12

12 évvel ezelőtt még azzal a nevemmel mentem az anyakönyvvezető elé, ami a születési anyakönyvemben szerepel. És aztán egy másik névvel jöttem ki. :) Már akkor is nagyon szerettem az új nevemet, sokkal jobban szerettem, mint a régit valaha is.
Az azóta eltelt 12 évben két egyforma vezetéknévből sokkal több lett. Család lettünk.
Nem mindig volt fenékig tejfel az életünk, hihetetlen mélységeket is átéltünk ez alatt az idő alatt külön-külön is, együtt is, magunkért is, és egymásért is.
12 évvel ezelőtt csak azt tudtam, szeretem őt. Ma már azt is tudom, mit jelent őt szeretni. Ma már ismerem minden rezdülését, tudom az arckifejezéseiből, hogy mit gondol. Ennek ő nem örül túlságosan, nem az az ember, aki szereti, ha valaki ennyire ismeri. :) De miután Ő pont ennyire ismer engem, így aztán kénytelen ezt elviselni.
12 évvel ezelőtt Isten szent színe előtt fogadtuk, hogy "Holtomiglan, holtáiglan, mindenféle bajában.."
Tudom, hogy ma is megfogadnánk ugyanúgy, ha szükség lenne rá. De nincs rá szükség többé, kitart ez addig, amíg csak élünk.
Nem tudom, mit mondhatnék neki 12 év után, amit még nem tud. Mondjam el, hogy mennyire szeretem őt? Hiszen tudja. Mondjam el, hogy mennyire tiszteletem őt? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy mennyi mindenben nézek fel rá? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy nélküle sokkal kevesebb, de mindenképpen másvalaki lennék? Ezt is tudja.
Amit talán még sosem mondtam neki, az egyetlen dolog. Életem legcsodásabb 12 éve volt ez, minden baj és nehézség ellenére is. A legnagyobb csodákat éltük át együtt.
Érdekes, hogy pont most hagy cserben az "írói vénám". Képtelen vagyok igazán jól leírni, amit érzek. Nem találok szavakat rá, mert talán nincsenek is.
Így aztán csak ennyit tudok neki írni: 
Köszönöm Neked az elmúlt 12 év végtelen szeretetét, türelmét, kitartását, támogatását, barátságát. 
Nagyon-nagyon szeretlek. :)