Az a helyzet, hogy ez az időutazás a saját életemben nem is olyan vidám móka. De mindenképpen kimerítő lelkiekben, még akkor is, ha úgy egyébként meg nyilvánvalóan egy csomó láncot dobálok le magamról közben. Kicsit össze is zavartam magam közben, és addig, amíg nem tudom saját magamban helyrebillenteni azt, amiről majd még írni fogok, addig csendben maradok. Na de nem ám úgy, hogy semmit nem mondok. Az csak akkor fog bekövetkezni, ha pillanatragasztóval összeragasztják a számat, és ezzel egy időben az összes ujjamat is eltörik. (tehát nagyjából az esély erre egyenlő a nullával)
Szóval, amíg összekapom magam, addig mesélek mást.
Ma reggel.. öööö...izééé.. szóval, délelőtt tízkor, mikor ijedten felugrottam az ágyban, hogy te jó ég, már ennyi az idő, és én megint ennyire elaludtam, arra érkeztem le a galériáról, hogy egy darab pasi igen morcos tekintettel néz, egy kisebb méretű pasi cinkosan az órára néz, egy kutyafejű pasi pedig örömében hozzám sántikál. És itt már éber is voltam a fejemben lévő zsibbadás ellenére is. Merthogy sántikál???? Tegnap még semmi baja nem volt. Mi baja van? Miért sánta? Kérdeztem, néztem.. senki nem tudta, így hozta be Balázs reggel. Futni tudott, menni nem, de már jobb. Jobb? Arthur gyakorlatilag szinte három lábon jött felém. Ha eddig lettek volna kétségeim arról, mennyire szeretem ezt a kutyát, (nem voltak) vagy bárki másnak.. hát most minden ilyesmi eloszlott akkor, amikor a gyomrom egy csomóba ugrott látva a szenvedését. Semmi látható sérülése nem volt, mondjuk az a lába, amit egy bizonyos sebességnél kezdettől fogva (mármint mióta nálunk van) "felkapdos", de a fajtájának van pár jellegzetes betegsége, amik közül többnek is van ilyen tünete. Nem mutatott fájdalmat, nem tapintottunk semmit sem a térdénél, sem máshol, de azért roppant megnyugtató volt, amikor megnéztem a telefonban tárolt jegyzetet (ugye-ugye, mi mindenre jó a telefon), ami arról tanúskodott, hogy ma is van rendelés. Így aztán Balázs öt perc múlva már vitte is. Kb. úgy aggódtam érte, mint a gyerekeimért, és mindenfélét elképzeltem, míg vártam őket. Jó sokáig voltak távol, úgyhogy én már azt is elképzeltem, hogy már a műtétről van szó. Gyorsan meg is egyeztem magammal, hogy ha ilyesmire kerülne sor, akkor előbb felhívom Cucka férjét, mondjuk itt, és tőle is kérek egy vizsgálatot. Mire idáig eljutottam, már hallottam az autó hangját (előbb kellett volna ezt kigondolnom). Hát, semmi sem biztos, mert igazából nem találtak semmit, minden a helyén van, nem ugrott ki egyetlen izület sem, nem ropog, nem kopog, de valószínű, hogy valami ínszalag-húzódáshoz hasonló lehet. Kapott egy injekciót (a fiúk egész nap emiatt sajnálgatták), holnaptól pedig gyógyszert kell kapnia hat napig. Addig, amíg kapja nem szaladgálhat, sétálni is csak annyit, amennyit nagyon muszáj. Megkönnyebbültünk, hogy nagy baj nincs, de azért nagyon rossz volt ez a kicsi is. Sajnáljuk, na.. Mert nem elég baja neki, hogy süketen született, még most le is sántul? Na de erre nem kerül sor, holnapra szó szerint kutya baja sem lesz.. (remélem)
A mai nap egyébként egy ilyen zsibbadós szombat volt. Filmet néztünk, mostam, ilyenek.. ja, és este hajat is vágtam. (majdnem az enyémet is, de végül azt azért már mégsem..)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése