Ötven árnyalat

Az a bizonyos szürke. Amiről olvastam én hideget-meleget akkor, amikor először megjelent magyarul. Hallottam mindenfélét azoktól, akik már olvasták, és azoktól is, akik nem. Persze, hogy nem nyughattam addig, amíg meg nem szereztem, és el nem olvastam.
Millióféle gondolat született bennem, miközben olvastam az első és a második részt (a harmadikat még nem kaptam kölcsön, de nagyon kíváncsi vagyok rá).
Nem fogom leírni a cselekményt, mert aki olvasta már, az tudja, aki még nem, az meg majd megtudja. Tény, nem a szép nyelvezetű könyvek közé tartozik. Nyers, durva, féktelen, és tele van szexualitással. Ráadásul olyannal, amivel a legtöbben nem is találkozunk. Ebben a formában legalábbis. Akik meg találkoznak vele, azok nyilván megtartják a saját hálószobájuk falai között a titkokat, mert az ilyesmiről nem beszélünk. Legfeljebb suttogunk. Nem tagadom, mert nem én lennék, ha tagadnám, hogy voltak részek, amik -legnagyobb döbbenetemre- felcsigáztak. De nem ezeken gondolkodtam sokat. :)
Amin viszont igen, hogy mennyire tipikusan alávetett típus vagyok én. Merthogy a könyvben a két főszereplő között eleinte ilyen viszony kéne, hogy kialakuljon. A férfi az uralkodó, a nő az alávetett. Az alávetett nő pedig mindenben engedelmeskedik, és nem von kétségbe semmit, nem kérdez, nem ellenkezik. Akárhogy is csűrtem-csavartam magamban, és akárhogy lázadt is néha az emancipáltabb részem, én bizony az vagyok, aki simán megfelelnék ennek a szerepnek. Azt nem tudom, abban az értelemben, ahogy a könyvben Ana-nak kellett volna alávetettnek lennie, úgy menne e, de az élet minden más területén megfelelnék. Bármikor és bármilyen helyzetben képes vagyok eltűrni, hogy más mondja meg, mit tegyek, abszolút kérdés és kétség nélkül meg is tudom tenni, amikor a helyzet úgy kívánja. Na mondjuk ehhez szükség van azért nálam egyfajta szeretet-viszonyra, mert csak úgy akárkinek nem.. de Valakinek bármikor.
A másik, amin sokat gondolkodtam, hogy ezt a fajta szexuális beállítottságot, amit ebben a könyvben ilyen részletesen és érzékletesen szerepeltetnek micsoda bátorság kellett leírni. Azt nem tudom, honnan jött az írónőnek az ötlet, és vajon mennyi ideig dédelgette magában, mire megszületett a történet, de abban egészen biztos vagyok, hogy úgy volt vele, hogy vagy nagyon sikeres lesz, vagy soha az életben nem publikálhat többé. Azt hiszem, a világ ki van éhezve erre a faja nyíltságra is, mert mindent elsöprő siker lett.. ráadásul a sztori olyan, amiről soha senkivel nem lehet beszélni, mégis mindenkinek kicsit mozgatja a fantáziáját. Itt meg aztán szó van még arról is, amiről soha nem is hallottunk (vagy csak én, ezt is vállalom).
Mindenképpen tetszik, hogy a sztori vadsága ellenére van benne valami meseszerű is. Mert a főszereplő férfi a gonosz tökéletes megtestesítője az elején. Sötét, szadista, könyörtelen üzletember, látszólag egy kőszikla. A lány pedig tökéletesen ártatlan, a szó minden értelmében, életszerető, nyílt, és csupa szív. Most, a második könyv végére (bár még pár oldal hátravan, de már csak nem történik semmi..) a szív (a jó) győzedelmeskedett a sötét kőszikla (a rossz) felett, és úgy tűnhet, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ami nyilván nem így lesz, mert nem lenne harmadik könyv is.
Részemről örülök, hogy nem hagytam ki. Kikapcsolt, ámulatba ejtett, és ledöbbentett. Néhol kellemesen megbizsergetett, és néha még az is megfordult a fejemben, hogy "ezt ki kéne próbálnom" (de azt igazán nem árulhatom el, mi is volt az).
De egy biztos: prűd és feminista emberek semmiképp ne olvassák el! Nagyon felháborodnának. :)

A véletlenek

Ha lenne még időm rá, meg agyam gondolkodni, és fogalmazóképességem, így este fél tíz magasságában akkor ez egy nagyon hosszú bejegyzés lenne. Olyan hosszú, hogy lenne időtök közben meginni egy kávét, meg megenni egy sütit. De sajna....
Viszont mindenképpen el akartam mesélni, hogy amikor múlt hét pénteken olyan rettenetesen odavoltam a lábfájástól, meg attól, hogy úristen, én ezt biztos, hogy nem bírom majd, akkor a könyvemben, amit épp olvastam, egy érdekes részhez értem. És nagyon remélem, hogy a kedves szerzőnő nem tépi le a fejem, amiért idézni fogom tőle a kérdéses részt, de megteszem.
"Miután átöltöztem, Deecha belép, de nem ér hozzám. Fekszem a matracon, ő pedig kérdezget. Fáj-e valamim, sportolok-e rendszeresen, járok-e masszíroztatni. Elmondom, hogy csak a combom fáj, de fogalmam sincs mitől. Tovább faggat.
-Mióta?
-Néhány hete.
-Mi történt, mielőtt fájni kezdett?
-Áttértem egy másik edzőgépre. Lépcsőzőgépre. És egyre többet tapostam.
-És ebből mire következtetsz? -kérdezi csendesen
Nézek rá csodálkozva, hát mire is. Túlterheltem? Maradnom kellett volna csak a futásnál? Hallgatok. Erre ő is témát vált. Azt tudakolja, mi a munkám, elbeszélget velem arról, hogy miért jöttem Bangokba, kérdezget az írásról, a könyvekről, a könyveim fogadtatásáról. Arról, hogy hirtelen lette-e a nagy olvasótáborom, vagy lassan. Hogy hány évig voltam névtelen újságíró, mire kiléptem az "árnyékból". Szabályos interjú ez, és meg kell mondanom, remek interjú. Ha nem sejteném, hogy ez is a munkájához tartozik, azt hinném, hogy csak beszélgetni szeretne, ismerkedni egy másik világgal, újfajta kultúrával. Még mindig nem ér hozzám.
-Szóval lassan építkeztél idáig- összegzi az elhangzottakat. -Nem egyik napról a másikra lettél népszerű regényíró, fokozatosan gyarapodott az olvasótáborod... persze az "eredeti szakmádat", az újságírást is szereted, de azt a fajtát, amire mostanában kevesebb lehetőséget kapsz. Erről van szó, ugye? -kérdezi. Nem tudom miért, de hirtelen megértem, mire akar kilyukadni. És azt is, hogy milyen egyszerű ez. Milyen nagyon egyszerű. Így is el lehet mulasztani a fájdalmat. Hogy megkeressük az okát. És gyakran a lélekben van az ok. Látja a szememben a felismerést. -Most pedig.. talán váltani készülsz.
Bólintok.
Ő is bólint.
.........
-Tudod. te is tudod. Fáj, amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudsz menni rajta. " (a részletek Fejős Éva Szeretlek Bangkok c. regényéből valók)

Szóval, tök véletlenül tartottam épp akkor itt a könyvemben. Olyan véletlen volt ez, ami már kismilliószor megtörtént velem. Most is jó, hogy megtörtént, mert ezt mondogatom magamban azóta is, hogy "Fáj amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudok menni rajta."

Könyves téma

Nem fogom ma sokat jártatni a számat, kímélem a hangszálaimat, mert fáj a torkom. Vagyis nem fáj, csak olyan hülyén érzem, mintha kaparna, vagy mi. Gondolom nem lesz belőle komolyabb baj, de nem esik jól beszélni. Nagy szerencse, hogy itt a kezemmel beszélek. :)
Múltkor, mikor a könyvtárban jártam, akkor arra gondoltam, hogy majd arról írok egy bejegyzést, hogy ki hogy választ magának olvasnivalót. Mert ismerek egy csomó embert, aki olvas, de legtöbbször ez szóba sem kerül. Miért is kerülne? Az sem feltétlenül beszéd téma, hogy miről szól a könyv, vagy hogy van megírva, jó esetben azért egy jó könyvet tovább ajánlanak másoknak, egyszerűen csak így: "Ezt el kell olvasnod Neked is."
Régebben soha nem olvastam mások ajánlására semmit, mondjuk ennek roppant egyszerű oka volt: soha senki nem ajánlott. :D Így aztán mentem a saját "fejem" után a könyvtárban. A kiválasztás igen érdekesen zajlik nálam. Több eset is lehetséges. Ha megtetszett egy író stílusa, akkor keresem, hátha van még tőle valami, amit nem olvastam. Én vagyok az, aki elolvassa a könyvek hátulján a többi könyvajánlót, mert abból tök jókat lehet találni. Na de egy írón belül maradva azért túl vagyok az összes Danielle Steele, az összes Robin Cook, majdnem az összes Stephen King, a fellelt összes Debbie Macomber, Nora Roberts és Penny Vincenzi könyvön. De így járt Joanne Harris, J.K. Rowling, és persze Stephenie Meyer is. És rajtuk kívül gondolom még van egy csomó mindenki, aki nem is jutott most hirtelen eszembe.
Régebben, mikor még apám is velünk élt, arról álmodoztam, hogy majd egyszer végre akkora leszek, hogy megengedi, hogy én is elolvassam azt a rengeteg könyvét, amihez addig tilos volt hozzá nyúlni is. Aztán mire akkora lettem, a könyvekkel együtt lelépett, és azon kevés alkalmak egyikén, amikor még találkoztunk, egyszer akartam egy könyvet tőle elkérni (akkor már akkora voltam). Nemes egyszerűséggel rámutatott a könyvespolc közepén díszelgő táblára "Barátságod sokra tartom, könyvet kölcsön nem adok." És persze nem is adott. Bennem pedig mély nyomot hagyott a tábla, nagyon hosszú évek teltek el, mire mertem valakitől kölcsön kérni.
A könyvtár volt ez ügyben a barátom, mert ha épp nem lett volna a városunknak ilyen jól felszerelt könyvrészlege, bizony, az én életemből kimaradt volna az olvasás, anyámnak sem pénze nem volt ilyesmire, sem nem értette, miért is jó olvasni. Nem tudom, hány éve járok ide, de olyan, mintha hazajárnék. Csak ez az otthonomnak az a része, ahol rend van, csend van, és tisztaság. Ahol szépen, nyugodtan sétálgathatok a polcok között, vagy akár ücsöröghetek egy széken olvasgatva. Általában sétálgatok. Először megnézem az épp aktuális "kedvenc írómat", aztán megnézem a könyvtárosok ajánlását, és utána megkezdem a sétát a polcok között. Ez a legjobb. Böngészgetem a könyvek gerincét, és általában "rám talál" a könyv, amit olvasni fogok. Valamiért megtetszik. Vagy a borítója, vagy a betűtípus, vagy akár a cím. Az ilyeneket kiveszem a helyéről, elolvasom a tartalmát, és attól függően, milyen hangulatban vagyok, vagy elviszem magammal, vagy visszateszem, és elraktározom, hogy majd még ezt is ki kell kölcsönöznöm egyszer. A raktározás pedig úgy történik, hogy megjegyzem, hogy a harmadik polcsor bal oldalán középtájon volt... :) És várom, hogy majd mikor "talál rám" legközelebb. Olyan még sosem volt, hogy valamit, amit így elraktároztam, valamikor ne olvastam volna. :)
De persze mostanában már olvasok olyasmit is, amit mások olvasnak.....  például, amit a barátnőm ajánl, vagy amit más bloggereknél látok, hogy épp olvasnak.
Ráadásul van egy újabb "játékom" is magammal. Minden alkalommal minimum egy olyan könyvet is elhozok, ami kicsit komolyabb az átlagnál.
Ti hogy választotok magatoknak olvasnivalót?

Furcsa könyvajánló

Olvasom a Fábián Janka féle Emma sorozatot. (majd el ne felejtsem végre lecserélni az oldalsávban is) Az első könyvet igen hamar kiolvastam, még úgy is, hogy napközben egy-egy félórát lopok el erre, többnyire munkaidőben, és este, a fürdőkádban is körülbelül ennyi időt (vagy csak egy fél órát) töltök el ezzel. Tudtam, hogy nekem való könyv lesz, mert szeretem az ilyen családregényeket. Valahonnan innen eredhet az is, hogy nagyon szeretem mások blogjain nyomon követni a családok életét.
A történet az ezerkilencszázas években kezd el játszódni. Azon kaptam magam, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy mennyire egyszerű is volt még az életük, majd egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan csodálkozásba estem, amikor arról olvastam, hogy pl. levelet küldtek Párizsba, hogy megbetegedett a mama. Én hülye, az első ilyennél még gondoltam rá, hogy de minek levelezni.. miért nem hívták fel? Aztán rájöttem, hogy jaaaa, hát telefon sem volt még.
Mire az első kötet véget ért, addigra már túl voltunk az első világháborún. Az egy külön misét megér, milyen furcsa gondolataim voltak akkor, mikor arról olvastam, hogy a férfi főszereplő hónapokat töltött teljesen ismeretlenül, gyakorlatilag lebénulva egy olaszországi kórházban, miközben Emma, aki a női főszereplő, mit sem tudott róla. El sem tudom képzelni, hogy ilyen lehetséges. Mert ma ugye, a világ bármelyik pontjáról fel tudjuk hívni egymást. Bármikor. És beszéltem én már úgy a barátnőmmel, hogy ő egy svájci hegycsúcs közelében volt. Pont ugyanúgy beszélgettünk, mintha csak a szomszéd szobában lett volna. De ha nem telefon, hát ott az email. Vagy a facebook. Vagy skype (bár neki továbbra sem vagyok barátja), msn, twitter, akármi.
Mi egy ilyen világba nőttünk bele. És ami a legérdekesebb.. annak ellenére csodálkoztam mindezen, hogy én még úgy töltöttem a gyerekkoromat, hogy vezetékes telefonunk sem volt. És kályha volt a szobákban. Olajkályha. Még ha nagyon akarom, érzem a szagát.. és hallom, ahogy pattogott éjszakánként, és majd betojtam tőle.
Mindezt továbbgondoltam.. az én gyerekeim is abszolút beleszülettek a technikába. Pont, mint a többi gyerek gond nélkül kezeli a számítógépeket, használja az internetet, simán elboldogul akármilyen telefonnal, kezébe fogja a távirányítót, amit akkor vettünk ki a dobozból, és máris tudja, melyik gombbal mit csinál. Egy kattintással megosztják a világgal a gondolataikat, megfelelő eszközzel akárhonnan. Jó ez végül is.. mert azért én nem felejtettem el azt sem, mennyi idő volt, amíg megtanultam az egeret normálisan használni. :D
Na de visszakanyarodva a könyvekhez.. ami a leginkább elbűvölő (amellett, hogy nagyon jól van megírva is), hogy miközben olvasom, lelassul az idő. Olyan szép lassan telik, mintha lovaskocsival mennék a Balatonra. Ráérősen elidőzünk a kor jellegzetességeinél, nem túl hivalkodóan, és nem is túl nyálasan, olyan pont jól. Mindent, ami "rossz", azt gondolom tudatosan rövidre vett az írónő. Mondanám, hogy nagyon jól is csinálta, mert nem is süppedtem bele a világháború hangulatba. Egyszerűen csak megírta, hogy milyen volt, írt az élelmiszerjegyekről is, meg mindenféléről, de nem volt központi téma.
Elkezdtem a második könyvet ma. Emma fiai. Magamban mosolygok.. mert három fia van. És épp babát vár, aki (tudva a harmadik könyv címét) lány. Az ilyeneket mindig égi jelnek tekintem. Ráadásul Emma sok-sok minden után végül beteljesítette a gyerekkori álmát még az első könyv végén.. írónő lett.
Amikor mindezt már összegeztem magamban, végül fel kellett tegyem magamnak a kérdést. Végül is mi is tetszik annyira ebben? Reménykedem, hogy én is lehetek Emma? Vagy csak hálás vagyok érte, hogy olvashatom, meg lecsendesíti bennem a háborgó indulatokat a világ ellen. Hiszen ott van leírva, feketén-fehéren, hogy minden helyzetben boldogul az ember. :)
Akik már olvasták, azoktól szívesen venném, ha leírnák, mit is gondolnak róla, akik pedig még nem, azoknak szeretettel ajánlom.

Könyvélmény hatása

Olvasom ezt a Meg Cabot könyvsorozatot (oldalsávban szerepel), és amellett, hogy legyőzte bennem az előítéletet, miszerint Meg Cabot csak nagyon nyálas és nagyon rózsaszín lányregényeket tud írni (igazad volt, Eszter, tényleg nagyon szórakoztató), még egy csomó kérdést is felvetett bennem.
Mivel valószínűleg nem sokan olvastátok a könyveket, elmesélem dióhéjban, hogy arról szól, hogy két lány agyátültetésen esett át. Az egyik egy nagyon híres szupermodell, akinek a testébe egy okos, ámde csúnyácska lány agyát ültették. A szupermodell agya pedig egy teljesen átlagos testbe került. A történetben van még azért emellett kémkedés, szerelem, meg minden, ami kell. De én leragadtam ennél az agyátültetés dolognál. Mert az számomra tökéletesen evidens, hogy ha meghalok majd valamikor, bámelyik vesémet, vagy akármit odaadok annak, akinek szüksége van rá. De az agyamat? Hát.. amellett, hogy az enyémmel nyilván nem járna jól, aki kapná, azt azért igen erősnek érezném. Mert hát az agyam tárol mindenféle információt. Olyanokat, amitől én tökéletesen egyedi vagyok, mert olyan dolgokat tudok, amit senki más nem. Emlékek vannak elraktározva, amik szerintem azért nem törlődnének ki, viszont az a másik test nem tudna velük mit kezdeni. Ráadásul nem is tudom elképzelni azt sem, hogy mondjuk az agyam egy másik testtel is ugyanúgy együtt tudna működni, mint az enyémmel.
De azért nem én lennék, ha nem játszottam volna el a gondolattal, hogy viszont mi történne akkor, ha olyan helyzet állna elő, hogy az agyamat átrakathatnám egy másik testbe? Vajon akarnám? Mert minden nőben ott szunnyad szerintem a vágy, hogy egyszer, legalább egy napra kipróbálja, milyen is lehet olyan igazi szépségnek lenni.. vagy milyen lehet ott ülni az Oscar -gálán mondjuk Brad Pitt oldalán. De akár lehet az a vágya is bárkinek, hogy egy híres sportoló legyen. Vagy akárki. Iszonyú nagy zűrzavar lenne ebből, az biztos. Mert elképzelem, hogy mindenki, aki egy kicsit is elégedetlen magával, azt kérné, hogy egy általa tökéletesnek gondolt valaki lehessen. Ami viszont majdnem biztos, hogy ha megkapná, akkor már nem is érezné magát tökéletesnek.. mert mondjuk ha hirtelen ő lenne Fergie, másnap már még szebb akarna lenni.
Na de hogy milyen is lenne az a tökéletes Dius szerintem? Mindenképp magasabb lenne egy pár centivel. És hosszabb lábai lennének. Meg mondjuk a mellbősége is jó pár centit nőne. De a többi maradna... utálnám valami idegen vigyorát nézni reggelente a tükörben. És teljesen az agyamra is mennék szerintem...
Szóval, én inkább maradok így, ahogy vagyok. És Ti? Cserélnétek valakivel testet? Vagy akár agyat?
A legjobb az egészben, hogy nincs ilyen...de azért jó játék, nem? Régen is mindig úgy játszottunk, hogy "mondjuk azt, hogy....  "
Most akkor mondjuk azt, hogy ki/milyen lennél, ha kaphatnál egy másik testet? Vagy mondjuk azt, hogy kinek az agyát szeretnéd elorozni?

... míg el nem felejtem...

Kissé rendhagyó könyvajánló következik. Olyan kéthetes restancia ez, még a nagy pofáraesésem előtt eldöntöttem, hogy na, ezt nem hagyom ki. Aztán először azért nem írtam, mert meg akartam várni Esztert, aki éppen elutazóban volt, aztán meg azért nem, mert éppen a széthullott darabjaimat szedegettem össze innen-onnan, meg borogattam a fájós képemet itt-ott.
Na de most.. még kb. tíz percnyi időm van a lámpaoltásig (noigen, ide jutottam, szigorúan szabályozott ideig maradhatok csak fent.. :D), úgyhogy gyorsan elmesélem..
Olvastam ezt a könyvet nem olyan régen. Egészen magával ragadó volt a cselekmény, és jól is van megírva, de nem annyira ezt akarom megosztani veletek. Mint azt a gondolatomat, ami olvasás közben támadt. A lány, akiről szól, egy baleset utóhatásaként elveszíti azt a fajta memóriáját, ami a régi emlékeket elő tudja hívni. Hogy mégse felejtsen el dolgokat, kitalálja, hogy minél több élményben részesíti önmagát, (mert ugye minél nagyobb élmény, annál kevésbé felejthető) ezekről rengeteg fényképet készít, és minden napjáról naplót vezet. Ő emlékdoboznak hívja, és mivel számítógépen csinálja, feltételezem, hogy egy offline blogoldalhoz hasonlíthat. Na és hogy ne legyen annyira egyszerű és egysíkú az egész, megkéri a családját, és a barátait, mindenki írjon a listájához egyetlen dolgot, amit ki kell próbálnia, vagy meg kell tennie szerinte.
Nos, ez indította be a fantáziámat. És gondoltam, játsszuk azt, hogy én megkérlek benneteket, hogy a még nem létező listámra írjatok valamit, amiben szerintetek részesülnöm kéne.. mert mondjuk anélkül a dolog nélkül nem lehet élni, vagy épp annyira nekem való lenne, vagy mittudomén.. :D A miért rátok van bízva. Azt nem ígérem, hogy mindet teljesítem, de hátha... :)
Te mit írnál a listámra???

Rendhagyó könyvajánló

Olvasom ezt az oldalsávban is láthatót.. a Sült zöld paradicsomot. Bevallom, úgy a huszonötödik oldal tájékán még erősen gondolkodtam rajta, hogy leteszem olvasatlanul, mert kissé unalmasnak tűnt. Aztán mégis tovább olvastam, és nem bánom. A linken van egy összefoglaló a történetről, én ezt most nem teszem meg, viszont találtam benne olyat, amit idéznék.
"-Milyen érzés nyolcvanhat évesnek lenni, Mrs. Threadgoode?- nevetett Evelyn
 - Semmi különös. Ahogy mondtam is, az évek egyszerűen csak rárakódnak az emberre. Az egyik napon még fiatal vagy, a másikon meg megereszkedik az állad és a melled, és derékkötőt hordasz. De nem érzed magad öregnek. Persze ha a tükörbe nézek, látom... néha még halálra is ijedek. A nyakam olyan, mint a régi krepp-papír, és mindenem csupa ránc, de hát mit csináljak. Egyszer kaptam valamit az Avontól, de jó, ha egy órán át használt, aztán ugyanolyan lettem, mint voltam, úgyhogy végül beletörődtem. Az arcomat már ki sem készítem, csak rákenek egy kis krémet, meg kihúzom a szemöldökömet, csak hogy mondhassam, hogy van szemöldököm...persze tiszta ősz, aranyom... és tele vagyok májfoltokkal- nézett a kezére- Az ember nem is tudja, honnan jön ez a sok kis fickó. -Mrs Threadgoode fölnevetett. - Még ahhoz is túl öreg vaggyok, hogy jó fényképet csináljanak rólam. Francis le akart fényképezni Mrs. Otisszal együtt, de eltakartam a fejemet. Az mondtam, még beletörik a gép.
Evelyn megkérdezte, hogy magányos-e itt.
-Igen, megesik. Az enyéim mind elmentek már.. a templomból meglátogatnak bennünket néha, de épphogy csak beköszönnek. Így van ez, az élet csak annyi, hogy helló, meg viszlát. " (221-222. oldal)
"Nem hiszem, hogy ma is boldogok tudnak lenni az emberek, vagy nem úgy, ahogy régen. Az ember nem lát boldog arcot maga körül, én legalábbis nem. Mondtam is Mrs. Otisnak, amikor Frances kivitt bennünket a sétálóutcára, hogy "Nézd csak, mindenki milyen savanyú, boldogtalan képet vág, még a fiatalok is."
-Nem tudom miért ilyen gonoszak az emberek....-sóhajtott Evelyn
-A világ lett gonosz, drágám. Jön a világvége. Lehet, hogy megérjük a kétezredik évet, de én nem hiszem. Tudja, sok jó pérdikátort hallgatok, és mint azt prédikálja, hogy közeledik az utolsó ítélet napja. Azt mondják, meg van írva a Bibliában.. Tudni persze nem tudják. Senki nem tudja, csak maga a jóságos Úristen.
Nem tudom, a jóságos Isten meddig enged élnem, de már nem lehet sok hátra. Ezért élem minden egyes napomat úgy, mintha az utolsó lenne. Készen akarok állni az útra. És ezért nem mondok semmit Mr. Dunaway-re, és Vesta Adcockra. Az ember éljen és hagyjon élni.  (251-252. oldal)

Megnéztem, az eredeti mű 1987-ben íródott. Mégis, ennek a nyolcvanhat éves Mrs. Threadgoode-nak olyan időtálló gondolatai vannak, és olyan hihetetlen életszeretet sugárzik belőle, hogy komoly feltöltődés. :) Még most, 2010-ben is. :)
Szóval, ha valaki kedvet kap hozzá, hajrá.

Még mindig a baleset

De ezúttal nem arról írok, hogy hogy történt, mert azt ugye már megírtam. Arról viszont, ami azóta zajlik bennem, bennünk, még nem szóltam.
Először idézném az "okos" könyvemet. "Egy baleset arra készteti az embert, hogy lassítson, vagy teljesen hagyjon fel tevékenységeivel. Ilyenkor olyan időszak veszi kezdetét, amikor kérdéseket teszünk fel. Ha nyitott, és objektív maradok magammal szemben, gyorsan rájövök, mi okozhatta ezt a balesetet. Elvesztettem az irányításomat egy élethelyzet felett? Ideje, hogy irányt változtassak? Nehezen hallom meg saját belső hangomat, megérzéseimet, ezért radikális figyelmeztetésre, intő jelre van szükségem? Megfigyeltem, hogyan is következett be a baleset? Milyen állapotban voltam előtte, és utána? Fontos, hogy újra átgondoljam a baleset körülményeit: elemezzem az elhangzott szavakat, mert feltárják, mit is éltem meg a baleset pillanatában. A baleset minden elemének szimbolikus jelentése van, ezért figyelek a belső hangra, hogy olyan megoldást találjak, amely megakadályozhatja az adott helyzet súlyosbodását. Akkor vagyok fogékony a balesetekre, amikor viszonyom problémás a valósággal, amikor képtelen vagyok a teljes jelenlétre, és arra, hogy tudatában legyek a világnak, amelyben élek. Mintha elvágyódnék innen. El vagyok szigetelve attól, ami körülöttem történik, talán mert nem tudom elfogadni a valóságot, vagy nehezen élem meg azt. Jobban oda kell figyelnem magamra, hogy felfedezzem az önbizalmamat."
Minden, amit leírtam belőle, már felmerült bennem is (csak ma néztem bele a könyvbe). Igaz bármelyikünkre külön-külön is, mármint Balázsra és rám. És igaz ránk együtt is. Azt gondolom, a Sors (nevezzük így, ez a legegyszerűbb és legkevésbé sem bántok vele senkit remélem) megmutatta nekünk, hogy fontos számunkra az autónk. Ugye fontolgattuk, hogy el kéne adni. Fontolóra vettünk sok mindent, hogy "szabadulhassunk" a svájci frankos hitelünk fogságából. Még akkor is szóba került, mikor hazafelé tartottunk, mert elmentünk egy autókereskedés mellett, mire Balázs megjegyezte, majd ide beadjuk, és kész.. Nos, a Sors adott nekünk ízelítőt abból, milyen lenne elveszíteni. És azt hiszem, ez a lehetőség a jövőben nemigen fog felmerülni bennünk.
Aztán amit még meg kellett tanulnunk... mindketten, külön-külön kicsit nyomasztónak érezzük a családon belül betöltött (önként vállalt) szerepünket. Mert Balázsnak nyilván nyomasztó családfőnek lenni így, hogy nagyon sokat dolgozik, és nagyon keveset pihen, mégis van egy csomó minden, amiről le kell mondani. Nekem nyomasztó, hogy nem tudok "érdemben" hozzájárulni a családi költségvetéshez. Együtt nyomaszt bennünket az anyagi nehézségeken túl a gyerekek betegségei, az iskoláztatás, és még egy csomó apróság.
És akkor jött a Sors, és mutatott valamit. És ez az igazán letaglózó. Hogy elég volt neki egy pillanat, hogy meglássuk. A családfőnek visszaadta az önbizalmat, mert képes volt rá, hogy akkor, abban a helyzetben tökéletesen hideg fejjel a lehető legtöbbet tegye értünk. Egyúttal megmutatta neki, hogy mekkora támaszom nekem. Nekem megmutatta, hogy bármi van is, feltétel nélkül bízhatom magam erre az emberre bárhol, bármikor.
Magamról nem feltétlenül tetszik amit láthattam, de azt hiszem, én ennek a történetnek egy epizódszereplője voltam csak. De azért mégis leírom, mert hiszek abban, hogy amitől megszabadulok, attól nekem könnyebb lesz. Szóval.. kicsit csalódtam magamban. Mert még mindig nem tudok egy csomó mindent visszaidézni, mert sötét folt van a helyén, pedig tán csak másfél percről van szó. Mert amikor kiszálltunk, azonnal rosszullét jött rám, amitől gyengének érzem magam. Még akkor is, ha utána (ahogy Eszter felhívta rá a figyelmemet) igenis nagy erőről tesz tanúbizonyságot, hogy vissza tudtam jönni belőle. Az is igaz, hogy az, hogy nem tudott igazán legyőzni a roham, sokba került nekem, mert utána még két napig volt begörcsölve mindenem (péntek este a könnyeim is potyogtak, annyira fájt a kezem). Mégis úgy érzem, hogy nem voltam jó támasza a gyerekeimnek, mert nem tudtam rögtön megnyugtatni őket, sőt, még majdnem tetéztem a bajt. Tudom, az eszemmel legalábbis, hogy ez így hülyeség, hiszen nem tehetek arról, hogy beteg vagyok.
Azóta eltelt már majdnem egy hét. Elmentünk a baleset helyszíne mellett már másnap. Elcsendesedtünk mindannyian odafelé, nekem a gyomrom is egy csomóban volt végig, és észre sem vettem, hogy visszatartom a levegővételt is. Hazafelé a Sors megint csak közbelépett, ezúttal könnyített rajtunk. Egy teremtett lélek nem volt rajtunk kívül azon az útszakaszon. Senki. Mégis folytak a könnyeim ahogy elmentünk ott. Láttam még  a krétarajzot. Azóta azt is tudjuk, hogy hívták a kamionost, meg még azt is, hány gyereke van. Azóta bejelentettük a biztosítójánál  kárigényünket, és már a kárfelvevő is itt volt fotózni. Azóta már sokszor ültünk az autónkban.
Azóta ahányszor ránézek a férjemre, látom azt az elszánt, koncentráló arcát magam előtt, ahogy mindenáron vigyázott ránk. Az Ő arcán pedig látom, hogy megkönnyebbült, amiért tudott ránk vigyázni. A kapcsolatunkat, a tiszteletet iránta megerősítette bennem. Aztán majd eltelik annyi idő nemsokára, amikor már csak ez lesz fontos, minden más csak egy rossz emlék marad.
Mindenesetre kedves Sors, legközelebb kérlek, inkább küldj egy email-t. A leírt betűket jobban tudom olvasni, mint a sorok között. De ha ez nem megy, akár fel is hívhatnál. Addig pedig igyekszem szorgosan tanulni, és összegezni, amire szükség van a tovább lépéshez.
Csak most még kicsit lelassultam... gondolatokban, tettekben egyaránt. Jó ez így. Nincs baj, és ez a lényeg.

Év végi bizonyítvány II.

Az utolsó ennél a két tanítónál, és az első, amikor már nem szöveges értékelés van, hanem jegyek.
És ilyen:
Magatartás: jó
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: jeles
Magyar irodalom: kitűnő
Angol nyelv: jeles
Matematika: jeles
Környezetismeret: kitűnő
Ének-zene: jeles
Rajz- és vizuális kultúra: jó
Technika és életvitel: jó
Testnevelés és sport: jeles
Informatika: jeles

Ő is kapott jutalomkönyveket. Egyet, Anna Claybourne A felfedezések története c. könyvet, egy beleragasztott oklevéllel "P. Patrik Martin 4.e osztályos tanulónak jeles tanulmányi eredménye jutalmául". 
Egyet, huszonnégy osztálytársával együtt "Emlékül az együtt töltött évekért 2006-2010" felirattal a tanító néniktől. Ez Csukás István Nyár a szigeten című könyve, amit már el is kezdett olvasni, miután hazaértünk.
És amire a legbüszkébb, kapott egy olyan jutalomkönyvet, amiért bizony "megdolgozott". Még év elején meghirdette a két tanító néni az osztályon belül az olvasóversenyt. Az üzenő füzetbe kellett feljegyezni minden könyv címét, amit elolvasott. Nem esett mondjuk nehezére a versenyen való részvétel, mert nagyon szívesen olvas (szerencsére), de úgy április táján már nagyon drukkolt, hogy most már ő nyerjen, mert vezetett, mondhatni utcahosszal. És sikerült neki, 35 db könyvet olvasott el november és május között. És ennek jutalmául bezsebelte az élményt, amit az olvasás szerzett neki, és egy újabb olvasnivalót, Obert Skye Leven és az Álnok Árnyak című könyvét.

Nagyon büszkék vagyunk rá is. És lehet, hogy nem túl nagy motiválás, hogy mindezt tudatjuk is vele, velük rendszeresen, akkor is elmondtuk most is, mindketten. Mert az első olyan év volt, mikor már nyelvet is tanultak, az első olyan év volt, mikor már emelt szinten tanulja a matekot, az idén került be a tantárgyak közé az informatika is. És mindezek ellenére még javított is az előző tanévhez képest.
Még sikerült pár szót váltanom a mai naptól régi tanító nénikként emlegetett két tanítóval, akik mindketten gratuláltak hozzá, amiért ilyen, és szívből kívánják, hogy maradjon is ilyen, mert akkor sokra viheti. Mert esze és szorgalma van. Én pedig utoljára még köszönetet mondtam nekik, amiért ebben a négy évben ilyenek voltak, amilyenek. Nélkülük lehet, hogy másképp alakul.

Twilight-Saga

Az úgy volt, hogy mikor először hallottam erről a Twilight-ról, akkor csak legyintettem, hogy ugyan már, vámpíros.. na neeee. Aztán mikor egyre több helyről hallottam, hogy le sem bírta tenni, meg ódákat zengtek róla mindenféle fórumon, hát kíváncsi lettem rá. Gondoltam, még ha nem is lesz a szívem csücske, olvasni nagyon szeretek, tehát gond nem lehet vele. Barátnőm adta kölcsön az első két kötetet, mert mire én észbe kaptam (mindig lemaradok ilyen téren, mint a borravaló), addigra már nem csak a Twilight, hanem a New Moon is megjelent bőven.. Elhoztam tehát a két könyvet, és amint befejeztem azt, amit épp olvastam, kezembe vettem a Twilight-ot. És akkor úgy jártam, hogy tökéletesen rabul ejtett. Lenyűgözött a történet, a szereplők jelleme, maga az elbeszélés milyensége, és képtelen voltam letenni. Olyannyira, hogy olvastam a lakás legkisebb helyiségében, a kádban, a kanapén, miközben főztem. Abban a másodpercben, ahogy alkalom adódott rá, már a kezemben is volt. Akkor szerencsém volt, mert ahogy végeztem az első résszel, máris olvashattam a másodikat. És az sem okozott csalódást, mert ugyanaz a lebilincselő történet, ugyanaz a hihetetlen jó cselekményszövés, ugyanazok a hihetetlen jó mondatok, amik "olvastatják magukat". Szintén képtelenség volt letenni. A könyv végén nagyon utáltam az írónőt, hogy bizonytalanságban hagyott, vajon hogyan is lesz... És milyen sokat kellett várni a harmadik kötetre. Még arra is vetemedtem, hogy letöltöttem egy kalózfordítást, de aztán végül nem olvastam el, kivártam, míg ismét kölcsönkapom a könyvet. Nos, ez a harmadik kötet is pont annyira lebilincselő volt, mint az első kettő, mit sem csökkent a történet érdekessége. Bevallom, párszor, miközben olvastam elábrándoztam (már az első kettőnél is), hogy de jó is lenne egy ilyen vámpír, mint Edward, vagy egy vérfarkas, mint Jacob. Érdekes egyébként, hogy legtöbb helyen azt olvastam, hogy a többség Jacob-nak drukkolt, én nem. Kezdettől fogva Edward-párti voltam, bár igaz, a filmet nem láttam (még). Állítólag attól sokat változhat a véleményem. Én nem hinném. Mert lehet, hogy Jacob jobban néz ki, de Edward valahogy minden hidegsége ellenére is szimpatikusabb. Amiért úgy tud uralkodni magán, ahogy. Meg azért a kissé konzervatív viselkedésért. Jacob nekem "túl macsó".
Na de hogy csak szigorúan a könyveknél maradjak. Két nap alatt kiolvastam ezt is, és pont ugyanaz a hiányérzet maradt, mint eddig. Mert ugye még mindig nem derült ki, mi is lesz Bellával. Lesz belőle vámpír, avagy sem?
Kíváncsiságom határtalan, de kivárok.. Mert biztos a negyedik is pont olyan lesz, mint az eddigiek. :) Lebilincselő és meseszerű. :)