Fejet hajtunk, letérdelünk...

Akinek valaha is volt része gyerek-Betlehemes előadásban, már be is fejezte a mondatomat. Mégpedig úgy, hogy "kicsi Jézus ünnepelünk".
Tudom, cseppet sem aktuális az idézet. Mégis, ez a gondolat motoszkált bennem ma egész nap. Ez a főhajtás. Ami nekem nem csak a tisztelet, hanem az "engedelmesség" jelképe is valamennyire. Ma reggel megint csúnyán nem tudtam felébredni. Addig fajult a dolog, hogy öt kerek percen keresztül hívogatott Balázs, és én nem vettem fel, mert még csak nem is hallottam. Pedig a telefonom a maximum hangerőn csörög. És még ébresztett is addigra már. Tehát volt nyolc nem fogadott hívásom reggel hétkor, egy aggodalomtól és idegességtől tajtékzó férjem, két iskolába készülő álomittas gyerekem (a harmadik még aludhatott), és én, a bambaképű. Mert amúgy öt perc múlva már tökéletesen összeszedett voltam, de addig.. már sokszor megkíséreltem elmagyarázni az állapotot, amiben leledzem akkor, amikor alszom, de nemigen találok rá szavakat. Leginkább az ájultan alvás tudja jól kifejezni.
Na de ez ugye nem a normális kategória. Mert éjjel akármeddig fent bírok maradni (azért disztingválok, és éjfél tájban elmegyek aludni), de reggel nem bírok magammal. A látszólagos éber perceim pl. fél hét és hét között is igen érdekesek. Az egyik pillanatban tudom, hogy kelnem kell, a következőben pedig megfordultam, és máris alszom. Cseppet sem tudatosan.
Na jó, mindegy, ez már magyarázkodás. A múltkor olvastam Livinél a mellékvese-kimerülésről. Mintha csak rólam írták volna. Na de hajlamos vagyok némi hipochondriára is, így lehetséges, hogy "csak megörültem" annak, hogy valami olyasmit olvastam, ami jó mentség lehet. Nem hiszem ugyan, hogy ennyire súlyos lenne a helyzet, sokkal inkább azt érzem, hogy van ebben valami. Mindenesetre van ott jó pár megszívlelendő tanács, amit próbáltam első olvasatra is jól bevésni, meg azóta már párszor újra és újra átolvastam.
Ezek után ugye a ma reggel tetézte ezt az egészet. Véletlenek ugye csak véletlenül fordulnak elő, és azoknak is mindig van valami célja, úgyhogy most itt ülök, egy marék lepke van az agyam helyén, tökéletes zűrzavarban repkednek. Tudom, hogy mindenki, aki arra sarkall, hogy szokjak le a cigiről, hogy igyak kevesebb kávét, hogy feküdjek le időben, jót akar. Azt is tudom, hogy igazuk van. Csak épp ez a fejben eldöntés, ez olyan nagyon nehéz.
Ma odáig is eljutottam, hogy vajon azért ilyen nehéz e minden rossz (és még rosszabb) szokásomról lemondani, mert akkor már nem tudom pusztítani magam? Végső soron, ha tök őszinte vagyok, egészen komoly önpusztítást folytatok. Egy igazi tudathasadásos állapotában, mert körülöttem mindenki mást abban támogatok, hogy épp az ellenkezőjét csinálja. És csinálják, és működik, én meg még a saját szememnek sem hiszek.
Lehet, hogy haragszom magamra, azért csinálom ezt? Vagy tényleg ekkora gyerek lennék még mindig?
Komolyan.. szeretnék fejet hajtani, és letérdelni.. és kétségbeejtő is néha, hogy én ennyire balfék vagyok, amiért nem megy.