..avagy Öncenzúra: Mit jelent számodra a blog nyilvánossága? Mit tartasz még bevállalhatónak, és mit tartasz magánügynek, aminek nincs helye a blogodon?
avagy Altair játékra hívott mindenkit, akinek kedve van hozzá én pedig szeretek játszani, és szeretek írni is, úgyhogy gondoltam, miért is ne.
Amikor annak idején az első bejegyzésemet írtam, még eszembe sem jutott sem nyilvánosság, sem más. Nagyon-nagyon mélyen magam alatt voltam, akkor veszítettem el a tíz év után majdnem csak csodaszámba ment munkahelyemet mindösszesen egy hónap alatt, és akkor tért vissza az akkor már tíz éve nem látott epilepsziám is. Az azóta eltelt évek alatt szép, fokozatosan nyitottam csak a nyilvánosság felé, éveken keresztül nem engedélyeztem a google-nak, hogy rám találjon. Ma már engedélyezve van, és sokaknál szerepel az oldalsávban is a blogom, így aztán gyarapodtak és sokasodtak az olvasóim. Azt hiszem, szerencsém van, mert még mindig "családiasnak" nevezhető a nyilvánosság, legalábbis ami visszacsatolásban érkezik. Néha csak későn jut eszembe, hogy amit leírok, az már bárki számára olvasható, de jobb is ez így. Amit itt felvállalok, azt bármikor felvállalom élőszóban is.
Bevállalható szinte minden. A jó érzések, az örömök, és a bánatok, csüggedelmek, gondok ugyanúgy. Nekem a valóságban is, nem csak a virtuális térben azok az igazán emberi emberek, akik mindezeket be tudják vallani. Nehéz azzal az emberrel kommunikálni, aki folyton csak egyféle... :) Azt hiszem, itt is bevállaltam már talán mindent magamról. A legfontosabb, és legnehezebb volt a betegséggel kapcsolatos dolgok nyilvánosságra hozása. Mert akárhogyan is, a huszonegyedik században sem elfogadott arról beszélni, hogy van valami, ami korlátoz. Arról meg aztán végképp nem szokás beszélni,hogy milyen is belülről megélni a külvilág hozzáállását, hogy milyen reménykedni, vagy épp reményt veszteni. Én ezeket vállalom, és ugyan van ebben dac is ugyanúgy, mint valamiféle nemes gondolat, hogy majd épp rajtam keresztül értik meg sokan, hogy mi is teljes értékű emberek vagyunk, de a legracionálisabb oka ennek puszta önzés. Nekem így könnyebb. Kiírom magamból, azokat is, amiket élőszóban nehéz elmondani.
De vállalom az életem összes apró-cseprő gondját, hatalmas örömeit, és óriási bánatokat is. Írtam én már úgy bejegyzést, hogy közben potyogtak a könnyeim, és írtam már kuncogva is. Sosem fogok mást írni a valóságnál, még akkor sem, ha a valóság abban a pillanatban nem valami szép.
Ami semmiképp nem való ide, az a szexuális életem. Soha, semmilyen körülmények között nem taglalnám nyilvánosan ezt. Ez az abszolút magánügyem, amihez rajtam kívül még pont egy embernek van köze. Mint ahogy ilyen tabutéma lesz a gyerekeim minden ilyen vonatkozású gondolata, vívódása, esetleg történése.
És majd abban az esetben, ha a fiaim kifejezetten megkérnek rá, hogy ne írjak róluk többé, akkor azt is tiszteletben fogom tartani,és onnantól az ő életük is tabu lesz. :)
Hát ennyi. Lehetne az is a mottóm akár, hogy "mindent szabad ami nem tilos..." Köszi a játékot, Altair. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése