Amikor a kő legördül

Már tegnap este sem lehetett volna azt a bizonyos zabszemet elültetni, dacára mindenféle kertes-virágos bejegyzésnek, olyan ideges voltam, hogy majdnem a műkörmeimet is nekiálltam lerágni. Ezt ugyan nem tettem, de addig spannoltam magam, amíg fél kettőkor még sikerült az órát néznem alvás helyett. Mindenféléket ígértem az univerzumnak, az angyaloknak, meg mindenkinek, aki csak hallja, érzi, akármi, mindent magamra vállaltam (lehet, hogy ezt még megbánom... mert ugye vigyázz, mit kívánsz), csak a gyerekemet kímélje meg ettől a betegségtől.
Reggel aztán kellőképp kapkodósan indult minden, mire a három gyerek, a két kutya meg még én is sínre kerültem, hát nem volt egyszerű. Igénybe vettem telefonos segítséget is, mert gondoltam, az már aztán igazán meghaladja még az én képességeimet is, hogy háromnegyed órán belül legyalogoljak három kilométert, sorba álljak a gyerekorvosnál beutaló-csere miatt, és még oda is érjek dolgozni. De szerencsém volt, a segítség megérkezett, és így aztán belefért az a csere, és el sem késtem.
Kellőképp fel voltam vértezve már a doki-látogatás előtt, mert amúgy is be voltam rágva még mindig emiatt a "keressen magánorvost sztori miatt", ráadásul tegnap a vérvételen kellett még ráiratnom a beutalóra, hogy vércukrot is szeretnénk nézetni...Fel voltam arra is készülve, hogy két rossz szó után "leüvöltöm a fejét", és aztán holnaptól a másik gyerekorvoshoz fogunk járni. De lehet, hogy látszott rajtam a mindenre elszántság, mert nem mert vitázni sem, csak fogta, és javította.
Délelőtt a boltban is ezzel a mindenre elszánt céltalan dühvel pakoltam a szandikat, aztán el a téli ruhákat, elő a tavasziakat, takarítottam. Minden szabad gondolatom ott időzött a gyerekem körül. Amúgy is azóta a telefonhívás óta rengetegszer aggódom miatta, hogy újra megtörténik. Tudom, nem kéne, mert egyrészt nem tudok mit tenni akkor sem,ha bármi lesz, másrészt meg még akár én is lehetek az, aki "ideteremti" a helyzetet. Másrészt viszont családon,baráti körön belül nálam jobban senki nem tudja, micsoda rettenetesen kiszolgáltatott helyzet egy ilyen ájult állapot. Roham közben még nem láttam senkit (és nem is akarok látni), de láttam már roham után mindenféle rémült arcokat, és láttam már magamat is a tükörben. Ez így elég. Amikor pedig ezek a dolgok előkerülnek az agyam egyik Wirchow-Robin űrjéből (vagy mik is vannak ott nekem), akkor mindennél biztosabban tudom, hogy ezt senkinek nem kívánom, még annak a nagyon kevés ellenségemnek sem, nemhogy a gyerekemnek.
Egykor végeztem. Még utána el kellett mennem a laborleletért. Amikor megláttam, hogy két értéket leszámítva (mindkettő a fehérvérsejt valamije) tökéletes, akkor leeresztettem, mint a lufi. De messze voltam a nyugodtságtól, mert a tegnapi ekg lelet pont ugyanolyan, mint az enyém, és ebből én máris láttam, hogy jajj, szegény gyerek, csak ilyen sz***okat örökölt tőlem.
Kettő körül indultunk a dokihoz, az alatt az idő alatt, amíg még itthon voltunk, a zabszem helyezkedése még bizonytalanabbá vált. Konkrétan sikítani tudtam volna a feszültségtől, és a félelemtől. Fogalmam sem volt rá, képes leszek e jól kezelni, ha valami olyat hallok, amit nem akarok. Mantrázgattam magamban, hogy "minden rendben van", igen kevés sikerrel. A kórházba remegő lábakkal mentem. Akkor, amikor a doki jött a folyosón, egy pillanatra hihetetlen nyugalom szállt meg, ahogy rám mosolygott, attól. Tudtam, hogy mindegy, mi lesz, itt jó kezekben vagyunk.
Nem ragozom tovább... és ennek leginkább az az oka, hogy nem is emlékszem mindenre pontosan... lényeg, hogy NEM epilepsziás jellegűek a rosszullétek. Sem a mostani, sem a tavalyi. Sokkal valószínűbb, hogy a növekedésnek abban a fázisában van, amikor már elkezdett "emberesedni", de a szíve és a tüdeje még nem nőtt meg eléggé ahhoz, hogy mindig, minden pillanatban összhangban működjön. Ennek lehet az az eredménye,hogy ha olyan a helyzet, akkor a szervezete így védekezik a zűrzavar ellen.. teremt magának nyugalmat.
Kevesen voltak, akik nem érezték túlzónak az aggodalmamat. Sokan mondták,hogy micsoda hülyeség egyből a legrosszabbra gondolni, mármint hogy örökölte tőlem. A doki ma azt mondta, egészen nyilvánvaló, hogy ez volt a legfőbb aggodalmam, hiszen nincs szűrővizsgálat, ami biztosra mondhatná, hogy senkire nem hagytam örökül. De megnyugtatott. :) Természetesen, bármi gond van, akkor szívesen lát bennünket, egyébként meg én majd május 8-án megyek hozzá (akkor már magammal csak)
Amikor hazaértünk, akkor már tényleg legördült az a bizonyos kő.

Köszönöm mindenkinek, aki ma drukkolt nekünk, gondolt ránk. :)