2012. jan. 31.

Szabadlábon

Szerintem Magyarország legszimpatikusabb bűnözője szabadult ma hajnalban a börtönből. Najó, más nevében nem nyilatkozhatok, de én kifejezetten drukkoltam annak idején, hogy ne kapják el. :D Persze, én is azt gondolom, hogy nem lehet rablásból élni, és micsoda világ lenne, ha mindenki kigondolná, és csinálná... de a "whiskey-s" néven elhíresült Ambrus Attila akkor is egy kifejezetten szimpi kis bankrabló volt. Azt nem tudom, hogy ha most történne mindaz, ami annak idején, akkor is így gondolnám e, mindenesetre a kamasz-énemnek nagyon imponált. Sármos pasi volt, sőt, ahogy láttam, az is maradt, .. de még humorérzéke is volt. Mindemellett bevallom, kicsit csodáltam is annak idején a leleményessége miatt, azért, ahogy eltervezte, megcsinálta, és mindig megúszta. Egy darabig.
Gyűlöltem a Kék Fény-t annak idején, mégis csak azért megnéztem, hátha a végén bemondja Juszt László, hogy a "whiskey-s megint akcióban volt". Szerintem ez is tetszett benne, hogy annyira pimasz módon művelte ezt az egészet. Ott volt mindig szem előtt, rivaldafényben, és mégsem sejtette senki.
Kicsit csalódott voltam, amikor először elkapták, és emlékszem, nagyon-nagyon drukkoltam, amikor megszökött a Gyorskocsi utcából, hogy tűnjön el egy életre. Nem jött össze, végül elítélték. Természetesen jogosan, ez nem kétséges.
Azt hiszem, a javára is vált ez a jó pár év, amit a világtól elzártan töltött. Tanult, dolgozott, biztosan jó sokat elmélkedett is. Gondolom az elmúlt években ezerszer eltervezte, mit fog csinálni, ha majd egyszer végre nem a börtönélet rendje szerint kell élnie. Gondolom azt is ezerszer, tízezerszer átgondolta, mit kellett volna másként annak idején, vagy egyáltalán, neki sem kellett volna kezdeni.
Néztem ma a Híradót. Nem csalódtam, mert a tévések természetesen nem riadtak vissza a farkasordító hidegtől sem, ott álltak Sátoraljaújhelyen a börtön előtt, és várták. Attila, aki whiskey-sként vonult be, és Attilaként jött ki, úgy tűnt, érzelmek nélkül érkezett a szabad életébe, és szállt be a rá váró furgonra. Biztosan nem lesz könnyű újrakezdeni. A világ óriásit változott azóta, mióta őt "kivonták a forgalomból". Munkát kell találnia egy olyan világban, ahol "priusz" nélkül is nagyon nehéz. Élnie kell valahol, de a lakást, megélhetést fizetni kell. Ráadásul az elmúlt években irdatlan sebességű fejlődésen mentünk keresztül. Amikor bement, még nem volt egy csomó minden, ami mára már természetes, sőt, akár a többedik generáció létezik belőle. Gondoljunk csak a mobiltelefonokra. Mára az androidos okostelefonok dívnak, ami akkoriban még nem is létezett. Vagy a tévék. Vagy az internet.
Mindenesetre én drukkolok neki most is. Most azért, hogy tudja újrakezdeni. És ha véletlenül valaki látja őt blogot írni, mindenképpen értesítsen engem is. :)

2012. jan. 30.

AtyaGatya Bácsi

A múlt héten valaki kitartóan ezzel a keresőszóval érkezett hozzám. Amikor először megláttam, felvontam a szemöldököm. Másodszor már megnéztem én is, mégis hogy is kerül hozzám ha erre keres. Megtaláltam. :D (igen előkelő harmadik helyen talált az én bejegyzésemre a google) Aztán ahogy teltek a napok, és én mindig szembetaláltam magam a statisztikában ezzel, azon kaptam magam, hogy lassacskán kreáltam egy ilyen AtyaGatya bácsit. Szegény bácsi egészen eddig csak úgy volt valahol az éterben, úgyhogy én kitaláltam neki, milyen is Ő. Szeretnétek tudni?
AtyaGatya bácsi egy igen öreg és igen picike ember. Annyira öreg, hogy már minden szál haja, és minden szál szakálla hófehér. A haja a feje tetején összevissza kunkorodik, akárhogy szeretné is, sosem tudja megfésülni, mert az első szellő máris összeborzolja, és egy komoly madárfészek lesz a feje búbján. Éppen ezért AtyaGatya bácsinak nem ám kalap van a fején.. egy cinege pár fészkel abban az összeborzolt hajban. A szakálla sem valami egyszerű szakáll, mert leér egészen a térdéig. Néhol nagyon rövid, ott, ahol a pipájával megégette, és még nem nőtt ki újra. AtyaGatya bácsi igen szétszórt, úgyhogy a szakálla is igen toldott-foldott, mert mindig máshol felejti azt a pipát. A ruhája sem hétköznapi. A nadrágja, ami valamikor egy kék kezeslábos lehetett, mára a szivárvány minden színét magán viseli. Különböző formájú, színű és méretű foltok tarkítják, mikor mi akadt a kezébe, azzal egészítette ki a viseltes nadrágot. Ehhez a nadrághoz dukál egy hosszú ujjú kockás ing, aminek a tetején még van egy szintén agyonfoltozott fekete póló. Ez a póló attól különleges, hogy AtyaGatya bácsi erre ragasztgatta a pipadohány zacskójáról leszedett cimkéket. A póló zsebében tartja a dohányt, és még vagy négy darab nyolcrét hajtott újságot. Olvasni persze nem tud már, mert amilyen öreg, olyan rövidlátó is, de a szemüvegét sosem találja. AtyaGatya bácsi két különböző színű zokniban jár, az egyiket valaki kötötte neki, zöld és sárga fonalakból, a másik pedig egy piros pamut zokni, amit úgy talált egyszer. Ehhez felhúzza még a cipőjét, aminek csak a jobb felében van fűző, és az sem ér, csak a harmadik lyukig. AtyaGatya bácsi elmaradhatatlan tartozéka a katonai hátizsákja, amiben egyszer már rendet rakott, és akkor el is veszítette a cipőfűző párját, azóta nem nyúlt hozzá, csak amikor beletesz valamit. A hátizsák szörnyen nehéz, vannak benne különböző színű és formájú kövek, horgászzsinór, gyufa, kulacs, bicska, két színes újság, összeszáradt kekszek, zsebkendők, egy takaró, egy esőkabát, és három macska. És valahol az alján a szemüveg is ott lapulhat.
AtyaGatya bácsi vidám ember. Amerre jár, mosolyt csal az emberek arcára. A rendezetlen szakáll és frizura mellett vidám, pajkos kék szemei vannak, és mindig fütyörészik valamit. Amellett, akivel találkozik, a nevén szólítva köszönti azt. Csak ezt nem tudja senki, honnan tudja a nevüket. :)

Ha pedig valaki kedvet kapott hozzá, hogy AtyaGatya bácsit megrajzolja/fesse/varrja, hát ne habozzon. Csak aztán el ne felejtse megmutatni nekem. :)

2012. jan. 29.

Azért jó,

ha az ember háromfiús anyuka, mert mire ez a három ördögfióka majd egyszer kirepül, addigra simán elmondhatom magamról, hogy kőkemény túlélőtáborban vettem részt az életem egy komoly, tanulásokkal tarkított korszakában.
Azért is jó, mert megtanítanak igazán türelmesnek lenni. Mi másra lenne jó százharmincszor elmondani ugyanazt hatástalanul?
Azért is jó, mert megtanultam igazán méregbe gurulni. Mi másra lenne jó, hogy kiskamaszos beütésekkel ugyan, de simán a képembe röhögnek?
Azért is jó, mert megtanultam azonnal levezetni a mérgemet, és úgy képen törölni, hogy ráfagyjon az idióta vigyor. Mi másra lenne jó különben?
Azért is jó, mert tökéletes hallást fejleszt az ember. Mi másra lenne különben jó, hogy tudjam, melyik puffanás után kell rohanni, és melyik után simán csak legyinteni?
Azért is jó, mert tisztában lehet vele az ember, hogy igenis vannak a férfiaknak olyan tulajdonságaik, amik genetikailag vannak beléjük kódolva.
Azért is jó, mert elámulhat azon, hogy ugyan minden férfi egyforma, mégis minimum négyféleképp jutnak el ugyanahhoz a megoldáshoz.
Azért is jó, mert már tudom, mi az a hernyótalpas cipő.
Azért is jó, mert már nem rezzenek össze a "most megöltelek, halj már meg" mondatoktól, amikor játszanak.
Azért is jó, mert legalább három férfinek az életére igen komoly hatással vagyok.
Azért is jó, mert már sokkal kevésbé vagyok betoji, mióta fiaim vannak.. Különben hogy tanulnák meg, hogy a pók nem félelmetes állat, ha én sikoltoznék, amikor meglátom? (de ez az egérre nem érvényes..aaaz félelmetes állat)
Azért is jó, mert soha nem tudok annyi sütit sütni, ami után ne akarnának még.
Azért is jó, mert itt soha nincs olyan, hogy valaki ne legyen éhes.
Azért is jó, mert már megtanultam röhögni és akár bíráskodni is a "ki tud hangosabban/többet direkt böfögni" versenyen.
Azért is jó, mert focicsapatok és forma 1-es csapatok nevei hamarabb jutnak eszembe, mint topmodelleké.
Azért is jó, mert nem kellett megtanulnom hajat fonni. 
Azért is jó, mert majd egyszer a három fiam által lesz három lányom is. :)
De legesleginkább azért jó, mert pont ők hárman érkeztek hozzánk, akikkel amúgy nagyon jó. :)

2012. jan. 28.

Valóvilág

Nem, nem arról a valóságshow-ról fogok írni, ami éppen most is megy az rtl-klubon. A mostani szériáról még csak véleményem sincs, annyira fogalmam sincs róla hogy kik is játszanak épp azért, hogy a végén csak egy maradjon.
Hanem a hús-vér valóságról. Ma vásárlás közben jutott eszembe, miközben az "így spórolunk mi" című bejegyzésemet fogalmazgattam, és eközben fültanúja lehettem egy beszélgetésnek. Mondhatjuk, hogy hallgatóztam, de amúgy nem, mert miközben én a sajtok között válogattam, mellettem fennhangon mondták a magukét. Középkorú férfi és középkorú nő. Arról beszélgettek, milyen nehéz is boldogulni, kinek mennyi a rezsije, a törlesztője, és körülbelül minden második mondat után valamelyikőjük megjegyezte, hogy "De majd csak túléljük ezt is." Ez a mondat volt, ami a spórolós bejegyzést törölte a fejemből (átmenetileg), mert máris azon morfondíroztam, mennyi ilyet is hallok mostanában. Bármerre járok, mindenkitől azt hallom, hogy a túlélésben reménykedik. Tele van mindenki bizonytalansággal, és mégis reménykedik. Úgyhogy ez jó. Ezek szerint jó kis "ösztöneink" vannak, amik elég mélyen gyökereznek ahhoz, hogy a kilátástalanságban és tervezhetetlenségben is tudjunk bízni és remélni. Nem vagyok sem szociológus, sem pszichológus, hogy ezt összességében elemezni tudnám. Igazából nem is akarom.
Azt hiszem, az emberek többsége valahogy mégis egyformán van összerakva, mert például mi is itthon, mindig valahogy így zárjuk le, ha arról beszélgetünk, milyen nehézségeket kell megoldanunk. Mint mindenki, vagyis inkább csak a nagy többség, mi is kevesebbet fogunk beosztani az idén. A költségeink pedig várhatóan magasabbak lesznek, már csak az áfa emelés miatt is. De úgy gondoltuk, úgy is megoldjuk valahogy. :) Mondhatnám, majd csak túléljük.
Azt pedig, hogy mennyire komolyan túl akarjuk élni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már azt tervezgetjük, hogy lesz majd a hitel utáni életünk. Mert már van fény az alagút végén. Sokkal kevesebb idő van hátra, mint amennyi eltelt. Utána pedig.. hát, ha minden valóra válik, amit szeretnénk, maradjunk annyiban, lesz miről blogolnom még majd 2014 szeptembere után is.
Azért az is a hús-vér valóság, hogy miközben csitítgatjuk és nyugtatgatjuk magunkat mindannyian ezzel a túlélős dologgal, azért mindenkin látszik a megviseltség. Úgy illene, hogy egy ilyen bizonytalan és búskomor január után, mint amilyen ez a mostani volt, egy napsütéses, vidám február jöjjön. Ehhez képest még csak most jön a tél... de gondolom, ezt is túléljük. :)
Vidám kis szombat esti bejegyzésre sikeredett... hát bocsi..

2012. jan. 27.

Eszembe jutott

Érdekes dolgokon gondolkodtam ma. De csak azért, mert nagyon ráérek. Például reggel eszembe jutott, hogy milyen fura, hogy amikor valami valamiért "beépül" a mindennapjaimba, mondjuk egy-két napig ugyanúgy csinálom, akkor harmadik nap már automatikusan úgy csinálom. Hogy mire gondolok? Eddig mindig, amikor reggel felkeltem, felöltöztem, és rögtön a kávémat melegítettem, amihez automatikusan ugye rá is gyújtottam. Most felöltözöm, és előbb megcsinálom a gyerekek tízóraiját, elpakolom az innivalókat, és csak mikor már minden kész, megyek kávézni. Fura, mert évek hosszú sora óta nem így csináltam.
Szóval, ilyen apróságok észrevétlenül épülnek be és kopnak el.
A másik, amin gondolkodtam, hogy mekkora hatalma van az érintésnek. Egy kósza simogatásról jutott eszembe, ami semmi több nem volt, mint egy apró érintés a hátamon. Persze, nekem azonnal kifejezte az elköszönést, mert az érintő épp aludni ment, meg persze azt az összetartozós szeretetet is. Erről a kis apróságról eszembe jutott, hogy anélkül, hogy tudatában lennénk, micsoda hatalmunk van. Mert ugye vannak szavaink, amikkel kifejezhetünk bármit. Van fülünk, amivel meghalljuk a szavakat. Van szemünk, amivel meglátjuk a dolgokat, legyenek azok szépek, vagy csúnyák. És vannak a kezeink, amikkel talán még ezeknél is nagyobb dolgokat vagyunk képesek tenni. Mert simogatunk velük, ölelünk velük, tehát kifejezünk egy csomó pozitív érzést, és negatívat is tudunk, mert olyankor lökünk, feltartott tenyérrel megálljt parancsolunk, vagy csak dühösen legyintünk. Az érintés nekem többet szokott jelenteni a szavaknál. Egy ölelésben jobban el lehet merülni, és őszintébb is, mint a szavak, amiket keresgélünk, hogy elég kifejező legyen. Egy kézfogásból tudható, milyen emberrel is hozott össze a sors. Nekem nem szimpatikus emberrel még nem esett jól a kézfogás. Egyébként meg arra gondoltam, mire idáig eljutottam, hogy minden bizonnyal ezért kézrátétellel gyógyítanak az ehhez értők. Mert ők tudják csak igazán, micsoda jó dolog is az érintés.

2012. jan. 26.

Bloggerek

Ma rájöttem újfent, hogy bizony, mindenféle blogger közül a gasztro vonalon működők azok, akik a legtöbb energiát fektetik ebbe az egész blogolásba. Azt nem tudom, hányuknak jön vissza legalább egy része ennek, bár ugye ki mit tekint annak.. Mindenesetre ma, amikor az eltűnt pizzatészta receptet próbáltam visszaidézni, végül leültem a gép elé, és sorra jártam egy csomó ilyen helyet. Egyik ámulatból a másikba estem, miközben rendre megállapítottam, hogy na, ezért nem vagyok én gasztroblogger. Például azért első körben, mert nem tudok főzni. Vagy hát valamicskét mégis, mert még éhen nem maradtunk, de semmiképp nem szeretek főzni. Róluk meg valahogy messziről "lesír", hogy szeretik, amit csinálnak. A receptek mellett az esetek kilencven százalékában saját fotó van, ami azt jelenti, hogy az olyan nevű ételt is minimum egyszer megfőzték, amiről én például elsőre azt hittem, valami könyvcím. :D Ha meg egy ilyen ismeretlent elsőre úgy megfőztek, hogy még olyan is lett, ami a fotókon van, hát az meg aztán csúcs.
Aztán ott vannak a fázisfotók. Amin én egyszer-kétszer elgondolkodtam már, hogy vajon hogy készül? Valaki mindig ott áll a konyhában, és kattintgat? Vagy mindig kever, kattint, gyúr, kezet mos, fotóz, stb? Esetleg sorozatfelvételre van állítva a gép, és a végén válogat?
Mindemellett a nyálcsorgató képek még szépek is. Szépen feldíszített asztal, úgy tálalt étel, ahogy nekem még csak eszembe sem jutna. Mindez mondjuk szerdán, amikor semmi nem indokolná. Ők meg mégis képesek három fogással hazavárni a családot, vagy akár munka után vacsorára "összedobni". Persze, kigondolták mi is legyen az, bevásároltak hozzá, stb. stb.
Elgondolkodtam, mennyi idő lenne nekem, amíg összeremekelnék egy ilyen gasztro-bejegyzést, ahogy azt a "nagy" bloggerektől megszoktam. Hát.. maradjunk annyiban, egy hét sem lenne elég.
Mindenesetre innen is szeretnék gratulálni mindenkinek, aki ebben a témában publikál, legyen bár amatőr, vagy profi. Nem semmik vagytok. :)

2012. jan. 25.

Ma

Ma hosszú idő után először végre egész nap szabadnapos voltam. Ennek megfelelően hulla fáradt vagyok. Mert ha már itthon vagyok, és épp a héten a normálisok életét éljük, akkor használjam ki, hogy senki nem alszik, és végre álljak neki takarítani-gondoltam. Kimostam a függönyöket. Meg az ágytakarókat. Aztán nekiálltam a polcoknak a mi szobánkban. Kilenc darab polc.... három óra. Lepakol, letöröl, minden könyvet, kisbigyót, fényképet letöröltem és aztán visszapakoltam. Aztán "ha már csinálom" alapon végül lemostam minden lemoshatót a szobában, megpucoltam az ablakokat, végre elpakoltam a tavalyi papírjainkat, felporszívóztam. Mire mindezzel végeztem, két óra volt.
Megérkezett előbb Patrik, majd Balázs, és lassan már készülődni is kellett Roliért és Erikért, hogy aztán indulhassunk Arthurral az állatorvoshoz. Jó szokásunkhoz híven előbb indultunk, hátha dugó lesz, vagy baleset, elkésni meg nagyon nem szeretünk. Megúsztunk minden forgalmi akadályt, úgyhogy fél órával előbb odaértünk, volt idő még egyet sétálni is. Arthur egész nap érdekesen lapított, mintha tudta volna mi vár rá. Mindig újra és újra rácsodálkozom, hogy micsoda érzékei vannak. Szóval, bent a rendelőben kissé félve nézte a doktor "bácsi"-t, amikor már felkerült a vizsgálóra. Addig nagyon élt, végigszaglászott mindent, a váróban, ha tehette volna, simán összeakaszkodik egy nála kb. háromszor nagyobb pit bull-lal. De odabent, mint valami kisgyerek, füleit lelapítva feküdt. Nézte az odakészített ragtapaszokat, gézdarabot, és branült. Halvány lila segédfogalma nem volt arról, mik azok.. mire pedig megismerkedett volna vele, már mindegy is volt neki. Hárman egy pillanat alatt elbódítottuk. Vagyis csak Csaba. Mi ketten Balázzsal asszisztáltunk. Balázs megfogta a fejét, én a gézt, amivel vénát szorítottam, Csaba pedig egy pillanat alatt berakta a branült, és már bent is volt a szuri. Arthur pedig három másodperc múlva elernyedt. Szívszorító volt látni, ahogy minden élet eltűnt belőle, csak feküdt ott, mint egy darab rongy. Balázs átvitte a másik helyiségbe, ahol röntgenezték. Ott még kapott egy infúziót (sima sóoldat), majd szépen előkészültek a röntgenhez. Időnként jött egy-egy újabb beteg kutya, vagy macska, mi pedig folyamatosan őrködtünk, hogy vesz e levegőt. Vett.. Közel egy órán keresztül tartott a procedúra, Csaba nagyon profin zsonglőrködött az összes beteg között asszisztens nélkül, Arthur pedig tartotta a "tetszhalott" állapotot. Muszáj volt elbódítani, mert különben nem lehetne megröntgenezni. Másképp pedig nem tudtuk volna meg, hogy van e patella-ficama vagy épp diszpláziája. Szerencsére a felvételek alapján nincs egyik sem, legalábbis most így tűnik. Még egy ortopédiai konzultáció lesz (ez már csak orvosok között), akkor lesz száz százalék. Őszintén szólva az egy óra végére már csak alig vártuk, hogy ébredjen. Nagyon kába volt, és nagyon nem önmaga. Mindannyian szorongva lestük minden rezdülését, és reméltük, hogy majd csak elmúlik már a hatása. Azt nem mondom, hogy nem csináltatnám meg még egyszer a röntgent, hogy biztosat tudjunk, de az ivartalanításra majd jó nehéz lesz rábeszélni ezek után.
Este tíz körül kezdett úgy járkálni, hogy stabilan állt a négy lábán. Remélhetőleg reggelre elfelejtődik az egész.
Én meg inkább megyek dolgozni, nem valók nekem már az ilyen izgalmak.. csak úgy termeltem az adrenalint a nyugtalan lábaimnak. :)

2012. jan. 24.

Fejet hajtunk, letérdelünk...

Akinek valaha is volt része gyerek-Betlehemes előadásban, már be is fejezte a mondatomat. Mégpedig úgy, hogy "kicsi Jézus ünnepelünk".
Tudom, cseppet sem aktuális az idézet. Mégis, ez a gondolat motoszkált bennem ma egész nap. Ez a főhajtás. Ami nekem nem csak a tisztelet, hanem az "engedelmesség" jelképe is valamennyire. Ma reggel megint csúnyán nem tudtam felébredni. Addig fajult a dolog, hogy öt kerek percen keresztül hívogatott Balázs, és én nem vettem fel, mert még csak nem is hallottam. Pedig a telefonom a maximum hangerőn csörög. És még ébresztett is addigra már. Tehát volt nyolc nem fogadott hívásom reggel hétkor, egy aggodalomtól és idegességtől tajtékzó férjem, két iskolába készülő álomittas gyerekem (a harmadik még aludhatott), és én, a bambaképű. Mert amúgy öt perc múlva már tökéletesen összeszedett voltam, de addig.. már sokszor megkíséreltem elmagyarázni az állapotot, amiben leledzem akkor, amikor alszom, de nemigen találok rá szavakat. Leginkább az ájultan alvás tudja jól kifejezni.
Na de ez ugye nem a normális kategória. Mert éjjel akármeddig fent bírok maradni (azért disztingválok, és éjfél tájban elmegyek aludni), de reggel nem bírok magammal. A látszólagos éber perceim pl. fél hét és hét között is igen érdekesek. Az egyik pillanatban tudom, hogy kelnem kell, a következőben pedig megfordultam, és máris alszom. Cseppet sem tudatosan.
Na jó, mindegy, ez már magyarázkodás. A múltkor olvastam Livinél a mellékvese-kimerülésről. Mintha csak rólam írták volna. Na de hajlamos vagyok némi hipochondriára is, így lehetséges, hogy "csak megörültem" annak, hogy valami olyasmit olvastam, ami jó mentség lehet. Nem hiszem ugyan, hogy ennyire súlyos lenne a helyzet, sokkal inkább azt érzem, hogy van ebben valami. Mindenesetre van ott jó pár megszívlelendő tanács, amit próbáltam első olvasatra is jól bevésni, meg azóta már párszor újra és újra átolvastam.
Ezek után ugye a ma reggel tetézte ezt az egészet. Véletlenek ugye csak véletlenül fordulnak elő, és azoknak is mindig van valami célja, úgyhogy most itt ülök, egy marék lepke van az agyam helyén, tökéletes zűrzavarban repkednek. Tudom, hogy mindenki, aki arra sarkall, hogy szokjak le a cigiről, hogy igyak kevesebb kávét, hogy feküdjek le időben, jót akar. Azt is tudom, hogy igazuk van. Csak épp ez a fejben eldöntés, ez olyan nagyon nehéz.
Ma odáig is eljutottam, hogy vajon azért ilyen nehéz e minden rossz (és még rosszabb) szokásomról lemondani, mert akkor már nem tudom pusztítani magam? Végső soron, ha tök őszinte vagyok, egészen komoly önpusztítást folytatok. Egy igazi tudathasadásos állapotában, mert körülöttem mindenki mást abban támogatok, hogy épp az ellenkezőjét csinálja. És csinálják, és működik, én meg még a saját szememnek sem hiszek.
Lehet, hogy haragszom magamra, azért csinálom ezt? Vagy tényleg ekkora gyerek lennék még mindig?
Komolyan.. szeretnék fejet hajtani, és letérdelni.. és kétségbeejtő is néha, hogy én ennyire balfék vagyok, amiért nem megy.

2012. jan. 23.

Jól kezdődik

Amúgy sem a szívem csücske a hétfő. Valami megmagyarázhatatlan okból mindig utáltam. Egyrészt, mert rögtön vasárnap után következik, és rögtön belerondít a hétvégébe. Na. Így aztán a hétfővel én nem vagyok jóban. Persze, ha a hét kedd-del kezdődne, akkor azzal is így lennék.
Ezen a mai hétfőn már úgy keltem, hogy tudtam, sok minden vár rám, csak épp móka és kacagás nem sok lesz benne. Pedig, ha abból sok lett volna, még meg is tudtam volna barátkozni egészen a következő hétfőig a hétfővel.
A szokásos reggellel indítottunk, illetve majdnem. Megkoronáztam még azzal, hogy este elfelejtettem kivasalni az ovis ágyneműt (illetve egészen őszintén szólva, a lefekvés előtt kettő perccel már eszembe jutott, de hat lóval nem vontattak volna vasaló közelbe fél tizenkettőkor) Szóval, a tízóraigyártás, tolltartó-ellenőrzés után még vasaltam is. Aztán az ovis kör után elvittem Arthurt a reggeli egészségügyi körre. Aztán hazarohantam, hajat mostam, és már indultam is az uszodába. Ó, nem, én továbbra sem tudok úszni (és ez már így is marad), viszont nyílt óra volt az ovisoknak, és végre én épp nem dolgoztam, úgyhogy végre megnézhettem Rolandot. Nagy élmény volt. Utoljára én medencében tavaly nyáron láttam, és már akkor is nagyon ügyes volt (nekem, nyeletlen baltának meg amúgy is mindenki csodálnivaló, aki nem süllyed el a vízben), de ma.... hát.. elmondhatjuk, hogy van valami, amiben túlszárnyalja a bátyjait. Mert nemhogy nincs benne félelem egy szikrányi sem, úgy vágódik bele a vízbe, mintha világéletében azt gyakorolta volna. A fejét is gond nélkül beleteszi, lélegzik a víz alatt. Na de a fő fő attrakció.. úszik a mély vízben. Amikor múlt héten mondta az úszótanár az ovi folyosóján, hogy Roland milyen ügyes volt (akkor úsztak ott először), és milyen bátor, hittem is, nem is. De ma a saját szememmel láttam. Tényleg nagyon bátor, gondolkodás nélkül beugrott a vízbe, ami minimum kétszer mélyebb nála, tehát még véletlenül sincs esélye a lába alatt szilárd talajt érezni. Na de ez őt nem zavarta, mert úszott. Nagyon büszke vagyok rá, ő pedig nagyon boldog volt tőle, hogy láttam én is. (úgyhogy akkor most meg is állapíthatjuk, hogy ez egy jó hétfő volt mégis csak)
Az úszás után én még hazarohantam, Arthurral még megtárgyaltam a nap további részét. Fennhangon közöltem vele, hogy sajnos én mindjárt megint elmegyek, úgyhogy neki addig ki kell fáradnia. Aztán észbe kaptam, hogy jaaa, hát nem hallja. Úgyhogy inkább csak megpaskolgattam, mielőtt kitessékeltem. (nem örült)
Ezek után elrohantam dolgozni.
Majd a hasznosan, leltározással eltöltött órák után elmentem szülői értekezletre a legnagyobb fiamhoz.
Két röpke óra alatt megtudtam, hogy az osztály még mindig szuperokos, és szuperszorgalmas, meg úgy egyáltalán, mindenki nagyon elégedett velük. (a magatartás átlag 4,38 a szorgalom átlag pedig 4,26) Továbbá megbeszéltük az erősítendő pontjaikat, ami még mindig az egymással szembeni konfliktusok kezelése. Erről meggyőződésem, hogy nem lesz rá igazán jó és hatékony megoldás, ennyi dudás egy csárdában valóban nehezen fér. Aztán beszéltünk a farsangról, az idén is csoportos jelmez lesz, amerikaik lesznek (ne kérdezzétek, hogy és miért.. fogalmam sincs) A kirándulásokról is szó volt, lesz egy kétnapos Eger-Mátra (a kötelező olvasmányhoz kapcsolódóan), meg egy túra még majd itt a közelben. Az év végi komplex vizsgáról is volt szó.. az idén ének, művészettörténet és történelem. (jól hangzik). Végül pedig még a természetvédelmi táborról is beszéltünk, amivel kapcsolatban csak az időpont és a hely biztos. Június 25-28-ig a Magas-Tátrában. Az ár az euro árfolyam és a gázolaj árának változásától függően még változhat. Jelen pillanatban 25 ezer forint a négy nap, három éjszaka. De biztos, hogy nagyon jól fogja érezni magát, és életre szóló élményekkel gazdagodik (már megint). Én meg majd megpróbálom nem lebeszélni arról a bigyóról, amivel mennek majd egyszer ott a hegyekben.
Este hétkor már itthon is voltam. Várt rám egy éhes család, és egy kutya. :) Meg egy "szolgálatás igénylő" az iskolából. (erről majd máskor)  Úgyhogy megvacsoráztunk, elmosogattam, és ennyi volt mára.
Elég is volt. Délutántól fáj a torkom, és a derekam. Erik és Patrik is panaszkodik torokfájásra. Remélhetőleg vaklárma.

2012. jan. 22.

Díjat kaptam

Heni volt olyan kedves, hogy megörvendeztetett ebben az esős-hideg-havas januárban egy napsütéses díjjal. Nagyon örültem neki, hogy rám gondolt, annak még inkább, amilyen mondattal tovább adta nekem "..akire ráférne egy kis napfénysimogatás". Ez olyan igaz rám, és olyan kedves gondolat, hogy azonnal mosolyra fakasztott. Köszönöm neki itt is. :)
Szóval, a díj.
A díjnak szabályai vannak:
 
1.Vedd át a díjat
2.Köszönd meg annak, akitől kaptad
3.Tedd ki a blogodra
4.Add tovább másik 4 blognak
5.Írj magadról 3 dolgot
 
Az első három feltételt már teljesítettem is, most akkor következik a fejvakarós rész. Mert ugye szívem szerint minden általam olvasott blognak tovább adnám, meg még azoknak is, akik nem blogolnak, mert biztos mindenki örülne egy kis napsütésnek. És gondolatban meg is osztottam mindenkivel. 
De a szabály, az szabály, úgyhogy tovább adom én is. 
Cuckának, aki minden élethelyzetben kicsit belemerül a viharokba is, de a végén előbukkan a napsütésben. 
Szilvinek, akiből télen-nyáron a vidámság és a napsütés árad, még olyankor is, amikor nincs túl sok oka erre. 
Ilgyának, akire úgy gondolom, egy kicsit még nálam is jobban ráfér most ez a napfénysimogatás. 
És Katának, aki csodaszépeket köt, és mindig felvidulok nála, ha újabb művéről látok fotót.

És végül magamról három dolog. Bár nem igen maradt már olyan, amit még ne tudnátok, de fussunk neki. 
1. Hisztis vagyok, ha valami nem úgy van, ahogy én akarom. Morgok, folyamatosan, és néha még arra is vetemedem, hogy istenigazából toporzékoljak. 
2. Hajlamos vagyok arra, hogy újabb és újabb dolgok iránt érdeklődjek szenvedélyesen, de nem vagyok kitartó (csak ritkán). 
3. A fázósságom ellenére nem tudok hosszú pizsamában és zokniban aludni. (pedig nincs fűtés nálunk éjjel)

2012. jan. 21.

Na, akkor..

.. ha már megígértem, elmesélem. Amúgy, ha nem így lenne, ma már azért legalább magammal megalkudtam volna, hogy ne tegyem. :D Hát ciki lesz bevallani, na, de azért ez is én vagyok. És régebben úgyis többször is meg lettem azzal gyanúsítva, hogy bezzeg az ilyet, azt nem írom meg. Nos, megírom.
Szóval, úgy esett, hogy a tegnapi napot beárnyékolta valami. Hozták a fiúk a szép bizonyítványokat, apukájuk is büszkén nézte a jegyeket. Maximalisták vagyunk, tudom, de Erik matek négyesét mindketten kissé zokon vettük. Már ha lehet ilyet mondani. Mert minden nehézsége ellenére tudja ám ötösre, és csupa figyelmetlenségen múlik mindig.. Najó, éppenséggel nem kapott érte letolást egyáltalán, de azért megkértük, próbálja meg egy kicsivel több odafigyeléssel intézni ezt a tantárgyat. :) Na, szóval, nézte az apukájuk az ellenőrzőt/tájékoztató füzetet, és ha már a kezében volt, körül nézett benne jobban. Na, innen kezdődik az elbujdosós rész. Mármint nekem. Ismét cinkosa voltam a gyerekeimnek ugyanis. Amivel ugye nincs baj, ha nem az apjukkal szemben vagyok a cinkosuk. Erik még valamikor tavaly kapott egy egyest magyarból. Csip-csup hülyeségért, nevezetesen azért, mert nem volt nála a kötelező olvasmány. Ezért aztán be kellett írnia a tájékoztató füzetbe. Tudom, amikor nekem halálra vált arccal, azokkal a hatalmas barna gomb szemeivel kibökte, hogy mi a helyzet, azonnal oda kellett volna küldenem az apjához is. De mivel azt kérte, hadd ne mondja el, amíg ki nem javítja, hát belementem. Ez egy pénteki nap volt. Hétfőn már ki is húzták. Aztán sikeresen napirendre is tértem fölötte, és már-már el is felejtettem. Néha eszembe ötlött, amikor hétfő reggel aláírtam az aláírnivalót, de aztán mire találkoztam Balázzsal, már kismillió más volt a fejemben. Így aztán ezzel az áthúzott egyessel tegnap szembesült. Mint ahogy Patrik külalak jegyeivel is. Ami szerencsére csak úgy van, és nem számít sehova sem, mert az bizony rendszerint csak hármas. Eleinte kiakadtam rajta, és gyakoroltattam vele az írást, hátha szebb lesz, aztán amikor már a második tanár legyintett, hogy ugyan már.. amit leír, az több, mint tökéletes, az meg, hogy hogyan.. nem fogja lerontani senki a jegyét ezért. Hozzáteszem, még.. Mondjuk ezekről a külalak jegyekről nekem fogalmam sem volt, hogy csak én tudom.
De végül hát ugye tegnap Balázs is tudta már. Tök jogos volt, amikor kifakadt (főleg az eltitkolt áthúzott jegyen), hogy Ő erről miért nem tud? És ha már a gyerek úgy csinált, ahogy, akkor ÉN miért támogattam benne? Őszintén? Fogalmam sincs. Igaza volt, amikor kikérte magának. Visszacsinálni nem tudjuk. Mindenesetre ez is egy jó lecke volt. Nekem is. Tanulságos is.
És a jövőben külön oda fogok arra figyelni, hogy ilyesmiben ne cinkoskodjak.

2012. jan. 20.

Félévi bizonyítványok

Olyan is van, ami még sosem volt. A tizenkettedik félév ez már, de még soha nem sikerült elérnie Patriknak, hogy ilyen legyen, mint ez a mostani. Pedig már egy ideje nagyon akarta.

Magatartás: példás
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: 5
Magyar irodalom: 5
Történelem és állampolgári ismeretek: 5d
Angol nyelv: 5
Matematika: 5
Természetismeret: 5
Ének-zene: 5
Rajz-és vizuális kultúra: 5
Technika és életvitel: 5
Testnevelés és sport: 5
Hon-és népismeret: 5

Szóval.. kitűnő eredménnyel zárta a  félévet. Azt mindig hiányolom, hogy nem szerepel a bizonyítványaiban, hogy emelt szinten tanulja a matekot, és az idei tanévtől már a magyart is. De mi tudjuk, és nagyon düszkék vagyunk rá. (nem elírás, Patrik mondta így két éves korában)

A másik iskolás bizonyítványa is megérkezett ma. Nem Erik lett volna, ha nem fél órás késéssel érkezett volna haza, mert még büntetésben volt egy kicsit valami ebédlőben történt röhögős baleset miatt.

Magatartás: 4 (neki nem írták ki, hogy jó)
Szorgalom: 4
Magyar irodalom: 5
Magyar nyelv: 5
Matematika: 4
Környezetismeret: 5
Rajz-és vizuális kultúra: 4
Ének-zene: 5
Technika és életvitel: 4
Testnevelés és sport: 4

Az előző bizonyítvány után gondolom hihetetlen, ha azt mondom, hogy rá is nagyon büszke vagyok. Nem csak azért, mert az én gyerekem.. mert mondjuk lennének olyan számok, amikre nem tudnék büszke lenni (mondjuk egy kettes..). Azért is, mert az összes őszi nehézség után is ilyen lett.. október-november környékén még egy lyukas garast nem adtam volna érte, hogy végül ez lesz belőle.

Szóval, ma egy ilyen düszke bizonyítványos hírt hoztam csak. (az ezzel kapcsolatos egyáltalán nem vagyok rá büszke mesélnivalót meg majd egyszer elmesélem.. tegye fel a kezét, aki kíváncsi rá :P)

2012. jan. 19.

Ész nélkül..

Tényleg fura, hogy amennyi mindenen gondolkodtam mostanában, végül mégsem éreztem késztetést, hogy ezeket meg is örökítsem. Nyilván nem véletlen. A politikai töltetű gondolataimat szándékosan nem írom le, túlságosan szenvedélyes lenne ide. Meg hát ki tudja, még a végén számon kérnék rajtam. :D
De végül arról nem írtam, hogy hogy alakult Patrik hatosztályos gimibe való felvételiztetése. Nos, röviden és velősen.. sehogy. Addig-addig gondolkodtunk, amíg elmúlt a jelentkezési határidő. Ennek én vagyok az oka, mert ugyan megnéztem egyszer októberben, és magamban nyugtáztam, hogy ó, mennyi idő van még.. aztán amikor meg észbe kaptam, már kifutottunk az időből. Baromira szégyelltem magam, leginkább Patrik előtt, aki azért megpróbálta volna, annak ellenére is, hogy a családi kupaktanácsok alkalmával mindig oda jutottunk, hogy 99 %, hogy nem engednénk még bejárni sem Budaörsre (30 km), sem Tatabányára (szintén 30 km), sem Tatára (40 km). Az utazás elvenné az összes energiáját, főleg télen, amikor reggel még sötétben kell menni, délután meg már szürkülne, mire hazaérne. A maradék gyerekkorát vennénk el vele. Aztán hogy ezért e, vagy valami ki tudja milyen okból sikerült tökéletesen megfeledkeznem arról a decemberi dátumról, azt már sosem tudom meg. Szóval, nem adtuk be. Patrik a maga nemesi gondolkodásával igen hamar megbocsátotta a feledékeny anyja hülyeségét, és azt mondta, nem bánja (csak egy kicsit). Ma hazafelé elmondta, hogy az osztályfőnöke nagyon örül neki, hogy így alakult, mert így már biztos, hogy marad.
Nekem azért még mindig van egy kicsi bűntudatom, pedig tudom, ez már utólag hülyeség. Ráadásul, ahogy az előző posztban is írtam, hiszem, hogy minden okkal történik. Biztosan azért felejtettem el akkor azt a dátumot, mert így a jobb. Lehet, hogy ezzel csak mentegetem magam saját magam előtt is.
Ami biztos. Ha beadjuk, és felvették volna, komoly dilemmát okozna mégis.. mert ha már megfelelt, meg kéne próbálni. Ha meg nem vették volna fel, az megint csak egy csomó kérdést hozna magával. Amikre pedig, az előzetes hírek szerint biztosan nem keresnék válaszokat, ha a bizonyítványát nézem. De majd csak holnap fogom nézni, mert akkor hozza. :)
Ezen meg majd túl teszem magam. Egyszer.

2012. jan. 18.

Furcsa könyvajánló

Olvasom a Fábián Janka féle Emma sorozatot. (majd el ne felejtsem végre lecserélni az oldalsávban is) Az első könyvet igen hamar kiolvastam, még úgy is, hogy napközben egy-egy félórát lopok el erre, többnyire munkaidőben, és este, a fürdőkádban is körülbelül ennyi időt (vagy csak egy fél órát) töltök el ezzel. Tudtam, hogy nekem való könyv lesz, mert szeretem az ilyen családregényeket. Valahonnan innen eredhet az is, hogy nagyon szeretem mások blogjain nyomon követni a családok életét.
A történet az ezerkilencszázas években kezd el játszódni. Azon kaptam magam, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy mennyire egyszerű is volt még az életük, majd egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan csodálkozásba estem, amikor arról olvastam, hogy pl. levelet küldtek Párizsba, hogy megbetegedett a mama. Én hülye, az első ilyennél még gondoltam rá, hogy de minek levelezni.. miért nem hívták fel? Aztán rájöttem, hogy jaaaa, hát telefon sem volt még.
Mire az első kötet véget ért, addigra már túl voltunk az első világháborún. Az egy külön misét megér, milyen furcsa gondolataim voltak akkor, mikor arról olvastam, hogy a férfi főszereplő hónapokat töltött teljesen ismeretlenül, gyakorlatilag lebénulva egy olaszországi kórházban, miközben Emma, aki a női főszereplő, mit sem tudott róla. El sem tudom képzelni, hogy ilyen lehetséges. Mert ma ugye, a világ bármelyik pontjáról fel tudjuk hívni egymást. Bármikor. És beszéltem én már úgy a barátnőmmel, hogy ő egy svájci hegycsúcs közelében volt. Pont ugyanúgy beszélgettünk, mintha csak a szomszéd szobában lett volna. De ha nem telefon, hát ott az email. Vagy a facebook. Vagy skype (bár neki továbbra sem vagyok barátja), msn, twitter, akármi.
Mi egy ilyen világba nőttünk bele. És ami a legérdekesebb.. annak ellenére csodálkoztam mindezen, hogy én még úgy töltöttem a gyerekkoromat, hogy vezetékes telefonunk sem volt. És kályha volt a szobákban. Olajkályha. Még ha nagyon akarom, érzem a szagát.. és hallom, ahogy pattogott éjszakánként, és majd betojtam tőle.
Mindezt továbbgondoltam.. az én gyerekeim is abszolút beleszülettek a technikába. Pont, mint a többi gyerek gond nélkül kezeli a számítógépeket, használja az internetet, simán elboldogul akármilyen telefonnal, kezébe fogja a távirányítót, amit akkor vettünk ki a dobozból, és máris tudja, melyik gombbal mit csinál. Egy kattintással megosztják a világgal a gondolataikat, megfelelő eszközzel akárhonnan. Jó ez végül is.. mert azért én nem felejtettem el azt sem, mennyi idő volt, amíg megtanultam az egeret normálisan használni. :D
Na de visszakanyarodva a könyvekhez.. ami a leginkább elbűvölő (amellett, hogy nagyon jól van megírva is), hogy miközben olvasom, lelassul az idő. Olyan szép lassan telik, mintha lovaskocsival mennék a Balatonra. Ráérősen elidőzünk a kor jellegzetességeinél, nem túl hivalkodóan, és nem is túl nyálasan, olyan pont jól. Mindent, ami "rossz", azt gondolom tudatosan rövidre vett az írónő. Mondanám, hogy nagyon jól is csinálta, mert nem is süppedtem bele a világháború hangulatba. Egyszerűen csak megírta, hogy milyen volt, írt az élelmiszerjegyekről is, meg mindenféléről, de nem volt központi téma.
Elkezdtem a második könyvet ma. Emma fiai. Magamban mosolygok.. mert három fia van. És épp babát vár, aki (tudva a harmadik könyv címét) lány. Az ilyeneket mindig égi jelnek tekintem. Ráadásul Emma sok-sok minden után végül beteljesítette a gyerekkori álmát még az első könyv végén.. írónő lett.
Amikor mindezt már összegeztem magamban, végül fel kellett tegyem magamnak a kérdést. Végül is mi is tetszik annyira ebben? Reménykedem, hogy én is lehetek Emma? Vagy csak hálás vagyok érte, hogy olvashatom, meg lecsendesíti bennem a háborgó indulatokat a világ ellen. Hiszen ott van leírva, feketén-fehéren, hogy minden helyzetben boldogul az ember. :)
Akik már olvasták, azoktól szívesen venném, ha leírnák, mit is gondolnak róla, akik pedig még nem, azoknak szeretettel ajánlom.

Hmmm.. hmm...

Az előző bejegyzésem is valami olyasmit volt hivatott "jelképezni", hogy nemigen találok olyan témát, amiről most írnom kéne. Nem akarok sem politizálni, nem akarok demoralizáló bejegyzést, nem akarok keseregni, sőt, még találgatni sem akarok. Ahogy lesz, úgy lesz.. megoldjuk úgyis mindannyian, mert az a dolgunk. Akinek meg  más a dolga, az meg oldja meg azt.
Fura amúgy minden körülöttem, nem is vagyok teljesen jelen sehol. Néha le is bukok, mert beszélnek hozzám, és nem hallom, pedig figyelek. Az idő továbbra is rohan, kapkodom a fejem, hogy hipp-hopp telnek a hetek, a hónapok, és jajj, már mindjárt nem is lesz egyetlen ovis gyerekem sem.
Néha magammal is nehezen vergődök helyre. Feltétlenül hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, ugyanakkor van bennem egy csomó kérdőjel is. Tudom, tudom.. Nekiálltam lepakolni a bilincseket, nem is olyan könnyű, mint elsőre tűnt, ám nem is olyan nehéz, mint régebben gondoltam. Nagy út, az biztos. És érdekes is. Afféle El Camino. :)
Na és.. pontosan idáig jutottam, amikor a netünk váratlanul úgy döntött, sztrájkba lép. Úgyhogy ez most egy befejezetlen bejegyzés lesz. Gondolom nem véletlen, hogy nem tudtam leírni a többit. Majd máskor.
És még valami... Beus, megint eltűntél. Hogy vagy? Kérnénk életjelet.

2012. jan. 16.

Beszéljünk az időjárásról

Minden jel szerint mégsem marad el a tél. Pedig bevallom, én már bőszen csalogattam volna elő a medvéket, mert nekem már ennyi is épp elég volt belőle. Hó nem esett karácsonykor (én mondjuk akkor sem rajongtam volna érte, de mivel annyian szeretik, hát akkor hadd essen), csak úgy épphogy mutatóba, azután meg már egyáltalán nem hiányzik. Kifejezetten szerettem azokat a január eleji tavaszias napokat, és annyira reménykedtem benne, hogy ez már így is marad.
Persze, tudom azt, hogy az nem normális, meg mondjuk betegségek szempontjából is úgy kell lennie, hogy kicsit megfagynak a vírusok, hogy ne tudjanak mindenkit agyonfertőzni. Csak az a baj, hogy amikor tombolnak a mínuszok, akkor a vírusokkal együtt én is megfagyok.
De komolyan.. még a kutyák sem ennének meg, mert mire kihámoznának a ruháimból, az étvágyuk is elmenne. Van rajtam általában két nadrág. Egy vékonyabb a rendes alá. Minimum kettő, de nem ritka a három zokni. A legfelső réteg zsenília. Aztán van rajtam egy hosszú ujjú felső, egy vékonyabb pulcsi, egy normális vastagságú pulcsi, egy kardigán, és egy kabát. És vacogok. Állítólag ez nem normális. Én meg nem tudok mit csinálni.. mert ha nem lennék Michelin baba tőle, akkor még egy réteget felvennék.. vagy minimum egy fűthető ruhát applikálnék magamra.
Mindemellett a hidegfront igen komolyan megvisel most. Na jó, hát gondolom igen erőteljes front jött, de nekem volt tőle mindenféle lábrázásom, kézremegésem, fejfájásom, szédülésem, meg efféle finomságok. De legalább, ha véletlenül munka nélkül maradnék, akkor még mindig elmehetek időjárás-előrejelzőnek ilyen tünetekkel. Jobb lennék, mint a béka a befőttesüvegben. Bár.. én többet beszélnék, szóval, lehet, hogy rám unnának. Na mindegy. A front megérkezett, és nagyon hideg lett.
Az én ízlésemnek túlságosan is. És még a hó is jön. Brrrrrrr
Legyen már tavasz.. és aztán nagyon gyorsan nyár. Jó, meleg nyár.

2012. jan. 15.

Ez a legjobb nap

Januárban. Legalábbis nekünk. Éppen ma hét éve született hozzánk egy kis királyfi.A legkisebb királyfi a családban, hordozva magával az összes mesebeli harmadik fiú tulajdonságát. Furfangos, eszes, és végtelenül jó szívű. Szereti az egész világot, és egyáltalán nem szégyelli ezt kimutatni sem. Sokat tanultunk tőle, mióta velünk van, sokszor, sok helyen mondtam és írtam már, hogy igazi ajándék nekünk.
Egyetlen pillanatig sem lehet mellette unatkozni, még úgy sem, hogy már a harmadik fiunk ő, és nagyon sok mindenben hozza a "papírformát", de legalábbis ugyanúgy történik minden, mint a testvéreinél. Olvas, ír, és számol. Biztosan ismeri a betűket, egészen bonyolult és egyáltalán nem hétköznapi szavak sem okoznak gondot neki már régóta. A számok világát is szereti, logikai érzéke is roppant fejlett. Nehéz átverni, még ha néha meg is próbáljuk. Szinte látni, ahogy a kis fogaskerekek kattognak odabent, és amikor rájön, már méltatlankodva kiált is..."De Anyaaaaaaa..." Ami egyáltalán nem papírforma, legalábbis nálunk, Ő nagyon szeret rajzolni, színezni, alkotni. Bármit, bármiből, bármikor. Legoból hihetetlen csodák kerültek már ki a kezei közül, de ugyanúgy szeret rajzolni, színezni, gyurmázni, tésztát gyúrni, nyújtani, fűzni, ragasztani. Tud cipőt kötni, jobban és biztosabban, mint bármelyik bátyja ilyen idősen.
Öltözni nem szeret, hacsak teheti, húzza az időt a végtelenségig, hétvégenként nem ritka, hogy tizenegyig is pizsamában van, mert ő "nem tud" egyedül. :D Nem szeret korán kelni, viszont nagyon szeret sokáig ébren lenni. Szeret ölelgetni és szeretgetni mindenkit, nem múlik el nap, hogy ne mondaná, mennyire szeret. Sorban potyognak ki a fogai, és erre nagyon büszke. Főleg, hogy csak hozzá jár mostanában a Fogtündér.
Nem nagyon szeret enni, legalábbis abban a kötött formában, amit egy ebéd vagy egy vacsora jelent. Viszont megeszik egymaga egy kiló mandarint egy nap alatt. De nagyon szereti a narancsot, az almát, és a banánt is. Meg úgy egyáltalán a gyümölcsöket.
Mostanában már várja az iskolát, bár még mindig szereti az ovit is. Az óvó nénikkel továbbra is kölcsönös a feltétlen szeretet, már most sajnálom, hogy ennek is mindjárt vége.
A bátyjait továbbra is nagyon szereti, minden percben velük van, amikor itthon vannak. Mindent megcsinál nekik, csak ki ne hagyják valamiből. Ezt ők néha csúnyán ki is használják, de alapvetően ők is óvják, védik.. még akkor is, mikor rommá verik, mert épp ő kapta a "rosszfiú" szerepet a rendőrös játékban.
Még mindig nagyon hangos. Még mindig nagyon érzékeny, hamar sírva fakad, és vigasztalásért jön, bármi nem jó neki. Még mindig van mit fejlődnie kudarctűrésben is, de azt hiszem, végül is ez úgyis holtig fejlődő tulajdonság.
Az arca elképesztő változáson ment keresztül. Rolis még mindig, én látom benne még azt a pici Rolit, aki még mindent értett és látott. De már itt van a küszöbön a nagy, leendő iskolás.
Mindenestül, nyavalygósan-vidáman imádjuk minden porcikáját.
És hogy mekkora szíve van? Arra gondolt, a mai szülinapját megosztja Arthurral. :) A felajánlás édes, de megbeszéltük, ez az ő napja, Arthurnak is van sajátja. Természetesen fel lettem világosítva, hogy a kutyáknak is kell tortát sütni. :D
122-es ruhát hord, 31-es lába van, és 26 kg. 7 éves épp.. :)


Olyan legyen életed, mint friss virág, boldogság kísérjen egy életen át. Légy az, ami szeretnél lenni, ne feledd, mi mindig fogunk szeretni! Boldog születésnapot!

2012. jan. 14.

Kedvenceink

He-he, aki most dörzsöli a tenyerét, hogy na, most aztán biztos meg tud rólunk egy-két kulisszatitkot, azt lehet, hogy lelombozom. Mert ma elgondolkodtam azon, hogy vajon melyikünknek is van ötünk közül kedvence bármiből is? Hát, talán csak a sportolók viszik el a prímet, abból is leginkább a Forma 1-es pilóták. Michael Schumacher az örök kedvenc, ez nem képezi vita tárgyát, soha, semmilyen körülmények között. És a Ferrari csapat.
Ételek... nos, itt sincs kedvenc. Senkinek. Szeretünk grillezni, szeretjük a papa-féle húslevest, a töltött paprikát, meg még egy csomó mindent. Szerencsés is vagyok, mert nagyjából mindenki mindenevő. :)
Zene.. ez mindig változó, szinte mindegyikünknél. Illetve a fiúknak még, nekünk pedig már nincsenek olyan igazi kedvenceink.
Film.. szintén nincs. Van egy pár, amit kívülről tudunk, mert annyiszor láttunk, de nem nevezhető még így sem igazi kedvencnek.
Könyv... végképp. Patrik és én vagyunk azok, akik számolás nélkül faljuk a könyveket, és a betűket. Mindkettőnknek vannak kedvelt írói, (Patriknak pl. Nógrádi Gábor) nekem több is van. De kedvenc könyv.. hát egyikünk sem tud kiemelni egyet a sok közül. Úgyhogy nincs.
Kedvenc évszak.. ez sincs igazán, mert mindannyian a tavaszt és a nyarat szeretjük.

De nincs egyikünknek sem kedvenc tv-műsora, nincs kedvenc színészünk, színésznőnk, újságunk, ruhadarabunk, semmi...
Illetve hazudok.. van egy közös, nagy kedvencünk. Arthur. :)

Furák vagyunk? Vagy mások is vannak ezzel így?

2012. jan. 13.

Nem a ruha teszi

.. az embert. Tartja a mondás. Én is azok közé tartozom, akik ezt azért teljesen mély értelemben nézve maradéktalanul osztom. Mert tényleg, a legkevésbé sem számít, hogy néz ki valaki. Beszélgettem én már órákat olyan emberekkel, akiket még sosem láttam. Lehet, hogy báli ruhában ült épp, olyan gyönyörű sminkkel, amit egy hónap alatt sem tudnék magamra applikálni. De az is lehet, hogy koszos-foltos szakadt ruhában volt. A legkevésbé sem számít ez az értékes embereknél. Ami számít, az ott van belül.
Ennek ellenére mégis van abban valami, hogy a ruha is teszi az embert. Mert akárhogy is, azért csak megakad az ember szeme egy csinosan felöltözött nőn, de férfin is. A férfiak talán hajlamosabbak elkényelmesedni ruházkodás terén, igaz, nincs is akkora bőségzavar a nekik készült ruhadarabok között, mint nálunk. Ami érdekes, egy férfit előbb találunk sportosnak talpig szabadidőruhában az utcán, mint egy nőt. És ha már a ruhadarabok bőségzavarához eljutottam, akkor jöjjön, amiről igazából írni szándékozom. Nekünk, nőknek valamiért különös gondot kell fordítanunk a kinézetünkre. Ez valami társadalmi elvárás, ami igen mélyen belénk épült, és ki tudja, szabadulhatunk e valaha is tőle. Vannak azok a szerencsések, akik bármit ehetnek, bármennyit nassolhatnak, a hasuk mindig lapos, a fenekük feszes, és még a bőrük is szép. Ők vannak a legkevesebben. Már csak azért is, mert mi nők sosem vagyunk elégedettek magunkkal. De vannak azok a kevésbé szerencsések, akiknek van "takargatnivalójuk". Zsírpárnák, kis mellek, nagyobb pocak, ami evés után még fel is fújódik, és hétszentség, hogy azonnal megjegyzi valaki "Csak nem ...?" Ehhez a kimondatlan kérdéshez persze titkos kacsintás is jár. Mi, akik a kevésbé szerencsések közé tartozunk, mindent elkövetünk azért, hogy legalább ne látszódjon. No, hát mi vagyunk az a tökéletes fogyasztói célcsoport, akinek mindent el lehet adni, ami azt ígéri, hogy optikailag reményünk van arra a vágyott tökéletességre. Kezdetnek ott van rögtön a push up melltartó. Ami egy igazán jótékony találmány. Az icike picike cicikből is pillanatok alatt kívánatos keblet varázsol. Aztán van az alakformáló bugyi. Többféle verzióban létezik. Van, ami a fenekünket "emeli" meg, van, ami a hasunkat szorítja le. De ugyanez van harisnyában is.
Ez eddig rendben is lenne.. mert felkapja a ember a push up melltartót meg a hasleszorítós bugyit, és már fel is veheti a feszülős felsőt, azt is, amiből esetleg kivillan végre valami, ha még valami jó kis harisnyát is sikerült beszerezni (lehetőleg nem túl világosat, hogy takarja az ilyen-olyan bőrhibáinkat), akkor még egy szoknyába is beleugrunk. És voila.. a tükörből valami jó alakú nő néz vissza. Itt, ezen a ponton azonnal az arcunk mélyreható vizsgálatába kezdünk, és azonnal rohanunk korrektorért, barnító krémért, szempilla-göndörítőért, meg még kismillió akármiért, ami azonnali átváltozást ígér. Ha már magunkra kentünk mindent, és még mindig kapunk levegőt a hasleszorítós alatt, akkor indulhat a buli..
Minden szép is, jó is, mert attól még, hogy nem a ruha teszi az embert, ha ilyen "csalóként" végigmegy akárhol, akkor megnézik. Mert ugye a legkevésbé sem számít az, milyen emberek vagyunk, ha jól nézünk ki, hát jól nézünk ki. Csakhogy... a sokat tapasztalt párunk is meglepően csininek találhat bennünket így. És ilyenkor kezdődhet a kellemetlen pár perc. Amikor azon gondolkodunk, hogy lehetne feltűnés nélkül megszabadulni az alakformáló bugyitól, ami ugyan roppant hasznos ruhadarab, de a legkevésbé sem szexi. Erre nem gondoltak a tervezői..
Nos, hogyan szabadulnátok meg tőle?
(még mielőtt bárki hamis következtetéseket vonna le, nem élő helyzetből merítettem ihletet...:P)

2012. jan. 12.

Ez van...

Ma nem tudok semmi értelmeset írni már. Nem csak azért, mert este van, már délután sem ment volna.
Annak ellenére, hogy tök jó kis tavaszi nap volt ma, és meg is tudnám én ezt szokni február végéig (utána pedig melegedjen tovább), a hangulatom a béka feneke alatt kettővel minimum.
Érzem a közelgő hidegfrontot, minden porcikámban. Nem esik jól, és először nem is esett le, hogy mi is van velem, amikor többször is úgy megszédültem, hogy szinte vártam az ébreszgetős pofonokat utána. No nem, ide nem jutottam el. (szerencsére) Aztán mikor hallottam időjárás jelentést, akkor már volt is mire fogni. De biztos igaz is, hogy brutál hideg jön, mert brutál módon fájnak a lábaim, és remeg kezem-lábam. Sebaj. Holnap majd jobb lesz.
Apropó, holnap. Úgy készültem hétfő óta, hogy a péntek délutánom szabad lesz. Kedden még rákérdeztem, biztos, ami biztos alapon, és akkor aztán végképp rákészültem. Először fodrász volt tervben, de a fia szalagavatója miatt majd csak szombat reggel tudok menni. Sebaj, gondoltam, akkor elmegyek a könyvtárba, délután bevásárolok hétvégére. Hát a könyvtár is ugrott. A bevásárlás csak későbbre tolódott. Könyvtár helyett meg dolgozom. Túlságosan művelt nem leszek ugyan tőle, ámde a pénztárcámnak jót tesz majd. Bevallom, hisztiztem is miatta egy sort (na nem úgy, mint Erik, sokkal szolidabban), de hogy minek, magam sem tudom. Mikor tény, hogy örülhetek, hogy van munkahelyem, és hát na bumm, sose legyen nagyobb bajom, mint a túlórázás. Na mondjuk mit is vártam.. mikor péntek 13-a lesz..
Áááá, inkább megyek, és lefekszem. Ebből már úgysem lesz egy normális, nem nyavalygós bejegyzés.

2012. jan. 11.

2290 Ft

Ebből lett ma olyan éktelen hisztéria ma este, hogy először csak lestem. Aztán egy óra elteltével különböző módozatokat ötleteltem ki arra, hogy vetek véget ennek az egésznek.
Először szép szóval próbálkoztam, halkan, hátha majd akkor ő is lehalkul, hogy halljon engem.
Igen rövid idő alatt kiderült, hogy ez nem jött be.
Másodszorra kicsit feljebb emeltem a hangom, és közöltem, akármeddig csinálhatja, nem érdekel.
A következő fél órában olvasgattam, és próbáltam nagyon koncentrálni arra, hogy nem érdekel.
Aztán, mikor már tikkelt a szemem az üvöltéstől, kiabálástól, csapkodástól,
Harmadszorra megfogtam, és mélyen a szemébe nézve közöltem, hogy KINT ALSZIK A KUTYÁVAL.
Azt hiszem, itt már abban az állapotban volt, amikor már maga sem tudta, honnan is indult ez az egész, de nem bírta már abbahagyni.
Negyedszerre kapott egy pofont. Amit egy másodpercnyi döbbent csend követett.
Már majdnem vállon veregettem magam azért, hogy pofonvágtam a gyerekemet, amikor mégis folytatta inkább. Ezúttal a "verem a fejem az ajtó szélébe" felvonás volt porondon.
Itt kezdett elszakadni a cérna nálam is, mert már egy órája ment a műsor, hol kicsit halkabban, hol sokkal erőteljesebben, és azon kaptam magam, hogy válogatott kínzásokat találok ki. Bármit, csak legyen végre csend.
De aztán persze semmire nem került sor, csak újra odavonszoltam magam elé. És valamiféle hülye perverz örömmel, amit csak a halálra idegelt szülő érezhet, lassan, tagoltan elmondtam, hogy biztosan jól értse.. Eddig csak azért nem adtam oda a pénzt, amin könyvet szeretne venni, mert egész egyszerűen nincs ennyi pénzem itthon. DE! Ezek után akkor sem fogom odaadni, amikor lesz.
Ó, ha azt gondoljátok, hogy ezzel vége volt, tévedés. Nem lett vége. Újra fellángolt benne a düh, és újrakezdte a csapkodást, őrjöngést.
Egyetlen dolog maradt a tarsolyomban a diliházba vonulás előtt... (és nem volt szép tőlem, belátom) Írtam egy emailt az apjának. Akitől postafordultával érkezett is a válasz.
No, gondolom kitaláljátok... a kis gazember elolvasta, és egy félmondatra rákérdezett.
Pestre menni? Mondom, igen, Arthurt visszük majd orvoshoz. Jaaa. És írt egy válaszlevelet az apjának, amiben bocsánatot kért, és közölte, hogy az elfelejtette, hogy Arthurnak meg kell gyógyulnia, és arra kell pénz..
És vége volt. Arthur és Balázs egyetlen másodperc alatt elérte, ami nekem közel két óra alatt nem sikerült.
(na persze lenne azért neki ennyi pénz könyvre, de most már ha a fene fenét eszik, akkor sem kapja meg)
Ja, és hogy melyik gyerekem örvendeztetett meg ezzel a fantasztikus estével? Kitaláljátok?

2012. jan. 10.

Help...

Ilyen még nem volt. Ma este körülbelül húsz különböző magyarázattal olvastam el ugyanazt. Természetesen az eredetivel kezdtem. Aztán, amikor már azt gondoltam, hogy ahhha, már értem végre, akkor hirtelen újra összezavarodtam.
Hogy miről is van szó? A családi adózásról, természetesen. Tavaly nem okozott egy pillanatnyi fejtörést sem, mert én a minimálbért keresem, amiből ugye volt még adójóváírás, így aztán mást nyilvánvalóan nem tudtam igénybe venni. Maradt Balázsnak az összes. Illetve hát annak az a töredéke, amit megkaphatott belőle. (csak álom, hogy annyit keressünk, hogy maximálisan kihasználhassuk, pedig de jó is lenne) Az idén viszont megszűnt az adójóváírás, így akár valamennyit én is érvényesíthetek a gyerekek utáni adóalap csökkentésből. De sehogy sem megy a fejembe ez... hogy akkor most, ha nyilatkozunk, hogy megosztjuk, akkor meg kell osztoznunk a gyerekeinken? És mondjuk Balázs kap kettő után, én meg egy után? És erről muszáj úgy nyilatkozni, hogy minden hónapban én is kérem, ő is kéri? Nem lehet olyat, hogy év végén én majd annyit igénybeveszek, amennyit befizettem? Mondjuk, lehet, hogy ez eleve hülyeség.. kár lenne havi nyolcezer forintot is állambácsi zsebében hagyni, mert az tizenkettővel szorozva már 92 ezer forint, amit én hiteleztem meg az országnak. Ennyire meg nem tudom vagyok e jó fej. De ami végképp nem megy a fejembe, az az, hogy ha nyilatkozunk mondjuk erről a kettő-egy megosztásról, sőt, ahogy olvastam, valamelyik gyerekünket akár el is felezhetjük (igen morbid), és akkor kettő és fél és fél gyerek után vesszük igénybe a kedvezményt. De mennyit? Ebben az esetben is a három gyerek után járót darabonként, vagy mi van???
Pedig isten bizony mondom, tavaly értettem..
Szóval, ha esetleg valaki éppen hasonló cipőben jár, mint én, és már tudja a jó megoldást, elmondaná?

Ja, és ma sikeresen kiszámoltam azt is, hogy bruttó 13ezer forintos béremelésre lenne szükségem ahhoz, hogy ne keressek kevesebbet. Vajon ennek mekkora az esélye? :D

2012. jan. 9.

A szüleim...

Úgy egy órája is van már, hogy beléptem, és ahogy szoktam, elolvastam a kommenteket, válaszoltam rájuk, majd kattintottam a statisztikára (igeeen, újabban minden nap megnézem). Aztán, ahogy az normálisan lenni szokott, máris kattintottam a bejegyzések gombra, hogy előbukkanjon a szép fehér papír (akarom mondani ablak) amire írhatok. Aztán megnyitottam új ablakban mást. Elolvastam. Onnan tovább kattintottam, azt is elolvastam. Közben kimentem a konyhába, párologtattam egy kis konyakos meggyet (Eszter, ez isteni..), majd megettem három kocka fehér csokit. Eszembe jutott, hogy nem néztem meg valamit, hát bejöttem, megnéztem. Aztán válaszoltam egy email-re. Megint kimentem, elszívtam egy cigit (ciki, de igen, még mindig), közben százkilencvenkilencedszerre is elhessintettem a gondolatot arról, hogy miről írjak. Bevallom, kevés sikerrel. Mert még kétszázadjára is visszatért, úgyhogy most már aztán lesz, ami lesz belőle, csak nekilátok.. (különben még itt ér a reggel)
Szóval, a felnőtté válásom kapcsán gondolkodtam azon is, hogy amíg idáig sikerült eljutnom, ahol épp most vagyok addig mennyi mindennel gazdagodtam a felmenőim által. Csak mostanában sikerül az eddig negatívnak gondolt tapasztalataimat, öröklött tulajdonságaimat úgy tekintenem, mint egyfajta tanítás.
Anyámra nagyon sokáig haragudtam. Olyan dolgokért, hogy örököltem tőle az ősz hajamat (mert micsoda dolog már nyolcadikból ősz tinccsel ballagni), meg mert mindig úgy gondoltam, a húgomat jobban szerette, mint engem. Nem átallottam a fejéhez vágni sem ez utóbbit (ja, az elsőt is már), amire ő természetesen sírva fakadt. Én meg perverz örömöt éreztem amiért végre kimondtam, és megbántottam. Nem a szavak embere, sosem fogom megtudni, mennyire bántottam meg ezzel, hacsak majd egyszer bocsánatot nem kérek miatta. Időközben, ahogy sikerült "függetleníteni" magam tőle, és elfogadtatni vele (nagyjából), hogy már nem vagyok gyerek, és a döntéseimért képes vagyok felelősséget vállalni, legyen az jó, vagy rossz döntés valahogy lecsitultak bennem ezek a dacos haragok. Tudom, hogy mik azok benne, amit én nem szeretnék viszont látni magamban. Tudom, hogy minden hasonlóságunk ellenére is teljesen különbözőek vagyunk. Amitől igazán képes voltam arra, hogy elengedjem az összes vélt és valós sérelmemet a gyerekkoromból, az leginkább az, hogy látom benne a nagyszüleim gyerekét. Ebbéli "pozíciójában" nincs könnyű dolga. Harmadik gyerek, ráadásul lány. Jelen pillanatban a legfőbb támasza a nagyszüleimnek, és hát igen, a nagybátyáimnak is. Se nem gyerekük, se nem testvérük már, afféle mentor. Azt is világosan látom benne, hogy annak ellenére, hogy szuperérzékeny és hihetetlen áldozatkész, mégsem tudja ezt jól kommunikálni. Csak egy példa erre, hogy ha nem vagyok jól, és tudomást szerez róla (nem mindig mondom el), akkor képes napjában tízszer is felhívni, és megkérdezni, hogy "Nem voltál sz...ul?", de ha szemtől szemben állunk egymással, akkor nem kérdezi, hogy vagyok. Tudom, hogy komoly törést okoztunk neki azzal, hogy a húgom családja és az én családom gyakorlatilag "elidegenedett" egymástól, de nem is olyan rég elmeséltem neki, hogy vannak dolgok, amiket hagyni kell... nem kell mindent megoldani. Azt is tudom, retteg attól, hogy végül egyszer valóban elmegyünk innen, és magában őrlődik a megoldáson. Nem tudok ebben segíteni, és lehet, hogy kegyetlen voltam akkor, amikor azt mondtam, a gyerekeinkért meg kell majd tennünk, hogy továbblépünk, amint lehetőségünk lesz rá (nagyjából a kocsitörlesztés letelte után). Talán hibája, talán csak így nevelték, de nem tud változtatni. Én meg örökké változom, nehezen követi.
De ma már nem haragszom rá egyáltalán, hiszen tudom, minden pillanatban úgy döntött, ahogy akkor a legjobbnak tartotta. Tudom, hogy amikor azt mondja, "De mennyit vittelek orvostól orvosig mire végre kaptad az injekciókat" azt akarja kifejezni, hogy szeret. Kimondani nem tudja.
Apám is rengeteg energiát rabolt tőlem az elmúlt években. És érdekes, amennyire a harag a legjobb kifejezés arra, amit sokáig éreztem, annyira mégsem igaz. Nem is tudok jó szót találni erre. Talán a világon senkiben nem csalódtam még akkorát, mint benne. Elvesztettem egy pillanat alatt valakit, aki a leginkább értette a "lelkemet", és sokáig nem is értettem, mi fáj ebben annyira, mikor legalább annyiszor rúgott belém, mint ahányszor simogatott. Mégis.. amikor úgy döntöttem, többé nem találkozom vele, elveszett a személyiségem egyik fele. És tudom, az én döntésem volt, amit ő elfogadott, mégis, ezért haragudtam rá a leginkább. Meg sem próbált változtatni rajta, szépen belenyugodott, hogy akkor eggyel kevesebb lánya van. Slusszpassz. Mintha nem is lettem volna. Soha többé nem köszöntöttük fel egymást születésnapon, névnapon, sosem ünnepeltünk többé együtt karácsonyt. Nem nyújtottam a kezem felé, amikor férjhez mentem, és nem akartam, hogy a tanúja legyen. Nem akartam tőle semmit. Soha. Többé. Amikor Patrik született, kaptam tőle egy dísztáviratot, P-né M. Diána címzéssel, valami olyasmi szöveggel, hogy "Gratulálok az unokám születéséhez." Éktelen haragot éreztem, és majdnem széttéptem. Sok-sok idő eltelt azóta, egészen más ember lettem. Ő is. Kétszer beszéltünk azóta, egyszer a húgom esküvőjén, egyszer pedig akkor, amikor a húgoméknál villanyt szerelt az építkezésen. Ajtót nyitottam neki, járt a lakásunkban. Egyszer. Soha többé nem akart. Karácsonykor, amikor itt járt a szomszédban a húgoméknál, otthagyta a fiúk ajándékát, mert nem voltunk itthon. Álltak a kapuban, amikor mi hazaértünk, szemmel láthatóan nem ismert meg bennünket. (talán a kutya zavarta meg?) Dühöngtem rajta egy kicsit, azóta lenyugodtam. Tudom, hogy soha, egyetlen lépést nem tett azért, hogy másoknak jó legyen. A gyerekkorom jó része abban az árnyékban telt, amit ő kénye-kedve szerint növelt, vagy épp csökkentett. Ritkán, nagyon ritkán együtt voltunk, de leginkább nem. Sosem jött velünk sehova. Sosem tudott örülni semminek. Ült a hatalmasra duzzadt egojával a vállán, cigizett, piált, és ugráltatott mindenkit. Hihetetlen hangulatváltozásokkal tartott bennünket sakkban, volt olyan Szentesténk, hogy mindenki sírt, csak ő ült elégedetten, mert mindenkit eléggé megbántott. Szóval, mire mindezt végignéztem a moziban, úgy döntöttem, tőle is tanultam egy csomó mindent. Megtapasztalhattam az emberi érzések legalját, amikor az embert a saját szülője tekinti levegőnek, de nem törtem meg tőle, tanultam belőle. Már tudom, ha valaha ilyen helyzetbe kerülnék bármelyik fiammal, minden erőmmel azon lennék, hogy meg tudjuk beszélni. Ugyanakkor hálás vagyok azért, amiért ő az apám. Nélküle valószínűleg sosem végeztem volna el a közgazdasági szakközépiskolát (de csakazértis, mert ő azt mondta, annak kell lennem), nélküle nem lennék epilepsziás (tőle örököltem), és egy csomó mindent kihagytam volna amit ennek kapcsán tanultam, nélküle nem szeretném ennyire a könyveket, és nem lennék ennyire grafomán sem. Sosem fogom már tudni szeretni őt, legalábbis feltétlen szeretettel nem.. és már nem is akarok neki mondani sem semmit. Mit mondhatnék? Sajnálom...? Mindketten hibásak vagyunk ebben, ő legalább annyira, mint én. Egyszer elengedem ezt a béna kötelet is, ami még hozzá köt, és ami miatt még egy csomó minden itt van, aminek már rég nem kéne itt lennie. Akkor, amikor erre képes leszek, akkor majd visszakapom azt az emlék-apát is, aki most nincs.
És itt most elég is.. pedig nem kerültek sorra a nagyszüleim, akik mióta élek, szerves részei minden napomnak. De majd lesz ilyen bejegyzés is.

2012. jan. 8.

Ülj mellém, valamit mondok...

Ez egy olyan bejegyzés lesz, amikor előbb lett a cím, amihez most kanyarítanom kellene valamit. Mert a cím már vagy két hete itt motoszkál bennem, nem hagy nyugodni, és azt sugallja, hogy ilyet kell írnom. Én meg most megadtam magam, ha már annyira nyomul, akkor legyen.
Szóval akkor ülj mellém. Játsszuk azt, hogy van egy olyan kis zugom a lakásban, amire mindig vágytam, és én "kiugrónak" hívom. Lényegtelen is, ne vesszünk el a részletekben. Szóval, a zug, amelyik egy nappali egyik fala akár, három hatalmas ablakkal, az ablakok párkányai alatt körben padozattal, amin színes párnák vannak. Választhatsz, melyik színűre ülsz, enyém lesz a piros. De ha nem tetszik a párnák színe (narancs, kék, citrom, zöld, fekete, lila, és egy barna is van), leülhetsz a fotelok valamelyikébe is. Ahogy tetszik. Ha már kényelmesen ülsz, akkor el is kezdhetjük. Valamit mesélni fogok. Amit még eddig nem meséltem.
Ha kinézel közben az ablakon, láthatod majd a Tündérlányt, akiről a mese szól. Mert képzeld, itt lakik a szomszédban. Na ne mondd már, hogy Te nem látod a Tündérlakot ott, a magasra nőtt fű között. Pedig pontosan ott van, nézd csak, ahol olyan szép nagy virágok is nőnek. Na, ugye hogy látod Te is. Egyszer, mikor itt ültem egyedül, egy esős nyári napon, akkor láttam meg. Addig fogalmam sem volt róla, hogy ilyen szomszédom van, de egycsapásra felvidultam, mikor megláttam. Aprócska termetű, gyönyörű szőke hajjal, sosem láttam még ennyire szép szőkét. Egyszer csak előbukkant a semmiből, én meg bámultam tátott szájjal, ahogy csillog, mint valami arany-lány. Meg sem mertem mozdulni, még talán levegőt sem vettem, nehogy észrevegyen, és eltűnjön, de persze, hiába. Egyenesen rám nézett, és a kezét a szájára tette, hogy maradjak csendben. Persze, úgy tettem, de a világ összes csokijával sem csalogattak volna el innen. Mindenképpen látni akartam, ki ez a lány, és mit fog csinálni. Én nem tudom mit csinált velem, mert soha még azelőtt nem láttam úgy, mint akkor, de olyan dolgokat láttam, biztos el sem hiszed majd. A Tündérlány egyesével felkeresett minden lepkét és madarat, akik behúzódtak az eső elől. A szoknyája zsebéből előhúzott egy kis pálcát, és mindegyiket megszárította. Egy fél órán belül a környék összes pillangója és madara vígan repdesett a szakadó esőben.
Aztán egyszer télen, mikor a másik szomszédom kizárta a kutyáját a legnagyobb jégben-fagyban, a Tündérlány az ölébe vette azt a hatalmas, örökké ugrálós kutyát, és melengette egész éjjel. Máig sem értem, hogyan fért oda az ölébe, mikor minimum százszor nagyobb nála az a kutya, de ott feküdt, és meg sem mozdultak reggelig. Ezt onnan tudom, hogy én sem mozdultam el innen.
Hogy mondod? Látod a Tündérlányt, tényleg? Erre tart.. nahát, még sosem jött be hozzánk. Vajon kell neki ajtót nyitnom, mit gondoltok? De nem, egyenesen az ablakon röppent be, és mellém ül.
Ti is látjátok? Itt ül mellettem, és már nem is kell semmit mondanom. Varázsol nekünk valamit, amit még nem látunk, csak érezzük, hogy valami jó.
Egy szempillantásnyi idő alatt elment, és csak mi maradtunk. Ülünk a színes párnáinkon, és a fotelekben, a piros párna szinte szikrázik alattam. Nem tudok már mesélni, a Tündérlány mindent megmutatott.
Már csak azt kérdezem.. kávét, vagy teát iszol?

2012. jan. 7.

Csak egy szombat..

Az a helyzet, hogy ez az időutazás a saját életemben nem is olyan vidám móka. De mindenképpen kimerítő lelkiekben, még akkor is, ha úgy egyébként meg nyilvánvalóan egy csomó láncot dobálok le magamról közben. Kicsit össze is zavartam magam közben, és addig, amíg nem tudom saját magamban helyrebillenteni azt, amiről majd még írni fogok, addig csendben maradok. Na de nem ám úgy, hogy semmit nem mondok. Az csak akkor fog bekövetkezni, ha pillanatragasztóval összeragasztják a számat, és ezzel egy időben az összes ujjamat is eltörik. (tehát nagyjából az esély erre egyenlő a nullával)
Szóval, amíg összekapom magam, addig mesélek mást.
Ma reggel.. öööö...izééé.. szóval, délelőtt tízkor, mikor ijedten felugrottam az ágyban, hogy te jó ég, már ennyi az idő, és én megint ennyire elaludtam, arra érkeztem le a galériáról, hogy egy darab pasi igen morcos tekintettel néz, egy kisebb méretű pasi cinkosan az órára néz, egy kutyafejű pasi pedig örömében hozzám sántikál. És itt már éber is voltam a fejemben lévő zsibbadás ellenére is. Merthogy sántikál???? Tegnap még semmi baja nem volt. Mi baja van? Miért sánta? Kérdeztem, néztem.. senki nem tudta, így hozta be Balázs reggel. Futni tudott, menni nem, de már jobb. Jobb? Arthur gyakorlatilag szinte három lábon jött felém. Ha eddig lettek volna kétségeim arról, mennyire szeretem ezt a kutyát, (nem voltak) vagy bárki másnak.. hát most minden ilyesmi eloszlott akkor, amikor a gyomrom egy csomóba ugrott látva a szenvedését. Semmi látható sérülése nem volt, mondjuk az a lába, amit egy bizonyos sebességnél kezdettől fogva (mármint mióta nálunk van) "felkapdos", de a fajtájának van pár jellegzetes betegsége, amik közül többnek is van ilyen tünete. Nem mutatott fájdalmat, nem tapintottunk semmit sem a térdénél, sem máshol, de azért roppant megnyugtató volt, amikor megnéztem a telefonban tárolt jegyzetet (ugye-ugye, mi mindenre jó a telefon), ami arról tanúskodott, hogy ma is van rendelés. Így aztán Balázs öt perc múlva már vitte is. Kb. úgy aggódtam érte, mint a gyerekeimért, és mindenfélét elképzeltem, míg vártam őket. Jó sokáig voltak távol, úgyhogy én már azt is elképzeltem, hogy már a műtétről van szó. Gyorsan meg is egyeztem magammal, hogy ha ilyesmire kerülne sor, akkor előbb felhívom Cucka férjét, mondjuk itt, és tőle is kérek egy vizsgálatot. Mire idáig eljutottam, már hallottam az autó hangját (előbb kellett volna ezt kigondolnom). Hát, semmi sem biztos, mert igazából nem találtak semmit, minden a helyén van, nem ugrott ki egyetlen izület sem, nem ropog, nem kopog, de valószínű, hogy valami ínszalag-húzódáshoz hasonló lehet. Kapott egy injekciót (a fiúk egész nap emiatt sajnálgatták), holnaptól pedig gyógyszert kell kapnia hat napig. Addig, amíg kapja nem szaladgálhat, sétálni is csak annyit, amennyit nagyon muszáj. Megkönnyebbültünk, hogy nagy baj nincs, de azért nagyon rossz volt ez a kicsi is. Sajnáljuk, na.. Mert nem elég baja neki, hogy süketen született, még most le is sántul? Na de erre nem kerül sor, holnapra szó szerint kutya baja sem lesz.. (remélem)
A mai nap egyébként egy ilyen zsibbadós szombat volt. Filmet néztünk, mostam, ilyenek.. ja, és este hajat is vágtam. (majdnem az enyémet is, de végül azt azért már mégsem..)

2012. jan. 6.

Amikor felnőtt lettem

Az ember olyan tizennégy éves korától valami misztikumként várja a tizennyolcadik születésnapját, mert onnantól már felnőtt lesz. Tizennégy évesen azt gondoltam én is, hogy majd felnőttként azt csinálok, amit akarok. Noigen. Aztán valójában nem történt semmi azután a május 26-a után sem. Ugyanúgy otthon laktam, ugyanúgy kellett suliba járni, ugyanúgy dolgoztam is. Ami más volt, abban az évben már szavazhattam arról, akarom e, hogy csatlakozzunk a NATO-hoz. (vagy lehet, hogy az a következő évben volt?)
A felnőtté válásom első igazi állomása az volt, amikor összeköltöztünk Balázzsal. De az még csak egy aprócska lépcsőfok volt. Igaz, akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy az a lépcsőház igen sok lépcsőfokot takar. De ráléptem az elsőre, azzal a naivitással, amire csak húsz évesen képes az ember. Büszke voltam rá, hogy van valami, ami a mienk, ahova mi vettünk ajtót, kádat, meg mindenfélét. Aztán komolyan meglepődtem azon, hogy nem terem magától a wc-papír, meg az ennivaló a hűtőben. Még sokszor, sok mindenben támaszkodtam anyámra, nagyanyámra, főzni sem tudtam. (bezzeg a gyerekem már úton volt :D)
A következő lépcsőfok Patrik születése volt. Amikor tényleg azt hittem, hogy na, majd én megmutatom. Aztán, amikor hazajöttünk a kis mekegős csomagunkkal, remegő lábakkal, kialvatlanul, tele kételyekkel akkor újra jó volt gyereknek lenni, és hagyni, hogy anyu megcsinálja. Patriknál még elkövettem azokat a hibákat, hogy hagytam magam befolyásolni, úgy csináltam, ahogy mondták. Persze, más lett volna a helyzet, ha nem itt lakunk, ahol gyakorlatilag csak a lépcsőház választ el bennünket. Anyám könnyedén szaladgált fel-le a lépcsőkön, amiken én még nem is jártam.
Aztán újabb lépcsőt kellett megmásznom, amikor Erik érkezett. Az ő érkezésével kezdtem felnőni a családunkhoz. Amikor ő született, már teljesen készen voltam arra, hogy bárkivel és bármivel szembeszálljak a gyerekeimért. Az ő érdekeit képviseltem először foggal-körömmel a családdal szemben is. Vele volt először, hogy képes voltam határozottan nemet mondani. De valahogy mégis, még mindig hiányzott valami.
Régebben mindezt úgy fogalmaztam, hogy azért is vágytam annyira egy harmadik gyerekre, mert az elsőt kisajátították a nagyszülei és a nagynénje, a másodikat az apja, kellett egy harmadik csak nekem.
Mire idáig, mármint a harmadik gyerekig eljutottunk, már a lépcsőház felénél jártam. Olyan lépcsők maradtak mögöttem, amik legyőzték a belém égetett "kódokat". Apróságokat, amiknek nincs is nagy jelentőségük, mégis hatalmas dolog elhagyni. Ekkoriban fordult elő először, hogy nem délben ebédeltünk. És nem szakadt ránk a plafon. Pedig addig azt hittem, minimum máglyán fogok megégni miatta.
Roland születésével érkezett meg a katarzis e téren. Akkor, ott, abban a pillanatban lettem végérvényesen és igazából felnőtt, amikor ő született. Talán ez az oka, amiért neki annyira hálás vagyok, bár leginkább csak úgy önmagáért. Ő úgy született, ahogy én elterveztem. És úgy vittem haza másfél naposan, hogy szemernyi kétely nem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy jó lesz nekünk ez így. Levetkőztem az összes gátlásomat, kimondtam, ha nem voltam elégedett, tudtam kérni, és tudtam elfogadni is.
Aztán, a többi lépcsőt meg bejártam azóta. Nem tudom mikor hullott le az igazi álarc a gyerekkoromról, de nem olyan régen. Nem mondhatom, hogy boldogtalan gyerekkorom volt, mert hazudnék. De azt sem, hogy jajj de jó volt nekem gyerekként. Azt, hogy ebben nincs is igazán hunyó, csak mostanában hittem el. Azt tették csak, amit jónak gondoltak.
A szüleim árnyéka... hát, mindenki azt mondja, hogy tiszta anyám vagyok. Külsőre. Ez amúgy igaz. Apámtól örökül kaptam a természetem egy részét, a többit nem tudom honnan szedtem össze. (szeretem azt a gondolatot, hogy Balázs és én egymást formáltuk egymást ilyenné, amilyenek vagyunk, mert pont így illünk össze igazán) Apám ugye nem játszik szerepet az életemben, már a felét nélküle éltem le. A lényegi dolgokból kimaradt. Az árnyéka azonban a mai napig itt kísért, hallom, ahogy kritizálna ebben a pillanatban is, amiért eltértem az eredeti témától egy kicsit már. Maximalista volt velünk, a végletekig. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez volt köztünk a baj. Mert én is maximalista vagyok, érzelmi síkon még inkább, mint bármi másban. Nem feleltünk meg egymásnak.
Anyám és én.. minden hasonlóságunk ellenére mégis egészen mások vagyunk. A világról is másképp gondolkodunk. Amikor elfogadtam azt, hogy Ő az anyám, de nem kell, hogy olyan legyek, mint ő, könnyebb dolgom lett. A mai napig szeret kérdőre vonni (minek? miből? mikor? miért? hova? kivel?), mindenről tudni, de az én határozottságom lassan elér arra a fokra, amikor már tudja, hogy ha tudnia kell, tudni fogja, ha nem, akkor meg hiába kérdez.
34 éves leszek az idén (ejjha), hivatalosan 16 éve felnőtt vagyok. A gyakorlatban pedig még csak épphogy. Az otthonról hozott mintákat szép lassan elhagytam, kialakítottam a saját családommal közösen valamit, ami nekünk jó. Aztán majd az fogja eldönteni, hogy jó volt e, hogy a fiaink felnőttként mennyire akarják majd ezeket elhagyni. :)
folyt.köv.

2012. jan. 5.

Életem mozija

Ma megkérdezte tőlem Roland egyik csoport társának anyukája, hogy "és mivel foglalkozol?", majdnem rávágtam, hogy blogot írok. :D De nem erre volt kíváncsi, hanem hogy mit dolgozok. Érdekes arcot vágott amikor azt mondtam, hogy eladó vagyok egy ruhaboltban. Olyan "többet néztem ki belőled"-fej volt. De somolyogtam magamban, mert ott volt a másik válasz bennem, amit nem mondtam ki.
De ez csak egy röpke epizódocska volt a mai napban, ami igazából semmiben nem különbözött a többitől. Beus járt sokszor az eszemben, gondolkodtam, vajon mi lehet az, amitől ennyire elkeseredett? Végigpörgettem magamban életem fejezeteit, bele-beletekertem az unalmas részekbe, néha egy-egy jelenetnél elidőztem. Volt egy-két keserves időszakom nekem is. És igen, volt olyan, hogy megfordult a fejemben, sokkal jobb lenne eldobni mindent. De persze nagyon jó, hogy voltam annyira bátor, hogy végigcsináltam az egészet.
Nyolcadikos voltam, amikor elkezdődött a betegeskedős rossz szériám. Valahogy egyik baj jött a másikból, két hónap alatt egy "egyszerűnek" indult hasfájásból sokizületi gyulladás lett. Emlékszem rá, ahogy nap mint nap jártunk injekciókra, ahogy ültem egyedül a sötét szobában, potyogtak a könnyeim, mert nagyon fájtak a lábaim, és rá sem bírtam állni. Rettenetes volt, hogy nem táncolhattam a nyolcadikos farsangon, pedig keringőztek.. Ez volt az első igazi próbatétel, legalábbis amire nagyon emlékszem. (a négyéveskori éppcsak túléltem esetből nagyon kevéske emlékfoszlány maradt.. egy infúziós állvány, egy lány, akit Emmának hívtak, és hogy sírtam az anyukám után) De végül én győztem, apránként, pici lépésekkel. A félévi vizsgákon már minden rendben volt.
A következő komoly próbatétel a szüleim válása volt. Már maga a tény is megterhelő 15 évesen, plusz terhet jelentett, hogy én voltam az apásabb. A legnagyobb teher, amit rám rakott, mégis az utolsó mondatainak egyike.. "elviszlek, ha akarod.. de csak téged.." Nem túl nagy "tett" volt tőlem, hogy alig pár hét múlva már pszichológushoz jártam, de előtte még halálra ijesztettem pár embert a mozgólépcsőn, amikor elájultam. Ebből is felálltam, de csak lábadoztam még, amikor jött tőle a végső ütközet. Illetve kellettünk hozzá mindketten.. Először a bíróságon "vágta a képembe", hogy esetleg a nagyon minimum gyerektartást hajlandó fizetni anyámnak.. aztán rajtakaptam a világ legnagyobb hazugságán, majd innen már egyenes út vezetett oda, hogy többé nem beszéltünk. Nem mondom, hogy nem fájt, hogy soha meg sem próbálta megbeszélni, sosem bocsátotta meg, amit mondtam, és tettem. A mai napig engem hibáztat. De már én sem akarom megbeszélni. Megbocsátom, de azzal le is zárom az apa-fejezetet az életemben.
Komoly harcokat vívtam magammal betegségek kapcsán, amikor 19 évesen először hallottam orvos szájából az epilepszia diagnózist, akkor is összedőlt egy világ. Semmi kímélet nem volt abban, ahogy közölték, fájt, ahogy azonnal siettek elmesélni, hogy azért nem lehet jogosítványom, mert még megölnék valakit. (azóta akár lehetne is, de jó mélyen kódolták ezt a mondatot, sosem merném vállalni a felelősséget)
Balázs családja kapcsán is vannak ilyen keserves jelenetek. Ugyan sosem hibáztatott érte, de én mindig úgy éreztem, hogy miattam szakadt el az imádott nagymamájától, miattam nem láttuk az anyját egy évtizede. Persze, ebben az is lehet, hogy mindent magamra vállalok, de örökre belém égtek jelenetek, mondatok.
Mióta gyerekeim vannak, szerencsére sokkal kevesebb a keserves pillanat, mert mindig ott vannak ők minden pillanatban, akik emlékeztetnek arra, hogy mindent végig kellett ehhez csinálnom. A keservek nélkül nem ugyanez lennék, aki ma vagyok.
Olyan pedig nincsen, hogy nem tesz próbára az élet. Minden napunk egy újabb kihívás, de minden kihívás magával hoz egy újabb célt. :)

(amúgy egészen másról akartam írni, de ha egyszer elkezdek gépelni, módosult tudatállapotba kerülök, és csak úgy jön..)

2012. jan. 4.

Tízmillió szakértő

.. mondhatnám újratöltve. Mert egyszer már írtam egy ilyen című szösszenetet. Könnyedebb témában, mint ami most következik, az biztos.
Mostanában átalakultunk Magyar Köztársaságból Magyarországgá. Azt továbbra sem értem, mégis mi értelme van ennek, de mindegy is. Nem a név a lényeg.. időközben átalakultunk a tízmillió politikus országává, de még inkább a tízmillió tőzsdeszakértő országává. Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenkinek a családjában van valaki, akit érint az euro vagy a svájci frank, esetlegesen még a japán yen árfolyama. Én lélegzet-visszafojtva nézem meg minden nap (vagy napjában többször), hogy épp mennyi is az annyi, és már nem merek utánaszámolni, hogy akkor ez mit is jelent forintban. Olvasom azokat a körleveleket, ami szerint az egésznek semmi köze az árfolyamveszteséghez, amit megfizettetnek velünk, valószínűleg igaz is. Nem mintha tudnék vele mit kezdeni. Ugyan most nem fogom előszedni a hitelszerződést, de majdnem biztos vagyok benne, hogy szerepel ott a "technikai" része ennek... ennyire nem hülyék. Ez egyébként nem "veri ki a biztosítékot" nálam, vagyok már annyira frusztrált ilyesmiben, hogy hagyjam magam.
Attól viszont felrobbanok, amikor értelmes(nek gondolt) emberek olyanokat mondanak, írnak, hogy meg is érdemli a sok devizahiteles, mert biztos fegyvert tartottak a fejükhöz, hogy euroban/svájci frankban adósodjanak el. Nos, akkor elmesélem.. Patrik nagycsoportos óvodás volt 2006-ban, akkor már három gyerekünk volt. Három szobánk sosem volt hozzá, és hiábavaló volt minden ezirányú törekvésünk. Roland öt és fél hónaposan kruppolt be először, amikor mentő vitt minket a Bókayba, Balázs pedig kölcsönautóval jött utánunk. Az után az éjszaka után komolyan autót akartunk. Amikor pedig az ilyen éjszakák még tovább ismétlődtek, és volt, hogy rettegve ültünk hajnali négykor, hogy vajon menni kell, és kit tudunk felébreszteni akkor végérvényesen eldőlt, hogy ezt így nem lehet, kell nekünk egy autó. Valami, amibe befér a három gyerekülés, és nem kell lecserélni egy jó darabig, tehát ne legyen ősöreg. Pénzünk nem volt, így tudtuk, hitelre kell. Pár hónap alatt megtaláltuk a típust, addig nem voltunk restek a Suzuki szalonba sem becipelni az üléseket, hogy tessék, ezeket kéne berakni a hátsó ülésre. Igen, mindet.. :D A típus megvolt, már csak meg kellett hozzá találni az autót. Hihetetlen árkülönbségek voltak akkor az ország nyugati és keleti felén (most nem tudom hogy van ez, mostanában nem akartam autót venni), így az ideálisat Nyíregyházán találtam meg. Balázs Hódmezővásárhelyről érkezett haza arra, hogy én már azt is letárgyaltam, hogy következő nap megyünk autónézőbe, és épp vártam a fotókat, a rétegvastagságmérővel készült adatokkal. Nem hitte, hogy tényleg... de másnap már intéztük a hitelt. No, itt jön az a rész, ami miatt azért nyílik a bicska a zsebemben (mármint nyílna, ha hordanék), amikor azt mondják, miért kellett devizahitel. Egyetlen hitel lehetőség jött szóba. Kitaláljátok? Svájci frankos. Akkoriban 156 Ft volt egy frank , és semmi nem utalt arra, hogy félnünk kéne. A törlesztőrészlet nagysága olyan volt, amiről azt gondoltuk akkor, hogy "ezt bármikor ki tudjuk fizetni". 32 ezerrel kezdtünk. És tényleg jó ideig ennyi is volt. Azóta eltelt már egy pár év, még mindig fizetjük. (Patrik nyolcadikos lesz, amikor letelik). Csak most már 50 ezer fölött törlesztünk. Többször szóba került (épp ma is), hogy lassan eljutunk a teherbíró képességünk végére. Mert csak az autó havi hetvenezer (törlesztés, és egy tank benzin), vissza kéne adni. Igen ám.. de akkor mi lesz? Nem lesz autónk sem, bebuktuk az összes eddigi befizetésünket, és ha nincs szerencsénk, még majd mi tartozunk a banknak. A végtörlesztésbe ugye mi nem estünk bele, lévén nincs jelzálog rajta (az autó a hitel fedezete, de nem jelzáloggal terhelhető), ráadásul az események tükrében azt gondolom, az is egy hatalmas csapda.. mert majd most az MNB kénytelen lesz jegybanki alapkamatot emelni, hogy mentse, ami még menthető (ha egyáltalán megteheti még), akkor pedig ők is ugyanott lesznek, ahol a part szakad.. (de ne legyen igazam).
Szóval, amikor olvasom, hallom ezeket a hatalmas okosságokat másoktól, akkor szívesen elmesélném nekik, hogy az emberek nagyon nagy része nem azért adósodott el más ország valutájában, mert jódolgában épp nem tudott mást csinálni, hanem mert csak így kapott hitelt. (az most gondolom demagógnak minősül, ha idevetem, hogy legkevésbé a magyar bank támogatott bárkit is abban, hogy építhessen, vehessen, a külföldi tulajdonú meg jóhogy nemzetközi valutában ad.. a bankszakma a világ legnagyobb üzlete..) Emberek ezrei, tízezrei vannak ma abban a helyzetben, hogy van egy házuk, autójuk, amit még évekig fizetni kell, de egyre nehezebb. Márpedig ha nem fizetjük, akkor bajban vagyunk, mert azt ugye nem lehet. A saját országunk akkor is cserben hagyott bennünket, meg most is. Ugyan minek nevezzem azt, hogy akkor senki nem avatkozott közbe, amikor ezt a rengeteg valutahitelt folyósították? Pont úgy, ahogy most sem avatkozik közbe senki, amikor épp ma rekordmélységbe repült a forint.
A legszomorúbb mégis az, hogy még mindig az a fontos, hogy "minek vetted fel, Te hülye", ahelyett, hogy egy együtt érző mosolyt adna legalább. Csoda e, ha üresek az utcák, a boltok, és mindenki búskomor? Mától a benzinár is csúcsot dönt megint.
Mi lesz ennek a vége?
De a jó hír az, hogy ma elkészült három új küszöbünk is (apósom hajlította valami lemezből, Balázs rakta a helyére), úgyhogy ha minden kötél szakad, már mindenkinek van egy saját, amit rághat. :))))

2012. jan. 3.

Megint egy semmiség

Mert értelmes gondolat nemigen maradt bennem így késő estére. Pedig délután még volt. Aztán szétpukkant körülöttem minden ilyen, mint egy lufi, csak kisebbet szólt. Valójában egészen hang nélkül pukkant, és nem is tudom, ki vette még észre rajtam kívül. Bennem komoly visszhangja volt, olyannyira, hogy mindenféle fura érzésem volt hirtelen. Nem, nem, semmi komoly.. amúgy. Vagyis nem szabadna, hogy rám nézve komoly hatása legyen.
Ennek kapcsán aztán hipp-hopp hirtelen felbukkant fb chaten Erika barátnőm, aki a komoly radarjaival szerintem azonnal fogta tőlem az adást, és a második kérdése után már tudta, hogy attól, hogy nem mondom ki azonnal, még ő ki fogja szedni belőlem mi is van. Nyilván megoldani semmit nem tud helyettem, de mindig tudja a megfelelő "feladatot". Most is tudta, természetesen. Ezúttal, semmit nem bízva a véletlenre, és a roppant szelektív memóriámra, jegyzeteltem is a feladat kapcsán, hogy majd jól csináljam. Most ebbe nem mennék bele, majd talán egyszer, de ahogy olvastam őt, úgy tolultak az agyamba az emlékfoszlányok emberekről, akik már rég nem részei az életemnek, mégis valahogyan "kapcsolatban" állunk.. helyzetekről, amiken már elvileg tovább léptünk, legalábbis az idősíkban.. mondatokról, amiknek már rég nem kéne jelentősége legyen, és érzésekről, amiket már annyiszor és annyiféleképp megéltem. Gyakorlatilag tényleg tele van a fejem "szeméttel". Olyan dolgokkal, amik csak foglalják a helyet, és folyamatosan forognak körbe-körbe, még véletlenül sem hagynak egy pillanatra sem fellélegezni. Ha ebbe belegondolok, egyáltalán nem is csoda egyetlen "agybajom" sem, és egyetlen lábrázásom sem. (Erika gondolom felsóhajt most, hogy nem ezt magyarázom már évek óta?)
Az viszont eszembe jutott (ebbe a csekély értelmembe, ami maradt), hogy tényleg ennyire átlátszó lennék érzelmi síkon? Mert Balázs mindentudó pillantással köszönt el, Erika azonnal megjelent, és biztos vagyok benne, hogy Eszter is tudta, még mielőtt a levelem megérkezett hozzá, hogy valami van.

És még valami, ami hetek óta motoszkál itt kérdésként, csak még sosem tettem fel: Beus, hova tűntél?

2012. jan. 2.

Meg tudnám szokni..

.. legalábbis jelen pillanatban igen jól esne, ha még legalább két hétig minden nap ilyen lenne, mint a mai. Mert ma nem nyitottunk ki, úgyhogy itthon voltam. Még ugye se iskola, se óvoda nem volt ma (illetve ovi szerintem már lett volna, csak még hanyagoltuk), úgyhogy ráérősen keltünk, aztán tettünk-vettünk. Mostam, pakoltam, csináltam mindenfélét, azzal az érzéssel, hogy nem kell rohannom, mert van egy egész napom bármire. Hú, de jó volt. Még akkor sem morogtam, amikor a mosógépem a harmadik adag ruha mosása közben egyszer csak megállt, villogott, mint valami elfuserált karácsonyfa, és közölte, hogy "FP". Na, gondoltam, fene azt a hatodik érzékedet.. igazán beszélhetnél is, mint Szilvi gépe, mert fogalmam sincs, mit akarsz ezzel. Természetesen nem is lehetett vele semmi csinálni, mert ilyenkor letilt, és nem hajlandó dolgozni, csak villogtatja a hibaüzenetemet. A kedvenc mosógépszerelőmet hívtam segítségül, akinek a múlt héten úgy kívántam boldog új évet, hogy nem is akarom látni egy darabig (mondjuk akkor nem is hozzánk jött). Jót röhögött a telefonban, amikor mondtam, hogy mi is a hibaüzenet, közölte, hogy úgy jártál, mint a húgod. Eldugult a gép. Nézzem meg a szűrőt, hátha találok benne egy zoknit, vagy ilyesmit, aztán a falban is nézzük meg, nincs e dugulás (itt elképzeltem, hogy rögtön a szűrő kiszedése után röntgenszemeim nőnek, amivel belelátok majd a falba). Nagy mázlim volt, mert épp mire eljutottam odáig, hogy a szűrőt elkezdtem elfordítani, Balázs már éber volt annyira, hogy átvegye tőlem a stafétabotot. Tocsogtunk a jó meleg vízben, ami kifolyott, külön élmény volt feltakarítani. Kis doboz, ami aláfér, lavór, felmosó, felmosóvödör, egy rongy, két rongy.. :D :D Végül a szűrőben semmi más nem volt, csak ilyen gusztustalan izék.. (innen üzenem mindenkinek, hogy el ne felejtsétek a mosógép szűrőjét rendszeresen tisztítani, mert úgy jártok, mint én). Azoktól megszabadítottuk, majd immár elégedetten a mosógép is tovább folytatta a dolgát. De máskor egy ilyen közjátéktól kb. egész délutánra világvége hangulatom lett volna, mert tegnap késő este mostam fel, és most aztán már semmi látszatja nincs. Most ennek nyoma sem volt, mert ráértem.
A délután további részében egy újabb kábelnetes modemtől szabadultunk meg (már nincs több), a lakás is visszaöltözött a karácsonyi ruhájából a régibe, néztünk tévét, vacsoráztunk, néha beígértünk a fiúknak egy-egy jól irányzott pofont, és aztán igen hamar vége is lett a napnak.
Kár, hogy  holnap már jön megint a szokásos verkli, reggel korán kelés, iskola, óvoda, munka, stb. stb.
Meg tudnám szokni pedig ezt a lazaságot újfent. Legalább egy kis időre.

2012. jan. 1.

Új év...

..új blogsablon. :D Hehe, aki mást várt befejezésnek, az most gondolom felszisszent. Na jó, megígérem, lesz olyan befejezés is, de még nem most. Mert én a halogatások embere vagyok. Abszolút hülyén csinálom, ezzel tisztában vagyok, de ehhez még nőnöm kell.
Szóval, új blogsablon. Úgy gondoltam, az idén majd tovább folytatom azt a magam által teremtett hagyományt, hogy minden nap írok, és arra is gondoltam, hogy minden hónapban legalább egyszer lecserélem a sablont. És majd egyszer úgy félév tájékán megnézem, melyik volt a leginkább tetsző. Ehhez azonban szükségem lenne arra, hogy ha már idáig eljutottál, akkor kicsit jobbra nézz, ahol találsz egy vadiúj szavazatgyűjtőt. Na, oda kéne kattintani.. Jó? (ha nem jó, akkor is)
Az év első napja hát hogy is mondjam csak.. azt nem mondhatnám, hogy sz@r volt, mert ilyet mégsem illik így az év első bejegyzésében. De igen nyomik voltunk. Pedig nem buliztunk, sőt.. igaz, az buli volt, hogy este tízkor még kábelt huzigáltunk falból ki, falba be, mert anyámék netszolgáltatója épp szilveszter éjszakáját választotta arra, hogy sztrájkol. Mi meg, az ultrakockák... megoldottuk. Mert épp van egy felesleges modemünk (még fizetve van), és még itt lógott a kábel is. Amit visszatuszkoltam én idebentről, Balázs húzta odakintről.. aztán felhúzták a nevelőapámmal a teraszra, teraszról a padlásra, majd vissza a szobába anyáméknál. Mókás volt. Kb. mint a mesében, csak itt nem apóka húzta anyókát.. Mindegy, megoldottuk, lett nekik net is, örültek neki. Gyerekek teljes lázban várták az éjfélt, mi semmi ilyesmit nem éreztünk. De azért természetesen meghallgattuk a Himnuszt, koccintottunk. Roli fél egykor még azért zokogott, mert "nehéz elbúcsúzni 2011-től", egyem azt a kis érzékeny lelkét. Megvigasztaltuk előbb én, majd az apja is, hogy jó lesz nekünk ez a 2012 is, főleg neki, mert egy csomó izgalmas dolog jön az idén. Mindjárt hét éves lesz, aztán elballag az oviból, és aztán iskolás lesz.
Sikerült tízig aludnom, amikor olyan ijedten ugrottam fel, mint már rég.. és első gondolatom az volt, hogy jajj, a malac.. :D Ennek megfelelően a délelőtt kissé kapkodós főzéssel telt, és nem is ettünk délben, és a lencseleves messze volt attól, amilyet főzni szoktam.. de azért volt lencse is, malac is, rajtunk igazán nem múlik. Az újévi koncert ráadásait is láttam már, gond egy szál sem. :)
Ha az egész év ilyen lesz, felköthetem a gatyám. Mert én mindig kapkodni fogok, és családilag igen nyomottak leszünk. Szép kilátások.. na de majd teszünk róla, hogy ne így legyen.
Ugye nem felejtesz el szavazni? (mert már jól eltereltem a gondolataidat onnan)