De jó lesz

Már csak egyet kell aludnom, és aztán már csak egyet kell dolgoznom, hogy aztán kilenc napig itthon legyek. Kilenc. El sem hiszem. :) De amúgy igen, mert már én is aláírtam a szabimat, meg a főnököm is, úgyhogy már egészen tuti.
Az is tuti, hogy legalább egy napot lógni fogok, és semmit sem csinálni. Vissza fogok feküdni reggel, és még alszom majd egy kicsit. Aztán majd felkelek, hogy újra visszafeküdhessek csak úgy nézni a plafont (izé, a galéria alját). :) Nagyszabású tervek ezek, kérem. :)
Lesz azért dolgom is, meg program is akad, mivel jövő héten farsangolunk, szinte non-stop. :) De ettől még jó lesz ez. :)
És most gyorsan megyek is, és lealszom azt az egyet... :) És ha nem is így, de hasonlóképpen fogok ébredni holnap reggel.. akarom mondani hajnalban.

Hétfő

Na ugye hogy a napsütés csodákra is képes. Nálam legalábbis mindenképpen. Ó, ha most március lenne már, egészen bizakodó lennék.. mondjuk én bevallom így is abban reménykedem, hogy az idén mégiscsak megússzuk a telet, és valahogy kitombolja magát Amerikában, és ide már nem ér el. :) De persze ha nem így lesz, az sem gond, csak mégis.. ez a mai napsütés ez olyan igazi gyógyír volt mindenre. :) Annyira jólesett, hogy egészen jókedvem kerekedett tőle.
Meg attól is, hogy
-felébredtem hajnali ötkor, és visszaaludhattam még egy kicsit
-negyed kilencre már a bevásárláson is túl voltam
-beszéltem egy kicsit Eszterrel telefonon (ezer éve nem...)
-kimostam a függönyöket, és visszaraktam őket a helyükre
-elraktam az adventi díszeket
-felporszívóztam
-felmostam
-felráztam Balázs párnáit, és magamban azon mosolyogtam, hogy majd este biztos örülni fog neki, amikor lefekszik
-egy csomó mindent meg tudtam csinálni bent a munkahelyemen
-nem fáztam


Mondhatjuk, hogy ez egy igazán jó kis hétfő volt. :) És majd azon leszek, hogy ilyen legyen a kedd is, meg a szerda is, meg a csütörtök is, meg a péntek is...

Idei utolsó

Azt gondoltam, hogy én ma egészen biztosan nem fogom megvárni az éjfélt, mert nagyon régen volt már az a hajnali négy óra pár perc, amikor keltem. Ráadásul nagyon nem volt egyszerű napom, de azzal a jóleső érzéssel jöttem el, hogy kész van, megcsináltam mindent. És ezért a jóleső érzésért megérte az az enyhe pánikroham is fél tizenegy tájban, amikor azt gondoltam, hogy "úristen, nem fog menni.."
Az idei évünkre tökéletesen jellemző módon Balázs és én jöttünk el ma utoljára a munkahelyünkről. Tökéletes csend volt mindenhol, rend.. meg mi ketten bandukoltunk kifelé. :) Nem mondom, hogy jövőre ez másképp lesz, mert mindketten elég kötelességtudóak vagyunk ahhoz, hogy bármikor, amikor így adódik, akkor ugyanígy lesz. :)
Azon túl még, amit itt egész évben elmondtam és leírtam már nem nagyon maradt semmi, ami még elmondható erről az évről. Ugyan vannak dolgok, amik nélkül nagyon is jól meglettem volna, de igazából sose rosszabbat ennél. Ha jobb adódik, annak persze örülnék. :)
De erről úgyis mindig értesültök majd.
Jövőre ugyanígy folytatódik minden. :)

Olyan fura

valami. Nem tudom elmagyarázni szerintem, mert még magamnak sem tudom megmagyarázni. Kicsit olyan érzés, mintha valami bajom lenne. Kicsit fáj a fejem, kicsit a nyakam, nem jó a gyomrom sem, de igazából nem tudnám erre fogni. Mégis olyan rossz valami. Vagy legalábbis nem komfortos, egyáltalán. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán már megint valami történni fog? De remélem nem... és különben is megérzések terén Balázs sokkal inkább otthon van már, mint én. (csak ő sosem mondja el)
Mióta megbeszéltem magammal, hogy oda kéne figyelnem, nem kéne híznom sem, meg teljesen elpunnyadnom sem, azóta lebegnek a szemem előtt a
hólabdák

fotó innen

meg gondolkodom rajta, hogy a nem is olyan nagyon régen beszerzett kókuszos pudingporral mit is lehetne kezdeni. Most ott tartok, hogy háztartási kekszre kerülne egy adag csokipudingos krém, megint egy sor keksz, erre a kókuszos pudingos krém, és a tetejére még csoki. Na nem most. Vagy nem tudom.
Ugyanakkor ennék almakompótot is, meg még ki tudja minden jutott eszembe a napokban.
Lehet, hogy csak ezért vagyok ilyen fura.. komoly inzulinemelkedést okoztam magamnak gondolati síkon is. :)

Karácsonyra

A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem Ő.
Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett! De a Föld nagyon távol volt.
A gyermek a jászolban mégis meghallotta kívánságát. És a sok-sok más csillag között a kis csillagot is meglátta.
Ezután a következő történt: a kis fehér pont lassan kezdett kiválni a Tejútból, és süllyedt mélyebbre, egyre mélyebbre. Ahogy egyre ereszkedett, úgy lett mindig nagyobb és nagyobb. Már olyan nagy lett, mint egy kéz, öt sárga csóvaszerű nyúlvánnyal. Úgy nézett ki, mint egy igazi csillag. És ekkor nagy csöndben leereszkedett egészen az istállóig. Odacsücsült a jászol szélére, de kissé ijedtnek látszott. Mária, aki éppen aludt, csodálkozott, hogy egyszerre mégis milyen világos lett.
- Karácsony van - mondta a gyermek a csillagnak -, kívánhatsz valamit. Tudom, hogy van egy nagy kívánságod.
A kis csillag látta a gyermek arcát, amint éppen rámosolygott.
- Nincs semmi kívánságom - mondta a kis csillag, egyáltalán nem szerénységből. Valóban elfelejtette, amit korábban oly nagyon kívánt magának. - Egyet szeretnék csak - mondta ki végül. - Hadd maradjak itt, a közeledben, ahol téged láthatlak. Mindig melletted szeretnék lenni. Maradhatok?
- Igen - válaszolta a gyermek. - De csak úgy maradhatsz velem, ha elmész. El az emberekhez, akik itt laknak a Földön. S ha elmondod nekik, hogy láttál engem.
- Az emberek nem fogják megérteni az én nyelvemet, s nem fognak hinni nekem - mondta a kis csillag. - És ... hogyan jutok el hozzájuk? Mind a házukban vannak. Az ajtók zárva, s olyan hideg van.
- Épp azért, mert hideg van, neked kell odamenned és felmelegítened őket. Az ajtók? Én magam fogom azokat kinyitni. Én is ott leszek azoknál az embereknél, akikhez te elmész.
A kis csillag hallgatott. Még kisebbnek érezte magát, mint korábban.
Amikor a gyermek látta, hogy a csillag szomorú, rámosolygott:
- Ha rászánod magad, ajándékozok neked valamit. Minthogy öt csillag-ágad van, öt dologgal ajándékozlak meg téged. Ahova elmész, ott mindig világos lesz. Az emberek meg fogják érteni beszédedet. Meg tudod majd érinteni a szívüket. A szomorúakat fel tudod majd vidítani, s végül a békétleneket ki tudod engesztelni.
- Megpróbálom! - mondta a kis csillag. Ahogy indulni készült, érezte, hogy a fényből, amely a gyermeket körülvette, egy kevés ő mellé is szegődött. Egy kevés a melegségből és az örömből s az ő békéjéből.
A istálló fölötti kis csillag továbbra is apró és fénytelen maradt, láthatatlanul vándorolt a Föld fölött. Vitt viszont egy titkot magával, amelyről a többi csillag semmit sem sejtett: rá mosolygott a gyermek, s őt küldte útra. Hitet adott neki, hogy miért, alig tudta felfogni.
Épp hogy elindult, egy kunyhóhoz ért. Egy öregasszonyt talált ott, az asztalra könyökölve. Alig vette észre, olyan sötét volt a házban.
- Jó estét! - köszönt a kis csillag. - Sötét van itt nálad. Bejöhetek?
- Nálam mindig sötét van - mondta az öregasszony. - Még akkor is, ha fényt gyújtok. Vak vagyok. De kerülj beljebb, akárki vagy is.
- Köszönöm - mondta a kis csillag, s leült az asztalhoz az asszony mellé. S amint ott ültek, a csillag elmesélte hosszú útját az égből, s azt, amit Betlehemben átélt. Olyan szépen mesélt, hogy az asszony azt mondta: - Mintha én is látnám a gyermeket a jászolban. De hát én vak vagyok, s a gyermek is messze van. Ha nálam maradsz, akkor világosabb lesz. Maradj nálam, akkor nem leszek annyira egyedül.
- Te már soha többé nem leszel egyedül - mondta a csillag. - A gyermek fénye most már mindig nálad marad! De milyen különös is ez a fény: csak akkor tudod megtartani, ha tovább ajándékozod.
- Értem - mondta az asszony.
Miután elbúcsúztak, az asszony bezárta kunyhója ajtaját, s elindult a mezőkön keresztül. Úgy ment, mint bárki, aki lát. Az úton előtte ott volt a fény. Az a fény, amit a világtalanok is látnak.
A kis csillag boldog volt. Még sok ajándékot kellett szétosztania, s a karácsonyestnek sem volt még vége. De nem ért a dolga végére. Még ma is ott vándorol a Föld fölött. Esténként a csillagos égen meg tudom neked mutatni, hogy valamikor hol volt. De hogy ma hol van, azt nem tudom. Azt viszont tudom, hogy azokhoz mind elmegy, akik kívánnak valamit. Az asszony azt kívánta, hogy csak annyira lásson, hogy útra tudjon kelni. De maga a kis csillag is, ma is még csupán egy kis fehér pont lenne az égen, ha nem lett volna egy nagy-nagy kívánsága.

Helyek...

... ahova a következő ötven (látjátok, fejlődőképes vagyok, még ötvenet saccolok magamnak) évben el szeretnék jutni. :)
A sorrend mindegy, jó lesz bárhogyan. :)

Central Park

Eiffel Torony

És még itt lenne pár kép, ha a blogger engedné, hogy megmutassam.. De nem engedi, úgyhogy majd egyszer.. ha meg nem, hát akkor nem. :)

Végre

Hú, de nagyon vártam a ma estét. Elfáradtam, kipurcantam, és már reggel óta arra vágyom csak, hogy mehessek aludni. :) Ehhez képest mondjuk nem vagyok teljesen százas, hogy még mindig itt ülök, ahelyett, hogy már lefeküdtem volna. Főleg, hogy a szemeim félig csukva. :)
A hétvégére van egy csomó tervem. Nem nagy dolgok, mert nagy dolgokhoz nincs se kedvem, se energiám, hanem sok pici. Amiből lehet, hogy alig valósul meg majd valami, mert lusta leszek hozzá, de majd meglátjuk.
Ami nem lesz meg, megvár.
Ami fontos, az meg úgyis meglesz.

Akarok egy ilyet:

Vagy egy ilyet:

A másodikat jobban. De biztos, hogy olyan ára van, amit már nem adnék érte.

Nem is gáz

Azt akarom ma elmesélni, hogy újra és újra döbbenek azon, hogy Ember és ember között mennyi különbség van. Meg hogy nem is vagyok én olyan gáz szülő, akármit is állítanak rólam mások. Mert én... ahhoz képest... nem is féltem agyon az én fiaimat, meg nem is akadok ki dolgokon.. ahhoz képest én egy tök elfogadó és toleráns szülő vagyok, aki igyekszik a gyerekeit is erre hangolni.
De közben rájöttem, hogy minden bizonnyal az most amúgy is az a hét, amikor a szülők kilencvenkilenc százaléka rádöbben ilyesmire, és simán lehet, hogy másokat meg én döbbentem le akkor, amikor elkezdem elengedni az ötödikesem kezét, mert ő már felsős. És mint ilyentől, lassacskán elvárható az önállóság. Leginkább iskola-fronton. Mert amúgy az olyan, mint az én munkám. Nekem is el kell számolnom a dolgaimmal, meg neki is. Az én lelkiismeretem akkor tiszta, ha mindent megtettem azért, hogy a munkámat a tőlem telhető legjobban végezzem, az övé meg gondolom attól, hogy ugyanezt teszi.
És amúgy meg a falnak megyek azoktól a kérdésektől, hogy tudjuk e már biztosra, hova megy Patrik középiskolába? Hát nem, nem tudjuk. Illetve, az apja egészen biztos benne, hogy hova megy. De szerintem nem oda fog, mert mindenki lebeszél róla. Amúgy meg továbbra is úgy gondolom, nincs most jó döntés. De valamit majd választani kell.
Mondjuk én részemről ilyeneket választanék, hogy

forrás

vagy

Hétfő...

Nincsenek jó híreim a holnapi nappal kapcsolatban. Saját, külön bejáratú és beépített előrejelző készülékem ugyanis azt jelzi, hogy tényleg jön a rossz idő. Minden csontom fáj, és minden izmom külön is görcsöl. Ott is vannak izmaim, ahol amúgy nem is sejtettem. :D  Szóval, mi - biztos, ami biztos- alapon itthon maradunk. Amúgy sem nagyon volt ötletünk hova menni, és abban a bizonyos viharban is épp úton voltunk, úgyhogy annyira nem vágyunk ilyesmit újra átélni. Hasonlót sem.

Amúgy ma megint gondolkodtam egy kicsit azon, hogy mennyire átértékelődik az emberben az ilyen négynapos hétvége. Ami nálunk szóba sem jön. Ez nem baj egyébként, mert majd nekünk le sem kell dolgozni (:P), viszont teljes megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy minden zárva van. A gyógyszertár, a posta, a dohányboltok (na, nem kell örülni, azért találtam olyat, ami nyitva tart), mintha kihalt volna minden. Az után főleg abszolút döbbenet volt, hogy nálunk odabent csúcsra járatva dolgozott mindenhol mindenki. Egy napig lesz zárva minden, de ettől még.. szerdán majd ugyanúgy enni fog mindenki, mint mondjuk ma. És szerdán majd szeretne friss árut vásárolni. Na, ehhez kellett ma szorgos hangyaként tevékenykedni mindenkinek. Azok után meg, ahonnan kijöttem, valami valószínűtlen volt ez, hogy minden zárva van. Na mindegy, igazából semmi lényeges nem maradt le nálunk sem.

Van még egy csomó minden más is, amit idebent formálok még magamban, mert sem kimondani, sem megfogalmazni nem tudok. Fura, mert nem nagyon szoktam habozni, ha valamiről a véleményemet kell kialakítanom, általában hallgatok az első intuíciómra, mert nem szokott becsapni. Most lehet, hogy csak azért várok még, mert az elsőt nem akarom elhinni, tudomásul venni, és azt várom, hogy végül majd máshogy alakul. Vagy nem alakul sehogy, az is előfordulhat. Ahogy bármi.

És akkor még valami... a múlt heti nagy csillaghullós éjszakán sikerült nekem is látnom két hullócsillagot is. Mivel épp előtte napokban kezdett megfogalmazódni magamban egy cél (vagy leginkább láttam magam előtt valamit), hát kívántam is magamnak. Elérem, megcsinálom, mert szeretném. :) A kívánságom meg segít benne majd. Meg a kitartásom, az akaratom, és még nem is tudom mim.. De ez mindegy is, mert majd amikor ott tartok, akkor fogom csak elmesélni.

Ezek közül meg valamelyik kell nekem. Legalább egy valami...

forrás: pinterest

Nevetős-örülős-boldog

Szerintem meg sem érdemeltem, főleg, hogy még öt nap múlva lesz csak a szülinapom, és így aztán végül is előre iszunk a medve bőrére... mégis kaptam ma valamit. Így, előre.. mert ma hozta a futár, míg én dolgozni voltam. Így aztán, mikor értem jött Balázs, Patrik felhívott. És csengett az új telefonom. Azért az leírhatatlan volt ám... :)

Okos, csajos, és naggggyon örülök neki. Nem tudom még most letörölni a mosolyt az arcomról miatta. Amúgy egyelőre kicsit okosabb, mint én, de a hét hátralévő részében már szabadságon leszek, és szentül megfogadtam, hogy mire eljön az a bizonyos vasárnap, addigra minimum egálban leszünk a telefonom és én okosságban. :)
Őrületesen tetszik. Mindene, ahogy van.
A hátuljába meg egyenesen beleszerettem az első pillantásra, és majdnem meg is sértődtem rajta, hogy kapott egy szilikontokot. Jó, hát értem én, hogy vigyázni kell rá, de csak ki fogok találni valamit, hogy legyen ezen a szilikontokon is ilyen, mint az eredetin.

Szóval, szavam sincs.. csak vigyorgok, és örülök. :) És mondjon bárki bármit.. én nagyon élvezem ezeket a kütyüket. Fantasztikus, hogy elfér a zsebemben az egész világ. :) 

Tudok ám élni

Hát.. hogyismondjam el... az a helyzet, hogy ebben a zűrzavaros hétben, amikor azt hittük a keddre, hogy péntek, és a szerdára, hogy vasárnap, és ma, csütörtökön megint hétfő van van egy csudaklassz dolog. :) Mindegy minek nevezzük, hétfőnek, vagy rendesen a nevén, csütörtöknek, én ma voltam a héten utoljára dolgozni. :) Holnap anyák napjára vagyok hivatalos a legszebbbarnaszemű, legcsibészebb fiamhoz, és ugyan volt egy olyan verzió is, hogy ha minden kötél szakad, akkor műszakot kell cserélnem, de végül mégis eljöhettem szabira. Üröm az örömben, hogy éppen holnap együtt mentünk volna Balázzsal, de azért valahogy majd csak túlélem ezt is. Kár, hogy nem délelőttös, mert mégis jobban esne a háromnapos hétvége, ha legalább kettő és felet együtt töltenénk.
És hogy mi mindent tervezek? Hát konkrétan láblógatást. Úgy reggeltől estig. Meg ilyesmiket.

Eredetileg itt volt

Eredetileg itt volt

Eredetileg itt volt

Najó, azért egy kis szekrénypakolás bele kéne, hogy férjen.. de majd meglátjuk. :)

Álmodj

hintát,

homokozót..

Álmodj rétet,

kis patakot.

Bármelyik jöhet álmomban. Máris... :) És akkor sem fogok megsértődni, ha akármelyik is valóra válik. 

Díjat kaptam, lájf

Amikor majd szépen sorban letisztáztam magamban az összes furábbnál furább gondolatomat, akkor fog idekerülni, hogy aztán majd Ti is (akik még addig kitartotok) együtt gondoljátok tovább velem. Addig nem, mert nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy valamit félreérthetően írok le, vagy nem elégszer vizsgáltam át magamban, hogy azzal a tökéletes meggyőződéssel adjam tovább, amit érzek is vele kapcsolatban. Semmi titkos dolog egyébként, továbbra sem tervezek szülni sem többet (pedig már megint egy csomóan akarják belém beszélni), és nem is történt semmi kirívó, csak épp mindig van valami agyalnivaló. Még amíg van agyam hozzá. Mert azért az hanyatlik ám rendesen. Olyanokon kell gondolkodnom, hogy mennyi is kilencszer kilenc. A matektanárom elég csúnyán nézne rám, az biztos. :)
Kaptam ma egy kedves és nagyon helyes díjat. Mesélőtől (akinek sajnos nem tudom a keresztnevét, mondjuk nem is ildomos nevén nevezni valakit, aki nicknevet használ...), mégpedig azért, mert szeret velem együtt gondolkodni. :) Itt is köszönöm szépen neki, kellemes meglepetés volt. :)

Szabályok:
1.  Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3.  Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról

A kiválasztás, mint mindig, most sem könnyű. Mert kiválasztani épp négyet a sok kedvenc közül, akik nem is annyira kedvencek, mint inkább az életem részei, hiszen nap mint nap bekukkantok hozzájuk. Ilyenformán akár mindenkié is lehetne, de nem akarok szabályszegő lenni. Igyekeztem azt is figyelni, hogy ne adjam olyannak, aki mástól is megkapta már. :) (hát ez vagy összejött, vagy nem) Akik kapják, valamiért mindig inspirálnak engem, megmosolyogtatnak, feltöltenek, és jó náluk lenni.
Ők pedig:
1. Dominika
2. Kovtama
3. Timi
4. Lili (akinél külön kiemelném, hogy Ő az a blogger, aki a legtöbbször bőgetett meg, és Ő az a blogger is, akinél a legtöbbször röhögtem féktelenül)

Most még gyorsan elmondom náluk is, hogy ők is tudjanak örülni, és már el is teszem magam holnapra.

Az én napom...

Nem is tudom hol kezdjem, vagy hogy kezdjem... Olyan hihetetlenül jó napom volt ma, hogy nehéz is szavakba öntenem. Sima, átlagos pénteknek indult, illetve kicsit többnek az átlagosnál, merthogy dolgozni még ma sem mentem. :) Fodrászhoz viszont igen, és már ez nagyon jó volt, végre megint kiritkították a felesleget (úgy a felét), úgyhogy most jó nekem..
Onnan jöttem haza, amikor már egy boríték várt otthon, rajta az én nevemmel. Kibontottam, és a szám is tátva maradt, széles mosolyra húzódott. Andi lepett meg egy textilből készült kis tálkával, amiben egy finom eperillatú teafilter is érkezett. (holnap fotózni is fogom, és megmutatom) Nagyon szép, és nagyon örülök neki,  olyan jó ránézni. Köszönöm szépen Andi. :)
Aztán kicsivel később megint jött a postás (többen is járnak hozzánk), és megint nekem hozott levelet. Itt már tudtam a feladóról, hogy mi lesz a borítékban, de ettől még nem kisebbedett az izgalmam, míg kihámoztam.. Adri jóvoltából (és a férje jóvoltából is) most már nekem is van ilyen karkötőm:

Mióta csak megérkezett, a kezemen van, és máris szeretem nagyon. :) Nagyon köszönöm Adri az utánajárást, és a lebonyolítást is, nagyon nagy örömet szereztél nekem. 

És ezzel még nem volt vége. Tegnap az egyik helyi adok-veszek csoportban a fb-on egy ismerősöm telenoros alapkészüléket keresett 1-2ezer forintért. Írtunk neki, hogy nekünk van, de olyan hülyén éreztem volna magam 2 ezer forintot elkérni, meg amúgy is tudtam, hogy ez a lány nagyon szépen varr, így írtam neki, hogy mit szólna egy cseréhez? Írta, hogy persze, mit szeretnék. Emlékezett rá, hogy tetszett nekem egy táska nagyon, kérdezte, egy olyan jó lesz ez? Jó bizony..(bár én sokalltam ezt cserébe) Tegnap odaadtuk a telefont, mondtam, hogy ő ráér varrni, nehogy kapkodjon vele... Erre ma délután hív a férje, hogy meghozta a táskát. 

(az enyém nem pont ilyen, de majdnem)

Élőben még sokkal szebb ennél, és holnap remélem készül kép erről is, mert ez csak nagyon hasonló az enyémhez. :) (és a karkötőt is megörökítjük majd a kezemen)

Szóval.. ma elhalmoztak engem mindenféle szépséggel, és ettől nagyon jó napom lett. Még az egész napos eső és fejfájás ellenére is. (és a takarítás is kész) 

Ilyenkor egészen biztos vagyok abban, hogy milyen sok nagyszerű ember van a világon, és mindig sajnálom, akik nem találkoznak ezekkel az emberekkel. :)

Normális?

Lassan lecsökken bennem a saját magam és a ruhatáram körüli hercehurca. Már csak azért is, mert ma kaptam egy szabadidőruhát. Igaz, a rózsaszín-fekete kombináció erősen átalakult, és épp zöld-szürkében jelent meg nálam, de mivel rózsaszín nem volt, meg fekete sem, így ez volt az, amivel megalkudtam. :) 

Élőben azért szebb zöld ám. :)

De hogy ne maradjak gondolkodnivaló nélkül, ma ránéztem a sötétítőfüggönyre, hogy milyen uncsi már... :D Ez semmi jót nem jelent, hogy én ilyenre gondoltam, mert rögtön be is ugrott, hogy most valami csíkos kéne. Olyan amúgy még sosem volt. Színben volt már kék-sárga, meg egészen élénk sárga is, most épp narancsszínű van. Ez a narancsos vonal akár maradhat is, de a mostani mintás helyett tök jó lenne valami csíkos. Mondjuk narancs-citrom- és valami erős bordó, vagy ilyesmi színekből. Na persze ilyet sehol nem fogok találni, ezt már most tudom. 

A másik ilyenem a kanapé. Merthogy azt bizony egy kicsit lelaktuk. Első körben lecserélném.. de aztán rájöttem, hogy ahhoz túl jól illik ide a mérete is, meg már megszoktuk, és kényelmes. Úgyhogy át kéne huzatni. Na de hogy milyenre, azt nem tudom.. Meg azt sem, hogy ki fogja megcsinálni. 

Azt hiszem, nem lesz olyan nagy baj, ha lejár majd a szabim, és nem érek rá ilyenekre.. 

A stílus maga az ember

Egy pár napja kattogok ezen a témán. És jó párszor sikerült is felhúznom magam vele, merthogy alapvetően igazat adnék ennek a mondásnak, de azért mégsem. Már csak azért sem, mert amúgy a lényeg nem látszik kívülről senkin.. de ez nem igaz. Mert látszik. Minden kiegyensúlyozott, boldog, elégedett emberről messzire sugárzik, hogy az. Az arcáról is, és az öltözködéséről is, meg úgy egyáltalán a teljes valója olyan, akire jó ránézni. Ha pedig ezt hiszem, akkor hát bizony én.. valahol a sor végén kullogtam, amikor a stílusérzéket osztogatták. Mondjuk csak magammal kapcsolatban vagyok kicsit defektes, azt hiszem legalábbis, hogy úgy egyébként nincs velem nagy baj.
Nézegettem a szekrényemet is, ami tele van ruhával, mégsem tudok soha felöltözni normálisan. Mert a felsőimhez nem passzolnak a nadrágjaim, és fordítva. A cipőkről meg ne is tegyünk említést.. mert ugyan szeretem a cipőket, meg van is egy pár, de kétfélét (hármat) lehet látni rajtam. A töklapos talpú csizmámat, és a sportcipőmet (meg a papucsomat). Ezek meg aztán eléggé kimerítik azt a fogalmat, ami passzol hozzájuk.
És akkor még vehetjük az egyéb kiegészítőket. Sálam nincs, mert utálom. Sapkám szintén nincs, mert szintén utálom (meg még süket is vagyok sapkában). Kesztyűt a gyerekektől szoktam nyúlni egyet, ha nagyon hideg van, mert minden fázósságom ellenére a kesztyűt sem viselem el a kezemen. Táskám van kettő, az egyik fekete, a másik bordó, és virágos. De ezek sem passzolnak mindenhez.
Mondjuk még ha ezekből több is lenne, hát akkor sem tudnék vele mit kezdeni, mert soha senkitől nem láttam premier plánban, hogy hogy is kell. Így aztán halálosan béna vagyok sálkötésben, meg sapkahordásban is, jobb is, hogy nincs.
Na és akkor van még ez a testképzavar-félém.. miszerint én azt hiszem, magasabbnak gondolom magam, mint amekkora vagyok, legalábbis ezt bizonyítja, hogy rendszerint elcsodálkozom, hogy tényleg ennyire rövidek a lábaim?, mert én hosszabbra emlékszem.
Mindezt még rontja a megferdült gerincem és a púp a hátamon.. meg a bokasüllyedéssel kísért hatalmas lúdtalpam. Ez így együtt már egy rakás gátlást eredményezett, és még akkor is, mikor nagyon tetszik valami, nagyon nehezen döntöm el, hogy kell e nekem, vagy nem. Aztán attól függ, mennyire akarom, megveszem.. és ott áll a szekrényben, mert nincs mihez felvennem.
Igazából a legnagyobb dilemmám az, hogy milyen is lenne az én igazi stílusom.. merthogy éppenséggel már lassan középkorúnak számítok, de én marhára nem érzem magam annak. Feszengek a szép ruhákban, és nem tudok járni magassarkúban. A legjobban sportcipőben és farmerben érzem magam, de az meg unalmas.
Szerintetek? Nektek van kialakult stílusotok, amihez ragaszkodtok?

A képen látszik az a középkorúság felé haladás.. minden ráncával együtt. :D  

Újracímezve

Tegnap este kigondoltam, hogy a ma esti bejegyzésnek valami nagyon jó kis örülős címet fogok adni, merthogy mától szabin vagyunk. A hab a tortán, hogy mindketten egyszerre. (és azt remélem, hogy ez nem ritka alkalom lesz az életünkben) A munkahelyünk jobban meglesz nélkülünk, mint a gyerekeink voltak az elmúlt pár hétben, úgyhogy én tegnap este, amikor fél tízkor végeztem, majdnem repültem kifelé, hogy véééégre. :) (és nem azért, mert annyira rossz ott dolgozni, sőőőt... de annyira jó itthon lenni)
Persze mióta tudom, hogy tényleg jöhetek én is, azóta háromszázötvenféle dolgot terveztem be az elkövetkező napokra, de szem előtt tartom azt is, hogy elsősorban pihenni kell, és feltöltődni mindenből, hogy aztán legyen erő és energia a továbbiakra is.
Szóval.. fél tízkor végeztem, Balázs jött értem, és mondta, hogy Rolinak hőemelkedése van. Nem vettem túl komolyan, mert mostanában panaszkodott pl. a fogára is, gondoltam lehet, hogy attól, mert még mikor negyed egykor elköszöntünk, semmi baja nem volt.
Ma reggel 38,5 lázzal ébredt. És igen fura zihálással, amiből kruppos roham nem lett, csak köhögött. Nem vészesen, de mélyebbről, mint egy első napos betegségnél megszokott. Kapott lázcsillapítót, amitől a láza le is ment. Orvoshoz most még nem rohantunk, mert fájni nem fáj semmije, jelen pillanatban igazolás sem kell, ahhoz meg most nem volt kedvem, hogy megkapjuk a szokásos "vírusos torok-szopogatós tabletta-sok meleg tea" triós jó tanácsokat. Jobban lett, úgyhogy elmentünk Tatabányára, mert a nyuszi hozott mekis kuponokat is (tudom, tudom... ), mára ütemeztük be, mint jó szabadságindító programot.
És ha már ott jártunk... hát... lett két új okostelefon is a családban. Ezzel aztán az okos készülékek száma jól megszaporodott, lassan simán lehetünk mi magunk buták, mint a föld, mert ezek a kütyük mindent megoldanak. Én nem bánom ezt egyáltalán, én voltam az, aki hetek óta könyörögtem Balázsnak, hogy vegye már meg végre, amikor vágyik rá, szeretné. Végre rászánta magát.. (és látva az örömét, jobban örülök, mint Ő).

 A másik nem az enyém lett... hanem Patriké. Aki ritkán kér bármit is, de nem is olyan régen előállt azzal, hogy ha majd nem kerül túl sokba, és nem okoz túl nagy gondot, akkor esetleg lecserélnénk e a telefonját egy olyanra, amivel lehet internetezni is? Túl sokba sem került, (pontosan semennyibe, csak egy aláírásomba) és túl nagy gondot sem okozott, így aztán ma megkapta. Nem az a fajta gyerek, aki könnyen kimutatja az érzelmeit, főleg most, mióta olyan fura lett saját magának is, mert hirtelen mindenhol keze van és lába, meg még a hangja is mutál, de egész délután vigyorgott, és örült.

Nem két perc volt az ügyintézés, így aztán mire végeztünk, Rolcsikám megint nem volt jól. Látszott a szemein is, hogy valami nem oké, és kezdett gyanúsan hallgatag is lenni, meg úgy egyáltalán. Itthon már újra lázas volt, ami a lázcsillapító ellenére is még feljebb ment. Amikor 39-et mértünk már, akkor fogtam, és a tabletta után még adtam neki egy adag nurofent is, amitől végre elindult lefelé. 

Nyűgösen, de már láztalanul aludt el. Továbbra sem fáj semmije, az orra folyik, mint egy klasszikus kruppos roham után, és amikor köhög (úgy háromóránként egyszer), akkor az jó mélyről jön. Meglátjuk mi lesz... remélem semmi. 

Ettől függetlenül jó itthon lenni. Nem úgy indult, ahogy terveztem, de majd ennél jobb lesz a folytatás. 

Húsvét

Azon soha semmi nem fog változtatni, hogy nem aszerint értékelem az embereket, hogy ki miben és hogyan hisz, vagy hogy milyen színű a bőre, melyik valláscsoporthoz tartozik, vagy akár melyik kisebbség része.
Mégis, időről időre felbukkannak kis apróságok, amik azért minden toleranciám ellenére is olyanok, amiket nehezen állok meg szó nélkül. Azért megállom, főleg ott, ahol tudom, hogy nem érdemes a véleményemet kifejteni. De milyen jó, hogy itt van ez a felület, ahol nem kell mérlegelnem, hogy megtehetem e, hogy elmondom, mert tudom, hogy megtehetem. Azt, hogy nem mindenki ért velem egyet, el tudom fogadni. Meg a bírálatokat is.. ha ésszerű és normális. (a számonkérést nem.. de ez már más tészta)
Szóval, a húsvét. Tudtommal a legnagyobb egyházi ünnep a húsvét. Amikor azt "ünnepeljük", hogy Jézus a pénteki keresztre feszítés után vasárnap feltámadt, és ezzel megváltotta minden ember bűnét, és győzelmet aratott a halál felett. Mindenki a saját hite, meggyőződése és beállítottsága alapján ünnepli ezt is. Van, aki az ezt megelőző időszakban szigorúan böjtöl negyven napig, van, aki csak nagypénteken, a keresztre feszítés napján teszi ezt. Én személy szerint sosem bírtam ki negyven napig hús nélkül (mert gyarló az ember), de azért nagypénteken igyekszem húsmentessé tenni az ételeimet. A feltámadásban feltétel nélkül hiszek, mint ahogy tökéletes meggyőződéssel tudom bármikor a "Hiszekegy"-et imádkozni annak ellenére, hogy nem volt ez mindig így, mert gyerekként semmit nem tudtam erről. Meg még annak ellenére is, hogy vannak olyan meggyőződéseim is, amik miatt Balázs szerint máglyán égnék, és nem is fér össze a kettő. Szerinte. Szerintem meg igen. :)
A húsvéthoz rengeteg népszokás is kapcsolódik, de ennek mindnek köze van az egyházi ünnephez. A húsvét hétfői locsolkodás a tisztaságot jelképezi, a víz tisztító erejét, de olyat is olvastam már, hogy a Jézus feltámadásának hírének örvendő asszonyokat is vízzel locsolták le, hogy lecsendesedjenek, és innen ered. A piros tojásnak is köze van Jézushoz, a piros szín a vért jelképezi, amit értünk áldozott. A húsvéti bárányt is értettem mindig, de ez a húsvéti nyúl valahogy sehogy sem akart nekem beleférni... és nagyon nem értettem, hogy mi köze van a nyúlnak ennek az egészhez? Igazából ezen évek óta gondolkodom, de csak ma, amikor sokadszorra láttam azt leírva, hogy "Boldog nyulat" néztem utána, hogy mi is van ezzel a húsvéti nyúllal.
Szóval, van egy olyan verzió, hogy a húsvét eredetileg a termékenység ünnepe, aminek segítségével szerették volna az emberek a bő termést, és a háziállatok szaporulatát kívánni. Így kötődik a nyúl a tojáshoz. Mivel a nyúl szapora állat, a tojás pedig magában hordozza az élet ígéretét. (forrás: wikipédia)
Van bennem egy kis rosszindulat, amikor azt gondolom, hogy ezek az emberek, akik ma Boldog nyulat kívántak egymásnak, erről sem, és Jézusról sem tudnak túl sokat. Gondoltam, hogy elmesélem nekik, de aztán mégsem tettem. Mert végül is, rosszat nem kívántak egymásnak.. csak nem a legjobban fejezték ki. :)

Jól kifejezni én sem biztos, hogy tudom saját kútfőből, úgyhogy kölcsönzök egy verset ehhez Reviczky Gyulától.

Reviczky Gyula: Husvét


Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!

Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!

Purple Day

Nem a napján írok róla, mert késő este, amikor én jövök, és írok, addigra pont vége lesz. Így aztán én ma este mesélek erről, hogy holnap, amikor Ti felébredtek, és éppen azon gondolkodtok, mit is vegyetek fel, amiben fázni sem fogtok, de mégsem lesz már olyan komor télies. Valamit, amitől lesz egy kis plusz töltete a napnak. Amiről, ha máson is látni fogod, tudod majd, hogy egy cél vezérel vele még akkor is, ha sosem váltottak és nem is fogtok egy szót sem.
Szóval, ma keressetek valamit a szekrényben, gardróbban, (vagy ahogy hívják nálatok) valamit, ami lila. Lehet ez garbó, vagy felső,kardigán, blúz, de akár nadrág vagy harisnya is,  de ha nincs semmi, hát egy szalag is megteszi. A lényeg a lilán van. Viseld ma egész nap a levendula színét, és ezzel fejezd ki a világon élő mintegy 50 millió embernek, hogy nem félsz tőlük, és a betegségüktől, hogy elfogadod őket olyannak, amilyennek, és elhiszed, hogy nem mások, mint Te.
Olyan embereknek fogsz boldog perceket szerezni, akikről nem tudod, hogy betegek, és gyógyszert szednek. Fogalmad sincs róla, hogy hány és hány napot töltöttek rettegésben a rohamtól, a következményeitől, és attól, hogy mi lesz, ha megtudják róla, hogy ez a baja. Valószínűleg ezek az emberek most sem fognak odaállni eléd, és megköszönni, hogy szimpatizálsz velük, de ettől még Te legyél büszke rá, ha a lila színt azért viseled, mert tényleg együtt érzel.
Az árnyékban élők közül egyként én előre is megköszönöm a gesztust mindannyiótoknak, akik majd holnap valami lilát fognak viselni, ahogy én is. Ha megkérdezik, mondd el. Ha rád mosolyognak miatta cinkosan, kicsit könnyes-riadt szemekkel, mosolyogj vissza bátorítóan.
A világ holnap egy kislánynak köszönhetően lilába öltözik. A világ holnap tudni fogja, hogy mit jelent egy neurológiai kórképpel együtt élni, ami a világ minden tudománya és fejlettsége ellenére gyógyíthatatlan betegség. De a világ holnap azt is tudni fogja, hogy ezek az emberek lehetnek akárkik. Orvosok, tanítók, politikusok, színészek, egyszerű raktári munkások. És lehetnek gyerekek is. Értük, miattuk különösen fontos, hogy mindenki elfogadja ezt. Azért, hogy ők már ne az árnyékban éljenek. Merjék vállalni, és tudják, hogy nem bélyegzik meg őket.
Itt pedig.. a bejegyzés végén tegyétek meg, hogy megint felvállaljátok, hogy Ti is velünk voltatok. :)

Ugyan nem akarom elkiabálni, mert még messze van tőlem, de mégsem bírom ki... Van egy hihetetlenül kedves és figyelmes olvasóm, Adri, aki a múltkori képes bejegyzés után írt nekem, és már meg is vette nekem a lila epilepszia karkötőt. Április elején érkezik hozzám minden remény szerint, és onnantól mindig a kezemen lesz. Ezúton is köszönöm Neked, Adri, holnap rád még egy kis külön hálával is gondolni fogok. 

Semmi szükség rájuk

Mégis napról napra azon kapom magam, hogy azt tervezgetem, hol és hogyan fogom beszerezni ezeket, mert minden haszontalanságuk és kihasználatlanságuk miatt azért szeretném...

Hát majd szép sorban....
De most mindenekelőtt erre vágyom: