Elmesélhetném ma, hogy mennyiféle szomorúság és idegeskedés tud jutni egy napra, de inkább nem teszem. Nem oldana meg semmit, ha másokat is lehúznék vele. Elég volt ez nekünk, és majd úgyis megoldjuk. A megoldás után pedig majd elmondom. :)
Ehelyett folytatom inkább az "évértékelő"-t, ezúttal hat kérdéssel. A móka ugyanaz, a játékosok száma jó lenne, ha emelkedne. De ha nem, azt is megértem.. és meg is érdemlem. :)
Mire vagy a legbüszkébb?
Hogy úgy csináltam végig ezt az évet, hogy nem volt szükség arra, hogy s.o.s orvoshoz rohanjunk. És most már úgy érzem, "ide nekem az oroszlánt is", úgyis megbírkózom vele. (sőt, én vagyok az erősebb)
Ki az a három ember, aki a legnagyobb hatással volt rád?
A férjem. A fiaim. (de ez már négy) és a kollegáim.
Ki az a három ember, akire a legnagyobb hatással voltál?
Azt remélem, úgy hívják őket, hogy Patrik, Erik és Roland.
Mi az a dolog, amit nem sikerült befejezned?
A takarítás, a szekrényeink rendberakása, és a papírjaink között uralkodó káosz megszüntetése. (és hólabda sem készült)
Mi a legjobb dolog, amit fölfedeztél magadban?
Kitartó vagyok, és önmagam számára meglepő állóképességgel rendelkezem. (ezt nem hittem volna)
Mi az, amiért leginkább hálás vagy?
Azért, hogy ennyire szeret engem a férjem, és azért, hogy három fiam is születhetett. És a nyaralásért.
És még egy kis bónusz is..
A legszebb pillantok
A nyaralás pillanatai. Mind itt van velem minden nap. Érzem a talpam alatt a padló hűvösét, hallom a csigalépcső nyikorgását, a vonatok hangját. Látom a Balatont a lemenő nap fényénél, és látom ebben a fényben, ahogy a gyerekek labdáznak a vízben, és közben fogom Balázs kezét. Érzem az ebédek ízét a számban, a faszén illatát. Itt viselem a könyökömön a szerencsétlen lépésem következményét, és szinte látom ahogy virágzik a levendula az ajtóval szemben. Csoda-pillanatok mind egytől-egyik, két hét gondtalanság, és önfeledt pihenés csodái. Nem mindenről készült fotó, mégis minden itt van örökre belém égve, és bármikor előkerül, újra érzem azt, amit csak ott. Ezekkel a pillanatokkal élem túl a telet, és lassan elkezdek visszafelé számolni, mert azt remélem, már csak kb. annyi van hátra a viszontlátásból, mint amennyin már túl vagyunk azóta, hogy istenhozzádot mondtunk. :)
Ti jöttök...
Dius gondol... mit is?
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékek. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. dec. 30.
2013. nov. 23.
Még mindig
Nem nagyon sikerült még túllépnem a tegnapi eseményen. Még nem csengett le bennem, annak ellenére sem, hogy ma este már itthon alszunk, holnaptól meg aztán minden gyorsan visszakerül a régi kerékvágásba, mert Balázs hajnalban dolgozni megy.
Mióta tegnap este megérkezett az akkori "otthonunkba" (ott van az otthonunk, ahol mindannyian együtt vagyunk...) és végre meg is ölelhettem az sms-váltások és a telefonok után, még az addiginál is komolyabb emlékfolyam rohant át rajtam. Ugyan meg sem állt a jakuzzi-ig, és még úszott is pár hosszt (gondolom valahogy ki kellett adni magából a feszültséget), mégis... nálam megállt az idő akkor. És emlékeztem arra a napra, amikor újra itt kezdett dolgozni (volt már itt még a múlt évezredben). Eltelt azóta egy csomó év, mégis emlékszem mindenre... az első napok-hetekre, amikor ő is pont úgy szenvedett a talpaival, mint én. Az első éjszakás műszakjára, amikor én majd betojtam itthon egyedül.. és hányszor sajnáltam akkor a három műszakos munkarendért, de mindig ő biztatott, hogy "De most ezt kell szeretni" Így akkor azt szerettük. Emlékszem, hogy amikor először mondta, hogy már annyira rutinszerűen csinálja amit csinál, hogy néha unja, akkor nem sokkal később megkeresték egy másik ajánlattal. Amire én először mérges voltam. És majdnem csak könyörögtem neki, hogy ne vállalja el az állandó éjszakásságot, mert nem ér annyit, amennyivel többet fog így keresni.
Ért annyit. Minden tekintetben. Ugyan fel kellett építeni akkor egy újfajta életet, de megcsináltuk. Amikor az egyikünk épp feladta volna, mert kicsit nehezebb volt valamiért, akkor a másikunk továbblendítette. Mindig találtunk valamit, amivel biztatni tudtuk egymást. Rettenetes napok is voltak itt, amikor az iskolában szünet volt, én is dolgoztam, és ő sem tudott napi két-három óránál többet aludni. Egymásra semmi időnk nem volt, meg még annál is kevesebb.. De amit akkor elrontottunk, azt is közösen hoztuk helyre, és nemhogy csomó nem maradt azon a fonálon, amivel mi össze vagyunk fűzve, de valahogy minden addiginál szorosabb lett a kötelék.
A legvégsőkig kitartott, de a legjobbkor jött az előrelépés, amikor már elérte a fizikai határait az állandó éjszakás léttel. Azt az első napját sem felejtem. Úgy izgultam, mint ő. Vagy jobban. Lestem minden apró rezdülését, és biztattam, amikor azt gondolta, hogy neki ez nem fog menni. Elárulom, mára csukott szemmel is megcsinálja. Vagy éjjel kettőkor a legszebb álmából felriasztva.
És végül eljutottam oda is az emlékeim között, ami már a közelmúlt. Megszámlálhatatlanul sok kollégánk állított meg a raktárban, a dohányzóban, az öltözőben, vagy kifelé menet, hogy megosszák velem, örülnek, hogy ő a jelölt, és drukkolnak. :) Mindig elmeséltem neki, és mindig a fejét csóválta hitetlenkedve. Mert nem hisz magában.
Szerintem még mindig nem. Pedig... Az összes emlékem mutatja tisztán és élesen, hogy ha valaki, hát ő tökéletes jelölt volt.
Ma is sokszor felejtettem rajta a szememet így is, ilyen szemmel. Ő már túl is lépett az egészen. Nem foglalkozik vele, mert az élet megy tovább.. dolog van, vagy épp pihenés. Mikor mi.
Az biztos, hogy nagyon jó volt ezt az egészet együtt átélni. Az év egyik csúcspontja volt ez a két nap. Még a Balatont is láttuk. :) Sőt... utaztunk is a Balatonon keresztül. :)
És hogy mit szóltak a gyerekek? Örülnek. Egyedül Erik kicsit csalódott, mert ő annyira azt akarta, hogy nyerjen, hogy még nem fogadta el ezt a döntést. El fogja.. és büszke is az apjára.. csak épp annyira büszke rá, hogy neki meg sem fordult a fejében, hogy nem ő lesz a nyertes.
Én meg holnap fogyókúrázni fogok. A büszkeségtől hízni kezdtem. :)
Mióta tegnap este megérkezett az akkori "otthonunkba" (ott van az otthonunk, ahol mindannyian együtt vagyunk...) és végre meg is ölelhettem az sms-váltások és a telefonok után, még az addiginál is komolyabb emlékfolyam rohant át rajtam. Ugyan meg sem állt a jakuzzi-ig, és még úszott is pár hosszt (gondolom valahogy ki kellett adni magából a feszültséget), mégis... nálam megállt az idő akkor. És emlékeztem arra a napra, amikor újra itt kezdett dolgozni (volt már itt még a múlt évezredben). Eltelt azóta egy csomó év, mégis emlékszem mindenre... az első napok-hetekre, amikor ő is pont úgy szenvedett a talpaival, mint én. Az első éjszakás műszakjára, amikor én majd betojtam itthon egyedül.. és hányszor sajnáltam akkor a három műszakos munkarendért, de mindig ő biztatott, hogy "De most ezt kell szeretni" Így akkor azt szerettük. Emlékszem, hogy amikor először mondta, hogy már annyira rutinszerűen csinálja amit csinál, hogy néha unja, akkor nem sokkal később megkeresték egy másik ajánlattal. Amire én először mérges voltam. És majdnem csak könyörögtem neki, hogy ne vállalja el az állandó éjszakásságot, mert nem ér annyit, amennyivel többet fog így keresni.
Ért annyit. Minden tekintetben. Ugyan fel kellett építeni akkor egy újfajta életet, de megcsináltuk. Amikor az egyikünk épp feladta volna, mert kicsit nehezebb volt valamiért, akkor a másikunk továbblendítette. Mindig találtunk valamit, amivel biztatni tudtuk egymást. Rettenetes napok is voltak itt, amikor az iskolában szünet volt, én is dolgoztam, és ő sem tudott napi két-három óránál többet aludni. Egymásra semmi időnk nem volt, meg még annál is kevesebb.. De amit akkor elrontottunk, azt is közösen hoztuk helyre, és nemhogy csomó nem maradt azon a fonálon, amivel mi össze vagyunk fűzve, de valahogy minden addiginál szorosabb lett a kötelék.
A legvégsőkig kitartott, de a legjobbkor jött az előrelépés, amikor már elérte a fizikai határait az állandó éjszakás léttel. Azt az első napját sem felejtem. Úgy izgultam, mint ő. Vagy jobban. Lestem minden apró rezdülését, és biztattam, amikor azt gondolta, hogy neki ez nem fog menni. Elárulom, mára csukott szemmel is megcsinálja. Vagy éjjel kettőkor a legszebb álmából felriasztva.
És végül eljutottam oda is az emlékeim között, ami már a közelmúlt. Megszámlálhatatlanul sok kollégánk állított meg a raktárban, a dohányzóban, az öltözőben, vagy kifelé menet, hogy megosszák velem, örülnek, hogy ő a jelölt, és drukkolnak. :) Mindig elmeséltem neki, és mindig a fejét csóválta hitetlenkedve. Mert nem hisz magában.
Szerintem még mindig nem. Pedig... Az összes emlékem mutatja tisztán és élesen, hogy ha valaki, hát ő tökéletes jelölt volt.
Ma is sokszor felejtettem rajta a szememet így is, ilyen szemmel. Ő már túl is lépett az egészen. Nem foglalkozik vele, mert az élet megy tovább.. dolog van, vagy épp pihenés. Mikor mi.
Az biztos, hogy nagyon jó volt ezt az egészet együtt átélni. Az év egyik csúcspontja volt ez a két nap. Még a Balatont is láttuk. :) Sőt... utaztunk is a Balatonon keresztül. :)
És hogy mit szóltak a gyerekek? Örülnek. Egyedül Erik kicsit csalódott, mert ő annyira azt akarta, hogy nyerjen, hogy még nem fogadta el ezt a döntést. El fogja.. és büszke is az apjára.. csak épp annyira büszke rá, hogy neki meg sem fordult a fejében, hogy nem ő lesz a nyertes.
Én meg holnap fogyókúrázni fogok. A büszkeségtől hízni kezdtem. :)
2013. jún. 11.
Nyári tervek
Emlékszem rá, hogy gyerekként mennyire vártam mindig ilyenkor már a nyári szünetet. Tervezgettem, hogy mi mindent fogok majd csinálni. Mindig elsődleges vágyként szerepelt, hogy majd minden nap sokáig alszom, aztán meg rengeteget fogok olvasni. Hihetetlenül sok időnek tűnt az a két és fél hónap, és elképzelhetetlen volt, hogy tényleg olyan napok következnek, amikor azt csinálok, amit akarok.
Nagyjából meg is valósultak ezek a vágyaim, kivéve, hogy akkor még nem tudtam túl sokáig aludni. (ez később alakult ki nálam) De menet közben mindig akadtak azért feladataim, meg még mindig ki is találtunk magunknak valamit, amivel jól elszórakoztattuk magunkat akár hetekig is. Építettünk bunkert pl. Emlékszem, hogy a legeslegjobbansikerültet három egész hétig csinosítgattuk, egészen komoly kis erődítményt sikerült végül összehoznunk. Még előkert is tartozott hozzá, autógumiba ültetett kukacvirág képviseletében. De belül is volt minden elképzelhető kényelem, autóülésből kanapé, deszkákból összeütött kisasztal, polc, amin innen-onnan összeszedett poharak voltak. Őrülten sokat dolgoztunk vele, de imádtuk minden percét.
De rendeztük át a teraszt is. Többször is a nyár folyamán. Volt, hogy odáig merészkedtünk, hogy kötélen keresztül húztuk fel az épp aktuális "bútordarabot" az alsó szintről. Korlát nem volt, így simán ment is. Persze, hiába volt minden gondos tervezés (pedig még le is rajzoltuk), sosem maradt úgy, ahogy nekünk tetszett.
Igazi álomvilág volt.
Valami ilyesmit kívánok a gyerekeimnek is erre a nyárra. Álomvilágot. Ahol majd zömmel azt csinálnak, amit akarnak. Mellette majd akadnak kisebb feladataik, leginkább segítés-formában, de a legnagyobb feladatuk a pihenés lesz, és az önfeledt szórakozás. :) Ja, és aludhatnak is.. ameddig csak bírnak. :)
Nagyjából meg is valósultak ezek a vágyaim, kivéve, hogy akkor még nem tudtam túl sokáig aludni. (ez később alakult ki nálam) De menet közben mindig akadtak azért feladataim, meg még mindig ki is találtunk magunknak valamit, amivel jól elszórakoztattuk magunkat akár hetekig is. Építettünk bunkert pl. Emlékszem, hogy a legeslegjobbansikerültet három egész hétig csinosítgattuk, egészen komoly kis erődítményt sikerült végül összehoznunk. Még előkert is tartozott hozzá, autógumiba ültetett kukacvirág képviseletében. De belül is volt minden elképzelhető kényelem, autóülésből kanapé, deszkákból összeütött kisasztal, polc, amin innen-onnan összeszedett poharak voltak. Őrülten sokat dolgoztunk vele, de imádtuk minden percét.
De rendeztük át a teraszt is. Többször is a nyár folyamán. Volt, hogy odáig merészkedtünk, hogy kötélen keresztül húztuk fel az épp aktuális "bútordarabot" az alsó szintről. Korlát nem volt, így simán ment is. Persze, hiába volt minden gondos tervezés (pedig még le is rajzoltuk), sosem maradt úgy, ahogy nekünk tetszett.
Igazi álomvilág volt.
Valami ilyesmit kívánok a gyerekeimnek is erre a nyárra. Álomvilágot. Ahol majd zömmel azt csinálnak, amit akarnak. Mellette majd akadnak kisebb feladataik, leginkább segítés-formában, de a legnagyobb feladatuk a pihenés lesz, és az önfeledt szórakozás. :) Ja, és aludhatnak is.. ameddig csak bírnak. :)
2013. jún. 5.
Mindig csak a munka...
Még élénken él bennem az élmény, amikor könyvvitel órán először értettem meg igazán, hogy mi is a lényege azoknak az "akasztófáknak", amik egyébként számlaszámok voltak, és a bal és jobb oldal képviselte a tartozik (-) oldalt és a követel (+) oldalt. Hihetetlen élmény volt, amikor életemben először ültettem ezt át a gyakorlatba annak idején a könyvelőirodában, ami az első munkahelyem volt. (ez csak annyiban nem igaz, hogy iskola mellett is dolgoztam, de akkor más formában) Tiszta frászban voltam ugyan, hogy valamit elrontottam, és majdnem elvitt az infarktus az első áfa-bevallásom beadása idején is, de végül is úgy éreztem, a tudásom megvan, a gyakorlatom és a rutinom meg majd alakul még. Meg hát valljam be... mindig annyira lenyűgözött, amikor abból a sok számlából, számlakivonatból és mindenféle adatból a végén lett egy szép tiszta bevétel és költség oldal, és készült egy (két, három, akárhány) bevallás is. De emlékszem az első naplófőkönyvre, amit élesben kellett kitöltenem (pedig ezt a suliban is utáltam), és órákat ültem fölötte, mert az istennek sem jött ki, úgy, ahogy kellett volna.. Amikor pedig rájöttem, hogy szimplán "csak" rossz oldalra könyveltem valamit, máris ment, mint a karikacsapás. Az első ilyen bevallásom idején hetekig szorongva lestem a postaládát, mert meg voltam győződve róla, hogy az apeh minimum egy életre eltilt a könyveléstől is. Persze nem így lett, és gyorsan le is kopogom, soha, egyetlen általam beküldött bevallásban sem volt hiba.
Na és amikor először dolgoztam egy igazán nagy cég főkönyvelői asszisztenseként, és először írtam milliós számokat a bevallásba, akkor két napig gyomorgörcsöm is volt. Pedig a főkönyvelő írta alá, és nyilván át is ellenőrzött mindent, na de mégis.. Egyébként itt volt a leglátványosabb ennek a költség-bevétel oldalnak az egyensúlya, vagy épp óriási kilengése, nyilván épp a hatalmas számok miatt.
Na és hogy jön mindez ide? Amikor a múlt héten először írtam jóvá valamit egy boltnak, az első kattintásnál ugyanez a gyomorgörcsös érzés volt.. mert rajtam múlik, hogy jó lesz, vagy nem lesz jó. És ha nem lesz jó, akkor az senkinek nem lesz jó, mert a bolt reklamálni fog, a raktárban többlet képződik, nekem meg lehet, hogy lesz pár kellemetlen percem, miután az egész kiderül. :) Persze, le tudom ellenőrizni, hogy jól csináltam e, és jól is csináltam, de azért a lenyűgöző érzés mellett a frász is kerülgetett rendesen.
És még más miatt is jön ide ez. Tök bírom, ahogy dobálóznak ezzel a "kikönyvelem" szóval nálunk. A könyvvitel tanárom fogná a fejét is miatta tutira. :D Magamban ma is ezen mosolyogtam, amikor hallottam, hogy kikönyvelnek valamit, hogy ha olyan súllyal használnák a fogalmat, ahogy én, lehet, hogy inkább nem is csinálnák. Egyébként majd ezt a kikönyvelős részt is meg kell tanulnom, és már most borítékolhatom, hogy majd az első ilyennél is ott lesz a lenyűgöző érzés mellett az is, hogy "atyaég, mi lesz ha elrontom" érzés is erősen.
De az elmúlt évek tapasztalatai azt mondatják velem, hogy addig, amíg egészséges "jól akarom csinálni" érzésekkel csinálok mindent, addig nagy baj nem lehet. Mert csak addig lesz úgy, hogy át fogom gondolni újra és újra hogy biztosan jó lesz.
És akkor most mondja még valaki, hogy unalmas dolog a könyvelés, és a számokkal való foglalkozás.
Elfelejtettem írni, és le is maradtam róla, amikor oldalt a letöltés számláló csupa hármast mutatott. Nincs meg senkinek róla a fotó? :(
És ma, csakhogy itt álljon emlékbe, Freddynek szereztem K-vitamint is, mert találtunk egy üres mérges zacskót a kutyakennelben. Nem hiszem, hogy megette, sőt, ebben biztos vagyok, de ha megnyalta is... szóval, úgy voltam nyugodt, hogy kapott K-vitamint. :)
Na és amikor először dolgoztam egy igazán nagy cég főkönyvelői asszisztenseként, és először írtam milliós számokat a bevallásba, akkor két napig gyomorgörcsöm is volt. Pedig a főkönyvelő írta alá, és nyilván át is ellenőrzött mindent, na de mégis.. Egyébként itt volt a leglátványosabb ennek a költség-bevétel oldalnak az egyensúlya, vagy épp óriási kilengése, nyilván épp a hatalmas számok miatt.
Na és hogy jön mindez ide? Amikor a múlt héten először írtam jóvá valamit egy boltnak, az első kattintásnál ugyanez a gyomorgörcsös érzés volt.. mert rajtam múlik, hogy jó lesz, vagy nem lesz jó. És ha nem lesz jó, akkor az senkinek nem lesz jó, mert a bolt reklamálni fog, a raktárban többlet képződik, nekem meg lehet, hogy lesz pár kellemetlen percem, miután az egész kiderül. :) Persze, le tudom ellenőrizni, hogy jól csináltam e, és jól is csináltam, de azért a lenyűgöző érzés mellett a frász is kerülgetett rendesen.
És még más miatt is jön ide ez. Tök bírom, ahogy dobálóznak ezzel a "kikönyvelem" szóval nálunk. A könyvvitel tanárom fogná a fejét is miatta tutira. :D Magamban ma is ezen mosolyogtam, amikor hallottam, hogy kikönyvelnek valamit, hogy ha olyan súllyal használnák a fogalmat, ahogy én, lehet, hogy inkább nem is csinálnák. Egyébként majd ezt a kikönyvelős részt is meg kell tanulnom, és már most borítékolhatom, hogy majd az első ilyennél is ott lesz a lenyűgöző érzés mellett az is, hogy "atyaég, mi lesz ha elrontom" érzés is erősen.
De az elmúlt évek tapasztalatai azt mondatják velem, hogy addig, amíg egészséges "jól akarom csinálni" érzésekkel csinálok mindent, addig nagy baj nem lehet. Mert csak addig lesz úgy, hogy át fogom gondolni újra és újra hogy biztosan jó lesz.
És akkor most mondja még valaki, hogy unalmas dolog a könyvelés, és a számokkal való foglalkozás.
Elfelejtettem írni, és le is maradtam róla, amikor oldalt a letöltés számláló csupa hármast mutatott. Nincs meg senkinek róla a fotó? :(
És ma, csakhogy itt álljon emlékbe, Freddynek szereztem K-vitamint is, mert találtunk egy üres mérges zacskót a kutyakennelben. Nem hiszem, hogy megette, sőt, ebben biztos vagyok, de ha megnyalta is... szóval, úgy voltam nyugodt, hogy kapott K-vitamint. :)
2013. máj. 11.
Ez (így) jó nekem...
Továbbra is jó, és továbbra is nagyon élvezem szombat esténként az ének iskoláját. Minden szombaton valami másért, és mégis mindig ugyanazért. A múlt szombaton is megihlettek ezek a gyerekek, és pontosan a műsor kapcsán született gondolataimból fakadt az a "védőbeszéd" az ő generációjuknak.
Most, ezen a szombaton, amikor abban a nem egészen két órában amit velük töltöttem ismét mindenféle érdekes dolog jutott eszembe, miközben sírtam is, és nevettem is, vagy egész egyszerűen csak eltátottam a számat.
Nem fogom titkolni, hogy Álmoson kívül még van két kedvencem. És ma este mindketten énekeltek, és mindkettőjüket imádtam. Barni az egyik, aki ma este az eurovíziós dalunkat énekelte. Amúgy is imádom ezt a számot (és ugye ezt sem titkoltam), de Barni még rátett erre egy lapáttal, mert valami hihetetlenül jól állt neki, tényleg mintha egy mini Alex lépett volna elő hirtelen. És Barni amúgy is egy olyan figura, aki egyszerre emlékeztet engem mindhárom gyerekemre és a férjemre is, így, egy személyben, úgyhogy mi mást tehetnék, mint hogy minden percét imádom, amikor látom és hallom őt.
A másik pedig... nos, igen, Nellike. Annyira határtalan jókedv és életszeretet árad belőle, hogy lehetetlenség nem vele sodródni. Az, hogy ez a képernyőn keresztül is így átjön, az csak sejtetheti, hogy micsoda élet lehet mellette úgy igazából. Azt gondolom, mindenképpen valami médiaközeli szakma kell neki, mert kellenének ilyen emberek jó sokan. És tényleg.. milyen jó lenne, ha úgy történne, ahogy Hajós András kívánta neki, hogy ezt a jókedvét meg tudná őrizni, mert nekünk, felnőtteknek ez már nem mindig megy. Nem mellesleg Nellike pontosan az a kislány, akit én úgy elképzeltem valaha magamnak. Mondjuk a szemüveg hiányzik róla, de egye fene.. ezt sem bánnám. :)
De nem ők ihlettek ma meg, hanem az ikrek, akik Cipő dalát énekelték. Nem írtam annak idején Cipő halála kapcsán semmit, mert úgy éreztem akkor, ez nem olyan, amiről én hitelesen és jól tudnék értekezni. Megrendített, és megkönnyeztem őt, mert soktízezer embertársammal együtt én is nagyon szerettem a dalait is, a hangját is, és azt gondoltam, a dalain keresztül ismertem is őt. Persze ez nem igaz, csak bizonyos mértékben, de Őt olyan hiteles előadónak és dalszerzőnek gondolok, aki igenis megírta és megénekelte minden örömét, bánatát, és gondolatát. Nyilván volt, amit megtartott magának, és az pont úgy is volt jó. Az, hogy "csak" ennyi adatott meg neki itt közöttünk, biztosan okkal történt. Főleg, hogy az ő generációjukból nagyon sokan vannak odaát már, mintha csak ott gyülekeznének valamire várva...De ma este, ez a két kisfiú, ahogy énekelte a Fényes utakon c. számot.... hát mit mondjak? Az, hogy bőgtem, az minden engem ismerő ember számára evidens, úgyhogy ezt nem mondom. De ott, a dal közben, úgy éreztem, hogy tessék, itt van minden kételkedő embernek a megfogható pillanat annak a tanúságára, hogy igenis létezik az örök élet. Mert Ő éppen már nincs itt testben, de itt volt minden hangban, és ember nem volt, aki ne hallotta volna közben a fiúk mellett az ő hangját is. Megható és megdöbbentő volt a pillanat mélysége, hogy ez a két nagyon fiatal gyerek visszahozta őt úgy, ahogy a felnőtteknek nem sikerült, és nem is fog. Ettől lesz az egész világ olyan igazi folytonos.. és most majd megint a következő generáció dicsérete és védelme következik, de már mindegy.... merthogy igenis közben eszembe jutott, hogy ezek a gyerekek viszik tovább az összes ilyen értékünket is. Ha megmutatjuk nekik. És ugye.. morgunk itt a technikára, mert minek, mert elveszi az időnket, meg az eszünket.. meg még ezerféle más dolog miatt lehet szidni. De hogyan mutatnánk meg nekik ennyi mindent enélkül a technika nélkül? Ugyanaz, ha elmeséled, mintha meg tudod mutatni? Messze nem... Kell az, hogy meséljünk róla, milyen volt először hallani, vagy épp énekelni, vagy csak látni valamit, de kell mellé az is, hogy ezek a gyerekek a saját szemükkel tudjanak meggyőződni valamiről, és az ő saját látásmódjuk és érzésviláguk tudja aztán velük visszaadatni az ő benyomásaikat.
Ettől lesz majd végül tényleg örök a lét... mert generációról generációra átörökítünk mindent, amit tudunk.. és mindig többet tudunk megmutatni, és átadni.. ők pedig mindig többet tudnak átvenni, és elhinni nekünk.
És Ti? Nézitek már? Vagy még mindig nem? Megbánjátok ám a végére, ha nem.. ;)
Most, ezen a szombaton, amikor abban a nem egészen két órában amit velük töltöttem ismét mindenféle érdekes dolog jutott eszembe, miközben sírtam is, és nevettem is, vagy egész egyszerűen csak eltátottam a számat.
Nem fogom titkolni, hogy Álmoson kívül még van két kedvencem. És ma este mindketten énekeltek, és mindkettőjüket imádtam. Barni az egyik, aki ma este az eurovíziós dalunkat énekelte. Amúgy is imádom ezt a számot (és ugye ezt sem titkoltam), de Barni még rátett erre egy lapáttal, mert valami hihetetlenül jól állt neki, tényleg mintha egy mini Alex lépett volna elő hirtelen. És Barni amúgy is egy olyan figura, aki egyszerre emlékeztet engem mindhárom gyerekemre és a férjemre is, így, egy személyben, úgyhogy mi mást tehetnék, mint hogy minden percét imádom, amikor látom és hallom őt.
A másik pedig... nos, igen, Nellike. Annyira határtalan jókedv és életszeretet árad belőle, hogy lehetetlenség nem vele sodródni. Az, hogy ez a képernyőn keresztül is így átjön, az csak sejtetheti, hogy micsoda élet lehet mellette úgy igazából. Azt gondolom, mindenképpen valami médiaközeli szakma kell neki, mert kellenének ilyen emberek jó sokan. És tényleg.. milyen jó lenne, ha úgy történne, ahogy Hajós András kívánta neki, hogy ezt a jókedvét meg tudná őrizni, mert nekünk, felnőtteknek ez már nem mindig megy. Nem mellesleg Nellike pontosan az a kislány, akit én úgy elképzeltem valaha magamnak. Mondjuk a szemüveg hiányzik róla, de egye fene.. ezt sem bánnám. :)
De nem ők ihlettek ma meg, hanem az ikrek, akik Cipő dalát énekelték. Nem írtam annak idején Cipő halála kapcsán semmit, mert úgy éreztem akkor, ez nem olyan, amiről én hitelesen és jól tudnék értekezni. Megrendített, és megkönnyeztem őt, mert soktízezer embertársammal együtt én is nagyon szerettem a dalait is, a hangját is, és azt gondoltam, a dalain keresztül ismertem is őt. Persze ez nem igaz, csak bizonyos mértékben, de Őt olyan hiteles előadónak és dalszerzőnek gondolok, aki igenis megírta és megénekelte minden örömét, bánatát, és gondolatát. Nyilván volt, amit megtartott magának, és az pont úgy is volt jó. Az, hogy "csak" ennyi adatott meg neki itt közöttünk, biztosan okkal történt. Főleg, hogy az ő generációjukból nagyon sokan vannak odaát már, mintha csak ott gyülekeznének valamire várva...De ma este, ez a két kisfiú, ahogy énekelte a Fényes utakon c. számot.... hát mit mondjak? Az, hogy bőgtem, az minden engem ismerő ember számára evidens, úgyhogy ezt nem mondom. De ott, a dal közben, úgy éreztem, hogy tessék, itt van minden kételkedő embernek a megfogható pillanat annak a tanúságára, hogy igenis létezik az örök élet. Mert Ő éppen már nincs itt testben, de itt volt minden hangban, és ember nem volt, aki ne hallotta volna közben a fiúk mellett az ő hangját is. Megható és megdöbbentő volt a pillanat mélysége, hogy ez a két nagyon fiatal gyerek visszahozta őt úgy, ahogy a felnőtteknek nem sikerült, és nem is fog. Ettől lesz az egész világ olyan igazi folytonos.. és most majd megint a következő generáció dicsérete és védelme következik, de már mindegy.... merthogy igenis közben eszembe jutott, hogy ezek a gyerekek viszik tovább az összes ilyen értékünket is. Ha megmutatjuk nekik. És ugye.. morgunk itt a technikára, mert minek, mert elveszi az időnket, meg az eszünket.. meg még ezerféle más dolog miatt lehet szidni. De hogyan mutatnánk meg nekik ennyi mindent enélkül a technika nélkül? Ugyanaz, ha elmeséled, mintha meg tudod mutatni? Messze nem... Kell az, hogy meséljünk róla, milyen volt először hallani, vagy épp énekelni, vagy csak látni valamit, de kell mellé az is, hogy ezek a gyerekek a saját szemükkel tudjanak meggyőződni valamiről, és az ő saját látásmódjuk és érzésviláguk tudja aztán velük visszaadatni az ő benyomásaikat.
Ettől lesz majd végül tényleg örök a lét... mert generációról generációra átörökítünk mindent, amit tudunk.. és mindig többet tudunk megmutatni, és átadni.. ők pedig mindig többet tudnak átvenni, és elhinni nekünk.
És Ti? Nézitek már? Vagy még mindig nem? Megbánjátok ám a végére, ha nem.. ;)
2013. jan. 15.
Elmúltnyolcév
Az unalomig elcsépelt frázis lett ebből a három szavas mondatból, és szerintem csak egy nagyon kis réteg van ma Magyarországon, aki nem egyben mondja ki. De én most adok ennek az elcsépelt valaminek értelmet is.
Mert bizony, van itt nálunk egy különleges kis ember, aki ma éppen nyolc éve, hogy megszületett. Az első pillanattól kezdve, amikor még pocaklakóként volt velünk kis különleges volt, és semmi nem úgy történt vele már akkor sem, mint a többiekkel. Emlékszem, a tizenegyedik hétig nem hittek nekem. Mert nem látszott az ultrahangon, dacára a pozitív teszteknek. Aztán csak megszánt minket, és előbukkant. :) Sok mindent éltem át vele, míg odabent lakott, és már akkor úgy éreztem, hogy "ha ez a gyerek normálisan születik, mindent ki fog bírni". Nem akarom részletezni, hogy miért gondoltam ezt, nem is lényeg már. Hiszen nem hogy tökéletesen normális lett, de még valami annál is több. Nincs olyan ember, aki ismeri őt, és ne szeretné. Nem is csoda. Ebben az elmúlt nyolc évben, miközben az országban dúltak a mindenféle politikai csatározások, meg válság, meg minden... a kis csodabatyuból egész komoly nagyfiú lett. A komolyság nem minden értelemben az ő igazi jellemvonása, mert megvan benne minden, amitől épp ennek az ellenkezőjének tekinteném. Kis szétszórt, szeleburdi pasi, akinek ha nem rágok mindent háromszor a szájába, akkor el is felejti. De még így is igen gyakori. Fogalma sincs, hol van a tesicucc, elfelejti, hogy mi a lecke (pedig be van jelölve), csak most hétvégén a matek miatt telefonáltam egy osztálytárs anyukájának, mert már sírva keresgélte, hogy hova is rajzolta a könyvben azokat a házikókat. De az olvasás lecke így is kimaradt.
Mégis, van valami benne, ami miatt képtelenség sokáig haragudni rá. Rám néz, az egész arca egy nagy fájdalom, és már gurulnak is a könnyek. De ugyanez van akkor is, ha örül. A szája fülig ér, a szeme is vigyorog, és féktelen örömmel ölel. Bárminek.
Sokszor mondtam már, és sokszor fogom még, hogy mindhárom fiamat ugyanúgy szeretem. De mindegyikben van valami, ami miatt kicsit mégis másképp, mint a többieket. Roli különleges kincs nekem. Ritka ajándék, amiért nem lehetek elég hálás sosem. Ő volt az, aki miatt az elmúltnyolcévben olyan anya lehettem, amilyen. Akivel megtanultam azokat a dolgokat látni és érezni, amiket addig nem is nagyon akartam elfogadni. Aki megtanított engem kicsit lazábbnak lenni. Aki elhitette velünk, a szüleivel, hogy szeretni így, ezen a határtalan és féktelen módon lehet, és érdemes, ahogy Ő tud.
Imádom őt, de azért tisztában vagyok a hibáival is. Épp azt tanulom, hogy is legyek vele egy kicsit szigorúbb, mert most így ez a nyolcadik szülinap igazán elhitette velem, hogy hát már nem kisbaba Ő. Nagyon nem.
Azt is megmutatom, hogy ez az elmúltnyolcév milyen nyomot hagyott rajta. Avagy... hogyan lett az édes kis pihepuha, villámgyorsanmegyszületős, 3450 grammos és 53 cm-es kisfiúból mostanra 123 cm-es, 27 kg-os, 33-as lábú, és lapátfogú nagyfiú.
Az elmúltnyolcév pedig életem eddigi legjobb elmúltnyolcéve volt. :)
Isten éltessen Roli, még sokszor nyolc évig. :)
Mert bizony, van itt nálunk egy különleges kis ember, aki ma éppen nyolc éve, hogy megszületett. Az első pillanattól kezdve, amikor még pocaklakóként volt velünk kis különleges volt, és semmi nem úgy történt vele már akkor sem, mint a többiekkel. Emlékszem, a tizenegyedik hétig nem hittek nekem. Mert nem látszott az ultrahangon, dacára a pozitív teszteknek. Aztán csak megszánt minket, és előbukkant. :) Sok mindent éltem át vele, míg odabent lakott, és már akkor úgy éreztem, hogy "ha ez a gyerek normálisan születik, mindent ki fog bírni". Nem akarom részletezni, hogy miért gondoltam ezt, nem is lényeg már. Hiszen nem hogy tökéletesen normális lett, de még valami annál is több. Nincs olyan ember, aki ismeri őt, és ne szeretné. Nem is csoda. Ebben az elmúlt nyolc évben, miközben az országban dúltak a mindenféle politikai csatározások, meg válság, meg minden... a kis csodabatyuból egész komoly nagyfiú lett. A komolyság nem minden értelemben az ő igazi jellemvonása, mert megvan benne minden, amitől épp ennek az ellenkezőjének tekinteném. Kis szétszórt, szeleburdi pasi, akinek ha nem rágok mindent háromszor a szájába, akkor el is felejti. De még így is igen gyakori. Fogalma sincs, hol van a tesicucc, elfelejti, hogy mi a lecke (pedig be van jelölve), csak most hétvégén a matek miatt telefonáltam egy osztálytárs anyukájának, mert már sírva keresgélte, hogy hova is rajzolta a könyvben azokat a házikókat. De az olvasás lecke így is kimaradt.
Mégis, van valami benne, ami miatt képtelenség sokáig haragudni rá. Rám néz, az egész arca egy nagy fájdalom, és már gurulnak is a könnyek. De ugyanez van akkor is, ha örül. A szája fülig ér, a szeme is vigyorog, és féktelen örömmel ölel. Bárminek.
Sokszor mondtam már, és sokszor fogom még, hogy mindhárom fiamat ugyanúgy szeretem. De mindegyikben van valami, ami miatt kicsit mégis másképp, mint a többieket. Roli különleges kincs nekem. Ritka ajándék, amiért nem lehetek elég hálás sosem. Ő volt az, aki miatt az elmúltnyolcévben olyan anya lehettem, amilyen. Akivel megtanultam azokat a dolgokat látni és érezni, amiket addig nem is nagyon akartam elfogadni. Aki megtanított engem kicsit lazábbnak lenni. Aki elhitette velünk, a szüleivel, hogy szeretni így, ezen a határtalan és féktelen módon lehet, és érdemes, ahogy Ő tud.
Imádom őt, de azért tisztában vagyok a hibáival is. Épp azt tanulom, hogy is legyek vele egy kicsit szigorúbb, mert most így ez a nyolcadik szülinap igazán elhitette velem, hogy hát már nem kisbaba Ő. Nagyon nem.
Azt is megmutatom, hogy ez az elmúltnyolcév milyen nyomot hagyott rajta. Avagy... hogyan lett az édes kis pihepuha, villámgyorsanmegyszületős, 3450 grammos és 53 cm-es kisfiúból mostanra 123 cm-es, 27 kg-os, 33-as lábú, és lapátfogú nagyfiú.
Az elmúltnyolcév pedig életem eddigi legjobb elmúltnyolcéve volt. :)
Isten éltessen Roli, még sokszor nyolc évig. :)
2013. jan. 10.
Aludni bárhol lehet...
Erre a fiaim számos példával szolgáltak már. Ma, miközben fotókat nézegettem, találtam is egy jó párat, amik épp ezt örökítették meg. Gondoltam, úgyis alig mutatok fényképeket, hát akkor most legyen..
Mesenézés közben.
Rúzsa Magdi előadása közben.
Ülve.
"Anyám lábainál heverve" (egy kruppos éjszaka utáni reggel így keltünk)
Tv-t nézve
A lépcsőn, miközben épp meglépett volna a mamáékhoz.
Mézeskalács sütés közbeni bóbiskolás
Mézeskalács sütés közben már K.O.
Játék közben.
És mindezt még néha tudták fokozni is. Patrikról van egy olyan kép, ahol az etetőszékben ülve alszik.(de az papírkép, nem tudom most megmutatni)
Mézeskalács sütés közben már K.O.
És mindezt még néha tudták fokozni is. Patrikról van egy olyan kép, ahol az etetőszékben ülve alszik.(de az papírkép, nem tudom most megmutatni)
2012. dec. 25.
Karácsonyi fejlődés...
Nem hoztam magammal semmiféle karácsonyi szokást és hagyományt a régi családomból. Egész egyszerűen azért, mert nálunk ilyenek nem voltak. Hacsak azt nem számítjuk annak, hogy minden egyes szentestén apám egyedül vacsorázta a paprikás lisztben sütött pontypatkókat, miközben anyám és nagyanyám befogott orral szitkozódott. De nálunk nem volt vacsora szenteste, vagy épp Mennyből az angyal éneklés, vagy csak hogy meghallgattuk volna. Volt ajándék a fa alatt, és kész. Mondjuk olyan hagyomány is volt, hogy anyám átkozta az egész karácsonyt a fenébe, mert sütni kellett, meg takarítani, meg egyáltalán... az is majdnem minden szenteste délutánján jelen volt, hogy ő egyre indulatosabban kapkodott, nekünk meg bűntudatunk volt a végére az egésztől.
Aztán ahogy kezdtem felnőni, úgy lett egyre több igényem a karácsony körüli mindenfélére. A család első adventi koszorúja is az én nevemhez fűződött, olyan 17 éves lehettem, amikor csináltam egyet. Azóta persze minden évben van már. Igyekeztem mindig több terhet levenni anyám válláról az ünnep környékén, mert szerettem volna, ha egyszer végre nálunk is úgy történik minden, ahogy annak kéne. Míg otthon laktam, ez nem következett be, akármit is csináltam.
A szentesti vacsora is csak innentől számítható nálunk. Anyámnál szigorúan csak pulyka, mert a halszagot nem viseli el továbbra sem.
Amikor már külön laktunk, és saját lakásunk volt, én végre elkezdhettem a saját adventünket, karácsonyunkat megélni és szervezni. Feldíszítettem a lakást, évről-évre több díszünk lett, eleinte csak a szobába jutott, mára már a fürdőben is van. Míg itthon voltam a gyerekekkel, az egész családnak én sütöttem karácsonyra. Ebből mára az maradt csak meg, hogy a bejglit még mindig én csinálom mindenkinek. Mert pár éve kiderült,hogy tudok bejglit sütni. Olyat, aminek márványos a teteje, és nem reped ki. (és még finom is)
Aztán azt vettem észre, hogy anyám is leutánoz, ő is feldíszíti a lakást, került adventi fény az ablakba, világító fényfüzér a teraszra. De a szitkozódás nem maradt el. Oké, nem egyszerű úgy, hogy rendszerint jut rá egy szentesti műszak még, de mindannyian úgy intéztük, hogy mire hazajön, már ne legyen sok dolga. (amikor meg nem dolgozott, rendszerint beteg lett erre a napra...)
Pár éve azon gondolkodtam, hogy mitől ilyen vajon? Aztán visszagondoltam azokra a réges régi karácsonyokra, amikor még együtt laktunk a nagyszüleimmel. Ők az egyik szobában a nagybátyámmal, mi a másikban négyen. Ott és akkor soha nem volt karácsonyvárós hangulat. Nagyanyám egyszerűen nem az a fajta, akit az ilyesmi érdekelne. Gondolom anyám is innen hozta. Szomorú, de így van.
Amiért ezt az egészet elmeséltem, az annak a fura dolognak az apropója, hogy az idén nem hallottam szitkozódást. Pedig dolgozott. És nem volt süti, mert én is csak bejglit sütöttem. Valahogy mégis elmaradt végre. Még a végén megérem, hogy nem lesz bűntudatom attól, hogy örömmel készülök rá, még akkor is, ha egyébként roppant fárasztó az egész?
Aztán ahogy kezdtem felnőni, úgy lett egyre több igényem a karácsony körüli mindenfélére. A család első adventi koszorúja is az én nevemhez fűződött, olyan 17 éves lehettem, amikor csináltam egyet. Azóta persze minden évben van már. Igyekeztem mindig több terhet levenni anyám válláról az ünnep környékén, mert szerettem volna, ha egyszer végre nálunk is úgy történik minden, ahogy annak kéne. Míg otthon laktam, ez nem következett be, akármit is csináltam.
A szentesti vacsora is csak innentől számítható nálunk. Anyámnál szigorúan csak pulyka, mert a halszagot nem viseli el továbbra sem.
Amikor már külön laktunk, és saját lakásunk volt, én végre elkezdhettem a saját adventünket, karácsonyunkat megélni és szervezni. Feldíszítettem a lakást, évről-évre több díszünk lett, eleinte csak a szobába jutott, mára már a fürdőben is van. Míg itthon voltam a gyerekekkel, az egész családnak én sütöttem karácsonyra. Ebből mára az maradt csak meg, hogy a bejglit még mindig én csinálom mindenkinek. Mert pár éve kiderült,hogy tudok bejglit sütni. Olyat, aminek márványos a teteje, és nem reped ki. (és még finom is)
Aztán azt vettem észre, hogy anyám is leutánoz, ő is feldíszíti a lakást, került adventi fény az ablakba, világító fényfüzér a teraszra. De a szitkozódás nem maradt el. Oké, nem egyszerű úgy, hogy rendszerint jut rá egy szentesti műszak még, de mindannyian úgy intéztük, hogy mire hazajön, már ne legyen sok dolga. (amikor meg nem dolgozott, rendszerint beteg lett erre a napra...)
Pár éve azon gondolkodtam, hogy mitől ilyen vajon? Aztán visszagondoltam azokra a réges régi karácsonyokra, amikor még együtt laktunk a nagyszüleimmel. Ők az egyik szobában a nagybátyámmal, mi a másikban négyen. Ott és akkor soha nem volt karácsonyvárós hangulat. Nagyanyám egyszerűen nem az a fajta, akit az ilyesmi érdekelne. Gondolom anyám is innen hozta. Szomorú, de így van.
Amiért ezt az egészet elmeséltem, az annak a fura dolognak az apropója, hogy az idén nem hallottam szitkozódást. Pedig dolgozott. És nem volt süti, mert én is csak bejglit sütöttem. Valahogy mégis elmaradt végre. Még a végén megérem, hogy nem lesz bűntudatom attól, hogy örömmel készülök rá, még akkor is, ha egyébként roppant fárasztó az egész?
2012. nov. 30.
Fényév távolság
Ó, nem, ezúttal nem fogok semmiféle énekversenyről és ilyesmiről értekezni, dacára a címnek. Valami egészen máson gondolkodtam ma. Van egy kislány, aki afféle törzsvásárlója a munkahelyemnek, egészen apró kora óta. Most éppen kilencedikes, vagyis elsős a helyi gimiben. Amikor sokat kell várnia a buszra, akkor jön hozzánk a boltba. Így megy ez már pár hete, jön heti kétszer-háromszor, és ott van fél órát, háromnegyed órát, mikor hogy...
Elég hülyén hangzik, de mikor eszembe jut, hogy csak két évvel idősebb az én legidősebb fiamnál, akkor elképedek. Mert Ő és Patrik a címben szereplő távolságban vannak egymástól. Jó, hát amúgy nem is ismerik egymást, de minden tekintetben egészen más ő tizenöt évesen, mint Patrik a maga tizenháromjával. Na de erre ráfoghatom, hogy azért, mert az én fiam egy egészen komoly gondolkodású, meglehetősen magának való gyerek(?), épp emiatt nem igazán tekinthető átlagos tizenhárom évesnek. (és ezt nem nagyképűségből írom, simán csak tény) Szoktunk viccelődni vele, hogy annyira "kocka", hogy ha nem vigyázunk,még majd barátai is lesznek. De a szó szoros értelmében kocka. Folyamatosan olvas, a számítógépen olyan dolgokat csinál már, amihez nekem lövésem sincs. Ő utánaolvas, megcsinálja. Őrületes memóriája van, és szivacsként szippant magába minden információt.
Tehát Ő és ez a lány két külön világ, egymástól fényév távolságra.
De! Én emlékszem magamra ennyi idős koromból.. hogyne emlékeznék.. és én is fényév távolságra voltam az akkori önmagammal is ettől a lánytól. Pedig nem voltam jó. Akkor már cigiztem is. (ne számolj utána) És minden alkalmat megragadtam arra, hogy lógjak a suliból, hogy beszólhassak anyámnak, vagy épp elhúzhassak otthonról. Egyetlen gondolatot nem pazaroltam a tanulásra, szó szerint mindig az az napnak éltem, és minden pillanatát maximálisan habzsoltam magamba. Ahogy visszaemlékeztem, el is képedtem rendesen, hogy hogy lehet, hogy anyám nem tekerte ki a nyakam. De volt ennek az időszakomnak is egy olyan oldala is, amikortól úgy szerettem, mint még soha senkit, amikor mindenáron gondoskodni akartam. Balázs.. persze, ki más. Most mondjam, hogy arra jutottam a gondolatmenettel, hogy attól változtam azzá, aki most vagyok, hogy Ő volt végig mellettem? A hülyeségeimet pont ugyanúgy viselte, mint amikor jó fej voltam. Sőt, előfordult, hogy együtt voltunk hülyék. Vagy együtt jó fejek. Vagy csak szimplán együtt léptünk le.
Szóval.. ezzel a logikával nézve, előfordulhat, hogy amikor ennek a lánynak majd valamikor lesz valaki, aki így van mellette, akkor ő is egészen más lesz.
És ezzel a logikával egyszer még Patrik fiam is okozhat nekem meglepetést.
Egy biztos... attól a tizenöt éves kori önmagamtól fényév távolságra vagyok. És mégsem. Mert maradt a lázadó, dacos énem. És maradt Balázs is. Az első nem túl jó, a másodika legjobb, amit történhetett ez alatt az utazás alatt, és közben. :)
Elég hülyén hangzik, de mikor eszembe jut, hogy csak két évvel idősebb az én legidősebb fiamnál, akkor elképedek. Mert Ő és Patrik a címben szereplő távolságban vannak egymástól. Jó, hát amúgy nem is ismerik egymást, de minden tekintetben egészen más ő tizenöt évesen, mint Patrik a maga tizenháromjával. Na de erre ráfoghatom, hogy azért, mert az én fiam egy egészen komoly gondolkodású, meglehetősen magának való gyerek(?), épp emiatt nem igazán tekinthető átlagos tizenhárom évesnek. (és ezt nem nagyképűségből írom, simán csak tény) Szoktunk viccelődni vele, hogy annyira "kocka", hogy ha nem vigyázunk,még majd barátai is lesznek. De a szó szoros értelmében kocka. Folyamatosan olvas, a számítógépen olyan dolgokat csinál már, amihez nekem lövésem sincs. Ő utánaolvas, megcsinálja. Őrületes memóriája van, és szivacsként szippant magába minden információt.
Tehát Ő és ez a lány két külön világ, egymástól fényév távolságra.
De! Én emlékszem magamra ennyi idős koromból.. hogyne emlékeznék.. és én is fényév távolságra voltam az akkori önmagammal is ettől a lánytól. Pedig nem voltam jó. Akkor már cigiztem is. (ne számolj utána) És minden alkalmat megragadtam arra, hogy lógjak a suliból, hogy beszólhassak anyámnak, vagy épp elhúzhassak otthonról. Egyetlen gondolatot nem pazaroltam a tanulásra, szó szerint mindig az az napnak éltem, és minden pillanatát maximálisan habzsoltam magamba. Ahogy visszaemlékeztem, el is képedtem rendesen, hogy hogy lehet, hogy anyám nem tekerte ki a nyakam. De volt ennek az időszakomnak is egy olyan oldala is, amikortól úgy szerettem, mint még soha senkit, amikor mindenáron gondoskodni akartam. Balázs.. persze, ki más. Most mondjam, hogy arra jutottam a gondolatmenettel, hogy attól változtam azzá, aki most vagyok, hogy Ő volt végig mellettem? A hülyeségeimet pont ugyanúgy viselte, mint amikor jó fej voltam. Sőt, előfordult, hogy együtt voltunk hülyék. Vagy együtt jó fejek. Vagy csak szimplán együtt léptünk le.
Szóval.. ezzel a logikával nézve, előfordulhat, hogy amikor ennek a lánynak majd valamikor lesz valaki, aki így van mellette, akkor ő is egészen más lesz.
És ezzel a logikával egyszer még Patrik fiam is okozhat nekem meglepetést.
Egy biztos... attól a tizenöt éves kori önmagamtól fényév távolságra vagyok. És mégsem. Mert maradt a lázadó, dacos énem. És maradt Balázs is. Az első nem túl jó, a másodika legjobb, amit történhetett ez alatt az utazás alatt, és közben. :)
2012. nov. 1.
Mindenszentek
Az üdvözült lelkek emléknapja van ma. Holnap pedig Halottak Napja lesz, az elhunyt, de még üdvösséget el nem nyert hívek emléknapja lesz. A kettő nem ugyanaz, de ebbe ne menjünk most bele, mert tulajdonképpen a legtöbbünknél úgyis ugyanazt jelenti.
Akikre emlékezünk ma, holnap, és az év 365 napján szívünknek kedves emberek. Valakik, akiktől tanultunk, akikkel jó volt beszélgetni, akik rokonaink voltak. A temetők biztosan megteltek országszerte, hiszen a legtöbben ilyenkor mennek el a sírokhoz, különösen azokhoz, amik távol vannak. Mi is voltunk, gyújtottunk mécsest, és aztán jöttünk is.
Ma hatványozottan sokszor jutottak eszembe azok a számomra nagyon kedves emberek, akik már nincsenek itt velünk. Emlékek törtek elő, gesztusok, mondatok. Érdekes, hogy míg azokat a pillanatokat mindig vissza tudom idézni, amikor meg tudtam, hogy meghaltak, azok a pillanatok sokkal nehezebben jönnek vissza, amikor még olyan természetes volt, hogy él. De szép lassan mindig többet és többet kapok vissza ezekből az emlékekből, és néha azon kapom magam, hogy már mosolyogva gondolok vissza egy-egy jelenetre.
Holnap lesz 15 éve, hogy az unokaöcsém meghalt. Nem érhette meg a 18. születésnapját, elvitte őt a betegség, ami akkor már három éve folyamatosan kínozta. Hol jobban, hol kevésbé. Leukémiás volt, csontvelődonort nem találtak neki. A sors kegye volt, vagy épp gúnyos fricskája, sosem tudjuk már meg, hogy az utolsó fél évben azt hitte, olyan jól van, hogy kezelésre sem kell mennie. Mire újra visszakerült a kórházba, már késő volt. Adminisztrációs hiba volt az a hit, amiben élt, de utólag azt hiszem, kellett neki ez a kis szabadság, még akkor is, ha végül nagy árat fizetett érte. A halála előtt egy nappal még találkoztunk. Jól volt, már amennyire jól lehet lenni kemoterápiás kezelés után. Balázs is, én is ott voltunk nála, a mai napig a fülemben cseng, ahogy elköszönt: " aztán jót ne halljak ám..." Arra is emlékszem, hogy amikor másnap reggel jött anyám, hogy "Zsolti meghalt" nem hittem el. Egyszerűen képtelenség volt, hogy előtte még olyan jókedvű volt, és még aznap éjjel agyvérzést kapjon, ami el is vigye. Bevallom, addig, amíg nem mentek a kórházba azonosítani, azt gondoltam, hogy nem is ő. De persze ő volt. :(
Azon gondolkodtam, hogy az eltelt 15 évben, amit ő már üdvözült lélekként töltött el, nyilván sokkal boldogabban és szabadabban, mint amilyen itt valaha is lehetett volna.... mennyi minden történt. Ha holnap itt állna, meg sem ismerne.. és a gyerekeim is idegenek lennének neki.
De rájöttem, hogy dehogy... hiszen biztosan nyomon követi a sorsunkat ő is, akárcsak a többiek, akik már nem itt, a földön a barátaink, a rokonaink. Egyszer még találkozunk.
Addig pedig emlékszem... arcokra, mondatokra, helyzetekre. Nem csak ilyenkor... Csak ilyenkor kicsit élesebben.
Akikre emlékezünk ma, holnap, és az év 365 napján szívünknek kedves emberek. Valakik, akiktől tanultunk, akikkel jó volt beszélgetni, akik rokonaink voltak. A temetők biztosan megteltek országszerte, hiszen a legtöbben ilyenkor mennek el a sírokhoz, különösen azokhoz, amik távol vannak. Mi is voltunk, gyújtottunk mécsest, és aztán jöttünk is.
Ma hatványozottan sokszor jutottak eszembe azok a számomra nagyon kedves emberek, akik már nincsenek itt velünk. Emlékek törtek elő, gesztusok, mondatok. Érdekes, hogy míg azokat a pillanatokat mindig vissza tudom idézni, amikor meg tudtam, hogy meghaltak, azok a pillanatok sokkal nehezebben jönnek vissza, amikor még olyan természetes volt, hogy él. De szép lassan mindig többet és többet kapok vissza ezekből az emlékekből, és néha azon kapom magam, hogy már mosolyogva gondolok vissza egy-egy jelenetre.
Holnap lesz 15 éve, hogy az unokaöcsém meghalt. Nem érhette meg a 18. születésnapját, elvitte őt a betegség, ami akkor már három éve folyamatosan kínozta. Hol jobban, hol kevésbé. Leukémiás volt, csontvelődonort nem találtak neki. A sors kegye volt, vagy épp gúnyos fricskája, sosem tudjuk már meg, hogy az utolsó fél évben azt hitte, olyan jól van, hogy kezelésre sem kell mennie. Mire újra visszakerült a kórházba, már késő volt. Adminisztrációs hiba volt az a hit, amiben élt, de utólag azt hiszem, kellett neki ez a kis szabadság, még akkor is, ha végül nagy árat fizetett érte. A halála előtt egy nappal még találkoztunk. Jól volt, már amennyire jól lehet lenni kemoterápiás kezelés után. Balázs is, én is ott voltunk nála, a mai napig a fülemben cseng, ahogy elköszönt: " aztán jót ne halljak ám..." Arra is emlékszem, hogy amikor másnap reggel jött anyám, hogy "Zsolti meghalt" nem hittem el. Egyszerűen képtelenség volt, hogy előtte még olyan jókedvű volt, és még aznap éjjel agyvérzést kapjon, ami el is vigye. Bevallom, addig, amíg nem mentek a kórházba azonosítani, azt gondoltam, hogy nem is ő. De persze ő volt. :(
Azon gondolkodtam, hogy az eltelt 15 évben, amit ő már üdvözült lélekként töltött el, nyilván sokkal boldogabban és szabadabban, mint amilyen itt valaha is lehetett volna.... mennyi minden történt. Ha holnap itt állna, meg sem ismerne.. és a gyerekeim is idegenek lennének neki.
De rájöttem, hogy dehogy... hiszen biztosan nyomon követi a sorsunkat ő is, akárcsak a többiek, akik már nem itt, a földön a barátaink, a rokonaink. Egyszer még találkozunk.
Addig pedig emlékszem... arcokra, mondatokra, helyzetekre. Nem csak ilyenkor... Csak ilyenkor kicsit élesebben.
2012. okt. 22.
Valaha
Réges régen, amikor még nem voltam a társadalom hasznos, adófizető polgára, akkor ilyenekkel kapcsolódtam ki.
Egészen mást kerestem a képek között, de ha már ráakadtam, gondoltam, miért is ne mutatnám meg. Van közöttük egy - kettő, ami nagyon jól sikerült, és van, ami azért annyira nem. De mind saját készítés. És régen hogy szerettem tortát sütni. Agyalni rajta, hogy milyen legyen, amikor már megszületett a terv a fejemben, akkor a kivitelezésen gondolkodni. :) És aztán pepecselni vele akármeddig. A Manchesteres pl. Patriknak készült, és közel három órán keresztül csináltam a tetejét. A Ferraris Balázsé volt, a fekete színt elérni nagy kihívás volt. :) Na és Baloo sem volt egyszerű. A rózsák pedig pillecukorból vannak, az első anyám ötvenedik születésnapjára készült, pontosan 50 darab rózsa van benne. :)
Na szóval.. hát ilyen is volt. :) Csak úgy mutattam.
Na szóval.. hát ilyen is volt. :) Csak úgy mutattam.
2012. szept. 1.
Mindig rohan...
Én pedig sohasem fogok ezzel megbarátkozni. Biztos tehetnék ez ellen is valamit, de teljesen sosem tudnék meghasonulni önmagammal, úgyhogy ez már talán így marad.
Annyi emlék kavarog bennem a napokban, képek, jelenetek, mondatok. Mind most történt, éppen tegnap, és mégis olyan nagyon régen volt már. Azt gondolom, mindig jelen vagyok a pillanataimban, de amikor az emlékeim között kotorászok, kiderül, hogy talán nem is.
Az ember kezdettől fogva tudja, hogy az a pici, apró kis valaki, aki eleinte csak van odabent, majd rugdos, és végül előbukkan, egyszer majd fel fog nőni. De amikor még kicsi, el sem hisszük, hogy ez tényleg bekövetkezik. Emlékeim szerint amíg a gyerekeim csak az "enyémek" voltak, lassabban telt az idő, mint az után, hogy tartoztak már máshova is.
Nagyon nehezen búcsúztatok el korszakokat, és nehezen engedem az életembe az új korszakokat, amik értelemszerűen következnek a régi után. Eddig azonban a nehézségek mellett mindig ott volt az, hogy még nem végleg... még mindig van kicsi, aki itthon van, vagy akivel ráérek reggel szöszmötölni, mert csak az oviba megyünk. Mostantól nincs már kicsi, aki itthon van, vagy oviba megy, és rettenetesen nehezen engedem át magam a gondolatnak, hogy hétfőtől mindenki iskolás.
Néztem ma az én kis Rolcsikámat, aki tegnap még pajkosan ücsörgött a mosogatóban olyan másfél évesen, és nagyon békésen engedte magára a vizet. Mára komoly nagyfiú lett, aki várja az évnyitót, és az iskolát, és kedvesen érdeklődik, hogy boldogulok a vagdosós feladattal, jól, rosszul, vagy közepesen? Eszembe jutott, amikor a fürdőbe mentem este, hogy hányszor szökött vissza már pizsamástól, hogy még visszaüljön a kádba... a kanapén ülve azon pityeregtem, miközben az x-faktort néztem, hogy hány éjszakát fagyoskodtunk át ugyanezen a kanapén Kisvakondot nézve, csak hogy enyhüljön már az a kruppos roham. Milliónál is több pillanat emléke él bennem a gyerekeimről, amikor jöttek, és a kis pihe-puha párnás kezeikkel öleltek, vagy csak épp ölelésre vágytak. Vagy gyógyító puszira. Erik annyira gyengéden tudta a két keze közé fogni az arcomat, és puszilni, hogy sosem felejtem el.
Tudom én, hogy nem maradhatnak örökre kicsik, és tisztában vagyok azzal is, hogy az élet rendje az, hogy óvodába, majd iskolába járnak. Mégis, olyan nehéz elhinnem, hogy nincs többé gondtalan gyerekkor senkinek. Belép a legkisebb is a mókuskerékbe, ahonnan többé nincs kiszállás.
Amikor senki nem látta, az új tolltartóját szorongatva sírva fakadtam. Bele akartam pakolni az új ceruzáit, de visszatettem végül. Nem akarom, hogy lássa, én sírok, mert neki öröm az iskolakezdés, és én vele akarok örülni. Azt fogja látni, hogy mennyire büszke vagyok rá, azt nem, hogy mennyire féltem őt. Mert olyan kicsi még... és még mindig olyan könnyen sírva fakad, ha valami nem sikerül. Nem tudom még elképzelni, hogy mindenre tud majd figyelni, igaz, a bátyjairól sem tudtam rögtön elhinni, mégis mindig mindent hazahoztak, vagy épp bevittek, amit kellett.
Menthetetlenül szentimentális és ragaszkodó vagyok, tudom. Ma este még utoljára végignézem a képeket a fejemben. Holnap pedig büszkén kísérem majd a kis első "dé"-st az évnyitóra.
De azért.... egy elsős, egy negyedikes, és egy hetedikes.... hát....nem tudom, mikor lettek ekkorák...
Annyi emlék kavarog bennem a napokban, képek, jelenetek, mondatok. Mind most történt, éppen tegnap, és mégis olyan nagyon régen volt már. Azt gondolom, mindig jelen vagyok a pillanataimban, de amikor az emlékeim között kotorászok, kiderül, hogy talán nem is.
Az ember kezdettől fogva tudja, hogy az a pici, apró kis valaki, aki eleinte csak van odabent, majd rugdos, és végül előbukkan, egyszer majd fel fog nőni. De amikor még kicsi, el sem hisszük, hogy ez tényleg bekövetkezik. Emlékeim szerint amíg a gyerekeim csak az "enyémek" voltak, lassabban telt az idő, mint az után, hogy tartoztak már máshova is.
Nagyon nehezen búcsúztatok el korszakokat, és nehezen engedem az életembe az új korszakokat, amik értelemszerűen következnek a régi után. Eddig azonban a nehézségek mellett mindig ott volt az, hogy még nem végleg... még mindig van kicsi, aki itthon van, vagy akivel ráérek reggel szöszmötölni, mert csak az oviba megyünk. Mostantól nincs már kicsi, aki itthon van, vagy oviba megy, és rettenetesen nehezen engedem át magam a gondolatnak, hogy hétfőtől mindenki iskolás.
Néztem ma az én kis Rolcsikámat, aki tegnap még pajkosan ücsörgött a mosogatóban olyan másfél évesen, és nagyon békésen engedte magára a vizet. Mára komoly nagyfiú lett, aki várja az évnyitót, és az iskolát, és kedvesen érdeklődik, hogy boldogulok a vagdosós feladattal, jól, rosszul, vagy közepesen? Eszembe jutott, amikor a fürdőbe mentem este, hogy hányszor szökött vissza már pizsamástól, hogy még visszaüljön a kádba... a kanapén ülve azon pityeregtem, miközben az x-faktort néztem, hogy hány éjszakát fagyoskodtunk át ugyanezen a kanapén Kisvakondot nézve, csak hogy enyhüljön már az a kruppos roham. Milliónál is több pillanat emléke él bennem a gyerekeimről, amikor jöttek, és a kis pihe-puha párnás kezeikkel öleltek, vagy csak épp ölelésre vágytak. Vagy gyógyító puszira. Erik annyira gyengéden tudta a két keze közé fogni az arcomat, és puszilni, hogy sosem felejtem el.
Tudom én, hogy nem maradhatnak örökre kicsik, és tisztában vagyok azzal is, hogy az élet rendje az, hogy óvodába, majd iskolába járnak. Mégis, olyan nehéz elhinnem, hogy nincs többé gondtalan gyerekkor senkinek. Belép a legkisebb is a mókuskerékbe, ahonnan többé nincs kiszállás.
Amikor senki nem látta, az új tolltartóját szorongatva sírva fakadtam. Bele akartam pakolni az új ceruzáit, de visszatettem végül. Nem akarom, hogy lássa, én sírok, mert neki öröm az iskolakezdés, és én vele akarok örülni. Azt fogja látni, hogy mennyire büszke vagyok rá, azt nem, hogy mennyire féltem őt. Mert olyan kicsi még... és még mindig olyan könnyen sírva fakad, ha valami nem sikerül. Nem tudom még elképzelni, hogy mindenre tud majd figyelni, igaz, a bátyjairól sem tudtam rögtön elhinni, mégis mindig mindent hazahoztak, vagy épp bevittek, amit kellett.
Menthetetlenül szentimentális és ragaszkodó vagyok, tudom. Ma este még utoljára végignézem a képeket a fejemben. Holnap pedig büszkén kísérem majd a kis első "dé"-st az évnyitóra.
De azért.... egy elsős, egy negyedikes, és egy hetedikes.... hát....nem tudom, mikor lettek ekkorák...
2012. jan. 9.
A szüleim...
Úgy egy órája is van már, hogy beléptem, és ahogy szoktam, elolvastam a kommenteket, válaszoltam rájuk, majd kattintottam a statisztikára (igeeen, újabban minden nap megnézem). Aztán, ahogy az normálisan lenni szokott, máris kattintottam a bejegyzések gombra, hogy előbukkanjon a szép fehér papír (akarom mondani ablak) amire írhatok. Aztán megnyitottam új ablakban mást. Elolvastam. Onnan tovább kattintottam, azt is elolvastam. Közben kimentem a konyhába, párologtattam egy kis konyakos meggyet (Eszter, ez isteni..), majd megettem három kocka fehér csokit. Eszembe jutott, hogy nem néztem meg valamit, hát bejöttem, megnéztem. Aztán válaszoltam egy email-re. Megint kimentem, elszívtam egy cigit (ciki, de igen, még mindig), közben százkilencvenkilencedszerre is elhessintettem a gondolatot arról, hogy miről írjak. Bevallom, kevés sikerrel. Mert még kétszázadjára is visszatért, úgyhogy most már aztán lesz, ami lesz belőle, csak nekilátok.. (különben még itt ér a reggel)
Szóval, a felnőtté válásom kapcsán gondolkodtam azon is, hogy amíg idáig sikerült eljutnom, ahol épp most vagyok addig mennyi mindennel gazdagodtam a felmenőim által. Csak mostanában sikerül az eddig negatívnak gondolt tapasztalataimat, öröklött tulajdonságaimat úgy tekintenem, mint egyfajta tanítás.
Anyámra nagyon sokáig haragudtam. Olyan dolgokért, hogy örököltem tőle az ősz hajamat (mert micsoda dolog már nyolcadikból ősz tinccsel ballagni), meg mert mindig úgy gondoltam, a húgomat jobban szerette, mint engem. Nem átallottam a fejéhez vágni sem ez utóbbit (ja, az elsőt is már), amire ő természetesen sírva fakadt. Én meg perverz örömöt éreztem amiért végre kimondtam, és megbántottam. Nem a szavak embere, sosem fogom megtudni, mennyire bántottam meg ezzel, hacsak majd egyszer bocsánatot nem kérek miatta. Időközben, ahogy sikerült "függetleníteni" magam tőle, és elfogadtatni vele (nagyjából), hogy már nem vagyok gyerek, és a döntéseimért képes vagyok felelősséget vállalni, legyen az jó, vagy rossz döntés valahogy lecsitultak bennem ezek a dacos haragok. Tudom, hogy mik azok benne, amit én nem szeretnék viszont látni magamban. Tudom, hogy minden hasonlóságunk ellenére is teljesen különbözőek vagyunk. Amitől igazán képes voltam arra, hogy elengedjem az összes vélt és valós sérelmemet a gyerekkoromból, az leginkább az, hogy látom benne a nagyszüleim gyerekét. Ebbéli "pozíciójában" nincs könnyű dolga. Harmadik gyerek, ráadásul lány. Jelen pillanatban a legfőbb támasza a nagyszüleimnek, és hát igen, a nagybátyáimnak is. Se nem gyerekük, se nem testvérük már, afféle mentor. Azt is világosan látom benne, hogy annak ellenére, hogy szuperérzékeny és hihetetlen áldozatkész, mégsem tudja ezt jól kommunikálni. Csak egy példa erre, hogy ha nem vagyok jól, és tudomást szerez róla (nem mindig mondom el), akkor képes napjában tízszer is felhívni, és megkérdezni, hogy "Nem voltál sz...ul?", de ha szemtől szemben állunk egymással, akkor nem kérdezi, hogy vagyok. Tudom, hogy komoly törést okoztunk neki azzal, hogy a húgom családja és az én családom gyakorlatilag "elidegenedett" egymástól, de nem is olyan rég elmeséltem neki, hogy vannak dolgok, amiket hagyni kell... nem kell mindent megoldani. Azt is tudom, retteg attól, hogy végül egyszer valóban elmegyünk innen, és magában őrlődik a megoldáson. Nem tudok ebben segíteni, és lehet, hogy kegyetlen voltam akkor, amikor azt mondtam, a gyerekeinkért meg kell majd tennünk, hogy továbblépünk, amint lehetőségünk lesz rá (nagyjából a kocsitörlesztés letelte után). Talán hibája, talán csak így nevelték, de nem tud változtatni. Én meg örökké változom, nehezen követi.
De ma már nem haragszom rá egyáltalán, hiszen tudom, minden pillanatban úgy döntött, ahogy akkor a legjobbnak tartotta. Tudom, hogy amikor azt mondja, "De mennyit vittelek orvostól orvosig mire végre kaptad az injekciókat" azt akarja kifejezni, hogy szeret. Kimondani nem tudja.
Apám is rengeteg energiát rabolt tőlem az elmúlt években. És érdekes, amennyire a harag a legjobb kifejezés arra, amit sokáig éreztem, annyira mégsem igaz. Nem is tudok jó szót találni erre. Talán a világon senkiben nem csalódtam még akkorát, mint benne. Elvesztettem egy pillanat alatt valakit, aki a leginkább értette a "lelkemet", és sokáig nem is értettem, mi fáj ebben annyira, mikor legalább annyiszor rúgott belém, mint ahányszor simogatott. Mégis.. amikor úgy döntöttem, többé nem találkozom vele, elveszett a személyiségem egyik fele. És tudom, az én döntésem volt, amit ő elfogadott, mégis, ezért haragudtam rá a leginkább. Meg sem próbált változtatni rajta, szépen belenyugodott, hogy akkor eggyel kevesebb lánya van. Slusszpassz. Mintha nem is lettem volna. Soha többé nem köszöntöttük fel egymást születésnapon, névnapon, sosem ünnepeltünk többé együtt karácsonyt. Nem nyújtottam a kezem felé, amikor férjhez mentem, és nem akartam, hogy a tanúja legyen. Nem akartam tőle semmit. Soha. Többé. Amikor Patrik született, kaptam tőle egy dísztáviratot, P-né M. Diána címzéssel, valami olyasmi szöveggel, hogy "Gratulálok az unokám születéséhez." Éktelen haragot éreztem, és majdnem széttéptem. Sok-sok idő eltelt azóta, egészen más ember lettem. Ő is. Kétszer beszéltünk azóta, egyszer a húgom esküvőjén, egyszer pedig akkor, amikor a húgoméknál villanyt szerelt az építkezésen. Ajtót nyitottam neki, járt a lakásunkban. Egyszer. Soha többé nem akart. Karácsonykor, amikor itt járt a szomszédban a húgoméknál, otthagyta a fiúk ajándékát, mert nem voltunk itthon. Álltak a kapuban, amikor mi hazaértünk, szemmel láthatóan nem ismert meg bennünket. (talán a kutya zavarta meg?) Dühöngtem rajta egy kicsit, azóta lenyugodtam. Tudom, hogy soha, egyetlen lépést nem tett azért, hogy másoknak jó legyen. A gyerekkorom jó része abban az árnyékban telt, amit ő kénye-kedve szerint növelt, vagy épp csökkentett. Ritkán, nagyon ritkán együtt voltunk, de leginkább nem. Sosem jött velünk sehova. Sosem tudott örülni semminek. Ült a hatalmasra duzzadt egojával a vállán, cigizett, piált, és ugráltatott mindenkit. Hihetetlen hangulatváltozásokkal tartott bennünket sakkban, volt olyan Szentesténk, hogy mindenki sírt, csak ő ült elégedetten, mert mindenkit eléggé megbántott. Szóval, mire mindezt végignéztem a moziban, úgy döntöttem, tőle is tanultam egy csomó mindent. Megtapasztalhattam az emberi érzések legalját, amikor az embert a saját szülője tekinti levegőnek, de nem törtem meg tőle, tanultam belőle. Már tudom, ha valaha ilyen helyzetbe kerülnék bármelyik fiammal, minden erőmmel azon lennék, hogy meg tudjuk beszélni. Ugyanakkor hálás vagyok azért, amiért ő az apám. Nélküle valószínűleg sosem végeztem volna el a közgazdasági szakközépiskolát (de csakazértis, mert ő azt mondta, annak kell lennem), nélküle nem lennék epilepsziás (tőle örököltem), és egy csomó mindent kihagytam volna amit ennek kapcsán tanultam, nélküle nem szeretném ennyire a könyveket, és nem lennék ennyire grafomán sem. Sosem fogom már tudni szeretni őt, legalábbis feltétlen szeretettel nem.. és már nem is akarok neki mondani sem semmit. Mit mondhatnék? Sajnálom...? Mindketten hibásak vagyunk ebben, ő legalább annyira, mint én. Egyszer elengedem ezt a béna kötelet is, ami még hozzá köt, és ami miatt még egy csomó minden itt van, aminek már rég nem kéne itt lennie. Akkor, amikor erre képes leszek, akkor majd visszakapom azt az emlék-apát is, aki most nincs.
És itt most elég is.. pedig nem kerültek sorra a nagyszüleim, akik mióta élek, szerves részei minden napomnak. De majd lesz ilyen bejegyzés is.
Szóval, a felnőtté válásom kapcsán gondolkodtam azon is, hogy amíg idáig sikerült eljutnom, ahol épp most vagyok addig mennyi mindennel gazdagodtam a felmenőim által. Csak mostanában sikerül az eddig negatívnak gondolt tapasztalataimat, öröklött tulajdonságaimat úgy tekintenem, mint egyfajta tanítás.
Anyámra nagyon sokáig haragudtam. Olyan dolgokért, hogy örököltem tőle az ősz hajamat (mert micsoda dolog már nyolcadikból ősz tinccsel ballagni), meg mert mindig úgy gondoltam, a húgomat jobban szerette, mint engem. Nem átallottam a fejéhez vágni sem ez utóbbit (ja, az elsőt is már), amire ő természetesen sírva fakadt. Én meg perverz örömöt éreztem amiért végre kimondtam, és megbántottam. Nem a szavak embere, sosem fogom megtudni, mennyire bántottam meg ezzel, hacsak majd egyszer bocsánatot nem kérek miatta. Időközben, ahogy sikerült "függetleníteni" magam tőle, és elfogadtatni vele (nagyjából), hogy már nem vagyok gyerek, és a döntéseimért képes vagyok felelősséget vállalni, legyen az jó, vagy rossz döntés valahogy lecsitultak bennem ezek a dacos haragok. Tudom, hogy mik azok benne, amit én nem szeretnék viszont látni magamban. Tudom, hogy minden hasonlóságunk ellenére is teljesen különbözőek vagyunk. Amitől igazán képes voltam arra, hogy elengedjem az összes vélt és valós sérelmemet a gyerekkoromból, az leginkább az, hogy látom benne a nagyszüleim gyerekét. Ebbéli "pozíciójában" nincs könnyű dolga. Harmadik gyerek, ráadásul lány. Jelen pillanatban a legfőbb támasza a nagyszüleimnek, és hát igen, a nagybátyáimnak is. Se nem gyerekük, se nem testvérük már, afféle mentor. Azt is világosan látom benne, hogy annak ellenére, hogy szuperérzékeny és hihetetlen áldozatkész, mégsem tudja ezt jól kommunikálni. Csak egy példa erre, hogy ha nem vagyok jól, és tudomást szerez róla (nem mindig mondom el), akkor képes napjában tízszer is felhívni, és megkérdezni, hogy "Nem voltál sz...ul?", de ha szemtől szemben állunk egymással, akkor nem kérdezi, hogy vagyok. Tudom, hogy komoly törést okoztunk neki azzal, hogy a húgom családja és az én családom gyakorlatilag "elidegenedett" egymástól, de nem is olyan rég elmeséltem neki, hogy vannak dolgok, amiket hagyni kell... nem kell mindent megoldani. Azt is tudom, retteg attól, hogy végül egyszer valóban elmegyünk innen, és magában őrlődik a megoldáson. Nem tudok ebben segíteni, és lehet, hogy kegyetlen voltam akkor, amikor azt mondtam, a gyerekeinkért meg kell majd tennünk, hogy továbblépünk, amint lehetőségünk lesz rá (nagyjából a kocsitörlesztés letelte után). Talán hibája, talán csak így nevelték, de nem tud változtatni. Én meg örökké változom, nehezen követi.
De ma már nem haragszom rá egyáltalán, hiszen tudom, minden pillanatban úgy döntött, ahogy akkor a legjobbnak tartotta. Tudom, hogy amikor azt mondja, "De mennyit vittelek orvostól orvosig mire végre kaptad az injekciókat" azt akarja kifejezni, hogy szeret. Kimondani nem tudja.
Apám is rengeteg energiát rabolt tőlem az elmúlt években. És érdekes, amennyire a harag a legjobb kifejezés arra, amit sokáig éreztem, annyira mégsem igaz. Nem is tudok jó szót találni erre. Talán a világon senkiben nem csalódtam még akkorát, mint benne. Elvesztettem egy pillanat alatt valakit, aki a leginkább értette a "lelkemet", és sokáig nem is értettem, mi fáj ebben annyira, mikor legalább annyiszor rúgott belém, mint ahányszor simogatott. Mégis.. amikor úgy döntöttem, többé nem találkozom vele, elveszett a személyiségem egyik fele. És tudom, az én döntésem volt, amit ő elfogadott, mégis, ezért haragudtam rá a leginkább. Meg sem próbált változtatni rajta, szépen belenyugodott, hogy akkor eggyel kevesebb lánya van. Slusszpassz. Mintha nem is lettem volna. Soha többé nem köszöntöttük fel egymást születésnapon, névnapon, sosem ünnepeltünk többé együtt karácsonyt. Nem nyújtottam a kezem felé, amikor férjhez mentem, és nem akartam, hogy a tanúja legyen. Nem akartam tőle semmit. Soha. Többé. Amikor Patrik született, kaptam tőle egy dísztáviratot, P-né M. Diána címzéssel, valami olyasmi szöveggel, hogy "Gratulálok az unokám születéséhez." Éktelen haragot éreztem, és majdnem széttéptem. Sok-sok idő eltelt azóta, egészen más ember lettem. Ő is. Kétszer beszéltünk azóta, egyszer a húgom esküvőjén, egyszer pedig akkor, amikor a húgoméknál villanyt szerelt az építkezésen. Ajtót nyitottam neki, járt a lakásunkban. Egyszer. Soha többé nem akart. Karácsonykor, amikor itt járt a szomszédban a húgoméknál, otthagyta a fiúk ajándékát, mert nem voltunk itthon. Álltak a kapuban, amikor mi hazaértünk, szemmel láthatóan nem ismert meg bennünket. (talán a kutya zavarta meg?) Dühöngtem rajta egy kicsit, azóta lenyugodtam. Tudom, hogy soha, egyetlen lépést nem tett azért, hogy másoknak jó legyen. A gyerekkorom jó része abban az árnyékban telt, amit ő kénye-kedve szerint növelt, vagy épp csökkentett. Ritkán, nagyon ritkán együtt voltunk, de leginkább nem. Sosem jött velünk sehova. Sosem tudott örülni semminek. Ült a hatalmasra duzzadt egojával a vállán, cigizett, piált, és ugráltatott mindenkit. Hihetetlen hangulatváltozásokkal tartott bennünket sakkban, volt olyan Szentesténk, hogy mindenki sírt, csak ő ült elégedetten, mert mindenkit eléggé megbántott. Szóval, mire mindezt végignéztem a moziban, úgy döntöttem, tőle is tanultam egy csomó mindent. Megtapasztalhattam az emberi érzések legalját, amikor az embert a saját szülője tekinti levegőnek, de nem törtem meg tőle, tanultam belőle. Már tudom, ha valaha ilyen helyzetbe kerülnék bármelyik fiammal, minden erőmmel azon lennék, hogy meg tudjuk beszélni. Ugyanakkor hálás vagyok azért, amiért ő az apám. Nélküle valószínűleg sosem végeztem volna el a közgazdasági szakközépiskolát (de csakazértis, mert ő azt mondta, annak kell lennem), nélküle nem lennék epilepsziás (tőle örököltem), és egy csomó mindent kihagytam volna amit ennek kapcsán tanultam, nélküle nem szeretném ennyire a könyveket, és nem lennék ennyire grafomán sem. Sosem fogom már tudni szeretni őt, legalábbis feltétlen szeretettel nem.. és már nem is akarok neki mondani sem semmit. Mit mondhatnék? Sajnálom...? Mindketten hibásak vagyunk ebben, ő legalább annyira, mint én. Egyszer elengedem ezt a béna kötelet is, ami még hozzá köt, és ami miatt még egy csomó minden itt van, aminek már rég nem kéne itt lennie. Akkor, amikor erre képes leszek, akkor majd visszakapom azt az emlék-apát is, aki most nincs.
És itt most elég is.. pedig nem kerültek sorra a nagyszüleim, akik mióta élek, szerves részei minden napomnak. De majd lesz ilyen bejegyzés is.
2011. nov. 28.
Emlékszel?
Szombat este óta mindig bevillan egy-egy pillanat abból az x-faktoros duettből. Akkor is végigvigyorogtam, meg azóta már vagy tizenötször. Aztán továbbgondoltam... mert annyira megragadott annak a két fiatalnak a fiatalsága, a szemmel látható érzelmek a szemükben, arcukon, hogy kicsit még irigy is lettem. Nem azért, mert én olyan öreg vagyok (bár Veránál már kétszer is idősebb vagyok, de ez nem azért van, mert én vagyok öreg, hanem mert ő szemtelenül fiatal). De ez a fajta rajongó szerelem már elmúlt. Vagy legalábbis másmilyen lett. De azért még emlékszem ám arra, amikor minden pillanat olyan torokszorító volt, amikor egy pillantásától azonnal a mennybe repültem. Amikor mosolygott, akkor meg még azon is túl. Most, sok-sok év távlatából is bizsergeti a lelkemet az érzés. Várni őt, várni rá, nyújtani a percet, hogy még ne kelljen mennie. Még egy utolsó csók, amit még fél órán keresztül követett további ki tudja mennyi. Olyan igazi tiniszerelem volt a mienk. Emlékszem arra, hogy képes voltam abban a fél órában, amíg vártam tizenötször átöltözni, miközben rohangáltam az ablakhoz, meg füleltem, hallom e már a motorja hangját. Ha lett volna akkoriban mobiltelefon, azokban a fél órákban legalább negyven sms-t küldtem volna. Nem volt. Telefon sem. Internet sem. Mégis annyira jó volt, minden egyes pillanata. Hálásak voltunk minden percért, ami jutott, azokért meg külön, ami kettesben jutott.
Szombat este az összes ilyen perc és pillanat visszaköszönt. Kicsit megkönnyeztem ezt a két "gyereket", és nagyon hálás voltam nekik, amiért segítettek emlékezni ezekre a percekre, amik a nagy hétköznapi rohanásban már egy kicsit megkoptak, feledésbe merültek. Az érzés ugyanaz, de egészen más.
Nézzétek meg a videót, és meséljétek el, mi minden "jött vissza" tőle.
Szombat este az összes ilyen perc és pillanat visszaköszönt. Kicsit megkönnyeztem ezt a két "gyereket", és nagyon hálás voltam nekik, amiért segítettek emlékezni ezekre a percekre, amik a nagy hétköznapi rohanásban már egy kicsit megkoptak, feledésbe merültek. Az érzés ugyanaz, de egészen más.
Nézzétek meg a videót, és meséljétek el, mi minden "jött vissza" tőle.
2011. nov. 27.
Advent első vasárnapja van
Kezdődik az izgalmas várakozás, amikor napról-napra fokozódnak az érzelmek, lesz itt még túláradó szeretet, csillogó szemek, de nincsenek illúzióim, hogy ugyanannyi lesz a hisztérikus tombolás is, mint bármikor. De ez így van jól. Nem lenne jó, ha azért, mert ünnepre készülünk, elnyomnánk magunkban minden érzést. Legbelül mindannyian nagyon várjuk. Ki-ki más okból, de nagyon szeretjük a karácsonyt. Mi, felnőttek, akik már egy jó ideje Varázslók lettünk, és a gyerekeink tettek azzá, azóta szeretjük igazán, hogy családunk van. Mindketten úgy nőttünk fel, hogy a karácsony egyfajta nyűg volt a családjaink nyakán, és az összezártság jó alkalmat teremtett a kötözködésre. Mókás volt.... a szó nem jó értelmében. Még gyerekként megfogadtam, hogy soha, egyetlen szóval sem fogják tőlem azt hallani, hogy mennyire utálom én ezt az egészet, hogy mekkora teher a takarítás, sütés-főzés. Nem is hallották. Pedig sütöttem már éjjel, valószínűleg fogok is még.
A hétvégének úgy indultam neki, hogy akkor most végre nagyon időben nekiállunk a készülődésnek, és máris elkezdem ünneplőbe öltöztetni a lakást, sőt, a konyhát is kitakarítom. Vagy legalább a szekrények tetején megcsinálom végre a selejtezést-rendrakást. Azzal kezdődött, hogy a garázsból nem került elő péntek délután az adventi díszek feliratú doboz. Amin kicsit felhúztam magam először, aztán aggódtam, hogy talán eltűnt. Próbáltam magam elé képzelni a jelenetet, amikor elpakoltam, de csak azt láttam, hogy volt egy doboz, amire ráírtam, és leragasztottam. Ma bebizonyosodott, hogy tényleg... de ma már vasárnap van, és tulajdonképpen az adventi koszorú miatt aggódtam már leginkább. Meglett, és ez a lényeg, este már meggyújtottuk az első gyertyát. Tegnap főztem, mostam, és másra nem maradt energiám. Ma megint főztem, és kisikáltam a sütőt. Messze van a tökéletestől, de másfél óra kemény meló után, mikor már a lábaim is remegtek, úgy döntöttem, jó lesz így is. És aztán igen hamar kezdődött a forma 1, amit kellemes alfa-állapotban néztem, vagyis inkább hallgattam. Ezek után már este is volt... vacsora, ruhaelpakolás, iskolatáskák előkészítése.
Ennyi volt a hétvége. Se rendrakás, se takarítás, se semmi nem fért bele. De nem baj. Ez még csak az első hétvége volt.
Azért azt elárulom, hogy fogalmam sem volt róla, mitől van ilyen nyomott hangulatom, egészen addig, míg rá nem jöttem, ma van az évfordulója annak az ominózus kirúgásnak. Ami ezek szerint mindig visszaköszön. Na de azt remélem, nem sokáig már. Ha minden jól megy, a saját farkával csapom majd agyon a kígyót. :D Jövő ilyenkor meg már nem fog kísérteni sem az emlék.
És amit nem írtam még le a héten: Rolandé lett az oviban a legjobb DI-FER teszt, az óvó néni, aki csinálta (nem a sajátja) azt mondta, hihetetlen, de olyat is tudott, amit még soha senki. Büszke vagyok rá. Az ultrahangon nem találtak semmit. Hányni nem hányt azóta, de többször panaszkodik hasfájásra. Kipróbáljuk a tejmentes diétát, ha végre meg tudom győzni róla, hogy kakaó nélkül is van élet.
Erik már jár a fejlesztőshöz, de nem sokat mesél róla. Volt, feladatoztak, és ennyi. A matek felmérője a harmadik legjobb lett. Pénteken hozzám jött a suliból, megcsináltuk a házi feladatot is azon melegében. Gyorsan, könnyedén ment a képről leolvasni mennyi pénz van ott, minden bizonytalankodás nélkül. És ez jó.
Patrik továbbra is ontja magából az ötösöket. Az első fél év, amikor MINDEN tantárgyból ötösre áll. Rajzból és technikából is. Drukkolok neki, hogy így maradjon, bár az a legkevesebb, ha valamelyik négyes lesz. Már ki kéne lassan nőnie az ekcémáját, de minden eddiginél durvább sebekkel vittem péntek reggel s.o.s. a bőrgyógyászatra. Pedig kesztyű nélkül ki sem lép a lakásból. Kapott rá krémet, remélhetőleg hamar használ.
Arthur pedig... tegnap lenyúlta Erik muffinját. Aki szaladt utána, és kiabált neki, hogy "add vissza". Még ma délután is ezen röhögtünk, vajon mit kezdett volna Erik azzal a "visszaadott" muffinnal. Tegnap este Balázs elment dolgozni, természetesen nekem áriázott itt az ablak alatt (nem Balázs, Arthur), kimentem hozzá, hogy jól befenyítem... nos, hát a süket kutyát sem lehet átverni, mert nem ijedt meg... azt gondolta, játékból mutogatok neki, és felvette a "játszópozícióját", és ugatott nagy boldogan. Én meg jól megsértődtem, amiért megugatott, és otthagytam. :D
Holnap meg hétfő. Grrr....
A hétvégének úgy indultam neki, hogy akkor most végre nagyon időben nekiállunk a készülődésnek, és máris elkezdem ünneplőbe öltöztetni a lakást, sőt, a konyhát is kitakarítom. Vagy legalább a szekrények tetején megcsinálom végre a selejtezést-rendrakást. Azzal kezdődött, hogy a garázsból nem került elő péntek délután az adventi díszek feliratú doboz. Amin kicsit felhúztam magam először, aztán aggódtam, hogy talán eltűnt. Próbáltam magam elé képzelni a jelenetet, amikor elpakoltam, de csak azt láttam, hogy volt egy doboz, amire ráírtam, és leragasztottam. Ma bebizonyosodott, hogy tényleg... de ma már vasárnap van, és tulajdonképpen az adventi koszorú miatt aggódtam már leginkább. Meglett, és ez a lényeg, este már meggyújtottuk az első gyertyát. Tegnap főztem, mostam, és másra nem maradt energiám. Ma megint főztem, és kisikáltam a sütőt. Messze van a tökéletestől, de másfél óra kemény meló után, mikor már a lábaim is remegtek, úgy döntöttem, jó lesz így is. És aztán igen hamar kezdődött a forma 1, amit kellemes alfa-állapotban néztem, vagyis inkább hallgattam. Ezek után már este is volt... vacsora, ruhaelpakolás, iskolatáskák előkészítése.
Ennyi volt a hétvége. Se rendrakás, se takarítás, se semmi nem fért bele. De nem baj. Ez még csak az első hétvége volt.
Azért azt elárulom, hogy fogalmam sem volt róla, mitől van ilyen nyomott hangulatom, egészen addig, míg rá nem jöttem, ma van az évfordulója annak az ominózus kirúgásnak. Ami ezek szerint mindig visszaköszön. Na de azt remélem, nem sokáig már. Ha minden jól megy, a saját farkával csapom majd agyon a kígyót. :D Jövő ilyenkor meg már nem fog kísérteni sem az emlék.
És amit nem írtam még le a héten: Rolandé lett az oviban a legjobb DI-FER teszt, az óvó néni, aki csinálta (nem a sajátja) azt mondta, hihetetlen, de olyat is tudott, amit még soha senki. Büszke vagyok rá. Az ultrahangon nem találtak semmit. Hányni nem hányt azóta, de többször panaszkodik hasfájásra. Kipróbáljuk a tejmentes diétát, ha végre meg tudom győzni róla, hogy kakaó nélkül is van élet.
Erik már jár a fejlesztőshöz, de nem sokat mesél róla. Volt, feladatoztak, és ennyi. A matek felmérője a harmadik legjobb lett. Pénteken hozzám jött a suliból, megcsináltuk a házi feladatot is azon melegében. Gyorsan, könnyedén ment a képről leolvasni mennyi pénz van ott, minden bizonytalankodás nélkül. És ez jó.
Patrik továbbra is ontja magából az ötösöket. Az első fél év, amikor MINDEN tantárgyból ötösre áll. Rajzból és technikából is. Drukkolok neki, hogy így maradjon, bár az a legkevesebb, ha valamelyik négyes lesz. Már ki kéne lassan nőnie az ekcémáját, de minden eddiginél durvább sebekkel vittem péntek reggel s.o.s. a bőrgyógyászatra. Pedig kesztyű nélkül ki sem lép a lakásból. Kapott rá krémet, remélhetőleg hamar használ.
Arthur pedig... tegnap lenyúlta Erik muffinját. Aki szaladt utána, és kiabált neki, hogy "add vissza". Még ma délután is ezen röhögtünk, vajon mit kezdett volna Erik azzal a "visszaadott" muffinnal. Tegnap este Balázs elment dolgozni, természetesen nekem áriázott itt az ablak alatt (nem Balázs, Arthur), kimentem hozzá, hogy jól befenyítem... nos, hát a süket kutyát sem lehet átverni, mert nem ijedt meg... azt gondolta, játékból mutogatok neki, és felvette a "játszópozícióját", és ugatott nagy boldogan. Én meg jól megsértődtem, amiért megugatott, és otthagytam. :D
Holnap meg hétfő. Grrr....
2011. nov. 1.
Halottak napja
Azt hiszem, ez az a nap, amikor kivétel nélkül mindenki legalább egy gyertyát gyújt. Nem hiszem, hogy van olyan szerencsés család, ahol ne gyászolnának senkit. De ha igen, hát akkor ők tényleg nagyon szerencsések.
A temetőkben ezen a napon rekordszámú látogató van, szinte egymást tapossák az igazán forgalmas temetőkben. Mi tegnap voltunk, pont a nagy tömeget elkerülendő... ma már csak itthon gyújtottunk gyertyát.
Egész nap eszemben voltak azok az emberek, akik nincsenek velünk már, akikkel ebben az életben már nem tudunk beszélni. Pedig akárhány év telt is el már, még mindig lenne mit mondanom nekik. Egy valakivel napok óta olyan nagyon szeretnék beszélni megint. Olyan jó lenne, ha felhívhatnám, és megkérdezhetném tőle, hogy mit gondol. Hallom a hangját még mindig, ahogy Diuskának hív, ahogy telefonál. Tudom, hogy kapnék tőle fejmosást rendesen, amiért még mindig egy helyben toporgok... de úgy örülnék annak a fejmosásnak tőle.
Mindenki közül azért Ő hiányzik a legjobban, mert ő ment el úgy egyedül közülük, hogy egy csomó mindent nem tudtam elmondani. Váratlanul elrohant... és ennyi.
A többiektől elköszöntem, hetekkel, napokkal a haláluk előtt. Az unokaöcsém halálának holnap lesz a 14. évfordulója. Beteg volt, leukémiás, és még egy hónap választotta el a 18. születésnapjától, amikor elment. Két nappal előtte bent voltunk nála a kórházban, és rendesen elköszöntünk. Azt mondta nekünk utoljára: "Aztán nehogy jók legyetek, mert majd meg tudom ám."
Balázs kollégája, aki az idén ment el ilyen váratlanul szintén felfoghatatlan. Tegnap nála is voltunk a temetőben... csak álltunk ott, és még mindig nem hittük el. Neki ugyan nem tudnék mit mondani, mert keveset beszéltünk, ő máshonnan hiányzik rettenetesen.
Tudom, hogy ma sok helyen égtek a gyertyák az ablakokban, hazavárva azokat a lelkeket, akik hiányoznak onnan. Remélem, sokan hazataláltak..
A temetőkben ezen a napon rekordszámú látogató van, szinte egymást tapossák az igazán forgalmas temetőkben. Mi tegnap voltunk, pont a nagy tömeget elkerülendő... ma már csak itthon gyújtottunk gyertyát.
Egész nap eszemben voltak azok az emberek, akik nincsenek velünk már, akikkel ebben az életben már nem tudunk beszélni. Pedig akárhány év telt is el már, még mindig lenne mit mondanom nekik. Egy valakivel napok óta olyan nagyon szeretnék beszélni megint. Olyan jó lenne, ha felhívhatnám, és megkérdezhetném tőle, hogy mit gondol. Hallom a hangját még mindig, ahogy Diuskának hív, ahogy telefonál. Tudom, hogy kapnék tőle fejmosást rendesen, amiért még mindig egy helyben toporgok... de úgy örülnék annak a fejmosásnak tőle.
Mindenki közül azért Ő hiányzik a legjobban, mert ő ment el úgy egyedül közülük, hogy egy csomó mindent nem tudtam elmondani. Váratlanul elrohant... és ennyi.
A többiektől elköszöntem, hetekkel, napokkal a haláluk előtt. Az unokaöcsém halálának holnap lesz a 14. évfordulója. Beteg volt, leukémiás, és még egy hónap választotta el a 18. születésnapjától, amikor elment. Két nappal előtte bent voltunk nála a kórházban, és rendesen elköszöntünk. Azt mondta nekünk utoljára: "Aztán nehogy jók legyetek, mert majd meg tudom ám."
Balázs kollégája, aki az idén ment el ilyen váratlanul szintén felfoghatatlan. Tegnap nála is voltunk a temetőben... csak álltunk ott, és még mindig nem hittük el. Neki ugyan nem tudnék mit mondani, mert keveset beszéltünk, ő máshonnan hiányzik rettenetesen.
Tudom, hogy ma sok helyen égtek a gyertyák az ablakokban, hazavárva azokat a lelkeket, akik hiányoznak onnan. Remélem, sokan hazataláltak..
2011. okt. 23.
Egy mécses története
Egy mécsesé, ami ma egész nap égett nálunk. Tisztelegtünk azok előtt, akik 55 évvel ezelőtt mindent megtettek azért, hogy ma ne ott tartsunk, ahol tartsunk. Azok előtt, akik áldozatul estek, akiket börtönbe hurcoltak el. Elsősorban pedig az előtt a Dédipapa előtt, aki sajnos már csak odafentről nézi a dédunokákat, pedig milyen büszke lenne rájuk. Patrikot különösen szeretné, amilyen kis tudós-féle.
Beszélgettünk ebéd közben is a forradalomról, amit valamikor még ellenforradalomnak hívtak. Teljesen felháborította a fiúkat, hogy tárgyalás nélkül kerülhetett valaki hosszú-hosszú időre börtönbe, és a család azt sem tudta, él e egyáltalán. Beszélgettünk arról is, hogy mi annak idején még nem is tanultunk erről az iskolában. Én ugyan már a rendszerváltás után végeztem az általános iskolában is, mégsem volt még akkor olyan tankönyv, amiben ez az esemény szerepelt volna. Ráadásul a tanárok sem nagyon tudták, mit is merjenek tanítani, így inkább maradtak a biztonságos semminél.
Nem vagyok benne biztos, hogy azoknak az embereknek, akik akkor vérüket és életüket áldozták a szabadságért, most tetszene, hogy mi, az unokáik, ülünk ölbe tett kézzel. Kicsit könnyes szemmel, büszkén emlékszünk rájuk, de nincs már akkora összefogás, mint akkor volt. Talán sosem lesz többet. Pedig...
A mécses még mindig ég.. azért a sok-sok bátor emberért, aki meg merte tenni.. és azért, hogy többé ne legyen rá szükség.
Beszélgettünk ebéd közben is a forradalomról, amit valamikor még ellenforradalomnak hívtak. Teljesen felháborította a fiúkat, hogy tárgyalás nélkül kerülhetett valaki hosszú-hosszú időre börtönbe, és a család azt sem tudta, él e egyáltalán. Beszélgettünk arról is, hogy mi annak idején még nem is tanultunk erről az iskolában. Én ugyan már a rendszerváltás után végeztem az általános iskolában is, mégsem volt még akkor olyan tankönyv, amiben ez az esemény szerepelt volna. Ráadásul a tanárok sem nagyon tudták, mit is merjenek tanítani, így inkább maradtak a biztonságos semminél.
Nem vagyok benne biztos, hogy azoknak az embereknek, akik akkor vérüket és életüket áldozták a szabadságért, most tetszene, hogy mi, az unokáik, ülünk ölbe tett kézzel. Kicsit könnyes szemmel, büszkén emlékszünk rájuk, de nincs már akkora összefogás, mint akkor volt. Talán sosem lesz többet. Pedig...
A mécses még mindig ég.. azért a sok-sok bátor emberért, aki meg merte tenni.. és azért, hogy többé ne legyen rá szükség.
2011. jún. 3.
Szülinap
Rendhagyó szülinapi post következik. Kicsit szomorkás is talán.. Valaki, aki nagyon fontos volt az életemben ma lenne 45 éves. Tudom, ha mindez nem feltételes módban lenne, akkor már sütöttem volna neki tortát, és ma már bizonyára telefonon is felhívtam volna. Mindezt már nem tehetem meg, már nem itt ünnepel.
Sokszor búcsúztam már tőle gondolatban, szavakkal, emlékezéssel. Igazán sosem tudtam még elköszönni. Ma is különös erővel zuhant rám a hiányérzet, pedig az eltelt három évben igazán hozzászokhattam, hogy nincs már itt velünk.
Úgy döntöttem, különös szülinapi ajándékként megírom neki itt, amit sosem mondtam el neki. Nem másért, mint azért, mert magam sem igazán tudtam ezt még akkor, mikor megtehettem volna, hogy elmondjam. Ma már tudom, azért fáj ennyire, hogy nincs, mert olyan volt nekem, mint egy pótapa. Az igazi apám már jó pár éve nincs jelen az életemben, és ő nem hiányzik. Zsolti igen. Nagyon hiányzik. Pedig tudom, annyiszor mondta volna már meg a magáét, ahányszor csak tehette volna. Sokszor mondta volna, hogy "Diuska, nem jól gondolod.." Ő volt az egyetlen ember, aki minden barátunk közül képes volt arra, hogy egyformán szeressen minket, Balázst pont ugyanúgy, mint engem. Vagy Balázst egy kicsit másképp, mint engem. Afféle atyai szeretet volt ez, mindkettőnknek pótolt hiányzó dolgokat, mégsem éreztük soha, hogy oktatna, kioktatna, vagy befolyásolna. Ráadásul néha lükébb volt, mint bármelyikünk. :D
Jó lenne ma tortát sütni, és ünnepelni. Szép, kerek szám ez a 45. Gondolatban megsütöttem. A gyertyákat ugyan eloltják a könnyeim, de majd újragyújtjuk. Egyszer pedig találkozunk, és bepótoljuk az összes elmaradt beszélgetést, ünneplést, és végig fogom hallgatni az összes Diuska kezdetű mondatot is. :)
Boldog Szülinapot, Zsolti. :( :) Köszönöm, hogy az voltál nekem, aki. :)
Sokszor búcsúztam már tőle gondolatban, szavakkal, emlékezéssel. Igazán sosem tudtam még elköszönni. Ma is különös erővel zuhant rám a hiányérzet, pedig az eltelt három évben igazán hozzászokhattam, hogy nincs már itt velünk.
Úgy döntöttem, különös szülinapi ajándékként megírom neki itt, amit sosem mondtam el neki. Nem másért, mint azért, mert magam sem igazán tudtam ezt még akkor, mikor megtehettem volna, hogy elmondjam. Ma már tudom, azért fáj ennyire, hogy nincs, mert olyan volt nekem, mint egy pótapa. Az igazi apám már jó pár éve nincs jelen az életemben, és ő nem hiányzik. Zsolti igen. Nagyon hiányzik. Pedig tudom, annyiszor mondta volna már meg a magáét, ahányszor csak tehette volna. Sokszor mondta volna, hogy "Diuska, nem jól gondolod.." Ő volt az egyetlen ember, aki minden barátunk közül képes volt arra, hogy egyformán szeressen minket, Balázst pont ugyanúgy, mint engem. Vagy Balázst egy kicsit másképp, mint engem. Afféle atyai szeretet volt ez, mindkettőnknek pótolt hiányzó dolgokat, mégsem éreztük soha, hogy oktatna, kioktatna, vagy befolyásolna. Ráadásul néha lükébb volt, mint bármelyikünk. :D
Jó lenne ma tortát sütni, és ünnepelni. Szép, kerek szám ez a 45. Gondolatban megsütöttem. A gyertyákat ugyan eloltják a könnyeim, de majd újragyújtjuk. Egyszer pedig találkozunk, és bepótoljuk az összes elmaradt beszélgetést, ünneplést, és végig fogom hallgatni az összes Diuska kezdetű mondatot is. :)
Boldog Szülinapot, Zsolti. :( :) Köszönöm, hogy az voltál nekem, aki. :)
2011. máj. 19.
Múltidéző
Ma ilyen közléskényszerem van. :D :D :D
Már a múltkor eszembe jutott, mikor a fiúk által favorizált zenéket mutattam, hogy majd egyszer azt is megosztom, mik voltak azok, amiket folyton énekelni kellett nekik mikor kicsik voltak.. Az én hangommal.. :D gondolhatjátok.
Legyen sorrendben:
Patriknak:
(ne is kérdezzétek.. a húgom akkoriban végzett az óvónőképzőben..)
Eriknek:
(nem kevésszer fordult elő, hogy elsírta magát rajta, sosem jöttünk rá, hogy miért..)
Rolinak pedig, a megunhatatlan:
Most már ezt is tudjátok. :)))
Már a múltkor eszembe jutott, mikor a fiúk által favorizált zenéket mutattam, hogy majd egyszer azt is megosztom, mik voltak azok, amiket folyton énekelni kellett nekik mikor kicsik voltak.. Az én hangommal.. :D gondolhatjátok.
Legyen sorrendben:
Patriknak:
(ne is kérdezzétek.. a húgom akkoriban végzett az óvónőképzőben..)
Eriknek:
(nem kevésszer fordult elő, hogy elsírta magát rajta, sosem jöttünk rá, hogy miért..)
Rolinak pedig, a megunhatatlan:
Most már ezt is tudjátok. :)))
2010. júl. 26.
11 évvel ezelőtt íródott
Nem blogposztként, mert akkor még azt sem tudtam, mi az a blog. Egy füzetbe, elsőszülött gyerekemnek, (és aztán később a másod és harmadszülöttnek is) megörökítvén azt az időszakot, amíg ő odabent növögetett, és azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyszer majd (tán majd mikor először lesz apa?) megkapja, hogy elolvashassa. (ha akarja) De most ezt megosztom veletek.
"Drága, babucim! ('99.07.26.)
Még mindig váratsz magadra, pedig most már igazán megszülethetnél. Már csak négy nap van hátra addig, amíg ki vagyok írva, de igazán nem bánnám, ha nem várnád meg. Olyan jó lenne, ha ma éjjel már mehetnénk a szülőszobába, és már akkor tényleg nem kellene csak egy kicsit várnom, hogy végre láthassalak is. Abban ugyan biztos vagyok, hogy Te vagy a világ leggyönyörűbb kisbabája, de azért már szeretném ezt látni is. Most már úgyis épp elég torz az arcom, épp eléggé elhíztam, és épp elég türelmetlen és kedvetlen vagyok. Már a múlt hét is nagyon hosszú volt, pedig még édesapáddal is többet találkoztam (mert délelőttös volt), meg még a Regi is itt volt, de ez a hét már most hosszúnak tűnik, pedig még csak hétfő este van.
Most befejezem, és reménykedek, hogy éjszaka jön értem a mentő.
Nagyon Szeretlek.
Anyukád"
Részben ugyan, de szót fogadott. Nem született meg éjjel, de megszületett másnap. :) De a születésnapi poszt majd holnap. Ma még emlékezem csak. 11 évvel ezelőtt ilyenkor még csak épphogy sejtettem, milyen lesz valakinek az anyukájának lenni.
"Drága, babucim! ('99.07.26.)
Még mindig váratsz magadra, pedig most már igazán megszülethetnél. Már csak négy nap van hátra addig, amíg ki vagyok írva, de igazán nem bánnám, ha nem várnád meg. Olyan jó lenne, ha ma éjjel már mehetnénk a szülőszobába, és már akkor tényleg nem kellene csak egy kicsit várnom, hogy végre láthassalak is. Abban ugyan biztos vagyok, hogy Te vagy a világ leggyönyörűbb kisbabája, de azért már szeretném ezt látni is. Most már úgyis épp elég torz az arcom, épp eléggé elhíztam, és épp elég türelmetlen és kedvetlen vagyok. Már a múlt hét is nagyon hosszú volt, pedig még édesapáddal is többet találkoztam (mert délelőttös volt), meg még a Regi is itt volt, de ez a hét már most hosszúnak tűnik, pedig még csak hétfő este van.
Most befejezem, és reménykedek, hogy éjszaka jön értem a mentő.
Nagyon Szeretlek.
Anyukád"
Részben ugyan, de szót fogadott. Nem született meg éjjel, de megszületett másnap. :) De a születésnapi poszt majd holnap. Ma még emlékezem csak. 11 évvel ezelőtt ilyenkor még csak épphogy sejtettem, milyen lesz valakinek az anyukájának lenni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)