Életem mozija

Ma megkérdezte tőlem Roland egyik csoport társának anyukája, hogy "és mivel foglalkozol?", majdnem rávágtam, hogy blogot írok. :D De nem erre volt kíváncsi, hanem hogy mit dolgozok. Érdekes arcot vágott amikor azt mondtam, hogy eladó vagyok egy ruhaboltban. Olyan "többet néztem ki belőled"-fej volt. De somolyogtam magamban, mert ott volt a másik válasz bennem, amit nem mondtam ki.
De ez csak egy röpke epizódocska volt a mai napban, ami igazából semmiben nem különbözött a többitől. Beus járt sokszor az eszemben, gondolkodtam, vajon mi lehet az, amitől ennyire elkeseredett? Végigpörgettem magamban életem fejezeteit, bele-beletekertem az unalmas részekbe, néha egy-egy jelenetnél elidőztem. Volt egy-két keserves időszakom nekem is. És igen, volt olyan, hogy megfordult a fejemben, sokkal jobb lenne eldobni mindent. De persze nagyon jó, hogy voltam annyira bátor, hogy végigcsináltam az egészet.
Nyolcadikos voltam, amikor elkezdődött a betegeskedős rossz szériám. Valahogy egyik baj jött a másikból, két hónap alatt egy "egyszerűnek" indult hasfájásból sokizületi gyulladás lett. Emlékszem rá, ahogy nap mint nap jártunk injekciókra, ahogy ültem egyedül a sötét szobában, potyogtak a könnyeim, mert nagyon fájtak a lábaim, és rá sem bírtam állni. Rettenetes volt, hogy nem táncolhattam a nyolcadikos farsangon, pedig keringőztek.. Ez volt az első igazi próbatétel, legalábbis amire nagyon emlékszem. (a négyéveskori éppcsak túléltem esetből nagyon kevéske emlékfoszlány maradt.. egy infúziós állvány, egy lány, akit Emmának hívtak, és hogy sírtam az anyukám után) De végül én győztem, apránként, pici lépésekkel. A félévi vizsgákon már minden rendben volt.
A következő komoly próbatétel a szüleim válása volt. Már maga a tény is megterhelő 15 évesen, plusz terhet jelentett, hogy én voltam az apásabb. A legnagyobb teher, amit rám rakott, mégis az utolsó mondatainak egyike.. "elviszlek, ha akarod.. de csak téged.." Nem túl nagy "tett" volt tőlem, hogy alig pár hét múlva már pszichológushoz jártam, de előtte még halálra ijesztettem pár embert a mozgólépcsőn, amikor elájultam. Ebből is felálltam, de csak lábadoztam még, amikor jött tőle a végső ütközet. Illetve kellettünk hozzá mindketten.. Először a bíróságon "vágta a képembe", hogy esetleg a nagyon minimum gyerektartást hajlandó fizetni anyámnak.. aztán rajtakaptam a világ legnagyobb hazugságán, majd innen már egyenes út vezetett oda, hogy többé nem beszéltünk. Nem mondom, hogy nem fájt, hogy soha meg sem próbálta megbeszélni, sosem bocsátotta meg, amit mondtam, és tettem. A mai napig engem hibáztat. De már én sem akarom megbeszélni. Megbocsátom, de azzal le is zárom az apa-fejezetet az életemben.
Komoly harcokat vívtam magammal betegségek kapcsán, amikor 19 évesen először hallottam orvos szájából az epilepszia diagnózist, akkor is összedőlt egy világ. Semmi kímélet nem volt abban, ahogy közölték, fájt, ahogy azonnal siettek elmesélni, hogy azért nem lehet jogosítványom, mert még megölnék valakit. (azóta akár lehetne is, de jó mélyen kódolták ezt a mondatot, sosem merném vállalni a felelősséget)
Balázs családja kapcsán is vannak ilyen keserves jelenetek. Ugyan sosem hibáztatott érte, de én mindig úgy éreztem, hogy miattam szakadt el az imádott nagymamájától, miattam nem láttuk az anyját egy évtizede. Persze, ebben az is lehet, hogy mindent magamra vállalok, de örökre belém égtek jelenetek, mondatok.
Mióta gyerekeim vannak, szerencsére sokkal kevesebb a keserves pillanat, mert mindig ott vannak ők minden pillanatban, akik emlékeztetnek arra, hogy mindent végig kellett ehhez csinálnom. A keservek nélkül nem ugyanez lennék, aki ma vagyok.
Olyan pedig nincsen, hogy nem tesz próbára az élet. Minden napunk egy újabb kihívás, de minden kihívás magával hoz egy újabb célt. :)

(amúgy egészen másról akartam írni, de ha egyszer elkezdek gépelni, módosult tudatállapotba kerülök, és csak úgy jön..)