerintem bármikor meg tudnád tenni azt az ugrást, amire Gréti utalt, de mi nagyon el lennénk árvulva nélküled. -mondta Gábor
Rebeka pedig azzal a jó érzéssel feküdt le aznap este, hogy tele van a ház gyerekekkel, akiknek ő nagyon fontos, és nincs az a nyusziugrás, amivel hajlandó lenne felvenni a lendületet, ha az azzal jár, hogy kevesebbet tud velük lenni.



No, hát így sikerült. Nem volt könnyű,bevallom, majdnem meg is futamodtam, de azért valamit összehoztam. Hogy milyen (mert én természetesen elégedetlen vagyok), azt döntsétek el Ti. :)

Szavakból történet III.

Kata mosolyogva állt a göröngyös padlózatú épület kellős közepén. Szörnyen nézett ki az egész, talán ahhoz sem kellett volna túl sok, hogy a fejére omoljon a tető, de ő boldogan szorította magához a mappát, amiben a tervrajzok voltak. A férfi, aki készítette, épp az előbb ment el. Még mindig lehetett érezni a levegőben a kenőolaj szagát, ami a ruhájából áradt, mert út közben autót kellett szerelnie. Szabadkozott is miatta eleget, és szeretett volna kezet mosni, de Kata nem tudott ebben segíteni neki. Csak egy fogkefe volt nála a kocsiban, a piperetáskájában, kézmosó-felszerelést nem hordott magával.
Lassan elindult ő is a kocsija felé, amit a bejáratnál hagyott. Beült az autóba, és már majdnem elfordította a kulcsot, amikor eszébe jutott, hogy az udvart meg sem nézte még, pedig már többször is járt itt. Újra kiszállt tehát, és bezárta az autót. Hangosan felnevetett, amikor zsebre dugta a kulcsot, mert rajta kívül egy teremtett lélek sem volt itt, nem volt aki ellopja a járművét.
Megkerülte az épületet, és máris egy bájos udvaron találta magát. Meglepődött, hogy az egyik sarokban egy tökéletes állapotban lévő padot talált. Leült, körülnézett. Egy pillantással felmérte a domborzati viszonyokat, egy pillanatra visszatért a tanár-énje, amikor megállapította, hogy a lehető legtökéletesebb helyen van az épület, körülölelik a környező dombok, és mindenhonnan vigyáznak rá. Kicsit behunyta a szemét, átadta magát az emlékezés pillanatainak. A nagymamájától örökölte a házat, kicsi korában sokat játszott itt. Emlékezett még a papírsárkányra, amit két hétig rajzolgatott, csinosítgatott, és aztán az első szél kikapta a kezéből. Órákig sírt utána. A nagymama kötényéből elővarázsolt savanyú cukorka tudta csak megvigasztalni.
Nem akart szunyókálni, mégis hamarosan egy fura álomban találta magát. Álmában PaprikaJancsi és egy lókupec versenyt kiabáltak vele. A lókupec mindenáron arra biztatta, hogy azonnal menjen vissza tanítani az iskolába, PaprikaJancsi pedig azért ordibált, amiért nem költözik be azonnal.
Kata zaklatottan riadt fel, ráadásul még azonnal fel is ugrott ijedtében, mert egy varangy nézett farkasszemet vele. Még fel is fújta magát, amitől még a rondánál is rondább lett, és a lány attól tartott, mindjárt ráugrik, így megelőzve a békát, ő ugrott. Hogy kicsit lenyugtassa szapora szívverését álldogált egy kicsit a pad tetején. A szeme az épület sarkában megbújó tulipánra tévedt. Azonnal megnyugodott a kedves virág látványától, és csendben, majdnem csak magában mulatva saját magán lemászott a padról. Közelebb lépett a virághoz, és már hajolt volna, hogy letépje, amikor legnagyobb meglepetésére egy tündér lépett elő a virág szirmai közül. "Még ha koktélparti után lennék -gondolta- bele is férne egy ilyen hallucináció, de így... lehet, hogy megbolondultam?" A tündér azonban nagyon is ott állt előtte, furcsa harmóniát sugárzott maga körül, amitől a lánynak könnyek szöktek a szemébe. Olyan jó érzés volt ott állni ezzel a tündérrel szemben, hogy már azt sem bánta, ha tényleg megbolondult. Soha többé nem akart innen elmenni. A tündér kezét akarta fogni. A tündér rámosolygott, és így szólt: " Hagyd itt ezt a virágot, lánykám. Mindig itt lesz neked, az év minden napján, és emlékeztetni fog arra, hogy a szeretet és a türelem segít neked mindenben az életed során" És azzal már el is tűnt. Kata kicsit zavarodottan nézett körül, de a tulipánt már nem akarta leszakítani többé. Sőt, el sem akart menni többé innen már. Végül is, a ház az övé. A csomagtartóban van a bőröndje is, benne a pizsamája és a fényképezőgépe. Sőt, még a gitárt is elhozta az utolsó pillanatban, azt remélve, pénzzé tudja tenni, hogy majd az a pénz is az építkezést segítse.
Odalépett az autóhoz, a hátsó ülésről kiemelte a kalitkát, amiben Tádé, a tengerimalac várakozott türelmesen. Neki mindegy volt, mikor és hol vannak, amíg akadt egy-két fogára való falat a kalitkájában.
Kata hirtelen lerakta a kalitkát az autó mellé, és kotorászni kezdett a táskájában. Az uborkás arckrém és az épp olvasott Coelho könyv mellett megtalálta a telefonját. Szerencsére térerő is volt, és tegnap este feltölteni sem felejtette el.
-Szia, édesem.-szólt mosolyogva a telefonba- Arra gondoltam, már ma este itt aludnék. Persze, kissé romos, de nem dől össze, dehogy. Még itt van a régi bútor, fogok egy rongyot, kicsit letakarítok mindent. Nem jössz utánam? Olyan jó lenne...
Kata a telefonbeszélgetés után tettre készen kapta fel a kalitkát és a bőröndöt, és indult vissza a göröngyös padlójú ház felé. Ahogy azt megszokta, a konyhában talált rongyot a régi mosogató alatt. A csap nyikorgott ugyan, de kinyílt. Bevizezte a rongyot, és végigsimított vele az egyik képkereten.
Könnybe lábadt a szeme, ahogy elé tárult a fotó, amit rejtett az idő pora. Gyerekek voltak még az unokatestvéreivel, mégis emlékezett a napra, amikor készült. Málnaszörpöt tettek el, és mindenki kapott egy pohárral este. Ez volt a fizetség az egész napi munkáért. A nagyi a koccintás történelmi pillanatát örökítette meg.
Amikor pár órával később meghallotta Dávid kocsiját a ház előtt, már tudta, hogy hazaérkezett örökre. A mappát lobogtatva rohant a férfi elé. Egész hétvégén tervezgettek, álmodoztak.
Pár hónap múlva a ház régi hangulatát megőrizve, mégis tökéletesen felújítva pompázott. A tulipán természetesen folyton virágzott, ahogy azt a tündér megígérte. Emlékeztetve mindenkit arra, hogy a szeretet és a türelem mindenben segít. :)

Szavakból történet II.

Még alig tört csak elő az első napsugár, és még épp csak kezdte előcsalogatni a földbe bújt virágmagokat. Azért érezhető volt már a levegőben, hogy hamarosan itt a tavasz. Az anya a konyhaablakból nézte Arthurt, ahogy fejét magasra tartva sütteti az arcát. Közben elmerengett, hogy lassan tíz éve is már, hogy minden egyes kikelet magával hozza azt a csodálatos rácsodálkozást a természet gyönyörűségeire, amit azelőtt soha. Tíz évvel ezelőtt látta meg először igazán, hogy milyen harsány zöld is tud lenni egy-egy bokor, és milyen gyönyörű is a zöld fű. Szorosan összekapcsolódik azóta mindez a babaillattal, és az érzéssel, amikor először tapasztalta meg, milyen is anyatigrisként küzdeni. Valakiért, aki ma kabát nélkül rohangál akkor is odakint, ha még orkánerejű szél fúj, de már süt a nap.Valakiért, aki a közelgő születésnapjára nagy dolgot kért. Még az eddigieknél is nagyobbat. Mert minden, az elmúlt egy évtizedben teljesíthető volt, bármikor. A vonatos kirándulások, az állatkertbe,a túra a tölgyesbe vagy akár a Burger King-es Whopper-evés. Ámde most.... az anya felsóhajtott, miközben visszaigazította a pepita függönyt, és szórakozott mozdulattal tűzte rá katicás csipeszt.
Arthur, aki nem hallhatott semmit, lévén születése óta süket volt, most mégis arra fordította a fejét. Az anya gondolata egy pillanatra ott maradt a kutyánál. Aki annyi jót hozott az életükbe azzal,hogy megérkezett hozzájuk. Aki, ennek a majdnem egy évtizedes gyereknek a legjobb barátja lett. Aki, még ha nem is hallja soha a hozzá intézett szavakat, minden rezdülést érez, és minden érzelmet figyelemmel kísér. Ő is napok óta olyan elgondolkodó volt. Mint mindenki. Tudta,hogy készül valami...
A gondolat végére az anya már el is indult kifelé, hogy beengedje Arthurt a konyhába. Tudta, hogy fél perc múlva megbánja majd, hiszen a sütemény-illat miatt nem bír majd magával, és olyan könyörgő szemekkel fog esdekelni, csak hogy egyetlen darab hókiflit ehessen, hogy nem lehet majd neki ellenállni. Ráadásul egy süti, nem süti, úgyhogy majd megint azt mondják, teljesen elkényezteti ezt a kutyát.
Délután volt már, amikor minden családtag otthon volt. Vígan majszolták a hókiflit, természetesen mindenki csúsztatott egy-egy falatot az asztal alatt Arthurnak is. Az anya megnézte az oviban készült rajzot, amit a legkisebb fiú készített. Egy igazán gyönyörű szivárványt rajzolt, az egész papírt kitöltötte vele. Rá teljesen jellemző módon elmesélte, hogy azért rajzolt ekkora szivárványt, hogy az embereknek jókedve legyen tőle, amikor látják. Ki is tűzte a hűtő oldalára egy lila hűtőmágnessel, amit valamikor egy csokihoz kaptak ajándékba.
Sütievés után mindenki kezet mosott szappannal, amire természetesen mindenkit külön figyelmeztetni kellett, enélkül a nadrágjukba törölték volna a vaníliás porcukrot, és minden ragadt volna körülöttük, amihez csak nyúlnak. A majdnem egyévtizedes gyerek visszasomfordált a konyhába, hogy megérdeklődje, eldöntötték e már, hogy megkapja e az ajándékát, amit kért. Újra nyomatékosította, hogy ha nem kaphatja meg az álom-ajándékot, akkor inkább nem is kér semmit.
Az anya sosem aludt még ilyen rosszul, mint aznap éjjel. Úgy várta a világosságot, mint még soha. Nyomasztó álmai voltak azokban a pár percekben, amit aludt. Az egyik ilyen álmában egy mókus ücsörgött a konyhában a nutellás üveg mellett, és folyamatosan skandálta, hogy "kis mókusok kenyérre is kenhetik, nagy mókusok süteménybe is tölthetik" Ahogy világosodott, már pattant is ki az ágyból.
Leült a számítógép asztalhoz, lenézett a cetlire, ahol az egyik honlapcím mellett egy pötty jelezte, ez lesz a befutó. Bekapcsolta a gépet, és bepötyögte a címet, hogy újra megnézze... Elvigyorodott, mert századjára is ugyanazt a hibát vétette, és azt írta: makréla. De végül azért sikerült, és újra megnézte a képet... még mielőtt elindult volna kávét melegíteni, így szólt félhangosan: "Hát... isten hozott nálunk, Freddy!"

A történet félig igaz... mert tényleg van itt egy majdnem egy évtizedes gyermek, aki tavasszal született, és akinek valóban ez a két kutya a leglegleg... úgyhogy a ti segítségetekkel ezt most neki ajánlom elő-szülinapi ajándékként. :)
Ha valamelyik szó, amit írtatok, kimaradt, szóljatok. :)

AtyaGatya Bácsi

A múlt héten valaki kitartóan ezzel a keresőszóval érkezett hozzám. Amikor először megláttam, felvontam a szemöldököm. Másodszor már megnéztem én is, mégis hogy is kerül hozzám ha erre keres. Megtaláltam. :D (igen előkelő harmadik helyen talált az én bejegyzésemre a google) Aztán ahogy teltek a napok, és én mindig szembetaláltam magam a statisztikában ezzel, azon kaptam magam, hogy lassacskán kreáltam egy ilyen AtyaGatya bácsit. Szegény bácsi egészen eddig csak úgy volt valahol az éterben, úgyhogy én kitaláltam neki, milyen is Ő. Szeretnétek tudni?
AtyaGatya bácsi egy igen öreg és igen picike ember. Annyira öreg, hogy már minden szál haja, és minden szál szakálla hófehér. A haja a feje tetején összevissza kunkorodik, akárhogy szeretné is, sosem tudja megfésülni, mert az első szellő máris összeborzolja, és egy komoly madárfészek lesz a feje búbján. Éppen ezért AtyaGatya bácsinak nem ám kalap van a fején.. egy cinege pár fészkel abban az összeborzolt hajban. A szakálla sem valami egyszerű szakáll, mert leér egészen a térdéig. Néhol nagyon rövid, ott, ahol a pipájával megégette, és még nem nőtt ki újra. AtyaGatya bácsi igen szétszórt, úgyhogy a szakálla is igen toldott-foldott, mert mindig máshol felejti azt a pipát. A ruhája sem hétköznapi. A nadrágja, ami valamikor egy kék kezeslábos lehetett, mára a szivárvány minden színét magán viseli. Különböző formájú, színű és méretű foltok tarkítják, mikor mi akadt a kezébe, azzal egészítette ki a viseltes nadrágot. Ehhez a nadrághoz dukál egy hosszú ujjú kockás ing, aminek a tetején még van egy szintén agyonfoltozott fekete póló. Ez a póló attól különleges, hogy AtyaGatya bácsi erre ragasztgatta a pipadohány zacskójáról leszedett cimkéket. A póló zsebében tartja a dohányt, és még vagy négy darab nyolcrét hajtott újságot. Olvasni persze nem tud már, mert amilyen öreg, olyan rövidlátó is, de a szemüvegét sosem találja. AtyaGatya bácsi két különböző színű zokniban jár, az egyiket valaki kötötte neki, zöld és sárga fonalakból, a másik pedig egy piros pamut zokni, amit úgy talált egyszer. Ehhez felhúzza még a cipőjét, aminek csak a jobb felében van fűző, és az sem ér, csak a harmadik lyukig. AtyaGatya bácsi elmaradhatatlan tartozéka a katonai hátizsákja, amiben egyszer már rendet rakott, és akkor el is veszítette a cipőfűző párját, azóta nem nyúlt hozzá, csak amikor beletesz valamit. A hátizsák szörnyen nehéz, vannak benne különböző színű és formájú kövek, horgászzsinór, gyufa, kulacs, bicska, két színes újság, összeszáradt kekszek, zsebkendők, egy takaró, egy esőkabát, és három macska. És valahol az alján a szemüveg is ott lapulhat.
AtyaGatya bácsi vidám ember. Amerre jár, mosolyt csal az emberek arcára. A rendezetlen szakáll és frizura mellett vidám, pajkos kék szemei vannak, és mindig fütyörészik valamit. Amellett, akivel találkozik, a nevén szólítva köszönti azt. Csak ezt nem tudja senki, honnan tudja a nevüket. :)

Ha pedig valaki kedvet kapott hozzá, hogy AtyaGatya bácsit megrajzolja/fesse/varrja, hát ne habozzon. Csak aztán el ne felejtse megmutatni nekem. :)

Ülj mellém, valamit mondok...

Ez egy olyan bejegyzés lesz, amikor előbb lett a cím, amihez most kanyarítanom kellene valamit. Mert a cím már vagy két hete itt motoszkál bennem, nem hagy nyugodni, és azt sugallja, hogy ilyet kell írnom. Én meg most megadtam magam, ha már annyira nyomul, akkor legyen.
Szóval akkor ülj mellém. Játsszuk azt, hogy van egy olyan kis zugom a lakásban, amire mindig vágytam, és én "kiugrónak" hívom. Lényegtelen is, ne vesszünk el a részletekben. Szóval, a zug, amelyik egy nappali egyik fala akár, három hatalmas ablakkal, az ablakok párkányai alatt körben padozattal, amin színes párnák vannak. Választhatsz, melyik színűre ülsz, enyém lesz a piros. De ha nem tetszik a párnák színe (narancs, kék, citrom, zöld, fekete, lila, és egy barna is van), leülhetsz a fotelok valamelyikébe is. Ahogy tetszik. Ha már kényelmesen ülsz, akkor el is kezdhetjük. Valamit mesélni fogok. Amit még eddig nem meséltem.
Ha kinézel közben az ablakon, láthatod majd a Tündérlányt, akiről a mese szól. Mert képzeld, itt lakik a szomszédban. Na ne mondd már, hogy Te nem látod a Tündérlakot ott, a magasra nőtt fű között. Pedig pontosan ott van, nézd csak, ahol olyan szép nagy virágok is nőnek. Na, ugye hogy látod Te is. Egyszer, mikor itt ültem egyedül, egy esős nyári napon, akkor láttam meg. Addig fogalmam sem volt róla, hogy ilyen szomszédom van, de egycsapásra felvidultam, mikor megláttam. Aprócska termetű, gyönyörű szőke hajjal, sosem láttam még ennyire szép szőkét. Egyszer csak előbukkant a semmiből, én meg bámultam tátott szájjal, ahogy csillog, mint valami arany-lány. Meg sem mertem mozdulni, még talán levegőt sem vettem, nehogy észrevegyen, és eltűnjön, de persze, hiába. Egyenesen rám nézett, és a kezét a szájára tette, hogy maradjak csendben. Persze, úgy tettem, de a világ összes csokijával sem csalogattak volna el innen. Mindenképpen látni akartam, ki ez a lány, és mit fog csinálni. Én nem tudom mit csinált velem, mert soha még azelőtt nem láttam úgy, mint akkor, de olyan dolgokat láttam, biztos el sem hiszed majd. A Tündérlány egyesével felkeresett minden lepkét és madarat, akik behúzódtak az eső elől. A szoknyája zsebéből előhúzott egy kis pálcát, és mindegyiket megszárította. Egy fél órán belül a környék összes pillangója és madara vígan repdesett a szakadó esőben.
Aztán egyszer télen, mikor a másik szomszédom kizárta a kutyáját a legnagyobb jégben-fagyban, a Tündérlány az ölébe vette azt a hatalmas, örökké ugrálós kutyát, és melengette egész éjjel. Máig sem értem, hogyan fért oda az ölébe, mikor minimum százszor nagyobb nála az a kutya, de ott feküdt, és meg sem mozdultak reggelig. Ezt onnan tudom, hogy én sem mozdultam el innen.
Hogy mondod? Látod a Tündérlányt, tényleg? Erre tart.. nahát, még sosem jött be hozzánk. Vajon kell neki ajtót nyitnom, mit gondoltok? De nem, egyenesen az ablakon röppent be, és mellém ül.
Ti is látjátok? Itt ül mellettem, és már nem is kell semmit mondanom. Varázsol nekünk valamit, amit még nem látunk, csak érezzük, hogy valami jó.
Egy szempillantásnyi idő alatt elment, és csak mi maradtunk. Ülünk a színes párnáinkon, és a fotelekben, a piros párna szinte szikrázik alattam. Nem tudok már mesélni, a Tündérlány mindent megmutatott.
Már csak azt kérdezem.. kávét, vagy teát iszol?

Boldog Karácsonyt!

Rendhagyó karácsonyi bejegyzés következik. Ezúttal nem a saját szavaimmal szeretnék Nektek minden jót kívánni Szentestén, hanem Patrik versével, amit ma kaptunk tőle.

"Kívánok Neked Boldog Karácsonyt,
Sok csokiba mártott szaloncukrot,
Tömérdek petákot,
Valamint rengeteg barátot.

Sajnálom, hogy nem készültem egyébbel,
Csak ezzel a versikével,
Így írom ezt, szívemben a reménnyel,
S kívánok Neked Boldog Karácsonyt nagy-nagy szeretettel!!"

Szavakból történet

Párszor eszembe jutott ez a rész a héten. :D De mondhatjuk, hogy megvan a történet.. :D

Ria mindig egy különc lánynak számított a faluban, ahol élt. Már amikor huszonhárom évvel ezelőtt megszületett, akkor is. A falubéli asszonyok több hétig nem hitték el, hogy tényleg így hívják, Ria. Volt, aki győzködte az anyukáját még a keresztelő előtt változtassa meg a kislány nevét, mert mégsem járja neki felnőni egy ilyen névvel. Hiszen majd azt sem tudják, fiú e vagy lány, érveltek. De Ria anyukája hajthatatlan volt, és a név maradt. A keresztségben azért választottak neki egy tisztességes nevet is, Máriának keresztelték, így az asszonyok megnyugodtak kissé. Nem túl sokáig, mert Ria már egészen apró kislányként is érdekes dolgokat művelt, ami ebben az elhagyatott faluban igazán fura volt. Amikor három éves korában először kérdezték meg tőle hogy mi leszel, ha nagy leszel hetykén felvágta az állát, és rávágta, hogy boszorkány. Az asszonyság, aki a parókián takarított, egy álló hétig vetette szorgosan a kereszteket, ahányszor csak meglátta Riát vagy az anyukáját, és minden falubélinek elmesélte, hogy Ria egy igazi kis szörnyeteg.
Ahogy teltek az évek, Ria mindig furcsább lett, és mindig jobban féltek tőle. A gyerekeket távol tartották a szüleik, még az iskola padban is egyedül ült, mert akárkit ültettek is mellé, attól féltek, hogy Ria furcsasága fertőző lehet. A lányt csak egy rövid ideig zavarta ez, később megtanulta, hogyan zárja ki ezeket a gyerekeket a világából, és a többiek számára teljesen érthetetlen módon békés derűvel üldögélt a tanítás alatt, ráadásul rendre az övé lett a legjobb dolgozat, és ő lett az osztályelső is. Már az utolsó évüket töltötték együtt, a lányok már folyton a fiúkról pusmogtak, ő még mindig magányos volt, és elérhetetlen. A többiek nem nézték jó szemmel. Féltek tőle, és igen jó szórakozásnak találták, ha összefogva borsot törhettek az orra alá. Egy-egy ilyen alkalommal semmitől nem riadtak vissza. Előfordult, hogy arra érkezett az iskolába, hogy egy borzot rejtettek a tornazsákjába. Szegény borz jobban megijedt, mint ő, amikor előbukkant a zsák mélyéről, és Riának minden erejére és önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön. Vad vágyat érzett ilyenkor, hogy legalább egy pillanatra megmutathassa, mire képes, de tudta, nem szabad.  Anyukája mindig ezt mondogatta, hogy ne fedje fel idejekorán a tudományát, mert biztosan lennének, akik igen hamar alávetnék mindenféle kísérletnek, aminek pedig soha többé nem lenne vége. Így aztán Ria tűrt, és csak a szeme szikrázásból látszódott, ha dühös volt. Valami lehetett ebben a szikrázásban is, mert aki látta, gyorsan hátrált inkább két lépést.
Ria élete akkor volt a legboldogabb, amikor elkerült a városba tanulni, ahol senki nem ismerte. Továbbra is zárkózott maradt, és igyekezett elkerülni minden feltűnést, ami cseppet sem volt egyszerű már. Gyönyörű vörös haja úgy vonzotta a tekinteteket, mint a mágnes. Mire főiskolás lett, már nagyon sokan szemet vetettek rá, de még akkor is hallgatott az anyjára, aki óva intette mindentől. Kerülnie kellett azokat a férfiakat, akiknek a szemében kéjvágy csillant, pedig eljött az idő, amikor már ő is nagyon vágyott valakinek a szeretetére.
Egy ködös reggel annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre az autó közeledését, csak ara eszmélt, hogy egy aggódó szempár nézi őt, homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, és Ria csak arra tudott gondolni, hogy milyen szép ez az ember. Arra a kérdésre, hogy jól van e, először nem tudott felelni, csak bámulta az embert, mert ő még ilyen szép férfit sosem látott. Tökéletes volt, tudta. Amikor újra aggódva megkérdezte, fel tud e ülni, mert mindjárt megérkezik a mentő, hogy ellássa a sérüléseit, hirtelen éber lett, és talpra ugrott. A férfi még nagyobb aggodalommal egyenesedett ki mellette, és azonnal a karjáért nyúlt. Ria egy pillanatnyi gyengeségében engedélyezte magának, hogy kiélvezze az érintés okozta sosem tapasztalt bizsergető érzést, majd végigsimítva a szoknyáján, ezzel is időt nyerve az önuralma visszaszerzéséhez mosolyogva elköszönt a férfitől, mondván, köszöni, jól van, és mennie kell, mert elkésik a munkából. A férfi tétován engedte el, és Ria már több lépésre eltávolodott, mire utánaszólt, és megkérdezte hol találja meg. A lány egy hetyke mosollyal visszapillantott, és azt mondta, keresse Ria internet blogját. Hevesen dobogó szívvel sietett el, maga sem hitte el, hogy mindezt kimondta. Az első gondolata az volt, hogy bemegy a legközelebbi internet kávézóba, és törli a blogot. A második, miközben belépett a fényképész-műhelybe, ahol dolgozott, hogy legalább kiderül, amit érzett, igaz lehet e. Ha ez az idegen eltéved a blogoldalára, lehet, hogy soha többé nem akar majd szóba állni vele. Ha meg igen, ott is felvehetik a kapcsolatot. Főnöke különleges ember volt, különleges fotókat készített, Ria nagyon szeretett vele dolgozni. Afféle mindenes volt, aki néha fényképezett is, főnöke nagyon szerette az ő egyéni látásmódját, de az esetek többségében inkább asszisztens volt. Ma különös fotózásra készültek, egy különleges megrendelőnek, aki a fejébe vette, hogy olyan állatképekkel díszített naptárt fog ajándékozni a férjének, amilyet még sosem látott. Ráadásul volt ennek a férjnek egy csomó kedvenc állata, így hát azokból kellett összeállítani valamit. Már túl voltak az állatkert-látogatáson, ma egy kisbéka lesz a modell. Ria tegnap egész délután őt kutatta fel, mert mindenképpen szép, szabályos leveli békára volt szükségük.
A munka jól lefoglalta a gondolatait, nem volt ideje arra, hogy elmerüljön az álmok  birodalmába. Ebben a birodalomban már jó ideje egy férfi és egy pár kisgyerek foglalta el a legelőkelőbb helyet. Ráadásul, a képességeinek köszönhetően az arcukat is látta. A férfi arcát pedig épp ma reggel látta valóságosan.
Hirtelen egy éles villanásra lett figyelmes, és a következő pillanatban látta az anyját, ahogy gombaszedés közben fájdalmasan összegörnyed, majd elesik. Ria egy pillanatig volt csak zavart, majd szélsebesen rohanni kezdett a táskájáért. Főnöke csak nézte, mire gyorsan odaszólt neki, hogy mennie kell, mert az anyja haldoklik. Nem törődött az értetlen tekintettel, csak rohant. A pályaudvaron volt csak egy pillanatnyi ideje arra, hogy keresse az anyját, de látta, hogy még mindig ugyanúgy fekszik ott. Az aggodalom mellé bekúszott a makacs tény, hogy későn érkezik, de nem vett róla tudomást. A vonatról szinte száguldott hazáig, majd meg sem állt, és ahogy csak bírt, futott a falu szélén lévő erdő felé. Az asszonyok, aki már gyerekkorában is összesúgtak a háta mögött, most szájtátva nézték a gyönyörű felnőtt nővé érett Riát, ahogy rohan, majd indultak utána, ahogy voltak, kosárral a kezükben, vagy épp egy darab kalácsot szorongatva, ami az imént még épp azt volt hivatott jelképezni, micsoda fantasztikus háziasszony is a készítője. Mire utolérték, Ria az anyja testét ölelte, szemeiből patakzottak a könnyek, hiszen tényleg későn érkezett. Hiába tudta, hogy sosem szűnik meg közöttük a kapocs, mégis nagyon fájt.
Később, miközben a gyerekkori piros pettyes bögréjéből kortyolgatta a kakaót, azon tűnődött, mitévő legyen most. Sosem lett volna szíve kitenni a házra, hogy eladó, de még nem volt rá készen, hogy hazajöjjön.A gépeket eladom, határozta el. Azokat a gépeket, amikkel az apja földet művelt, a rotációs kapát, a traktort, és az összes szerszámot is a fészerből. Utána berendezem magamnak, határozta el.  Ahhoz, hogy sikeres lehessen idehaza is, hogy többé ne tekintsék fura csodabogárnak, még el kellett végeznie az utolsó két évet is.Addig pedig szépen, apránként megcsinálja a felújítást.  Utána végre hivatalos gyógyító lesz, olyan, aki nem orvos, mégis gyógyít. Ahogy erre gondolt, szívében megjelent a kép, ahogy az a szép, idegen férfi homlok ráncolva olvassa az ő blogját, majd pillanatnyi habozás nélkül arra a gombra kattint, ami fölé az van írva, "írj nekem".
Ria elmosolyodott, és az anyját szólította, hogy még lássa, hogy megérkezik a boldogság az életébe. Anyja lágyan megölelte, és a fülébe suttogta, amit mindig az élete során: Az én különleges kincsem vagy, tudom, hogy boldog leszel.

Hát ez lett belőle. Nem volt egyszerű, de ha minden igaz, minden szó benne van, amit írtatok. :) Hogy tetszik?

Csak kérnetek kell...

Hány élete van egy nőnek?

avagy életem színdarabja több felvonásban

Első felvonás

Reggel 6:30, a telefon kegyetlenül zenél. Még félig az álmom mezsgyéjén járok, de már nyitva a szemem, és bármennyire is szeretnék visszamenekülni az álomba, amit később sehogy sem tudok visszaidézni, muszáj felkelni.  Az első tíz-tizenöt perc csak az enyém. Ilyenkor előbújik belőlem a hiú nő, aki kétszer is megnézi, biztosan jól áll e az este elképzelt miniszoknya, kockás blúz kombináció. Sok időm nincs töprengeni, ha még a kávémat is nyugodtan szeretném meginni.  Pár perc áldott csend, utána kezdődik a gyerekkeltegetős játék, amikor én kétpercenként beszólok a két iskolásnak a szobába, hogy keljen, és öltözzön, miközben Siva által is megirigyelhető módon egyszerre  készül a tízórai, az innivalók, ellenőrzöm az iskolatáskát, és ha szerencsénk van, még az is eszembe jut, hogy alá kéne írni az üzenőt. Egy órával később fellélegezhetek kicsit, mert az iskolások elindultak. De csak röpke sóhajtás ez, miközben újra eltűnődöm a tükör előtt járva, hogy tutira elmehetek e így. Következik az ovisom keltegetése, akit, míg megmelegszik a kakaó, kicsit még kell babusgatni, hogy jól induljon a napja. Másfél órával az ébredés után már a legkisebb is az oviban, én pedig szedem a lábam hazafelé, hogy el tudjak készülni időben mindennel, mielőtt dolgozni indulok. Nem áll sok idő rendelkezésemre, de még beágyazok, elmosogatok, szellőztetek, kávét főzök, és lassan készen állok a következő felvonásra. Marad üres öt perc, amikor sikerül megint szembesülnöm magammal a tükör előtt, miközben a szemránckrémet keresgélem a fogkrémes tubusok között. Rögzítem magamban, hogy be kéne jelentkezni a fodrászhoz, mert iszonyatosan nézek ki.  Még szerencse, hogy nincs több időm itthon, különben már magamba is zuhannék, ha sokáig nézegetném magam. Hol vagyok én az újságok címlapján megjelenő celebektől?

Második felvonás

Munkába igyekezve, mivel gyalog járok, van időm magamban végigvenni mindent, amit aznapra elő van irányozva. Háromszor leellenőrzöm, hogy elraktam e a kulcsokat, nálam van a befizetnivaló csekk, eszembe jut, hogy otthon maradt az osztálypénzes boríték. A maradék pár percben szabad agykapacitásomat nézelődésre fordítom, és azon gondolkodom, hogy lehet, hogy még egy emberrel sem találkoztam út közben? Megállapítom, hogy erről is kéne írnom a blogomba,  lehetne mondjuk útközben született gondolatok a címe. Félresöpröm a gondolatáradatot, mert megérkezem a bolt elé. Tökéletesen automatizált mozdulattal nyitom a zárakat, kapcsolom ki a riasztót, indítom a pénztárgépet.  Mire az első vásárló megérkezik, már át is lényegültem a reggeli anyuka-feleség státuszomból bolti eladóvá. A teljes négy órán keresztül, amit itt töltök, képes vagyok  rendes eladóként odafigyelni mindenki kívánságára, mosolyogva előszedni még a tizenkilencedik hasonló pólót is, ha nem felel meg az előző tizennyolc. Csak néha gondolok sóhajtva vissza arra a boldog-féktelen időre, amit otthon tölthettem csak anyaként, és amiből balga módon annyira igyekeztem kitörni. Gúnyos fintorral vetek véget ennek a gondolathullámnak is, mielőtt újfent előtör belőlem a vágyakozás egy újabb kisbaba iránt.

Harmadik felvonás

Hazafelé lebonyolítom a bevásárlást, befizetem a csekket, amit magammal hoztam, még egy kicsit legeltetem a szemem a legalább három hete kiszemelt nadrágon, de még mindig nem tudom eldönteni,  jól állna e, vagy csak szeretném, hogy jól álljon, így inkább be sem megyek. Indulok haza, mert a párom már hívott, hogy az ebédet is megcsinálta. Elmélázom ezen is, hogy mekkora bénaság már, hogy nap mint nap ő főz újabban, mert nekem nincs időm rá. Megint, immár vagy huszadszor kidolgozom magamban a tökéletes stratégiát arra vonatkozóan, hogy fogom megcsinálni előző este a másnapi ebédet, vagy majd kelek korábban. Megnyugodva ebben az elhatározásban, hazaérek. Finom ebéd vár, és mosolygós férj. Aki még meg is dicséri azt a sok bizonytalankodás során kiválasztott öltözéket. És miközben eszem, beszélgetünk. Csak mi ketten, úgy, hogy nem szól bele egyik gyerek sem, nem kér inni, nincs sürgős mondanivalója. Felkapom a fejem egy félmondatára, ami így hangzik, „olyan jól nézel most ki”. Elmosolyodom, és magamban már is raktározom az érzést, amit okozott. Mit nekem celebség? –gondolom, és már nem is zavar annyira az az ősz csík a hajamban.

Negyedik felvonás

Hazaérkezik minden gyerekünk, felváltva mesélnek, kérdeznek, kérnek. Szerencsére épp mire besokallok tőlük, eldöntik, hogy kimennek játszani. Nem sok nyugalmat ígér ugyan a dolog, de amíg kitör az első veszekedés, van időm elmosogatni. Körülnézek vacsora-ügyben, majd miután megnyugszom, hogy minden van itthon, senki nem fog éhen halni, leülök, hogy csatlakozzam a virtuális világhoz. Ott is van a világomnak egy kis szeglete, ahol jól érzem magam, pedig nem is igazán vagyok jelen.

Vacsoraidő van, szép sorban jelentkeznek a gyerekeim. Mély sóhajjal szakítom ki magam a saját gondolataim közül, és adok nekik enni. Aztán hiába is szeretném, hogy másképp legyen, beindul az esti verkli, elvitázunk rajta, ki zuhanyozik, ki fürdik, visszazavarom fogat mosni őket, elmosogatok, kakaót gyártok, megágyazok, előkerítem a pizsamákat. Kicsi magány még jut lefekvés előtt a fürdőkádban. Ahol kényelmesen elhelyezkedhetek egy könyvvel. Tudják a fiúk is, ilyenkor jobb, ha nem is szólnak hozzám, úgysem hallom, teljesen átadom magam a regényben olvasottaknak.

Lefekvés előtt még összeszedem a kis ovisom ágya mellől az épp összegyűjtögetett kincseket, biztonságba helyezem, kikészítem másnapra a ruhákat, odakészítem a konyhaszekrényre a férjemnek a reggelit. Hirtelen elhatározással még írok is neki pár sort, miközben mosolygok azon, hogy mosolyogni fog rajta.

Mielőtt a függöny legördül

Elégedetten megyek az ágyamba, lekapcsolom a lámpát. A jótékony sötétben azon tűnődöm, meg kéne írni azt a pályázatot. De mit is írjak, gondolkodom. Mit írjak arról, hány életem van? Hiszen csak egy. Amiben valakiknek én vagyok a minden, és van, akiknek egy senki vagyok. Ahol vannak, akik nagyon szeretnek, és vannak, akik nagyon nem. Vannak, akik irigylik azt, ahogyan élek, és vannak, akik megvetnek érte.  Félálomban vagyok, de megvonom a vállam. Közben eszembe jut a dal, amiben arról énekelnek, „ha volna két életem, tudnám, amit ma nem…” Mielőtt egy mai álomba merülök, még válaszolok magamban a dalra.. nem kell két élet. Elég ez az egy. Ahol mindenkinek az vagyok, aminek szeret. Anya, feleség, barát, munkatárs, beosztott, szülőtárs, gyerek, testvér.

Terézanyuságom története

És íme, amit én írtam.
Terézanyuságom története
Már egészen korán elhatároztam, hogy nekem biztosan sok gyerekem lesz. De ezt minden kislány elhatározza akkor, mikor az életében még azok a legnagyobb problémák, hogy melyik Barbie babára melyik ruhát adja rá. Az évek teltek felettem is, hisz hiába is szerettem volna, vagy szeretném néha megállítani az időt, még nem sikerült szert tennem ilyen képességre.
Az elhatározás azonban megmaradt. Konkrétan a hármas, majd a négyes szám bűvkörében éltem, már ami a gyerekek számát illeti. Aztán persze ehhez társultak olyan álmok, hogy amellett, hogy boldog anyuka leszek, természetesen világszép és csodaokos gyerekekkel, még én is sikeres leszek, minimum két nyelvet fogok beszélni az anyanyelvemen kívül, és egy csomó ember fog hozzám fordulni tanácsért. Mert majd én leszek az ország sztárkönyvelője.
Ami nem szerepelt az álmaimban, azt hívják valóságnak. Mert ki az, aki az álmaiban is tudja, hogy ha egy kicsit is kevésbé egészséges a többieknél, akkor az már bizony komoly problémát okoz még a tanulás terén is. Sebaj, nem kell sztárkönyvelőség, megelégszem egy középszerű mérlegképessel is. Ekkor kötöttem az első alkut magammal, és még könnyen ment. Fiatal voltam, és optimista, gondolván, ha most nem, hát majd később.. időm, mint a tenger.  Aztán az első kudarcot is ezzel az optimizmussal dolgoztam fel, legalábbis még viszonylag vállrándítva vettem tudomásul, hogy mégsem leszek még csak mérlegképes sem.
A másik elhatározás viszont működött. Irtó nagy szerencsém is volt hozzá, az nyilvánvaló. Jó korán megtaláltam azt a társat, aki hajlandó volt osztozni a gyerek utáni vágyamban, és még csak feltételeket sem támasztott. Így jöttek a gyerekek szépen, sorban, háromévenként.  Kit érdekel a szakmai kudarc, ha itt vannak a megálmodott világszép és csodaokos gyerekek? Természetanyánk kis fricskáját is méltósággal viseltem, amikor még harmadik gyermekem is fiúként látta meg a napvilágot. Olyan hihetetlen könnyedén lehet ezen az apróságon felülemelkedni. Hát leszek akkor fiús anyuka, nem a világ vége az sem. És vigasztaltam magam azzal, hogy míg majd a csupalányos anyukák nem győzik az intim betétet beszerezni annak idején, addig nekem elég lesz egy családi kiszerelésű óvszert szétosztanom egy-egy hétvégén.
Amikor felébredtem az anyukás álomvilágomból, hirtelen ott találtam magam a véres valóságban. És itt kezdődött a „terézanyuság”, kérem szépen. Szép lassan magamhoz tértem, és leszálltam a rózsaszín, vagyis esetemben inkább világoskék felhőkről, mikor elhatároztam, hogy oké, akkor most már lehetek lassan újfent sikeres ember is, nemcsak az a fajta háztartási kellék, akinek nyolc keze van, és egyikkel enni ad, másikkal sütit süt, harmadikkal rendet rak, negyedikkel tereget, ötödikkel orrot töröl, hatodikkal mosolyogva szedi ki a gyereket a mosogatóból, hetedikkel sminkel, a nyolcadikkal pedig még férjet is ölel. Megkezdődött a többsíkon zajló canossa járás. Állást kerestem. Minden létező helyet megpályáztam, bár minden kutatóakció során fájdalmasan nyilallt belém, hogy nem vagyok éppen piacképes. Ha nagyritkán eljutottam az állásinterjúig, ott aztán szembesültem azzal, hogy az emberek többsége azt gondolja rólam, hogy minimum nem vagyok normális. Vagy ha normális vagyok, akkor nem eléggé terhelhető.
Többször estem ez alatt az idő alatt olyan mértékben magam alá, mikor már eljön az idő, hogy fel kell tennem a kérdést bárkinek, aki velem szembe jön, hogy „nem láttál valahol?” Szerencsém volt, mert azért akadt, aki látott. Akadtak olyanok is, akik nemcsak láttak, de segítettek visszanyitni a szemem is. Szép lassan szembesültem magammal. Hol röpködtem a boldogságtól eközben, hol inkább elbújtam egy sarokban zokogva, de mindez én voltam. Megismertem egy olyan világot, amiről nem is sejtettem, hogy bennem is létezik, pedig de. Megismertem önmagam, aki amellett, hogy sokkezű anyuka, feleség, nő, mégis ember maradt.
Nem könnyű ide eljutni egy olyan társadalomban, ahol skatulyák vannak mindennek. Bezár, és nehéz belőle szabadulni. Mert aki azt választja, hogy anyuka lesz, hát legyen anyuka, és ne akarjon már mást. Aki pedig karriert épít, ne akarjon családot, mert két helyen nem lehet egyszerre. Választott magának egy irányt, hát be kell tartani a játékszabályokat. Az élet azonban egy olyan társasjáték, ahol folyton változnak a szabályok, mert mindig átírjuk őket. Hol szükségből, hol azért, hogy jó legyen nekünk. Kegyes és kegyetlen csalások sorozata tarkít mindent. Nem könnyű kiigazodni a sok játékos között, és kiválogatni közülük azokat, akikkel egy csapatban kell játszanod. Nem könnyű, de nem is lehetetlen vállalkozás. Hosszú ideig tart, ám megér minden fáradtságot, még azon az áron is, ha közben mégis kiderül, minden marad a régiben.. mert az álom megvalósult.  Hogy melyik álom az, ekkor már teljesen mindegy. Lettél valaki, attól, amit választottál magadnak.
Én is választottam. Nap mint nap szembesülök miatta korlátokkal, előítéletekkel, okoznak fájdalmat meggondolatlan mondatok, de mégis tudom, hogy jól választottam akkor, mikor a terézanyuságnak azt a formáját választottam, aki nem karriert épít, hanem gyereket nevel, és nem pasit hajkurász, hanem vacsorát főz, miközben bárkinek szívesen segít. Van egy csomó önző indokom, hogy miért jó így élni, de kevesen vannak, akiknek mindez nem kínaiul van. Néha magamat is emlékeztetnem kell rá, ha épp süllyednék lefelé a mocsárban. Néha másokat emlékeztetek rá. Amitől biztos lehetek a választásom tökéletességében, az pedig nem kifejezhető még a mi oly gazdag szókincsű anyanyelvünkkel sem. Nem jó szó rá, hogy boldogság. Nem jó szó rá, hogy öröm. És nem jó szó rá az sem, hogy szeretet. Mindez együtt. Valami, ami több mindennél.

Terézanyuság ez, vagy bármi más, nem tudom. Leginkább egy olyan nő élete, aki mindenféle külső befolyás ellenére is rendületlenül hisz abban, hogy csak „szeretni kell, ennyi az egész..”

Mese...

Lili a következő reggelen is irtó izgatottan ébredt. Ébredés után fülelt, hogy vajon mindenki elment e már otthonról, és miután nem hallott semmi neszezést a konyha felől, fürgén kipattant az ágyból, és még hálóingesen a szekrényhez lépett, ahova a babát rejtette. Kivette először a fejecskéjét, és megint elgyönyörködött benne, majd kivette a testet is. Egy pillanatra eltűnődött, ahogy mindkét kezében fogta őket külön-külön, majd kissé elgondolkodva, behunyt szemmel egymáshoz illesztette őket. Nagyon erősen szorította össze a szemeit, nagyon koncentrált, szinte beleremegett. És mikor pár perc múlva már ki merte nyitni, még a szája is tátva maradt, mert a varázslat sikerült. A baba feje és teste pont úgy volt a kezében, ahogy lennie kellett. Nem külön, mint előtte. Lili elérzékenyülve nézett a csillogó tekintetekre, és máris azon törte a fejét, milyen ruhát is szerezzen rá. Azt tudta, kihez kell fordulnia, így gyorsan magára kapta piros nadrágját és piros kardigánját, megreggelizett, és a babát gondosan a kabátja alá rejtve, elindult a varróműhely felé. Útközben beugrott a Mikulás szarvasaihoz, akik nagyon örültek a látogatónak, és hálásan fogadták el a répát is, amit vitt nekik. Kicsit beszélgetett velük, megvakarászta a hátukat, és ment tovább.
A varróműhely ajtajánál csak egy pillanatra habozott, mielőtt belépett, és még egyszer ellenőrizte, hogy a baba tökéletes biztonságban van a kabátja rejtekében. Ahogy belépett, számtalan asztallal találta szemben magát. Mindegyik asztalon egy-egy varrógép, minden varrógépnél egy-egy fürge kezű manólány ült, és varrták vég nélkül a szebbnél szebb ruhácskákat. Lili tágra nyílt szemmel nézte, ahogy egy darabka kockás anyagból pillanatok alatt szoknya lesz, és már vitte is el egy idősebb hölgy, hogy ki legyen vasalva. Amott pedig finom selyemből báli ruhát varrtak. Egyik asztaltól a másikig lépdelt, mindenhol készült valami kis csoda, selyemből, pamutból, puha plüssből, olyan színkavalkádban, amilyet talán még sosem látott. Amerre nézett, mindenhol kis szoknyák, ruhácskák, nadrágok, kalapok, pici harisnyák, sapkák, főkötők vándoroltak a varrógépektől a vasalódeszkákig. Végre talált egy ismerős arcot az egyik asztalnál, és mosolyogva lépett mellé.
-Szia, Peggy!-köszönt a manólánynak, aki épp egy narancssárga kantáros nadrágot varrt
Peggy mosolyogva, de szemét egy pillanatra le nem véve a munkájáról köszönt vissza neki, majd megkérdezte:
-Mi járatban vagy nálunk?
Lili óvatosan elővette a babát a kabátja alól.
-Neki szeretnék ruhát. -mondta szégyellősen, de meglehetősen büszkén
-Ó.- Peggy egy kis időre mégiscsak abbahagyta a varrást, és gondosan szemügyre vette a babát- Csodálatosan szép baba. Milyen ruhát szeretnél neki?
-Azt nem tudom. -mondta Lili megilletődve- Valamit, ami illik hozzá, ha már ilyen gyönyörű.
-Igen, mindenképp valami különlegesen szépet érdemel. Van már neve?
-Arra gondoltam, lehetne Jasmine, mert olyan gyönyörű, mint az a virág, amit ugyanígy hívnak.
Peggy bólintott, majd a kosarában az anyagok között kezdett keresgélni. Hamarosan kiemelt egy rózsaszín selyem anyagot, és a babához illesztette. Lili izgatott lett, és amikor Peggy a varrógép tűi alá illesztette az anyagot, türelmetlenségében egyik lábáról a másikra állt. Nem kellett sokat várni, Peggy egy gyönyörűséges kötényruhácskát tartott elé, aminek az elejét "Jasmine" felirat díszítette. Lilinek még a szeme is könnybe lábadt, ahogy meglátta.
-Fantasztikus. Köszönöm szépen.
-Már csak egy szép kis masni hiányzik a hajából. -szólt Peggy, és a következő pillanatban már nyújtotta is felé a pántlikát, hogy beleköthesse a baba hajába.
Lili meghatottan öltöztette fel a babát névreszóló ruhácskájába, gondos masnikat varázsolt a hajába, és miután még egyszer köszönetet mondott, már robogott is haza.
Annyira boldog volt, hogy nem is figyelt semmire. A hatalmas karácsonyfa mellett elhaladva visszaintett az épp helyet foglaló angyalnak, és rohant haza.
Letette a babát az ágyára, és csak csodálta. Úgy érezte, még annál is fantasztikusabb, mint ahogy elképzelte.
-Olyan szép vagy, hogy lehetnél igazi kisbaba is. -mondta neki, és ahogy kimondta, máris szöget ütött a fejébe a gondolat. Tudta, hogy lehetséges. Hiszen ő is ismerte az öreg JóTündért, aki mindenre képes volt.
Még mielőtt bármit is átgondolt volna, fogta magát, és indult is Jasmine-nal együtt, akinek ismét a kabát melege jutott. JóTündér otthona előtt kicsit megszeppent, egyedül még sosem járt itt, és azt is tudta, nem illik csak úgy betoppanni hozzá, mikor olyan sok dolga van. És neki mindig sok dolga volt, mert a földi emberek olyan sok butaságot csináltak, amit neki kellett helyrehozni.
Mégis bekopogott, és majdnem összeesett meglepetésében, mikor azonnal ajtót nyitottak neki, és nem más áll az ajtó másik felén, mint maga JóTündér.
-Nocsak, Lili, hát téged mi szél hozott? Tán csak nem valami galibát csináltál? -kérdezte mosolyogva
-Nem, nem csináltam semmi rosszat.. vagyis.. nem is tudom, rossz e. De csak Te tudsz segíteni, mert Neked olyan nagy hatalmad van, mint senki másnak Ajándékországban. Ugye segítesz nekem?
-Meglátjuk, Lili, hiszen még azt sem árultad el, miben.. Addig pedig nem ígérhetek semmit.
Lili nagyot nyelt, majd előhúzta a kabátja alól Jasmine-t.
-Kérlek, JóTündér, adj neki életet. Igazi életet. -mondta, majd lesütötte a szemeit. Tudta ő, hogy hatalmas kérés ez. Tudta, hogy nem is szabadna neki ilyet kérni.
JóTündér percekig nézegette hol őt, hol a babát, Lili már legszívesebben elfutott volna, félt is, meg nem is, reménykedett, hogy JóTündér nem haragszik meg rá, bár voltak olyan emlékei, miszerint ő nem is tud haragudni. Végre megszólalt:
-Mi szüksége lenne az életre? Hiszen egy játékbaba.
-Tudod, JóTündér, az idén szerettem volna én is végre dolgozni a Játékgyárak valamelyikében. Mert ügyesen tudok ám már sok mindent. Még kicsit varázsolni is tudok, bár az anyukám haragszik érte, mert szerinte kicsi vagyok még hozzá. De a Mikulás nem választott ki a segítői közé, és akkor elhatároztam, hogy valami nagyon különlegeset fogok csinálni, hogy a Mikulás tudja, én is tehetséges vagyok. És így lett ez a baba. Láttam, ahogy készül, én varázsoltam össze a fejét és a testét, én választottam neki nevet, varrattam neki ruhát. Mindenhol nagyon udvarias voltam, és senkit sem tartottam fel a munkájában.-tette hozzá sietve
JóTündér még mindig elgondolkodva nézte.
-És mi történik vele, ha életet kap?-kérdezte
-Elvinném Mikulásnak, és megkérném, vigye el a földre, és adja egy olyan családnak, ahol nagyon szeretnék őt. És akkor egyszer majd örülni fog annak a játéknak, amit én készítek neki itt, Játékvárosban.
JóTündér ezek után teljesítette a kívánságát, és Lili percek múltán már nem egy játék babát, hanem egy gőgicsélő kisbabát tartott a kezében. Hosszú percekig hálálkodott, majd JóTündér kérésére Mikuláshoz sietett Jasmine-nal, hogy mielőbb találjon neki családot.
A Mikulás háza Játékváros szélén állt. A manók nem szoktak hozzá csak úgy ellátogatni, mert nem szerették megzavarni fontos dolgaiban, így Lili nagyon félve közeledett a házhoz. Berci jött elé, hogy megkérdezze, mit óhajt. Mikor Lili előadta, mi járatban van, Berci azonnal a Mikulásért sietett, aki szintén pillanatok alatt megjelent, és hümmögve nézett a kis manólányra, aki a babát olyan féltő gondossággal fogta.
-Nos, Lili, igazán komoly feladatot szántál nekem. És igazán nemes lélekre vall, hogy ezt a babát, akit Te teremtettél, odaadnád a földi emberek valamelyikének. Netán azt is tudod, kinek?
Lili megrázta a fejét.
-Nem, Mikulás, nem tudom, hiszen nem is ismerek senkit a földi emberek közül.
Mikulás pillanatok alatt előkerített neki egy csomó fényképet, olyan földi párokét, akik gyermekre várnak, vagy egy kisebbfajta csodára, ami elhozza nekik a gyermeket.
-Nos, Lili, tied a feladat, hogy kiválaszd közülük a kis Jasmine szüleit.
Lili megilletődve vette szép sorjában a kezébe a képeket. Mindet gondosan tanulmányozta, de közben fáradhatatlanul dajkálta a kicsit. A választása egy Jasmine-hoz hasonlóan gyönyörű hölgyre esett, és odaadta a fotót a Mikulásnak.
-Nos, rendben, Lili, ők lesznek a baba szülei.
A Mikulás került-fordult, máris előkerült egy bölcső, a következő pillanatban a bölcsőbe csipkés ágynemű került, és Jasmine máris békésen szundikált benne.
Pár perccel később Lili szülei léptek be Mikulás szobájába, kissé megriadva, mert csak arról értesítették őket, hogy Lili miatt kell jönniük, azt nem mondták el nekik, hogy mi történt. Mikor mindent megtudtak, szülei könnyekig meghatódva ölelték magukhoz lányukat.
Mikulás hamarosan útra készen állt. A rénszarvasok türelmetlenül dobogva várták, hogy útra kelhessenek. Jasmine bölcsőjét is gondosan elhelyezték már a szánon, Lili még utoljára megsimogatta, és egy kis varázslattal megpróbált neki örök szerető szívet ajándékozni.
Mikulás, mielőtt a szánjába ült volna, még így szólt Lilihez:
-Tudd meg, Te vagy az összes manó közül a legigazabb. Te küldöd az idén a legnagyobb ajándékot a Földre. Olyan ajándékot, amire mindig emlékezni fognak, és mindig hálával fognak gondolni rád, még akkor is, ha nem is fogják tudni, ki vagy.
Lili boldogan mosolyodott el. Hiszen valóra vált az álma... Mikulás elismerte őt manónak, nem is akármilyennek.. és még boldogságot is küldhet a Földre.

Azóta, Lili minden évben a Játékgyár megbecsült dolgozó manója. És sosem feledkezik el arról a kislányról a földön, akit Jasmine-nak hívnak, csillagok táncolnak a szemében, és örök szeretet lakik a szívében. Neki mindig külön ajándékot készít, varázslattal telit, gyönyörűt, mint ő maga.

Mese 4.rész

Lili másnap reggel is tettre készen ébredt. Nem volt rá jellemző, hogy ne dörzsölgesse a szemeit nagyon sokáig, az meg főleg nem, hogy ne bújjon vissza a jó meleg takaró alá még öt percre, meg aztán még egy kicsit. Általában ágyba kapta a habos kakaóját is, amit hol az anyukája, hol az apukája vitt be neki. Ilyenkor azonban, mikor ennyi dolog volt Játékvárosban, ilyenkor sajnos nem nagyon értek rá őt kényeztetni a szülei, de kivételesen nem bánkódott még emiatt sem. Felkelt, mit felkelt, egyenesen kiugrott az ágyból, és csak nagyon erősen kellett a szekrényét néznie, máris rajta voltak a ruhái. Lili kuncogott, mikor eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem szabadna ezt csinálnia, mert csalásnak számít, de most nincs itt senki, aki ellenőrizné. A konyhában várta a reggelije, és a kakaót is csak meg kellett melegítenie. Miközben megette a csudafinom kekszeket, és megitta hozzá a kakaót, megnézegette az asztalon felejtett rajzokat. Anyukája rajzolta, szebbnél szebb tündérlányok néztek vele farkasszemet.
Miután elpakolt a konyhában maga után, felvette a jó meleg kabátját, nyaka köré tekerte a kis piros sálat, és a sapkáját sem felejtette el, és már indult is. Ezúttal céltudatosan ballagott a Babagyár szomszédságában található kis műhely felé, ahol a babatestek mellé babafejek készülnek. Egyszer járt már itt, amikor mindenhol körbevezették a gyerekeket, de igazán nem tetszett neki ez a műhely, mert kicsit félelmetes volt. Most is nagyot nyelt, mielőtt belépett, és keresztbe tette az ujjait, hogy kevésbé féljen, és drukkolt is, hogy legyen bent valaki, akit ismer, és kedvel. Senki nem nézett fel, mikor bement, úgyhogy volt ideje körülnézni kicsit még az ajtóból. Rögtön az ajtóval szemben álltak a rokkák, ahol hajakat fontak. Gondosan válogatták hozzá a fonalat egy nagy kosárból, szebbnél szebb színű vörösek, szinte fehér szőkék, és gesztenyeszínű barnák sorakoztak. Lili elmosolyodott, mert ez tetszett neki. Óvatosan beljebb lépett, hogy rálásson a többi asztalra is. Ahogy elnézte a szorgos manókat, már nem is volt az egész olyan félelmetes. Látta, hogy a rokkák melletti első asztalnál sok-sok vidám manólány a babafejekre varrja fürge kezekkel a hajat. Aztán gondosan kifésülik a következő asztalnál, hogy rögtön utána frizura készüljön nekik. Kicsit furán néztek ki a szebbnél szebb hajfonatokkal szem, és száj nélkül, de arra sem kellett sokáig várniuk. A szemüket bölcs, öreg manók válogatták. Lili még levegőt venni is alig mert, mikor odaért az ő asztalukhoz. Az öreg Josef bácsit ismerte, és most félrebillentett fejjel figyelte, ahogy öreg, csontos kezébe veszi a gyönyörű baba fejet, akinek hihetetlenül gyönyörű gesztenyeszínű haja lett, gondos kezek két copfba fonták. Josef bácsi nagyon gyengéden bánt a baba fejével. Elgondolkodva nézte, majd az előtte fekvő dobozokból elővett egy pár zöld szemet, és odapróbálta. Kicsit távolabb tartotta a babát, majd megrázta a fejét, láthatóan nem tetszett neki, amit látott, pedig Lili szerint szép volt. Josef bácsi visszatette a szemeket, és most egy pár gyönyörű mélybarna színű szemet vett elő. Odapróbálta, és elismerően csettintett a nyelvével, Lili pedig, hiába akart észrevétlen maradni, felkiáltott örömében:
-Ó, de gyönyörű lett.
Josef bácsi körülnézett, és felfedezte a térde magasságában a kislányt. Rámosolygott, miközben már oda is öltötte a két szemet, gondosan, odafigyelve, hogy kellő távolságban legyenek egymástól, és hogy tudjon majd csukódni is.
-Tetszik neked is?- kérdezte, mielőtt tovább adta volna szemöldökrajzolásra
-A legszebb, akit valaha is láttam. -sóhajtott Lili sóvárogva
-Hát, ha nagyon ügyes vagy, és körbejárod az asztalt, talán, mire mindenki elkészül, akár a tied is lehet.
Lili hevesen dobogó szívvel lépett a következő asztal mellé, és feszült figyelemmel követte a szemöldökrajzoló lány pontos mozdulatait. Tátva maradt a szája, ahogy látta, hogy milyen pontosan húzta meg az ívet, és mennyire illik a babához. Ezután újra tovább került, ezúttal szájat választottak neki. Lili egyre jobban szerette volna, ha az övé lehet, de fogalma sem volt, hogy is kérhetné el. Hiszen itt a földi gyerekek játékai készülnek, nem a manógyerekeké. Mire feleszmélt, már szája is volt a babának, gyönyörű, íves, hihetetlen szép piros színű. És már csak a fülek, és a színezés van hátra, gondolta Lili, valamit sürgősen csinálni kell. Alig tudott odafigyelni, hogy is választják meg a füleit. Kuncogott, mikor a jókedvű manófiú két lapátfület tett a baba fejéhez. De persze nem hagyta ott. Elegáns, pici füleket kapott a gyönyörű arca mellé. Az arcszínező manólány sokáig tanulmányozta a babát, aztán a színeket figyelte. Összekevert egy kis fehéret, meg egy kis rózsaszínt, és odapróbálta. Aztán még kevert hozzá egy kevés barackszínt is, és az eredmény tökéletes lett. Lili mély levegőt vett, és még erősebben szorította össze az ujjait, amik azóta is keresztben voltak, mióta csak belépett.
-Enyém lehet a baba?-kérdezte halkan
A manólány értetlenül nézett rá.
-Dehát még nincs kész, hova vinnéd így?
Lili értetlenül nézett rá, nem értette hogyhogy nincs kész. Hiszen van szeme, szája, füle, arca, időközben egy kis pisze orrocskát is kapott.
-Nem látod, butuska, igaz?- mosolygott rá a manólány- Nincs még tekintete, csak szemei. A legfontosabb hiányzik. Anélkül semmit nem ér. Gyere, odavisszük Mamóhoz, majd ő varázsol neki tekintetet, és aztán meglátjuk neked adja e.
Ami ezután következett, az fantasztikus élmény volt Lilinek. A manólány kézenfogta, és odavezette Mamóhoz, aki külön ült a többiektől, és valami hihetetlen jó illat lengte körül. Már messziről látszott, hogy ő igazi varázsló. Kezébe fogta a baba fejét, nézegette egy darabig, majd Lilire nézett.
-Szóval, ezt a babát szeretnéd?-kérdezte
Lili csak bólintani tudott, annyira meg volt illetődve. A varázsló bólintott, majd felemelte a varázspálcáját. Érthetetlen szavakat mormolt, majd a pálcából pici csillagok szökkentek elő. A következő pillanatban pedig már Lili kezében volt. Ahogy lenézett a baba arcára, mindent értett már, és széles mosolyra húzódott a szája, ahogy meglátta azokban a gyönyörű mélybarna szemekben a pici csillagokat.
-Tényleg, igazán elvihetem?-kérdezte Lili
-Most már a tiéd. -mondta a varázsló mosolyogva
Lili pedig villámgyorsan a kabátja alá rejtette gyönyörű és értékes kincsét, és már indult is hazafelé. A nagy karácsonyfa mellett elhaladva látta, ahogy egy aranycsengő bukkan elő, és észrevéve Lilit még csilingelt is egyet.
A kis manólány elégedetten lépett be otthonukba, és egyenesen a rejtekhely felé tartott.