Egy nap

Néha előfordul velem, hogy bemegyek pihenni a munkahelyemre. Na jó, túl sűrűn nem, főleg mostanában, amikor szezonváltás van, úgyhogy van mit pakolni bőségesen. Igaz, lenne is kedvem már felgyújtani minden egyes ruhadarabot itthon is, de már látom a fényt az alagút végén, úgyhogy kitartok. De az például majdnem minden reggeles műszakomnál úgy zajlik, hogy az első fél órában kipihenem az itthoni reggelt.
Azért nem egyszerű három gyereket, két kutyát meg még magamat is útnak indítani. Ja, nem, a kuttyok maradni szoktak, nekik csak egészségügyi körök vannak, még szigorúan csak külön, és nem is egy helyen, csak hogy ne legyen egyszerű, meg enni kapnak. Freddy nagyon szeretne játszani is reggelente, bepróbálkozik minden létező dologgal, amit csak lát, de sajna arra nincs időm. Semmi extra nincs az egészben egyébként, és tudom, hogy a legnagyobb hibát azzal követem el, hogy még mindig este vagyok legény, akarom mondani leány, reggel meg majdnem hét óra van, mire kirugdalom magam a takaró alól. De háromnegyed héttől fél kilencig erőltetett menetben nyomom... A napokban azon is gondolkodtam, hogy mennyire Szabóné-s vajon, amit csinálok? Merthogy onnantól, hogy felkelek, minden perc és mozdulat meg van komponálva. Abszolút átgondolva készítem a fiúknak a tízórait a suliba, közben főzök egy adag kávét. Amíg a kutyák pisilnek, addig én is megiszom a saját kávémat. Aztán amíg Rolandot noszogatom, hogy ugyan térjen már magához, mert sietni kéne, addig összepakolok, mindig épp ott, amerre járok, és bepakolom a saját hátizsákomba a kávéadagomat, a könyvemet, a pénztárcamat. Mindeközben folyamatosan jár az agyam, mit is kell még elintézni, vagy épp mi lesz délután, van e valami, amit elő kell készíteni hozzá. (mondjuk, amikor először voltak ezek a jó idők, akkor még reggel beprogramoztam a mosógépet, hogy mire hazaérek, csak teregetnem kelljen) És természetesen minden harmadik percben szólok Rolandnak, egyre ingerültebben, hogy készülődjön, öltözzön, igyekezzen. Minden ötödik percben rendre utasítom Freddy-t, közlöm vele, hogy "Helyedre", és már rohan is, elvetődik a kutyakosárban, és büszke bulldog-pofával várja a dicséretet. Hogy aztán az "okos" dicséret utáni második percben újra osonjon utánam. :D Mire nyolckor elindulunk az oviba (plusz minusz öt-tíz perc) már rendesen ki van kalkulálva, hogy abban a tíz percben, amire még hazatérek munkába indulás előtt, mit fogok csinálni. A héten felmostam még indulás előtt, úgyhogy mielőtt oviba mentünk, még gyorsan felpakoltam a székeket. Épp belefért amíg Roland felvette a kabátját.
Amikor már mindent megkomponáltam, és bezárom magam után az ajtót, akkor még úton a munkahelyem felé fél úton azon töprengek, hogy vajon kikapcsoltam e a kávéfőzőt, meg vajon meddig hagyja Freddy aludni Balázst. Úgyhogy pont jókor érek oda nyitni ahhoz, hogy addigra már nagyon komolyan szükségem legyen egy fél óra szusszanásra. Kinyitok, iszok egy kávét, megírom az sms-eket, amiket esetleg írni akarok, aztán átmegyek a pékségbe a reggelimért. És végre, reggeli közben leülök. Na persze csak látszólag nem csinálok semmit, mert addigra már fejben épp azt tervezem, mit hogy és hova fogok pakolni, hogy normálisan el is férjen, meg ha lehet, akkor a lehető legkevesebb átpakolással járjon (ez általában esélytelen)
A következő három órában átállok cumiboltos üzemmódba, hogy aztán a munkaidő utolsó fél órájában már azt kezdjem el tervezni magamban, hogy itthon mit hogyan fogok csinálni.
Aztán itthon meg semmi sem úgy van, mert ilyenkorra Szabóné átvedlik Diussá, aki simán talál magának okot és indokot a lógásra, egyrészt, mert minden megvár, másrészt, mert egy lusta dög vagyok, ha olyan kedvem van.

Hogy ezt miért is meséltem el, arról halvány fogalmam sincs, mert nincs is benne semmi érdekes. :D De már mindegy. :)