2009. márc. 31.

Barátság-füzet

  1. Hol fogtad utoljára valakinek a kezét? * Reggel az oviba menet a legkisebb fiamét.
  2. Ha megélnél egy háborút, szerinted túlélnéd? * Igen
  3. Bealszol a TV előtt? * Csak nagyon ritkán
  4. Ittál már tejet közvetlenül a dobozból? * Igen, sőt, zacskóból is.
  5. Nyertél már valaha betűző versenyt? * Nem
  6. Mi volt a legnagyobb vitád valamelyik baráttal?* Barátokkal nem vitázom.
  7. Gyorsan gépelsz? * Igen
  8. Félsz a sötétben? * Néha
  9. Most van valaki, aki tetszik? * Persze.
  10. Miért ért véget a legutóbbi kapcsolatod? * Gondolom meguntuk egymást.
  11. Szerencse számod? * 22
  12. Nyertél már lottón? * Nem.
  13. Most iszol valamit? * Nem.
  14. Okosnak tartod magad? * Igen.
  15. Ettél valaha bogarat? *Nem.
  16. Most van valami/valaki, aki/ami hiányzik? * Igen, van.
  17. Mit kérsz karácsonyra? * Nem tudom.
  18. Ismered a muffin embert? * Nem, gondolom ő sem ismer engem.
  19. Beszélsz álmodban? * Nem mondták még.
  20. Emlékszel az első csókodra? * Igen.
  21. Reptettél valaha sárkányt? * Igen, de nem repült.
  22. Mikor mentél legutóbb úszni és hova? * Nem tudok úszni...
  23. Sikeresnek tartod magad? * Az élet egyes területein igen, másokon meg nem.
  24. Kb. hány ember száma van a mobilodban? * 200
  25. Szerettél volna valaha kapni egy lovat? * Nem.
  26. Mik a terveid holnapra? * Nincsenek terveim, főzök, mosok, ilyenek..
  27. Mit csináltál múlt hétvégén? * Mostam, főztem, meg ilyenek.. :D
  28. Most hiányzik a suli? * Nem.
  29. Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret? * Ma reggel az ovi öltözőjében.
  30. Szeretsz szingli lenni? * Sose voltam szingli, így nem tudom..
  31. Szereted a szobádat? * Igen.
  32. Ki a hősöd? *
  33. Lógtál valaha a suliból? * Hajjajj... egy időben sportot űztem belőle.
  34. Most mit fogsz csinálni? * Elmosogatok.
  35. Mi a kedvenc ételed? * Nincs kedvenc.
  36. Ha összezárva kéne eltöltened 24 órát egy emberrel, legszívesebben kit választanál? * Csak egyet nem tudok választani.
  37. Ettél valaha kutyakaját? * Nem.
  38. Őszinte ember vagy? * Igen.
  39. Szereted a ham&eggs-et? * Nem.
  40. Mi az a három dolog, ami mindig nálad van? * Telefon, cigi, pénztárca
  41. Van valamilyen sebhelyed? * Van.
  42. Szereted az akciót, a pörgést? * Igen.
  43. Mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? * Író.
  44. Mi a legnagyobb titkod? * Egy naaaaaaagy titok.
  45. Milyen gyakran telefonálsz? * Van,aki szerint túl gyakran. (naponta többször)
  46. Hiszel a szerelemben? * Igen.
  47. Van valami, amit szeretnél, de nem kaphatsz meg? * Van.
  48. Mi az a négy dolog, amit elsőként veszel szemügyre egy srácban/lányban? * A szeme, a tekintete, a keze, és az öltözékéről sugárzó összhang
  49. Mikor sírtál utoljára? * Szerencsére már vagy három-négy hete.
  50. Kit öleltél meg utoljára? * A kicsi fiamat reggel az oviban elköszönés közben.
  51. Jól kijössz a családoddal? * Hááát, lehetne jobb is.
  52. Hol van a mobilod? * A zsebemben.
  53. Mit ettél utoljára? * Túrós-mazsolás kuglófot.
  54. Mi a kedvenc színed? piros
  55. Milyen filmet láttál utoljára a moziban? * Moziban? Talán még az Amerikai pitét ezer éve.
  56. Most milyen dalt hallgatsz? *Most épp semmit.
  57. Most mire vágysz? * Egy kávéra.
  58. Melyik a kedvenc kocsid? * Citroen Berlingo és Seat Alhambra
  59. Most nézel valamit a TV-ben? * Nem
  60. Kivel beszéltél utoljára mobilon? * Egy jóbarátommal.
Ezt most csak azért másoltam ide, mert tényleg emlékeztet arra az ezeréves dologra, ami gyerekkoromban, még általános iskolában körbejárt barátság-füzet címén. Egyébként tök jó volt. Mindenkinek volt egy ilyen füzete, körbeadta az őt érdeklő embereknek, és egy csomó mindent meg tudott róluk.

Sulis dolgok

A múlt héten lusta dög voltam (vagy inkább csak időhiányban szenvedtem), és sok mindenről nem írtam. Nem írtam arról sem, hogy voltunk a tanácsadóban kiskirályfival 4 éves státuszon (de ez majd egy külön post). Arról sem írtam, hogy az iskolában nyílt nap volt két délelőtt, és péntek délután pedig az osztályban Ki? Mit? Tud?. Nem, nem vetélkedő, csak úgy tényleg megmutatták egymásnak, hogy ki mit tud, vagy épp mit csinál az iskolán kívül.
A nyílt nap, most már így harmadikban dögunalomnak ígérkezett. Mert ugye még elsőben izgi, amikor el sem tudja képzelni az ember itthon, hogy az a gyerek, aki itthon izgága, és folyton figyelni kell rá, és be sem áll a szája, képes a suliban megülni csendben 45 percig. És persze, hogy tud. De harmadikban, gondoltam, mi a fenének... De a gyerekem elszontyolodott rendesen, mikor azt mondtam, hogy én ezt kihagynám... hát mentem mégis. Jó, nem mintha olyan húdefontos dolgom lett volna, vagy bármi, ami halaszthatatlan, csak bepróbálkoztam, hátha megúszhatom. Végülis ugye a gyerek nyert, vagyis inkább a lelkiismeretem, ami azt mondta, jajj, ne legyél már ilyen, szegény gyerekednek milyen rossz lesz, ha nem mész. Szóval, megnéztem két magyarórát, egy irodalomórát és egy nyelvtanórát egyik nap, egy matekot pedig másnap (azért a rajzot már kihagytam mindenféle lelkiismeret és gyermeki elszontyolodás ellenére is) Érdekes úgy ülni ott, hogy előjönnek a régen "belénksulykolt" szabályok, amikről azt gondolnám, hogy már el is tűnt.. mert ugye mikor használjuk a hétköznapokban, hogy "Az ige cselekvést, történést, létezést kifejező szó."Egyáltalán eszünkbe sem jut beszéd közben, hogy szófajok is léteznek a világon. Szóval, érdekes.. A magyarórák kifejezetten élvezetesek voltak, ehhez persze nagyban hozzájárult a tanító néni, aki egy pillanata sem "hagyta békén" az osztályt, folyamatosan kért valamit, amit tetszett nekik, vagy épp folyamatosan olvastatott. És végig mosolygott, és mindenki kapott szót. Ez nagyon tetszett.
A matekóra valahogy döcögősebb volt. Eleve nagyon izgult a tanító néni (nem is értem), ez persze átragadt a gyerekekre. Aztán nem értette a többség a feladatot, és úgy bekeverték néha egymást, hogy mindenféle hülyeség sült ki belőle. És itt látszott, hogy kik azok, akiket sokkal jobban kedvel a tanítónéni a többségnél. Ez volt számomra az igazi baj.. mert egyébként minden mindegy. Borús idő volt, ráfoghatjuk, hogy emiatt nem tudtak úgy figyelni, de az, hogy x, és y, és z folyton dícsérve volt, míg a többiek meg még csak lehetőséget sem kaptak, az azért gáz... Még akkor is, ha az én gyerekem x, y és z között volt.
A ki mit tud is elég unalmasnak ígérkezett, nem is sok kedvem volt hozzá, már csak azért sem, mert a házassági évfordulónk délutánján volt, mikoris félbehagytam a tortát, és mennem kellett. De aztán várakozáson felül jó volt. Sok mindenkiről tudtunk még tényleg egy csomó újat, láthattunk egy olyan hangszert, amiről még soha nem is hallottunk. És bevallom, kicsit hülyén éreztem magam, hogy az én nagyfiam jelen pillanatban nemigen motivált semmire. Illetve de, a számítógépet bűvölni, meg olvasni.. de ezt nemigen lehet bemutatni. Azért csinált valamit, még három "hasonszőrű" gyerekkel egy rövid mesét adtak elő. Ahol nagyon ügyes volt, megállapítottam, hogy egész nyugodtan lehet majd belőle a jövő Daróczi Dávidja, mert nagyon szép hangja van, és nagyon szépen, kifejezően is beszél. Kicsit voltam csak elégedetlen, már csak ezért, mert hogy ott szembesültem vele, hogy most tényleg semmi "hobbija" nincs. Vagy van.. csak mindkettő olyan kis "antiszociális" hobbi. Najó, hát majd biztos kinövi. Mindenesetre elbűvölő volt a gitáros kislány, az éneklős kislányok (gyönyörű hanggal), a bűvész kisfiú (mesterien csinálta), és még sorolhatnám... Szóval, az unalmas helyett szórakoztató két órám volt, és a torta is elkészült estére. ;)

Vega?

Ez a sztori még vasárnapi, de még mindig motoszkál bennem az "élmény", így aztán írnom kell róla. Szóval, vasárnap reggel, óraállítás utáni kába állapotban ébredés.. és viszonylag gyorsan magamhoz térés, mert nem csak magunknak kellett főznöm, apósomnak is megígértem, hogy feltekerem neki a cordonokat, amit ő szeretne ebédelni.
Bevallom, az első kávé után is még kicsit béna voltam, de gépiesen nekiálltam elővenni a húsokat a hűtőből, krumplit vagdosni, meg ilyenek. Aztán bontom a csirkehúst, amit szombat délelőtt vettünk. Csirkecombfilét, mert tök mindegy, hogy én csontozom, vagy más, ugyanott vagyunk árban... de ez nem is lényeg. Szóval, vettünk két tálcával (merthogy csak ilyen előrelefóliázottat árulnak), az elsőt kibontottam, kiszedegettem belőle a husikat a tálba, hogy megmossam. Kibontom a másodikat... és majdnem rosszul lettem. Az a bűz, ami megcsapta az orromat, kibírhatatlan volt. És pillanatok alatt elárasztotta az egész lakást. Kb., mint a záptojás (ahhoz is volt szerencsém egyszer). Persze, rögtön kidobtam, még a macskákat sem áldoztam fel a büdös hús megevésére, és arra sem vettem a fáradtságot, hogy visszavigyem. Megvolt a blokk, de megegyeztünk a párommal, hogy ismerve a szupermarket személyzetét, nem érdemes... mert biztos, hogy először meggyanúsítanának, hogy ez nem is az a hús, amit ott vettünk.. és kinek van ahhoz kedve, hogy vasárnap éhgyomorra, és mindössze egy kávéval ilyesmin vitázzon? (biztos van mondjuk, aki bevállalta volna) Mindegy, szóval a hús ment (nem, nem a levesbe) a kukába, a többiből készült az ebéd. Megcsináltam, de majd belepusztultam egész délelőtt, hogy mindenhol éreztem a szagot (pedig állítólag nem érződött semmi), és biztos, hogy gyomorrontással küszködtem volna, ha ennem kell belőle. Ha nem maradt volna pár szelet karaj a cordon tekergetés mellett, tuti, hogy csak köretet ettem volna. És igen komolyan elgondolkodtam rajta, hogy mennyivel jobb is lenne vegetáriánusnak lenni... igaz, a rohadt karfiolnak sincs sokkal különb szaga.
Azt mondjuk nem tudom, mikor leszek képes újra csirkehúst enni, egyelőre, ha rágondolok is a hideg ráz, és mérhetetlen undor kap el.

2009. márc. 30.

Végre

Végre egy nap, amikor onnantól kezdve, hogy nagy nehezen magamhoz tértem reggel, és megittam az első kávémat, képes voltam megtenni mindent, amit akartam. Persze, a reggeli első fél óra nem volt épp egy leányálom, legszívesebben visszafeküdtem volna, de aztán mire az oviból már hazafelé jöttem, addigra már egészen ébren voltam. És ugyan a délelőttöt még kicsit "lájtosra" hagytam, azért délután sikerült letakarítanom a konyhaszekrények és a hűtő tetejét, sütöttem kuglófot, sütöttem lekváros táskát, és közben folyamatosan mosogattam... szóval tettem a dolgom, végre úgy, ahogy akartam. Nem kellett menetközben abbahagynom csak mert nem bírtam tovább, vagy mert le kellett feküdnöm. Hihetetlen jó érzés volt. És igaz, este 9-re kicsit remegtem a lábaim a fáradtságtól, de akkor leültem a gép elé, olvasgattam, msn-eztem, befejeztem valamit, ami már félig kész volt, hogy elküldhessem emailben, írtam egy újabb motivációs levelet. És lehet, hogy ez volt az oka, hogy elmaradt a szájzsibbadás, meg a többi marhaság, ami a túlzott fáradtság következménye volt újabban, de mindenképpen felemelő dolog volt. Még a végén tényleg kiderül, hogy a tavasz lesz a gyógyír mindenre. Na, úgy legyen... csak hadd jöjjön a tavasz. Nyílhatnak a nárciszok, a jácintok, a tulipánok, és minden zöldbe borulhat, mert azt nagyon szeretem. Főleg, ha hétágra süt mellé a nap. Az aztán....
Szóval, most már azt hiszem, tényleg elértem az út végéhez. És tudjátok mi van a végén? Ami az elején is ott volt. :-) De hogy ezért minek mentem ennyit feleslegesen.. ?:D

2009. márc. 28.

Vágyakozás

Napok óta nagyon intenzíven motoszkál bennem valami, ami ugyan mindig is motoszkált hol jobban, hol kevésbé.. Történetesen megint nagyon elkezdtem vágyni egy kisbabára. Nem is tudom, mi az igazi kiváltó ok, amikor ilyen intenzitással tör rám. Persze, sokan várnak babát, vagy szültek az ismeretségemből mostanság, ez is biztosan befolyásol. Nem nagyon tudok mit kezdeni a dologgal, lévén én szeretném, Ő nem. Nem tudom, hogy véglegesen nem szeretné, vagy csak épp most, ebbe a kérdésbe nem is mertem belemenni. Eddig mindig azért vágytam nagyon, hátha lenne egy lányom... most, három fiú után statisztikailag erre nem sok esélyem van, így hát mindegy is... elbírnék azért még egy kicsi fiúcskával is. Biztos nehéz lenne, biztos lennének pillanatok, amikor kicsit "bánnám", de mégis úgy érzem, még nem teljesen kerek minden.
Pedig elégedettnek kéne lennem, főleg annak tekintetében, hogy ma délelőtt is ápoltam egy kétségbeesett lelket, aki már akkor is elégedett lenne, ha csak harmadennyi gyereke lenne, mint nekem.. És őt hallgatva kb. tíz percig éreztem azt, hogy nincs jogom már abban reménykedni, hogy még valaha szülhetek. Aztán rájöttem, hogy ez így hülyeség. Nem én osztottam le azokat a lapokat, amik meghatározzák, hogy kinek mi jut az életben.
Nem tudom pontosan visszaidézni, hogy mikor, de nem olyan nagyon régen volt olyan időszakom is, amikor határozottan azt mondtam, hogy neeeem, egyelőre elegen vagyunk, majd talán még egyszer... Most meg azt sem bánnám, ha az az egyszer már holnap itt lenne. Egy kicsit sem riaszt el annak a gondolata sem, hogy megint "elbálnásodnék", járkálhatnék havonta orvoshoz, a szülés gondolata is sokkal inkább vonz, mint taszít, de még az sem érint rosszul, ha az át nem aludt éjszakákra gondolok.
Hallottam nem olyan rég, hogy: "Nő vagy, arra való a méhed, hogy teremts." Naja. Csak ugye egyedül nem megy. És olyan nincs egy párkapcsolatban, hogy ráerőltetjük a másikra az akaratunkat, olyan dologban meg főleg nem, amivel még másik öt ember életét befolyásolnánk. És az eszem tudja, reálisan Neki van igaza. Mert épp hogy megélünk öten, épp hogy elférünk.... de .....
Szeretném, ha még átélhetném azokat az apró csodákat, amivel egy babavárás, egy szülés jár, és szeretném mégegyszer látni, ahogy egy icipici újszülöttből okos ovis, majd okos sulis lesz. Kompromisszum is van. Ha nem lesz nagy, barna szemű, barna copfos angyalmosolyú kislány, akkor sincs baj. Legyen helyette egy barna szemű vásott ördögfióka kisfiú (ehhez úgyis szokva vagyok)
De meglátjuk... a döntés közös lesz, és lehet, hogy évek múlva születik csak meg.
Elfogadom majd. Addig pedig álmodozom a pihe-puha kezecskékről, a babaszagról... meg lehet, hogy azután is. :-)
Mert ki tudja... lehet, hogy belőlem sosem múlik el az érzés...

2009. márc. 27.

Egy évtized

10 éve ma, hogy összeházasodtunk. Tehát egy évtizedet töltöttünk már el együtt házaspárként. Szép, kerek szám. Mindketten visszaemlékeztünk ma arra a napra, amikor megtörtént. Olyan volt, mint egy ébren töltött álom. És tudom, hogy akkor nem csak én éreztem így, hanem Ő is, aki egyébként nem szereti, ha körülötte forog a világ, inkább az a csendben megbújok a sarokban típus. De aznap sütkéreztünk a figyelemben, a szeretetben, de leginkább a boldogságban. A polgári esküvő hihetetlen gyorsasága után, mikor ugye már hivatalosan az új vezetéknevemmel sétáltam a templom felé, az egyházi esküvő szertartásossága hatalmas élmény volt. És kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy tökéletes lehessen. Valahogy az volt az igazi esküvő. :-) Mennyivel szebben hangzik, hogy "Viseld ezt a gyűrűt, szeretetem és hűségem jeléül..", mint az, hogy "Igen". És mennyivel szebben hangzik, hogy "A jelenlévő .....-t szeretem, szeretetből megyek hozzá feleségül." Nem néztem meg az esküvőn készült videokazettát, csak akkor, mikor elkészült. Ezek mégis olyan élénken élnek bennem, mintha tegnap történt volna.
Azért az tény, hogy a 10 házasév alatt éltünk át mérhetetlen boldogságot is, sokféle aggodalmat, veszekedtünk is, és bizony, voltak olyan hullámvölgyek, amiből azt hittük, nincs kiút. De van.. csak kellünk hozzá mindketten.
Nem tudnék, és nem is akarnék mérleget készíteni a tíz év boldog/boldogtalan pillanataiból. Miután a boldog pillanatokra sokkal élénkebben emlékszem, így hiszem, hogy a mérleg serpenyője azon az oldalon billenne.
Nem tudnék tanácsot sem adni leendő házasoknak, hogy miért jó ez. Vagy mit hogy kell csinálni. Nincs ilyen. Egyetlen dolog van, ami fontos. Szeretni kell egymást. A többi meg majd megoldódik mindig. :-)
Nem csaptunk nagy, és romantikus ünneplést. Nem szoktunk sosem. Én megleptem őt egy finom ebéddel, amit nem készítek minden nap, meg egy tortával, és temérdek szabadidőmben egy kis képes-zenés összeállítást is csináltam az évtizednyi boldog pillanatokból. (már ugye amiről találtam fotót). Nekem öröm volt készíteni, neki öröm volt nézni. Na, ettől kerek. :-) A 10 is. :-)
És én is kaptam egy gyönyörű rózsacsokrot. :-)

video

2009. márc. 25.

Hmmm

Értesítés

Örömmel értesültünk arról, hogy hirdetésünk felkeltette érdeklődését. Ezúton szeretném megköszönni,

hogy társaságunkat jelentkezésével megtisztelte. Sajnálattal közöljük, hogy a munkakör betöltésének

elbírálásánál választásunk másra esett, így Önnek jelenleg megfelelő munkakört felajánlani nem tudunk.

Most kaptam ezt az emailt. A tartalmával kapcsolatban csak annyi bajom van, hogy ez nem az első ilyen, hogy úgy döntötték el, hogy gyakorlatilag nem is voltak rám kíváncsiak. Ami érdekes, és természetesen felveti bennem azt a gonosz(?) gondolatot, hogy csak kamuhirdetés volt. Tudták már, kié lesz a hely, de muszáj meghirdetni, nehogy "szó érje a ház elejét". Mindegy.. vagyis mégsem. De változtatni nem tudok rajta.
Felfogom úgy, ők veszítenek vele, hogy nem kellek nekik. :P (de majd még mondogatom magamnak)

Addig pedig teszem a dolgomat, mert a főállásomban igencsak kellek a napokban. Mindenkinek van valami, amit velem kell intézni, vagy én nézem meg... és ez jó. És többet ér hosszútávon, mint akármelyik munkahely. Csak nehéz ezt minden pillanatban észben tartani.

2009. márc. 24.

Rohan az idő

... Megállítanám, de nem lehet.. De most komolyan, már megint úgy rohan mellettem, vagy nem is tudom, hogy szörnyű. Vagy én vagyok nagyon béna, és azért nem jutok egyről a kettőre sosem. Merthogy már megint negyed egy van. És igenis felkeltem időben, nem lustálkodtam 9-10-ig az ágyban, mégis.. azon kívül, hogy már a harmadik adag ruhát mossa a mosógép (de még csak egy van kiteregetve), meg kinyomtattam az adóbevallásokat, jó, egyet csináltam pluszban is azon felül, hogy a mienk már tegnap kész lett, szóval ezeken kívül csak elmosogattam.. Már megint se takarítás, se semmi. És gyakorlatilag már olyan vagyok, mint egy hulla.. vagy félhulla. Eleve nagyon-nagyon kell koncentrálnom, hogy félcédulák nélkül is boldoguljak, ne felejtsek el semmit. Irtó bántó dolog ám, hogy elkezdek egy mondatot, és a mondat közepén rádöbbenek, hogy nemhogy arról nincs fogalmam, hogy mit akarok mondani, de arról sem, hogy mit is mondtam eddig. Elég gáz.. de majd szerzek valami agyserkentőt. Gondolom a kóla-cigi-kávé trió épp ellenkezőleg hat, ugye?
Szóval, annak ellenére, hogy azért mostanra már megbocsátottam magamnak ezt az irtó elegáns betegséget, vannak pillanatok mikor úgy vágyom visszakapni a régi életemet. A gyógyszer nélküli, gondtalant, amikor mindig, minden helyzetben vágott az agyam, mint a borotva, és visszaemlékeztem gond nélkül minden apró információra. Nemhogy egy gyógyszer nevét két napig kellett gugliznom, mire megtaláltam.. pedig előtte egy nappal még szedtem is. Ijesztő tud lenni, mindenesetre. Mi lesz velem 30 év múlva? Brrrr.. bele sem akarok gondolni micsoda IQ negatív leszek majd. :D
De visszatérve a kiinduló gondolatra, mert igencsak elkalandoztam már... szóval, ugye, köztudott, hogy az óra közellenség számomra. Lassan már a naptár is. Mert az egy dolog, hogy fogalmam sincs, mikor milyen nap van (szerencsére még nem indultunk hétvégén oviba, suliba), de hogy képtelen legyek beosztani az időmet normálisan, ez még számomra is új dolog. Vagy hogy olyannyira elpepecseljek mindennel, mint még soha. Régebben egy nap alatt lehúztam-felhúztam minden ágyneműt, megpucoltam az ablakokat, és még a konyhát is kitakarítottam. Mostanra ott tartunk, hogy kettőnk ágyneműjét képes vagyok egy nap alatt áthúzni. És slussz. Gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy úgy kéne, mint a húgom, aki minden napját szigorú napirend szerint éli. Mindig tudja, mit fog aznap csinálni, és ha törik, ha szakad, megcsinálja. De engem meg ez frusztrálna. Ehhez túlságosan spontán élek. Mert ha nekem úgy tartja kedvem, akkor aznap csak ülök, és nézek ki a fejemből. Naja, aztán ez az eredménye. A nagy semmi.
Azt meg csak úgy zárójelben árulom el, hogy vannak olyan percek, tízpercek, amikor nem is tudom, mi történt. Kimegyek a szobából, elzárom a fürdővizet, és nem emlékszem rá, hogy én voltam. Pedig csak én lehettem, mert körbeinterjúvoltam mindenkit, és senki nem volt. Rövidzárlat, vagy mi.
Valahogy jó lenne felülkerekedni ezen az egészen. Nem tudom még, hogy hogyan. Igaz, annyira még nem is gondolkodtam rajta. Egész egyszerűen nem engedem magamnak, mert abból megint süppedés lenne. Tulajdonképpen még elég vicces is a dolog. Még.
Addig meg hagyom, hadd rohanjon.. megállítanám, de nem lehet, mert az idő, könyörtelen....

2009. márc. 23.

Lehet, hogy ezt nem kéne, mégis..

Muszáj írnom erről is.. mert ha magamban tartom, az ártalmas lesz. :D Szóval, a hétvégi események kapcsán.. nem, kivételesen nem a családunk életében történt semmiségek kapcsán.. hanem arról a bizonyosról. Arról a Tisztújító Kongresszuson elhangzott beszédről. Merthogy gyakorlatilag nem történt (még) semmi, máris hallani megint azokat, akik azt mondják, na végre.. És komolyan nem értem, hogy hogy hihetik azt, hogy egy ember egy személyben felelős mindazért, amit most átélünk? Hogy gondolhatják azt, hogy majd az a másik, megalomániás elhozza a Kánaánt? A saját anyám teljesen más véleményen van, mint én. Elkeserítően buta e téren.(pardon) Egyszerűen nem érti, hogy valakinek be kell vállalnia a nevével és az arcával, hogy tálalja nekünk azt, amit kell. És tökmindegy, hogy ez éppen Gy.F., vagy O.V., de lehetne akár SZ.K. (azzal a csinos arcával lehet, hogy ellensúlyozná a rossz híreket). Igenis be kéne látni, hogy az nem megy, hogy az ország egyharmada dolgozik csak, a többiek pedig "szívják a vérüket". Úgy nem lehet sem fellendülés, sem euro, sem más. Be kéne már látni, hogy sok-sok éves, de akár évtizedes "sarunk" van, amit egyszer mindenképpen le kell rendezni. Persze, tudom, most rögtön lehet előhozakodni azzal, hogy de megint csak adósságba vertük magunkat (IMF), és ha csak megszólal, rosszabb lesz a forintunk a tőzsdén. De azt azért hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az ő megszólalása mögött ott vagyunk mindannyian. Mert ő képviseli az országunkat. Ő képviseli azt az országot, ami hangos a "Takarodj", és a "Hazug vagy" címkéktől.. ezeket mi mondjuk, mit mondjuk, ordibáljuk.. lépten-nyomon. És ha fél év múlva ugyanez lesz, másik arccal, akkor annak a másik arcnak fogjuk ordítani.
A politika egyébként nem más, mint az életünk (életeink) kivetítése elénk. Nagyképernyőn, szélesvásznon, HD minőségben. Ott aztán észrevesszük a legapróbb részleteket is, pontosan olyan látványosan, mint egy HD filmet egy arra alkalmas hatalmas képernyős LCD tévén.
És én kismillió olyat láttam, aki "filmvetítés" közben pont arra köpködött, amit ő is csinál. Mert miazhogy zsebre tesznek ennyit meg annyit, és még csak be sem jelentik? Mondja ezt az az ember, akinek többtizmilliós bevétele van negyedévente, mégis a minimálbér után fizet csak adót.. És miazhogy már megint többet kell fizetni adóban. Mondja az az ember, akinek a rendszerváltozás után nem(!) volt bejelentett jövedelme, viszont minimum kétszer volt munkanélküli segélyen.
Kiindulva a saját életünkből. Van egy kereső ember, arra a jövedelemre van bejelentve, amennyit keres, tehát nincs stikli, nincs kiskapu, simán százezrek vándorolnak havonta az államkasszába. És van egy, aki "csapolja" az államkasszát a gyermek ellátási segéllyel, meg a családi pótlékkal. Ha nagyon utána akarok számolni, akkor mondhatom azt nyugodt szívvel, hogy a kereső ember keres annyit, amennyit nekem meg kifizetnek. De akkor számoljunk csak.. semmi nem maradt, ami csökkentené az államadósságot, vagy akár fedezné a közvilágítás, az utak, stb. költségét. Arról nem is beszélve, miből is fizetik azt a rengeteg köztisztviselőt, és közalkalmazottat. De ennyire azért nem egyszerű a képlet ám. Mert nem így van, hogy egy keres, egynek meg kifizetjük.. Nem, egy keres, másik három sorban áll érte, a negyediknek pedig még nyugdíjat is fizetünk.
Azzal is tisztában vagyok, hogy aki tisztességesen fizet, az jelen pillanatban éhen is hal. Tudom, hogy nem érdemes bejelentett jövedelemmel rendelkezni, kiváltani a vállalkozóit, mert többe kerül a leves, mint a hús. És, még mielőtt bárki is félreertene, egyáltalán nem azokra az emberekre gondolok, akikről tudom, hogy patthelyzetben vannak, ami a bejelentést vagy épp számlaképességet illeti. Sokkal inkább azokra gondolok, akik "bort isznak, és vizet prédikálnak", úgyismondhatnám, savanyú a szőlő, amiért nem jut annyi lobbipénz, mint azoknak, akik jelen pillanatban közelebb vannak a húsosfazékhoz. Meg azokra az elvakultakra gondolok, akik nem látnak tovább annál az oldalnál, ahol ők állnak.
Bevallom.. nekem nincsenek jó érzéseim a jövőt illetően. Bevallom, kicsit (nemkicsit) tartok attól, hogy ezt a sok "okos" borotvált fejű, magát olyan nagyon magyarnak tartó embert nem lesz képes megfékezni senki, és semmi. És akkor baj lesz..
Pedig nem kéne.. Jövőre 2010 lesz. Mindenkinek "áll a zászló", akár az az Árpádsávos is, hogy induljon a választásokon. Alkotmányos jog. Hát tessék élni vele, és ne az utcára menni kiabálni. Olyan sok tennivaló van ezen kívül..

2009. márc. 22.

Ki érti ezt?

Ugyebár az esetek minimum 90 %-ában kézzel-lábbal hadakozom a "háztartásbeli" titulus ellen, és ki nem állhatom a házimunkát, mert kb. ugyanilyen arányban van az, hogy a világon semmi értelme annak, amit csinálok. Mert a szennyestartó fél óra alatt újra tele van, a frissen felmosott padló ugyanennyi idő alatt lesz újra lecsöpögtetve valamivel, és természetesen azonnal belelépve, hogy tutira ragadjon minden. És még sorolhatnám.. Igenám, de vannak napok, amikor mindez kifejezetten lélekemelő dolog. Mert olyan jó, hogy megcsinálom, és ha csak arra a fél órára is, de szép rend van. És kifejezetten isteni érzés tud lenni egy-egy vasárnap este is előkészíteni mindent a másnap reggeli hétkezdéshez. Pedig alapjáraton ezt is utálom ám. (vagy csak mondom?) Ceruzát hegyezni, iskolatáskát ellenőrizni, és újra bepakolni mindent, hogy ne legyen szamárfüles, és ne úgy nézzen ki, mint amit a kutya szájából rángattak elő. :D És kiszedni belőle az egy hét alatt felgyűlt papírcetliket (értsd: szemetet), meg megtalálni a pénteken megmaradt tízórai kiflit (ezért tudnék pofozkodni). Aztán előkészíteni, hogy ki mit fog felvenni. És ezen az estén eggyel több előkészíteni való volt. Mert bizony, a következő héten viszonylag normális életet fogunk élni. (már amennyire ez itt lehetséges). A párom nappal fog dolgozni, és éjjel fog aludni. Pont, mint mások. Mondjuk az izgat legkevésbé, hogy mások mit csinálnak, csak ez a hasonlat jól érzékelteti, hogy mennyire fordított, vagy, ha úgy tetszik keveredett életünk is van. Én örülök neki, ő nyögdécsel miatta. Mondjuk értem. Akkor kel, mikor lefeküdni szokott, akkor jön majd haza a munkából, mikor ébredni szokott, biztos fura lesz. És mire megszokná, addigra vége is. Mondjuk nem is erről akartam írni... :D Hanem hogy előkészítettem neki is a pulcsit, nadrágot, gyorsan megállapítottam magamban, hogy ezt még ki kell vasalnom. Ő gyorsan közölte, hogy dehogy kell, jó az úgy. De azért kitaláljátok? Persze, hogy kivasaltam.
Szóval, mindezek után a fürdőkádban, miközben olvastam ezt az Eva Braun naplóját (szörnyen elfajzott emberek voltak Hitlerrel együtt... brrrr...) azon gondolkodtam, hogy mégiscsak igaza lenne azoknak, akik azt mondják, ne keresgéljek, mert már rég megtaláltam a nekem valót. Meg hogy én vagyok az, akiről eszükbe jut a Feleség és az Anya (bizonyára nem hallottak még üvölteni). Nem tudom. Magam sem értem, hogy mitől van az, hogy egyik pillanatról a másikra egyszer-egyszer átírom a cogito ergo sum mondást arra, hogy gondoskodom, tehát vagyok.

2009. márc. 21.

Tejben-vajban . . .

. . . fürödtem ma este. Nem mondanám, hogy felemelő érzés volt, mindenesetre már ezt is elmondhatom magamról. Meg hogy ez a 160 cm tényleg inkább alacsonyság, mint magasság. De hogy érthető is legyen a dolog, elkezdem az elejéről.
Vacsoraidő... minden friss pékáru elfogyott ma, és persze, hogy ilyenkor én is éhes voltam. Sebaj, napok óta ennék mákosgubát, és olyan kifli akad jópár, ami erre alkalmas, hát akkor nekiállok, megvan az hamar. Nekikészülődtem, elővettem a tejet, cukrot, kifliket, edényeket, mákot. Beleöntöttem egy műanyag tálba a tejet, bele a cukrot, meg egy pici margarint (így finomabb szerintem) és betettem a mikróba melegedni. Míg melegedett, szorgosan karikáztam a kifliket. Lejárt az idő, csengetettt a mikró, kivettem a tejet, elkevertem benne a cukrot, meg a margarint teljesen (olyan szép sárgás színe lett), és gondoltam, még visszateszem egy percre, és akkor lesz tuti. Itt követtem el a hibát. A mikro a falon van egy konzolon, ugyan elvileg az én méretemhez igazítva (de valójában nem voltam itthon, mikor felkerült, így csak saccolták), úgy egyébként meg mégis magas egy kicsit, mert az ajtaja fentről lefelé nyílik. Na, szóval, gondoltam, visszateszem. Bal kézzel nyitom a mikrót, jobb kézzel teszem be a tálat, vagyis tenném... ha nem csúszott volna ki a kezemből, és nem fürödtem volna rögtön tejben-vajban-boldogságban. De mondjuk akkor sokkal inkább a puttana madonnák röpködtek a számból, minthogy boldog lettem volna. Mert maradt azért a tálban (és végül elég is lett az), de ez a ragacsos lötty állt a kenyértartón, csöpögött a mikró ajtajának az alján, a konyhaszekrény alatt.. és már vagy tizenötször mostam le, és töröltem le, még mindig ragad... de már nem érdekel.
Azért a guba elkészült. Most először a sütőben. És most először vaníliapudinggal. Finom volt.. :-)

Amúgy meg mondtam már, hogy mennyire utálom az ilyen szombat estéket, mikor a férjem dolgozik, és csakis és kizárólag a gyerekeim jelentik a társaságot? Ha nem mondtam, hát akkor most mondom. Ki nem állhatom. Nem mintha hatalmas bulikat tartanánk egyébként, mikor itthon van, vagy akárhova mennénk. Csak mégis. Ilyenkor azért mindenkinek van valami jobb dolga, ha nem megy társaságba, vagy nem hozzá megy a társaság, akkor legalább filmet néz otthon, vagy beszélgetnek. Én meg itt nagy magányomban blogot olvasok, blogot írok, mérgelődök a gyerekeimmel, akik egyáltalán nem szórakoztató társaság, olyannyira nem, hogy a drága gyönyörű szemű kicsi királyfimat mindjárt felpofozom, amiért levetkőzött meztelenre, és nem hajlandó visszavenni a pizsamáját. :D :D (ha nem velem történne, én is tök jót röhögnék rajta :P)
Tudtátok, hogy az Édes kisfiam és a Mama, kérlek is egyidősek velem? De nemám én vagyok öreg... hanem a zenék olyanok, hogy minden korosztály tudja. Ugyebár...
És ez is egyidős velem.

És pont olyan, mint én. :P Érzékeny, lelkis, de megnyugtató, és minden hangulatban tud valamit mondani. Szóval... jó kis évjárat vagyok, úgy döntöttem.
Csak meg ne kérdezze senki, hogy hogy jutottam el idáig a mákosgubától?

2009. márc. 20.

Már megint

Úgy látszik, az sem jó, ha jól érzem magam. Nem, nem nekem, hanem valami magasabb erőknek, vagy irányítónak, vagy mittudomén kinek.
Tegnap már végre megint olyan jól voltam, nem kellett egy francos mosogatás után lefeküdnöm, hanem csinálhattam a dolgom, ahogy elterveztem.
Sütit sütöttem, örömmel, hogy meglepjek valakit névnapja alkalmából. Hiba volt. Többet nem fog előfordulni. Nem kellett volna megköszönnie, eszembe sem jutott várni ilyesmit. De azt sem kellett volna, amit cserébe kaptam érte. Azonnal leszívta az összes energiámat vele (én voltam a hülye, hogy hagytam). Pedig a fél délutánom ráment. No, mindegy.
Hazajöttünk, este 7-kor. Még akkor pakoltam be a mosogatógépbe a szokásos kései ebédünk, vagy korai vacsoránk után itt maradó edényeket, és ezek után álltam neki a második felvonás sütisütésnek. Megjegyzem, ezzel kellett volna kezdenem, sokkal jobban jártam volna. Persze, fáradtan már minden nehezebb, ez sem teljesen úgy sikerült, ahogy terveztem, de azért a nagyfiam nagy örömmel vitte ma a suliba.
Már miközben a kis tésztadarabokat tömködtem a kosárka-formába, éreztem, hogy valami nem kerek. Többször kihagyott egy-egy pillanatra az agyam, de gondoltam, csak elfáradtam. Aztán mikor már odáig is eljutottam, hogy benne a puding, benne a banán, és már csak a zselé hiányzik, meg aztán a mosogatás, akkor már nagy gáz volt. A gyerekeim pörögtek, mint a búgócsiga, én meg a fürdőben kuporogtam a kád előtt ülve, hogy nehogy észrevegyék... hogy irtózatosan sz@rul vagyok. Forgott a világ, zsibbadt a szám, remegett a kezem. Fogtam a telefonomat, egy darabig, aztán le kellett tennem, mert nem bírtam fogni. És miközben mindezt átéltem, átvillant az agyamon, hogy nem lehet most rosszul lenni, mert nincs segítség. A párom dolgozik, nem is saját kocsival ment, nincs mivel hazajönnie. Anyám éjszakás, szintén nem tud mit csinálni. Mindenki alszik, és különben is, messze van. Maradnak a gyerekek... na, ők nem. Iszonyatos perceket éltem át, mert miközben azért az agyam pörgött ezerrel, vagy tán tízezerrel is, a testem teljesen cserben hagyott. Ültem, és vártam. Hála az égnek, nem hiába.. lecsengett. Elmúlt, úgy-ahogy, bár még most sem teljesen, mikor ezt írom. És be kell valljam, hogy csalódtam kicsit magamban. Azt hittem, jobban tudom ezt kezelni, vagy legalábbis jól helyrepakoltam ezeket a helyzeteket, mert ugye már millió változatát kidolgoztam a problémamegoldásnak az első nagyroham után. És mégsem. Merthogy határozottan féltem ezúttal. Nem a rosszulléttől magától, mert az is igaz, hogy megváltás lett volna egy olyan "igazi", de az ezzel járó összes dologtól meg igen. Úgyhogy erre még gyúrnom kell...
Más: tegnap felfedeztem, hogy fent vannak a www.epilepszia.hu oldalon azok a pályaművek, amik "dobogós" helyet értek el. Ennek kapcsán említette Eszter, hogy a Nők Lapja újságban van interjú a nyertessel. Nem szoktam újságot venni, de ezt most megvettem. És be kell valljam, icipicit nem esett jól a lelkemnek, hogy meg van említve az első helyezett, a harmadik helyezett (bár róla nem mondták el, hogy ő lett a harmadik), a második meg a fasorban sem. Nem mintha lett volna olyan ambícióm, hogy szerepeljek az újságban, csak.. na..
Egyébként mindent leszámítva azért jól vagyok, a szóösszetételnek abban az értelmében, ami nem vonatkozik a mindenféle testi tünetekre. A lelkem alapjáraton jól van. A családomat lecserélném azért, ha tudnám. Mármint azt a családot, ahonnan jöttem. Egyre nehezebb tolerálni őket. Külön-külön is, de együtt aztán... Próbálom függetleníteni magam tőlük, de amikor bevonnak a hülyeségeikbe, akkor nehéz. De majd csak elfoglalja magát mindegyik valamivel..
Én meg kipihenem az agypörgést, aztán minden jó lesz megint, egy darabig. Mindenesetre az antibiotikumokat kihagyom az életemből azt hiszem. Meg a hidegfrontot, meg azokat a "bizonyos napokat", meg a fáradtságot. Vagy csak így együtt ezeket..

2009. márc. 19.

Összevissza gondolkodom..

Úgy jár az, aki ebédidőben alszik egyet, mint az ovisok, hogy éjjel aztán kukorékol, vagy ha azt azért nem is, mert ha úgy lenne is, kotkodácsolni tudnék csak, szóval úgy lehet járni, hogy bámulom a tévét, meg jár az agyam mindenfélén.
Elgondolkodtam, hogy hogy is van az, hogy mindig ismétli magát a sorsom. Lehet, hogy másnak is, csak ugye én azt nem tudhatom. Mert voltam én már ilyen élethelyzetben, mint amin most is már majdnem túlvagyok. Kapartam már össze magam ilyen-olyan események után. Nem mondom, hogy azért, mert ez számomra élvezetes lenne (bár vannak e téren mazochista hajlamaim), sokkal inkább azért, mert velem aztán mindig kellett, hogy történjen valami. Legalábbis mióta igazán vissza tudok emlékezni. Igaz, gyerekként is, ha más nem is, hát minden napra jutott egy lyukas térdű nadrág, mert olyan botlábam volt, hogy szörnyű.
De mióta kinőttem a lyukas nadrágok korszakából, azóta meg a lelkemet foltozgatom mindig. Vagy azért, mert épp válnak a szüleim, és nehéz mit kezdeni a helyzettel, vagy épp azért, mert sorozatos betegségek kapcsán ki kellett hagynom az annyira vágyott nyolcadikos táncot, vagy azért, mert újabb sorozatos betegségek miatt kellett halasztanom egy évet a középiskolában, aztán azért, mert jött az epilepszia, meg ilyenek. Szerelmi bánatom ritkán volt. Nem azért, mert nem voltak az életemben a férjem előtt fiúk, mert akadtak szép számmal, igaz, csak kettő közülük az igazán említésre méltó, de valahogy mikor már ellaposodott, akkor olyan könnyű volt belátni, hogy ez nem az igazi, és hagyjuk a fenébe. Egyébként, elnézve őket, a mostani életüket, nem is baj, hogy nem közülük valamelyikőjük lett a férjem. Bár lehet, hogy mellettem nem ilyenek lennének most.
Ebből a hosszú és bonyolult gondolatsorból oda próbálok kilyukadni, hogy miközben én folyamatosan takarítok odabent, vagy épp csak egy helyre pakolok végre, közben olyan sokaknak tudok (állítólag) segíteni. Mert ki tudom mondani azokat a gondolataikat, amiket ők nem, mert motiválja őket az életszeretetem, vagy épp csak szeretik, ahogy mosolygok? Nem tudom. De tulajdonképpen mindegy is. Mert ha így van, akkor az nekem jó. Több is, mint jó. Mert ha őket motiválom, azzal motiválni tudom saját magamat. Merthogy adni jó. Jobb, mint kapni. Nemcsak tárgyakat. És amiből nekem olyan sok van, és folyamatosan újra is termelődik, azt meg olyan szívesen osztom meg másokkal. Elsősorban mosolyok, aztán gondolatok, és nem utolsósorban a szeretetem.
És eszembe jutott még, annak kapcsán, hogy a héten megtudtam egy rokonomról, hogy válófélben van, hogy milyen sokan követik el azt a hibát, amit én is majdnem (ha nem rágják folyamatosan a fülemet érte többen is), hogy csak hurcolják magukban a sérelmeiket, és nem beszélik meg. Ugyan fogalmam sincs, köztük mi történt, merthogy ugye látszólag nagyon is rendben volt minden. Felépült a házuk, mindkettejüknek van munkája, kocsija, és aztán egyszer csak putty, és válnak. Szomorú dolog. Lehet, hogy elfelejtették a nagy építkezésben, hogy a saját életünket is folyamatosan építgetni kell, néha át kell alakítani, néha fel kell újítani, mert különben akár úgy is járhatunk, hogy a ránk borulnak a falak. Akkor meg már megette a fene..

Ez megint egy igazán zagyva gondolatroham volt. De azért meghagyom, mert ha már jött, hát ez van.. :-)

2009. márc. 18.

Kényszerpihi

Nem voltam felkészülve erre a leterített állapotra most. Annyira jól éreztem magam már egyébként, minden tekintetben, hogy most sokszorosan megvisel, hogy már megint nem megy semmi. Most mondjuk olyan korlátaim vannak, hogy elmosogatok, és már elfáradok. Mert az egy dolog, hogy trombitálok egész nap, mint Dumbo, vagy hogy egy-egy köhögőroham után kapkodok a levegőért. Sőt, az sem zavarna, hogy ráz a hideg. De eeeez, hogy egyszerűen annyira fáradt vagyok, hogy csak fekve jó lenni, ez gáz. És még az ágyban heverészve is azon gondolkodom, hogy mit kéne csinálni, vagy mit szerettem volna megcsinálni a héten. De hülyeség ezen gondolkodnom, mert csak jól felidegesítem magam vele. Mindenesetre nagyon utálom ezt a tehetetlen állapotot.
Azért tegnap délután akasztották a hóhért. Mert, míg múlt héten én parancsoltam rá a férjemre, hogy namostmáraztán irány az orvos, addig tegnap Ő volt az, aki rövid úton közölte velem, hogy akkor öltözzek, mert bevisz a dokihoz. Kaptam gyógyszert (nem is volt olyan egyszerű találni egy olyat, ami a legkisebb valószínűséggel csinál majd zavart a zűrben), megvizsgált, hümmögött, hogy hát ez szépen ráhúzódott a hörgőkre máris. És úgy megnyugtatott vele, hogy azt mondta, vasárnap ő lesz az ügyeletes, addigra már nem lesz gyógyszerem, ha nem gyógyulok meg, feltétlenül menjek be hozzá. Na, neeeem. Én már pénteken tök jól szeretnék lenni. Annyi bőven elég lesz ebből a marhaságból.
Egyébként tegnap az orvosi rendelő várójában ülve érdekes dolognak volt fül-és szemtanúja. Szemészetről kikísérte az asszisztensnő az idős nénit, majd pár perc múlva visszajött hozzá, elmondani neki, hogy majd csak kb. egy óra múlva tud érte jönni a mentő (gondolom ilyen betegszállító), hogy hazavigye. Szegény néni elsírta magát. Mire az asszisztensnő megsimogatta, és megkérdezte tőle, hogy tetszett már enni valamit? Néni azt válaszolta, hogy hát, még otthon, reggel. (szegény, ki tudja, mióta ücsörgött ott). És az asszisztensnő lement a büfébe, és hozott neki egy zacskó fornettis valamit. És odaadta neki, hogy tessék megenni. Mindenféle ellenszolgáltatás nélkül tette ezt, és még akkor is mosolygásra késztetett, ha amúgy rázott a hideg, és minden bajom volt. Ezek szerint azért léteznek még jó emberek. :-)

2009. márc. 17.

Deb kapok levegőt

Legalábbis az orromon. Már tegnap nyüglődtem, igaz, érdekes módon köhögéssel kezdődött minden. Ilyen igazán idegesítő torokcsikizős köhögéssel. Aztán délutánra a csikizős érzés feljebb költözött az orromba.. és akkor márt tudtam, hogy álnok, galád, fondorlatos módon rámragasztották a bacikat. Ami nem lenne baj... gondoltam, egye fene, több hónapos nátha után bevállalom én, ha Ő ettől meggyógyul (amúgy jobban van, de még nem az igazi). Mert azért egy sima náthába nem pusztul bele az ember. De arról nem volt szó, hogy fájni fog minden porcikám, és még az is nehezemre fog esni, hogy a szemem nyitva tartsam. Reggel majd megfagytam, de "mérhető" lázam nincs, csak 37,1-ig megy fel a hőmérő. Ami csak azért baj, mert hamarabb túleshetnék az egészen, ha belázasodnék.
Utálatos egy állapot ez amúgy. Tényleg nem csodálkozom, hogy a párom olyan türelmetlen volt. Mert ezt elviselni heteken keresztül... (elborzadós szmájli) Mondjuk gyanúsan fájnak az izületeim is, de neeem, ez nem lehet influenza. Az meg külön öröm, hogy nem is merek bevenni semmit, mert hátha "kilövi" az epilepszia-gyógyszert, és akkor ott vagyok, ahol a part szakad. Szóval tűrök inkább, teát továbbra sem bírom meginni, mézet azért ettem.
És elhalasztom szépen az összes olyan irányú tervemet, ami ablakpucolásra, függönymosásra, fritutakarításra, és ilyesmikre vonatkozott. Megvárnak, gondolom.. ha meg nem, hát az sem baj.
Mindegy, így jártam. Hétvégére legkésőbb már tök jól leszek. :-) Addig meg fél lábbal is..

Névnap


Akármennyire is itt oldalt csak Gertrúd napja látszik, azért ma Patrik nap is van. És az én legnagyobb fiamat így hívják. :-)
A Patrik férfinév a Patrícius név ír eredetű alakváltozata. A Patrícius latin jelentése: rómainak született nemes.
Szent Patrik pedig Írország védőszentje, és apostola.


Boldog névnapot, kisfiam! :-)


2009. márc. 16.

Március 15.

Nemzeti ünnep. Többször hangzott el a kérdés a múlt héten nálunk, hogy mitől Nemzeti ünnep ez a nap. Mi történt? Mit ünneplünk?
Roli annyit fogott fel belőle, hogy "Azért van kokárdám, mert szabadság van." :-) Mindezt egy banánnal telefonálva adta elő. Édes pofa.
Erik már többet, ő már értette a "márciusi ifjak" kifejezést, tudta, hogy ekkor született a Nemzeti Dal, és hogy volt valami 12 pont, meg valakit kiszabadítottak a börtönből. És forradalom is volt.. (ez utóbbit nagy szemekkel adta elő)
Patrik pedig már nagy iskolásként még ennél is többet tud. Ugye azt már az előző post-ban is írtam, hogy megtanulta a Nemzeti Dalt végig, az iskolai ünnepségen előadták ugye az aznap történteket, így mondhatom, hogy magát a cselekményt tudta.
A mögöttes dolgokat nem hiszem, hogy értik. De nem is nagyon kell még nekik érteni. Annyit megértették, hogy azért harcoltak, hogy mindenki kimondhassa, amit gondol. (ez azért most sincs így)
Mindenesetre anélkül, hogy bármilyen glóriát is akarnék a gyerekeim okos feje köré vonni, vagy akár a szüleik feje fölé, sajnálom, hogy ez az ünnep sem arról szólt, hogy emlékezzünk, és fejet hajtsunk azok emléke előtt tisztelegve, akik ott és akkor harcoltak.
Mert megint mindenki arról beszélt, ami most van. Mindenki a maga szája íze szerinti "kampánybeszédet" tartott Március 15-i megemlékezés címén. És komolyan szégyelltem magam, mikor a tévében láttam, hogy mire használták az ünnepi beszédet, és a tömeg, aki elvileg büszkén ünnepelni ment, egy emberként üvöltötte, hogy "Hazudsz". Hát.. kérem szépen.. büszkék lehetünk rá, hogy az erdélyi magyarok különbül ünnepeltek. Vagy épp a vajdaságiak.
Nem vagyok az a fajta "nagy magyar", aki kokárdát hord az év minden napján, és magyar zászló leng az ablakában. De vagyok annyira magyar, hogy túllépjek a saját, személyes problémáimon, és emlékezzek arra, amit ugyan csak történelemből tanultam, de büszke lehetek rá.
És ugyan sosem voltam történelemből penge, de emlékszem rá, hogy kezdődik az a bizonyos 12 pont: "Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés."
Ettől jelen pillanatban messze vagyunk.

Kirándulás


Szombat reggel 7:15-kor (mondjuk ez szombat tekintetében inkább hajnal) nyílt a szemünk, Rolinak kakaót kellett szervírozni. Megmelegítettem, felöltöztem, gondoltam, kivételesen nagyon rendes leszek, és már nem fekszem vissza. Igenám, csakhogy a galériáról jött a hang: "Azt hittem, még jössz bújni egy kicsit." Hát mentem. És ha már ott voltam, és jól odafészkelhettem magam (ritka alkalom, ki kellett használni maximálisan), még egy fél órácskát szundítottam is. Párom megkérdezte, milyen idő van. Mondtam, süt a nap. Erre: akkor nem megyünk el valahova? Hát menjünk. És persze, abból az apropóból, hogy Patrik nagyon szorgalmasan megtanulta a Nemzeti Dal összes versszakát, és Erik csinált zászlót az oviban, amit végül hazahozott, mert nem vitték ki az ovival a Kossuth-szoborhoz, elmentünk Pákozdra az 1848-as emlékműhöz.
A gyerekek izgatottan várták, hogy elinduljunk. Ehhez anyának azért el kellett pakolnia a reggeli edényeket (mert ha ottmarad a mosogatóban, egész nap frusztrált volna), meg kellett csinálni a szendvicseket, így aztán 10 óra lett, mire útnak indulhattunk. Persze indulás előtt még összevesztek rajta, hogy ki viszi ki a hátizsákot, meg ilyenek. Nekem a kocsinál jutott eszembe a fényképezőgép.. szerencsére visszajöttem érte. :-) De a döcögős kezdet ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Az emlékművek igazán csak a két nagyot, és minket, felnőtteket érdekelt. Rolikám a békefenntartók emlékművén nemes egyszerűséggel csúszdázott is (csak kicsit volt égő :D). Van ott egy múzeum is, ahol korhű dolgok vannak, csatajelenetek, meg ilyesmik, de azt most kihagytuk. Két okból. Egyrészt, Roli miatt féltünk bemenni, ki tudja, mekkora kárt okozna.. :D Másrészt, közben eszünkbe jutott, hogy van itt egy arborétum is, ahol állítólag van egy tökjó játszótér is, és két helyre most nem futotta volna a belépőre. Így aztán, mivel gyönyörű napsütés volt, az arborétum mellett döntöttünk. És milyen jól döntöttünk. Mert nemcsak a gyerekek élvezték a játszóteret, hanem mi is. Nem tudnám megmondani, mikor csúszdáztam utoljára, de az ottani az nagyon csábított, és muszáj volt kipróbálnom. És ha már én is, hát a párom is. :D Ő bevállalta a tűzoltórudat (így hívják?) is, én azt nem mertem.. :D Kipirult arcok, boldog sikolyok. :-) A kilátóba is felmentünk, még engem is "rákényszerítettek", pedig köztudottan nem bírom a magasságot, azt meg végképp nem, ahova csigalépcső vezet. Itt is volt minden bajom, citerázó lábakkal értem fel (de felértem) Szép óvatosan közlekedtem odafent, és igyekeztem nem lenézni... csak előre. Mondjuk, bevallom, alig vártam, hogy újra lent legyek, és a kínok kínját éltem át lefelé.. úgyhogy egy hős vagyok, amiért megcsináltam. Patrik nagyon vágyott rá, hogy végigjárjuk a tanösvényt. Pár percig tanakodtunk, hogy mi legyen, mert Roli már a játszótérről felfelé is folyamatosan ordított, hogy vegyük fel. Ez meg másfél kilométer. Végül nekiindultunk, és Roli is végigment. Igaz, kellett ehhez apa fantáziája, hogy "vándorbotot" csinált nekik korhadt faágakból, amitől nagyon lelkesek voltak. Mi meg.. kézenfogva andalogtunk a csendes erdőben, és élveztük, hogy jó idő van, és a gyerekeink is jól érzik magukat, minden táblát elolvastunk, megnéztük a mohás fákat, a puha pázsitot is megtapogattuk.. És mit mondjak.. jól el is fáradtunk. Hazafelé szép lassan jöttünk, másik útvonalon, mint ahogy jöttünk. A gyerekek persze elaludtak azonnal, ahogy a kocsi elindult, pedig még mikor beszálltunk, kórusban könyörögtek, hogy még menjünk valahova. :-)
Itthon pedig először egy kávé... aztán megcsináltam a vacsorát (ami az ebédet volt hivatott helyettesíteni). Senkit nem kellett noszogatni, hogy egyen, "megdolgoztunk" a kajáért rendesen.
Este pedig mindenki tartott élménybeszámolót a mamáéknak, a párom lelkesen mutogatta a fényképeket (ami pedig rá aztán nem jellemző).
Szóval, a szombat teljesen jól sikerült nap volt. Ennyi is elég a boldogsághoz. :-)

Mindig történik valami

Péntek délután.. már mindenki itthon, viszonylag csend van, és nyugalom. Viszonylag, mert mindig vannak ötpercek, amikor Erik fiam beindul, és csak kettős szülői ráhatásra (értsd:ketten ordítunk vele) hajlandó lenyugodni egy kicsit. Csörög a telefonom, Patrik osztálytársának anyukája kérdezik, hogy itthon vagyok, mert itt állnak a kapuban. Persze, gyertek be. Az nem is lényeg, miért jött, a lényeg az, hogy jött vele a kislánya is (aki már nem is annyira kicsi ugye), és ettől a ténytől, meg attól, hogy most aztán sokkal kevésbé fogok odafigyelni rájuk, Erik újfent beindul. És hiába szólok én is, hiába az apja is (ezúttal külön-külön), nem áll le, és eljut odáig a dolog, hogy mindenki felpörög, és éktelen ricsajt csapnak, hatalmas röhögésekkel, és kiabálásokkal.
Tudom, hogy egy perccel előtte még szóltam: "Fiúk, álljatok le, mielőtt baj lesz." Kimondtam, még két szót váltottam a konyhában, mire Patrik sikítása: "Kiesett a fogam, kiesett a fogam..." És szörnyen kétségbeesve, remegve rohan.. és tényleg kiesett. A műfog. Egy pillanat alatt kikaptam a szájából, még mielőtt lenyelné, leültettem a székre, mielőtt rosszul lenne.. És miközben figyeltem, hogy vajon elájul e.. egy mozdulattal visszanyomtam a fogát a szájába.. (magam is csodálkozom utólag, hogy mikre vagyok képes) Aztán fogtam a telefont, és hívtam a fogászatot. Fogadnak, menjünk.
A legkevésbé sem hiányzott péntek késő délután Bp-re indulni, de ez van. Még indulás előtt gyerekem megmutatta a szemüvege szárait is. ... mit mondjak, mint amin átment egy bicikli, de szerencsére az apja vissza tudta igazítani. Egyébként apa sokkal idegesebb volt, mint én. Vagy inkább dühös. Mert "ezek mindig csinálnak valami baromságot". Igaz. És Erik kapott, és most az egyszer meg sem kíséreltem mentegetni, mert szívem szerint még tőlem is kapott volna. Patrik csak hallgatta a litániát, de bölcsen nem szólt. Mint ahogy én sem. Tudtam, hogy most hagyni kell kidühöngeni magát, hogy aztán szépen, magától le tudjon higgadni majd, amikor már megoldódik.
Sima utunk volt Pestre, szerencsénkre a szembe oldalon volt baleset. A fogászaton voltak előttünk ketten, de egy fél órás várakozás után bekerültünk. Dokibácsi nem volt túlságosan szimpatikus, de legalábbis sokkal kevésbé, mint az a doktornő, akihez eredetileg járunk. Mindegy, megcsinálta. Gyerekem persze már ahogy beült a székbe, elsírta magát. Jó, tudom, nagyon rossz emlékei vannak arról a székről. Ott próbálták visszatuszkolni az eredeti fogát, közvetlenül a kiesés után. Nyílt sebbe, érzéstelenítés nélkül. Persze, hogy fél azóta is. A nyálszívót is utálja.. (mondjuk azt én is). Azért túlesett rajta, fizettem, és jöhettünk.
Hazafele már nyugodtabb volt a helyzet, a két kicsi már pizsamában várt bennünket. És ismét büszke lehettem a férjemre, mert megállta, hogy már senki nem kapott, senki nem hallgatott semmiféle oktatást. Sőt, egy félóra néma csend után megtört a jég, és visszaállt minden a normális keretek közé. Már ha nálunk létezik olyan..
Mindenesetre azért elgondolkodtató számomra is, hogy mégis mi lenne az, amitől megtanulnák, hogy vigyázni kell a dolgokra. Bár.. attól tartok majd ahogy nőnek.. majd akkor megtanulják. Most még semmit nem jelent az sem, hogy azt mondjuk, egy hetet kell dolgozni egy szemüvegért..
Lényeg, hogy ezt is szerencsésen úsztuk meg.. :-) És ezen is túlvagyunk.

2009. márc. 13.

Aggódás és egyebek...

Aggódom. Mert telnek a napok itthon, viszonylagos nyugalomban, amit csak néha zavar meg egy-egy emeletes ágyról leesés a másik fejére, meg egy-egy órás sorban állás a bankokban, és a párom nincs jobban. Pedig becsülettel issza a calcimusc injekciót, még akkor is, ha nagyon nehezére esik, szedi az antibiotikumot, pihen amennyit csak tud, és mégis.. Fáj a gyomra (mondjuk ez gondolom azért a gyógyszereknek "köszönhető"), fáj a homloka, ugyanúgy el van dugulva az orra, és úgy általánosan rettenetesen fáradt, és nem jó semmi. Mondhatnám rossz ránézni is. De most már azt is hiába mondom, hogy menjen orvoshoz. Mert volt. És igaza lenne, ha azt mondaná, hogy minek.. Igaz az is, hogy tipikusan pasi, és a kamillával gőzölés, vagy akár a lámpázás, mint olyan, szóba sem jöhet, meg semmiféle alternatív dolog, mert az "kuruzslás". De mindenképpen aggodalomra ad okot az állapota, mert ennyire "elesett" még sosem volt. Illetve egyszer, mikor orrvérzés miatt kórházba került. Gondolkodom, keresem az agyam még funkcionáló eldugott részeiben az összes emlékfoszlányt, vagy bármit, ami segíthetne, vagy előrébb vinne, de semmi. Gyógyszert nem akarnék többet már beletömni, így is rengeteget beszedett már az elmúlt időszakban. Idegesít a tehetetlenség, az aggodalom, és az meg főleg, hogy olyan gyakran emlegeti mostanában a halált.. :-( Igyekszem úgy felfogni, hogy pasi, és a pasik mindenbe bele akarnak halni, úgyhogy akár meg sem kéne hallanom, de azért idegesít nagyon. De nem én lennék, ha nem úgy gondolnám, hogy úgyis kitalálok valamit, amitől hamar jobban lesz most már. :-)
Megvolt tegnap a szülői. Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy nem is választhattam volna a gyerekemnek jobb pedagógusokat, mert a két tanító néni ismét hatalmas együttérzésről, szeretetről tett tanúbizonyságot. A "balhéban" érintett szülőket már előző nap összehívták egy sokszemközti megbeszélésre. Annak eredményeként a fenyegetős szülők ki lettek tiltva az iskolából. De nem is ez a lényeg. A lényeg az volt, hogy ez az idén már a sokadik ilyen eset, mikor a szülők csináltak a bolhából elefántot gyerekek közötti konfliktusok miatt. És nem értik a tanító nénik az okát, hogy mi vezetett ide egy olyan osztályban, ahol csupa kiváló képességű gyerek van, akik olyan szerencsés helyzetben vannak még pluszban, hogy igazi, szerető, összetartó családból származnak. És figyelhettem, hogy a szülők 95 %-a nem értette, hogy el kellene tekinteni ettől az utolsó (jéghegy csúcsa) esettől, és globálisan megérteni a probléma gyökerét. Mindenki vagdalkozott rájuk (a leginkább "bűnös" szülőpáros nem volt ott), mondtak kígyót-békát, odáig is eljutottunk, hogy mi lesz, ha egyszer fegyverrel jön? :-D Nesze neked, híradó... Nehezen bírtam, mert megint kilógtam. Elnézve a két tanítónéni elgyötört tekintetét, és azt az akarást, amivel mindenáron szeretnék visszabillenteni a helyzetet az eredeti normálisba, muszáj volt megszólalnom (pedig megígértem, hogy kimaradok). Egyrészt, el kellett mondanom, hogy én igenis olyannak ismerem ezeket a gyerekeket, akik figyelnek egymásra, és tisztelik egymást, mert átéltük a fogkiesés kapcsán, hogy ugyan a gyerekem rettenetesen szorongott úgy menni iskolába, de senki sem csúfolta, és senki sem nevette ki, sokkal inkább aggódtak érte, és vele együtt várták, mikor lesz újra foga. Igaz, ehhez kellett az, hogy nem szégyelltem vasárnap este telefonálni a tanítónénik segítséget kérve. És kaptunk. Persze ezek után a tanító nénik rögtön megjegyezték, hogy igen, ez az a fajta kommunikáció, amitől működőképes lesz a dolog. És miután még mindig nem értették teljesen, ki kellett mondanom, hogy tessék már felfogni, a tanító nénik ki nem mondott üzenetét, hogy lehet egymást nem szeretni, lehet összetűzésbe kerülni, bárhol, bármikor, mert nem arról szól, hogy mindannyiunknak szeretni kell egymást, DE irtó fontos lenne annyira intelligensnek lenni, hogy NEM a gyerekünkkel beszéljük meg, hogy xy milyen hülye, mert csak szembeállítjuk őket egymással, aminek semmi értelme a világon. Tanító néni hálásan mosolygott rám, és megköszönte, hogy kimondtam. :-) De azért az indulatok jottányit sem csökkentek ám. És nem is hiszem, hogy megértették. Mondjuk ez nem annyira az én dolgom. Az én dolgom az, hogy a saját fiamat továbbra is úgy neveljem, hogy megmaradjon ennek a jólelkű, szeretetteljes embernek, aki most. Aki ugyan morog néha, de hamar leszerelem..
És tényleg hülyeség mindenáron beleavatkozni mindenbe, mert ugyan nehéz ennyi dudásnak egy csárdában, mert valóban 25 nagyon jó eszű gyerek jár egy osztályba, mégis előbb-utóbb kialakul közöttük egy hierarchia. És a visszahúzódónak meg kell tanulnia megvédeni magát a harsányabb, erőszakosabb osztálytársától, vagy akár évfolyamtársától, és nem kell minden helyzetben rohanni a tanító nénihez sem. Van olyan helyzet, amikor igen. És van olyan is, amikor kell tudnia róla a szülőnek is. DE tudnia kell rangsorolni a sérelmeit. Mert ugye egy szimpla kis szüneti verekedés nem egyenértékű azzal, ha valaki mondjuk ellop tőle valamit. Az elsőhöz nem sok közöm van (mert tételezzük fel, csak a ruhája lesz koszos tőle), a másodikhoz már igencsak sok.
És azért eszembe jutott, hogy milyen sokan érnek rá ilyen hülyeségekkel tölteni az idejüket... :-) És ahogy az egyik anyuka mondta, én is úgy gondolom: "Szívből kívánom, hogy sose legyen nagyobb gondotok az életben."

2009. márc. 12.

Szülői értekezlet

Ide megyek ma. De nem egy olyan megszokottra, ahol a tanító nénik elmondják, hogy milyen okosak, szuperek, jól neveltek a gyerekeink, és mindenki milyen fantasztikusan jó félévi bizonyítványt kapott. Nem.. azon már ugye túl vagyunk. Rendkívüli szülői értekezlet lesz.
Szomorú, vagy inkább dühítő, egyúttal nevetséges is az ok, amiért ilyet kell tartani.
Történt ugyanis, hogy az osztályban pár fiú összeverekedett. Szerintem ebben semmi rendkívüli, és szokatlan nincs, lévén 10 éves kiskamasz gyerekekről beszélünk. Az oka akár lényegtelen is lehet, nem hiszem, hogy ennek a korosztálynak jelenleg vannak kis, bagatell gondjai. Vagy minden óriási probléma, vagy nem is foglalkoznak vele. A verekedés velejárójaként állítólag az egyik kisfiú kabátjáról leszaggatták a gyászszalagot, amit a nagypapája halála miatt viselt. Én még ezen sem akadnék ki, elszomorítana, de egész egyszerűen tennék rá másikat. (vagy eleve nem is tettem volna rá?) És aztán itt kezdődött a probléma.. Mert van olyan, aki nem egész egyszerűen tesz rá másikat, hanem olyan szintű problémát csinál a dologból, mintha ezek a gyerekek minimum merényletre készülnének, vagy milliárdos államadósságot halmoztak volna már fel. És olyannyira képes volt felsrófolni magát a problémán, és csinálni a bolhából elefántot, hogy nem volt elég, hogy szombaton a felolvasás után mindenki füle hallatára "osztotta ki" a gyerekek egyik tanító nénijét (aki, ugye azért nem foghatja 25 10 éves gyerek kezét minden szünetben), és aztán az egyik érintett anyukát, hogy tátva maradt a szám. A stílustól is, ami enyhén szólva is alpári volt, meg úgy egyáltalán.. És aztán gondolom egész hétvégén arra pazarolta az összes energiáját, hogy gyűlölködjön (nem győzöm hangsúlyozni, hogy 10 éves gyerekekről van szó), ennek eredményeként hétfőn kora reggel első dolga volt berobogni az iskolába, megelőzve még a tanító nénit is, és megfenyegetni az érintett fiúkat. Ezt nem tudom, és nem is akarom elfogadni. Egyrészt, hogy jön bárki is ahhoz, hogy akármilyen gyereket megfenyegessen. A sajátomat sem, nem pedig másét.. És semmiképp nem alkotok véleményt egyoldalú történet hatására. Mert én is hiszek a saját gyerekemnek, mindig.. de minden éremnek két oldala van. A történetnek ugye nincs vége. Az egyik kisfiú ijedtében felhívta az anyukáját (ugye a 21.századi mobiltelefonos technika mi mindenre lehet jó), elmondta, mi történt. Anyuka bement az iskolába jogos felháborodásában, mert ugye csaknem a 3. osztály vége felé kell majd kézenfogva bekísérni a gyerekeinket az osztályba, és megvárni a tanító nénit..
Na, ennek az egésznek (és millió más, apró-cseprő dolognak) a következménye a mai rendkívüli szülői értekezlet. Dúlnak az indulatok, nem is tudom, képesek leszünk e értelmes felnőtt emberek módjára megbeszélni a problémát.. Ami már nem is a gyerekekről szól szerintem.
Mondjuk a kisfiú tegnap már "terrorizálta" vele az osztálytársait, hogy: "xy anyukája elintézte, hogy kirúgjanak a suliból, és elköltözünk Bp-re" Sajnálom ezt a gyereket. Mert nem xy anyukája intézte el, ha így is van, hanem a sajátja. És sajnálom, mert olyan ember lesz belőle, akit mindenki kerülni fog, mert nem fogja tudni helyén kezelni a problémákat, mert egyetlen problémamegoldást ismer.. A fenyegetést, ami erőszakkal, gyűlölettel, és kiabálással jár.
Mindenesetre, azon túl, hogy megkértem a gyerekemet, legyen szíves kerülje a konfliktusokat az érintett gyerekkel (kizárólag a saját védelme érdekében), kíváncsian várom a ma délutánt. De lehet, hogy még ennél is jobban elszomorít majd, amit ott fogok tapasztalni.
És abba bele sem merek gondolni, hogy mi jöhet még..? Amikor már az óvodában is előfordult, hogy anyuka nekirontott egy kisgyereknek, mert megkarmolta az övét, a másik beszorította a mosdóba azt a kisgyereket, aki az övének "nem a barátja". Szóval, komolyan, hova süllyednek még? És milyen felnőttek lesznek ezekből a gyerekekből?

Szabadság

Van azért abban valami megnyugtatóan normális, ha az ember lányának nem kell egyedül aludnia éjszakánként, és nem kell egy fél napot "céltalanul", viszonylag csendesen eltöltenie. Szóval, jó ez a szabadság. És mondhatom, hogy meg tudnám szokni, hogy úgy éljünk, mint mások.. De persze ebben nincs semmi panasz, végül is egy fél év alatt már igazán hozzászoktunk ehhez a fordított élethez. Vagy nem is fordított, csak kicsit átalakult a bioritmusunk. Mert bizony, van, hogy délután 1-kor reggelizünk, és este 5-6 körül ebédelünk. Ennek viszont megvan az az előnye, hogy utána már nemigen kell vacsorázni, mert még ha este 9 körül mégis eszünkbe jutna, hogy azért jó lenne valamit enni, akkor én pl. lusta vagyok már enni, a gyerekeknek nemes egyszerűséggel nem adok, a párom meg ugye akkor már indul. Tehát, mondhatni még spórolunk is. :-D
Mégis.. az első nap teljes zűrzavara után, amikor már délben ebédelhettünk, és rendes időben vacsoráztunk, mostanára már megint jól, és úgy működik minden, mint bárhol máshol. És tényleg, ez azért megnyugtató. Az meg főleg, hogy nem egyedül fekszem a galérián, így (lehet röhögni!) nincs is olyan hideg ott, meg nincs bennem az a tudatalatti félelem, vagy inkább stresszelés, hogy ha ha bármi történik éjjel, nekem kell egyedül megoldanom. Mindenképpen jobb így (nekem). Hogy aztán a párom vasárnaptól mennyire fog megszenvedni a visszaállással, azt nem tudom, csak sejtéseim vannak róla. Merthogy már végigcsináltuk. Nem egyszerű újból megszokni, hogy akkor dolgozik, amikor mindenki alszik, és akkor alszik, amikor süt a nap, illetve akkor fekszik le, amikor mi kelünk.
Ha nem ezzel tudna jól(?) keresni, akkor lebeszélném. Mert azért mégsem jó ám így. Nem jó, mert december óta szinte szünet nélkül beteg, sőt, mondhatnám azt is, hogy a parlagfű-szezon óta egyfolytában, de az allergiás náthát nem keverjük össze a "rendes" megfázással. Biztos vagyok benne, hogy a szervezete tiltakozik eszeveszetten az életmód ellen, ami most van, és az ellen is, hogy akármilyen védőruhát kap is, mégiscsak hideg van ott. De nem tudom lebeszélni, mert jelenleg szükségünk van nagyon arra a pár darab plusz tízerre amivel ez a munka jár. Minimum annyi, mint egyhavi kocsitörlesztés. És inkább nem gondolok bele, és nem számolok utána, hogy hol is tartanánk enélkül... Abba sem gondolok bele, hogy milyen bénának is érzem magam sokszor, amiért nem tudok az életünk ezen részéhez hozzájárulni érdemben. Helyére raktam ugyan magamban a dolgot, mégis, az anyagi része azért csak-csak piszkálja a csőrömet.
Na, mindegy.. nem merülök bele, mert abból semmi jó nem származik. Örülök annak, hogy most itthon van, elkövetünk mindent, hogy meggyógyuljon, míg itthon van, és kész.
Jövő héten meg majd újra felvesszük azt a másik bioritmust. :-)

2009. márc. 9.

Hétfő, de nem is olyan tipikus

De nem ám.. Kivételesen nem utáltam (annyira). Sikerült felkelni, életet lehelni magamon kívül a gyerekekbe is, egészen rövid idő alatt. Najó, hát könyörögtem vagy húsz percet, mire az iskolás már nem aludt ülve, és az ovisok is hajlandóak voltak előmászni a meleg takarók alól.
Aztán mikor már mindenki ott volt, ahova mennie kellett, gondoltam, akkor mossunk, ha már hétvégén kicsit lazultam e téren. Bepakoltam a ruhákat annak rendje-módja szerint, bele a mosópor, öblítő, program beállít, gomb megnyom, ugye ez már álmomból felkeltve is bármikor menne... ajtót behúztam, hogy ne hangoskodjon miközben a párom alszik. Elmosogattam a konyhában, aztán a fürdő előtt elhaladva gyanús volt a csend. Benéztem, mosógép eszeveszett villogó hibaüzenettel adta tudtomra, hogy ő bizony nem mos. Na, gondoltam, fene azt az intelligens pofádat, ha még sztrájkolni is képes vagy. Első körben megfejtettem, hogy az a baja, hogy áll alatta a víz.. elráncigáltam a helyéről, feltöröltem, gondoltam, most már talán megfelelnek a körülmények neki, újra bedugtam, újra beindítottam. Hát nem... nem voltak megfelelők, kb. egy perc alatt már megint villogott. Oké, gondoltam, azért kettőnk közül még Én vagyok az intelligensebb... kiszedtem a szűrőt, kipucoltam, visszatettem, gondolván, hogy esetleg eldugult, és azért derogál dolgozni. Újabb próbálkozás, egy perc alatt az újabb hibaüzenet "FA", vagyis aquastop hiba. Itt feladtam, és fejet hajtottam, mondtam, oké, b..g, Te nyertél, akkor ne mossál, megvárjuk a férfit hozzá. És lőn, férfifelem felébredt, mosógépet megdöntötte, kifolyt belőle még egy kevés víz, és aztán fogta magát, és már mosott is. Gondolom, a mosógépem is nőnemű, és férfiember kellett neki a megdöntéshez. :-D Meg hát annyira intelligens a drága, hogy ha a belsejébe víz kerül, valami tálca jelzi, hogy mennyi, és bizonyos mennyiség után zárlatelkerülés miatt letilt. Lényeg, hogy végül működött. És kimosott.
Gyermekeim legnagyobb örömére ma mindenki hazaérkezett ebéd után. Én annyira nem örültem neki, mint ők, várt ránk egy (tor)túra a bőrgyógyászatra. Ami nem azért megpróbáltatás, mert bárki is viszolyogna tőle, hiszen ő az az orvos, aki akár a vasárnapi ebédasztalnál is abszolút megférne, olyannyira megszokott az arca is, a hangja is, mondhatnám, mint egy keresztapa.. Viszont épp ezért megpróbáltatás, mert olyannyira felszabadultan viselkednek a váróban is, és bent a rendelőben is, hogy már-már ciki. Mindenki egyszerre beszél, mutatja, hogy épp mi van rajta, és közben kéne figyelni, hogy tudjam, melyik mennyire erős szteroid, és mi után mi következik majd sorrendben, és melyiket hova kell kenni. Mert az egy dolog, hogy "szagról" megmondom, mi van benne, de nem árt betartani az instrukciókat. Azért megoldottuk. Távoztunk fejenként négy darab recepttel.... és az ígérettel, hogy most már tavaszig ez lesz az utolsó ilyen sz@r állapot. Hát, úgy legyen.
Hazaérkezés után villámgyorsan nekiálltam kaját gyártani, mert mindenki éhen akart halni. De, mintha csak Siva lennék, nagyon gyorsan elkészültem, és a korai vacsora, vagy akár kései ebéd közben mindenki mesélt, beszélt, miközben a kaja meg csak fogyott.. a pocakok meg megint nőttek. :-D
És ma örömöt szereztek nekem egy meglepetés-bejelentéssel. :-) Eddig titok volt, pedig már mondogatom egy ideje... Szóval a héten csak ma, és vasárnap kell egyedül aludnom. :-) Mert a fennmaradó időben szabadságon lesz a párom. :-) Ránk fér. :-)

2009. márc. 8.

pihenős, feltöltős

Ez a vasárnap úgy indult, hogy jól indult, és jó is lett belőle. :-) Eleve nem lehet rossz nap az, amikor már ébredés után egyszerre hajolunk puszit adni, és ugyanekkor a lábunknál felbukkan egy pajkos kópé arcú, nagy barna szemű Erik. :-) (aki a bűbájos Bűbáj boszija hatására persze, hogy felkönyörögte magát a galériára).
Délelőtt az olyan "apa mosdik, anya főz" hangulatban... igaz, inkább "apa kiporolja a számítógépet, anya főz" mondattal, de az együtt lenni jó-t azt nem írtuk át. És tényleg.. olyan hihetetlen nyugalom volt. Nem kapkodtunk, nem morogtunk, nem mérgelődtünk, mindenki tette a maga dolgát, a maga tempójában. És igaz, ebédidőre a konyha bomba sújtotta övezetté lett minősítve, de az ebéd is jó hangulatban telt. És ebéd után ráértem elpakolni.. Aztán délután a legkisebb királyfival, mint önként vállalkozóval elmentünk Budaörsre egy kábelt venni, oda, ahova azok járnak, akik nem hülyék (tehát ott volt a mi helyünk is, ez ugye evidens). Aztán miután Rolit sikeresen lebeszéltük a Mickey egeres goffrit gyártó goffrisütőről, én is kilegeltettem a szemem a különböző gyönyörűséges indukciós beépíthető főzőlapokon, és sokbar nyomással rendelkező csodakávéfőzőkön, és végül a kábel is meglett (persze a férfifelem előbb leellenőrizte ám az LCD tévé kínálatot), továbbmentünk elsőszülöttünk közelgő névnapjára ajándékot beszerezni. Hihetetlen, de tényleg, hogy időben tudtuk, hogy mit akarunk, és hol akarjuk, és még meg is vettük. Majd arról, hogy mi is ez, akkor beszámolok, amikor kiderül, hogy jól választottunk e, mert tény, hogy egészen mást kért.. Rolikám persze itt is elemében volt, már belépés előtt kiválasztotta a "Thomasos biciklit" a kirakatból. Jó ízlésű gyerek, nem is a legdrágábbat választotta, mert ez "csak" 18ezer.. :-D De azért természetesen a 90ezres akkumulátoros járgány sem volt elhanyagolható számára sem. És a felépített "kalózvár" előtt megmosolyogtatva mindenkit, kiáltott fel: "Kalózok, igen, irány a kincses sziget!" És közben lengette a kezében a nemlétező kardot. Persze, hogy mindenki mosolygott, aki hallotta.
De azért büszke is lehetek magunkra, és persze rá. Mert ott voltunk a gyerekparadicsomban, ahol minden volt tényleg, mi szem szájnak ingere, és eszébe sem jutott semmiért hisztizni, hogy bármit is vegyünk meg. Megbeszéltük, hogy most Patriknak veszünk ajándékot, megértette. Annyit próbált egyezkedni, hogy majd hadd játsszon a nagy dobozzal. :-D Ő úgy gondolta, amint hazaérünk. De aztán persze eszébe sem jutott. :-)
És isteni jó volt a naplementében hazaautózni, úgy, hogy még kicsit rá is csaltunk az útra.. hogy hosszabb legyen.. :-)
Itthon pedig még egy olyan jót beszélgettem Eszterrel... hogy meg is koronázta az amúgy is tökéletes napot.
Soha rosszabb vasárnapot, de tényleg.

És ugyan most csak így, és itt, de Boldog Névnapot kívánok a Zoltánoknak. :-)

2009. márc. 7.

Szombat

Már megint egy unalmas, egyedül töltött szombat este. Nem mintha az előző éjszakai rémület, és már csak olyan "féligalvás" után nem esne jól egy kis csend. De mondjuk kis csend már volt.
A szó szoros értelmében persze nem... mert még a tegnap éjjel befulladós, és még ma délelőtt is szörnyen csúnyán ugatva köhögős gyerekem sem alszik. Épp szétpakol és béget valamivel. O.o
De megpróbálok szép sorban haladni ezzel az igen korán kezdődött nappal. Már hajnali fél kettőkor nagyon ébernek kellett (volna) lenni, mikor arra a jól ismert köhögésre ébredtünk. Én valahogy lassabban eszméltem (szokás szerint), mint a párom, hogy aztán egy pillanat alatt talpra ugorjak, mert nem elég a gyerek, még ő is... ijedtében lett olyan szapora szívverése, és úgy leverte a víz, hogy komolyan elkezdtem félni attól, hogy talán infarktust kap? És pár percre elgondolkodtam azon is, hogy hogy oldanám meg, hogy a fulladós gyerek itthon, az apáért meg mentő jön. Nem tudnám, melyik ujjam harapjam meg.. szerencsére nem is kellett megtudnom. Roli fulladása sem "teljesedett ki", úgy, ahogy szokott, ami egyrészt nem baj, másrészt azzal járt, hogy még egész délelőtt "ugatott". Balázs 11-ig aludt, de nem nézett ki jól. Így aztán egész nap lestem aggódva, hogy jajj, mi lesz.. Végigrohantam a délelőttöt, hogy beszerezzek valami köptetőt, mert persze ahhoz pont nincs receptem, ami kéne, bevásároljak, és ebéd is legyen minél előbb, mert aztán menni kell a könyvtárba 1-re. Még egy gyors telefon is belefért azért rohanásba, aztán, míg a sütőben sült a krumpli, addig megmoshattam a hajam. A könyvtári felolvasás jó volt, csak hosszúsága miatt kissé unalmas, meg kicsit tömény is ennyi Benedek Elek mesét hallgatni egymás után. :-)
A délután további része nyugodtan telt, mostam, pakoltam, meg ilyenek. Estére igen komoly szélvihar kerekedett, nem is voltam túl nyugodt a gondolattól, hogy itt maradok egyedül a fiúkkal, mert ki nem állhatom, ha áramszünet van (nem volt) , mert ők félnek... és nehéz úgy gyertyát keresni, gyufát keresni, hogy közben még meg is kéne őket nyugtatni.
Aztán este kicsit sikerült magamba zuhannom, miközben ültem a gép előtt, és baromira nem tudtam mit kezdeni magammal, közben hallgattam a három ebadta kölyköm folyamatos vitáját, hogy ki miért nem kártyázik a másikkal, vagy miért nem kapcsolják át a tévét, vagy miért nem ő játszhat a számítógépen. És elkezdtem "kicsit utálni" azokat, akikről biztosan tudtam, hogy most épp jóízűen beszélgetnek, vagy épp egy várva várt találkozón vannak. És odáig jutottam az önsajnálatban, hogy elkezdtem írni ezt a postot. Aztán félbehagytam, hogy ne legyen sem indulatos, sem önsajnáló, sem önző. Mert senki nem tehet arról, hogy az én férjem éjjel dolgozik. Ez a mi életünk, mi választottuk. Az, hogy épp azért ez volt a választás, hogy több legyen a bevétel, az más kérdés.
Végül azért egy bűbájos Bűbáj nézéssel megvigasztaltam háborgó lelkem.