Se füle, se farka...

Lehet, hogy tényleg nem kéne Megasztárt néznem. Ma este megnéztem a tegnapi párbaj napot. Idáig ezzel még semmi baj nem is lenne, én bajom, ha vevő vagyok ilyenekre. Na de, miközben néztem, és folytak néha a könnyeim (továbbra is egy szentimentális izé vagyok, vállalom) azon kaptam magam, hogy sóvárgó irigységgel nézem azokat az énekespalántákat, akiket az apukájuk is várt a színfalak mögött. Aztán amikor valamelyik apukától azt hallottam, hogy "nem baj, nekünk akkor is Te vagy a legjobb", valami nagyot koppant bennem.
Végiggondoltam hirtelen sok-sok férfiembert az életemben, akik így vagy úgy szerettek, apaként, unokatestvérként, unokaként, barátként, szerelemként, vagy csak úgy akárhogy... Arra jutottam, hogy soha, egyik férfiember sem mondta még nekem, aki az életem része volt valahogyan, hogy valamiért is büszke lenne rám. Na oké, nincs is olyan túl sok minden, amiért akárki is büszke lehetne, na de na... hát csak találnánk valamit, ha nagyon keresnénk, nem?
Igazából nem is lenne ez egy cseppet sem fontos, ha nem úgy lennék "összerakva", ahogy. Nem tudom ezt az ahogy-ot megfogalmazni. De úgy érzem, hogy valahogy az egy komoly hiánycikk az életemben, hogy a férfiaknak nem tudok megfelelni annyira, hogy ki tudják mondani, büszkék rám.
Nem tudom mi lenne az, amivel ki tudnék törni ebből. A kitörés nem feltétlenül azt kéne, hogy jelentse, hogy csinálok valami világraszólót, amivel "kicsikarom" az elismerést, mert akár az is lehetne, hogy már nem is kéne ez.
Na, ez az a pont, ahol már bánom, hogy belementem a témába, mert kezd a magam számára is félelmetesen nagy hülyeségnek tűnni. De most már mindegy....ha leírtam, hát leírtam.