A véletlenek

Ha lenne még időm rá, meg agyam gondolkodni, és fogalmazóképességem, így este fél tíz magasságában akkor ez egy nagyon hosszú bejegyzés lenne. Olyan hosszú, hogy lenne időtök közben meginni egy kávét, meg megenni egy sütit. De sajna....
Viszont mindenképpen el akartam mesélni, hogy amikor múlt hét pénteken olyan rettenetesen odavoltam a lábfájástól, meg attól, hogy úristen, én ezt biztos, hogy nem bírom majd, akkor a könyvemben, amit épp olvastam, egy érdekes részhez értem. És nagyon remélem, hogy a kedves szerzőnő nem tépi le a fejem, amiért idézni fogom tőle a kérdéses részt, de megteszem.
"Miután átöltöztem, Deecha belép, de nem ér hozzám. Fekszem a matracon, ő pedig kérdezget. Fáj-e valamim, sportolok-e rendszeresen, járok-e masszíroztatni. Elmondom, hogy csak a combom fáj, de fogalmam sincs mitől. Tovább faggat.
-Mióta?
-Néhány hete.
-Mi történt, mielőtt fájni kezdett?
-Áttértem egy másik edzőgépre. Lépcsőzőgépre. És egyre többet tapostam.
-És ebből mire következtetsz? -kérdezi csendesen
Nézek rá csodálkozva, hát mire is. Túlterheltem? Maradnom kellett volna csak a futásnál? Hallgatok. Erre ő is témát vált. Azt tudakolja, mi a munkám, elbeszélget velem arról, hogy miért jöttem Bangokba, kérdezget az írásról, a könyvekről, a könyveim fogadtatásáról. Arról, hogy hirtelen lette-e a nagy olvasótáborom, vagy lassan. Hogy hány évig voltam névtelen újságíró, mire kiléptem az "árnyékból". Szabályos interjú ez, és meg kell mondanom, remek interjú. Ha nem sejteném, hogy ez is a munkájához tartozik, azt hinném, hogy csak beszélgetni szeretne, ismerkedni egy másik világgal, újfajta kultúrával. Még mindig nem ér hozzám.
-Szóval lassan építkeztél idáig- összegzi az elhangzottakat. -Nem egyik napról a másikra lettél népszerű regényíró, fokozatosan gyarapodott az olvasótáborod... persze az "eredeti szakmádat", az újságírást is szereted, de azt a fajtát, amire mostanában kevesebb lehetőséget kapsz. Erről van szó, ugye? -kérdezi. Nem tudom miért, de hirtelen megértem, mire akar kilyukadni. És azt is, hogy milyen egyszerű ez. Milyen nagyon egyszerű. Így is el lehet mulasztani a fájdalmat. Hogy megkeressük az okát. És gyakran a lélekben van az ok. Látja a szememben a felismerést. -Most pedig.. talán váltani készülsz.
Bólintok.
Ő is bólint.
.........
-Tudod. te is tudod. Fáj, amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudsz menni rajta. " (a részletek Fejős Éva Szeretlek Bangkok c. regényéből valók)

Szóval, tök véletlenül tartottam épp akkor itt a könyvemben. Olyan véletlen volt ez, ami már kismilliószor megtörtént velem. Most is jó, hogy megtörtént, mert ezt mondogatom magamban azóta is, hogy "Fáj amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudok menni rajta."

Más is?

Már valamelyik este, mikor lefeküdni mentem gondolkodtam ezen. Aztán másnap megint bevillant a gondolat, és utána már napközben is. Úgyhogy most már akkor írok erről is, ha már ennyit motoszkál itt körülöttem.
Nagyon sok minden van, amit mindig ugyanúgy csinálok. Mint valami programozott robot. A legszembetűnőbb talán az esti rituálé, valószínűleg azért ez, mert olyankor már teljesen egyedül vagyok, és így aztán ha akarom, ha nem, még oda is figyelek magamra.
Minden este ugyanúgy zajlik. Megírom a blogbejegyzést, aztán elszívok egy cigit. Addig kifolyik a fürdővizem, és bevonulok a könyvemmel. A kádban töltött idő nem állandó, mert ha jó a könyv, akkor gond nélkül elvagyok ott akár egy órát is, ha kevésbé, akkor is minimum fél óra. A kádból kiszállva megtörölközöm, felveszem a pizsimet. Kimegyek a konyhába, felteszek egy kávét reggelre (nem szeretjük a friss kávét), amíg az lefő, addig kikészítem Balázs reggelijét. Aztán bejövök a szobába, előkészítem a gyerekek ruháit reggelre, szigorúan a kanapé bal oldalára Erikét, középre Roliét, jobb oldalra Patrikét. Kikapcsolom a kávéfőzőt, megmosom a fogam, elszívok még egy cigit. (erről lesz a legnehezebb lemondani, mert a mentolos fogkrém ízével nagyon jó cigizni) Aztán fogom a telefonokat, a pénztárcámat, megnézem, hogy bezártam e az ajtót. Ha kell, ilyenkor még elindítom a mosogatógépet, aztán lekapcsolom a konyhában a lámpát, és bejövök. Itt még utoljára rápillantok az email-ekre, majd kikapcsolom a gépet. Kinyitom a gyerekszoba ajtaját, lekapcsolom a lámpát, és felmegyek a galériára. Ahol a tévét lehalkítom, a távirányítókat elhelyezem a két ágy között, és lefekszem. Azonnal a jobb oldalamra fordulok, és általában öt percen belül alszom.
Ezen kívül még egy csomó mindent csinálok teljesen ugyanúgy mindig. Megvannak az automatikus mozdulataim, amitől ugyan csukott szemmel is boldogulok bármikor abban a helyzetben, de igen könnyen meg lehetne tréfálni mondjuk ha valaki összekeverné a kakaóporos tartót a sótartóval (mert amúgy egyformák). De még teregetni is mindig ugyanúgy szoktam. Meg mosogatni is. Mindig legelőször a poharak. Akármekkora hegy is van, a poharakat el kell mosogatnom legelsőnek. Még akkor is, ha két korty vizet ittak belőle.
Azt nem tudom, hogy ez mennyire normális, vagy épp mennyire nem. Ti is vagytok így?

Minden kívánságom...

...ilyen gyorsan teljesülne, akkor aztán születnének olyan boldogságtól túlfűtött bejegyzések, hogy a blogvilág is az én energiámtól működne. :)
De amíg eljön ez az idő, addig örülök annak is, ami épp csurran-cseppen.
Reggel még annak örültünk, hogy legalább délelőtt együtt lehet az egész család, merthogy mindketten délutánosok vagyunk. Ebéd közben annak örültünk, hogy a héten először együtt eszünk, és kis fintorral megállapítottuk, hogy majd legközelebb szombaton lesz ilyen, de sebaj.. Az ebéd utáni koffeinmentes kávémat kortyolgattam, és gondolatban már jó mélyeket sóhajtoztam azon, hogy mindjárt menni kell, amikor csörgött (izé, zenélt) a telefonom, és hívott a főnökasszonyom, hogy mit szólnék hozzá, ha ma mégsem kéne mennem? Konszolidált és jól nevelt voltam, nem visítottam bele a telefonba örömömben, pedig szerettem volna. Szóval, ma mégis lett egy szabad napom. Hihetetlen, nem? Amiket tegnap írtam, abból jó sok minden meg is valósult. A tankönyveket bekötöttem, és csak kétszer kaptam idegrohamot attól az öntapadós franctól, mert naná, hogy nem ott ragadt, ahol kellett volna. Mindegy, kész van, ez a lényeg. A borítékos vagdosóssal ugyan nem haladtam, de még a kanapén fekvés is megvolt. Jó, ez utóbbi kényszerből, mert nagyon fájt a fejem, de megvolt, és kész.
Egyébként meg erről a mai derült égből szabadnapról eszembe jutott a könyv, amit most olvasok. James Redfield: A tizedik felismerés. Már vagy tíz helyen megjelöltem, hogy majd leírom ide nektek az ott írtakat, de rájöttem, az úgy nem az igazi, mert egyrészt oldalakon keresztül tart egy-egy gondolat, másrészt kell az egész egyben, hogy érthető legyen. Na de ebben a könyvben is jó sokszor van szó a véletlenekről, amik mégsem véletlenek. Azt hiszem, a mai történés is hordoz magában valami üzenetet nekem, ami itt van az orrom előtt éppenséggel, csak mégsem tudom igazán jól felfogni. Pedig.. ha tudnám, talán megkönnyíteném a saját utamat vele, úgyhogy rá kéne jönnöm. Méghozzá hamar. Mert van itt megint egy dátum a szemem előtt, amikor majd valami történik (és meg is fogom írni akkor), de az én gondolatomban a dátum mellett szereplő esemény kiegészül még mással is. Rejtélyes, tudom.
Amúgy is ezek a "látom magam előtt dolgok" néha kiakasztanak. Újabban álmomban látok mindenfélét: most például Balázs szeptemberben esedékes fizetésének összegét láttam a bankszámlakivonatunkon. De többször álmodtam róla és a főnökéről, ugyanaz a jelenet ismétlődik újra és újra, úgyhogy szinte várom már, amikor majd hazajön, és elmeséli az álmomat. :D
Visszatérve a könyvre, az ott leírtak szerint mindenkinek van egy célja, amivel érkezik, és egészen addig újra és újra születik, amíg a cél meg nem valósul. Ahhoz, hogy ezt az ember tisztán láthassa, érezhesse, szükség van arra, hogy minden múltbéli érzelmet levessen magáról. Tetszik a gondolat, de mikor úgy a tizedik embernél tartottam, akivel kapcsolatban vannak még érzéseim, akkor kissé megijedtem, hogy én aztán soha az életben meg nem tudom, mi az a bizonyos cél. :D
Ja, és állítólag mindig ugyanazok az emberek vesznek körül bennünket az összes életünkben. :) Ez tetszik. És de jó lenne látni magamat, magunkat mondjuk valamelyik előző életünkben. Olyan kíváncsi lennék rá, hogy vajon Balázs és én évszázadok óta egy pár vagyunk? Vagy volt másféle kapcsolat is közöttünk?
De ha tehetném, előre tekintenék.... hogy könnyű szívvel várhassam, amikor kezdődhet az új életem. Mert ha biztosan tudnám, hogy kezdődni fog, egy percig sem aggódnék. :)
A bejegyzés kissé szétszórt,és vergődős, pont úgy, ahogy érzek ezekkel  a dolgokkal kapcsolatban. :)

Az élet végtelen körforgásában....

Semmi magasröptű nem lesz ezúttal, bár most, hogy belegondoltam ebbe, amikor a címet leírtam, akkor ötlött az eszembe, hogy egy ilyen cím kör igen érdekes témákról lehetne írni.
Ezúttal csak egy rövidet fogok megosztani, ami ma merült fel nálunk.
Tökéletesen ártatlan szituáció: elővettem egy doboz tejet a hűtőből. Ami mondjuk már nem teljesen hétköznapi az az, hogy Balázs megszólalt mellettem: "ehhez a tejhez igen sok közöm van." Na nem kell olyasmire gondolni, hogy felcsapott tehenészfiúnak, vagy ilyesmi, de azt a fajta tejet történetesen ő vette át mostanában a munkahelyén. És itt beindult az én fantáziám.. mert milyen érdekes, nem? Valahol egy termelő bevitte ebbe a tejüzembe a tejet. Aztán az üzemből egy kamion ideszállította a s..r raktárba, ahol az én férjem átvette. Egy raktári munkás elpakolta a megfelelő helyre, majd bizonyos idő elteltével egy másik munkás (akit komissiózónak hívnak talán) összekészítette, hogy aztán egy újabb kamion idehozza a boltba. A boltban is átvették, kipakolták. Én megvettem, kifizettem, és hazahoztam.
Ez egy doboz tej életútja. De igazából azon gondolkodtam el, hogy milyen érdekes, és milyen agyonbonyolított már az egész.. Mert legalább háromszor átvették ezt a nyomorult kis liter tejet itt-ott. Mindenhol megnézegették rajta az e.ü. jelet, hogy jó e, mindenhol megfogdosták.
Azért természetesen az benne az igazi misztikum, vagy körforgás, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy valahogy lépten-nyomon azokat a termékeket vásárolom előszeretettel, amihez a férjemnek ilyen átvétel szempontból köze van? Pedig esküszöm, nem jelöli meg őket. :D És nem is beszéljük át naponta, hogy épp mi mindenhez "volt köze"egy-egy éjjel.
Egyébként Ti szoktatok ilyeneken gondolkodni, mint pl. a tej életútja? Vagy ehhez is egy ilyen pihent agy szükségeltetik, mint az enyém?

Eszembe jutott

Érdekes dolgokon gondolkodtam ma. De csak azért, mert nagyon ráérek. Például reggel eszembe jutott, hogy milyen fura, hogy amikor valami valamiért "beépül" a mindennapjaimba, mondjuk egy-két napig ugyanúgy csinálom, akkor harmadik nap már automatikusan úgy csinálom. Hogy mire gondolok? Eddig mindig, amikor reggel felkeltem, felöltöztem, és rögtön a kávémat melegítettem, amihez automatikusan ugye rá is gyújtottam. Most felöltözöm, és előbb megcsinálom a gyerekek tízóraiját, elpakolom az innivalókat, és csak mikor már minden kész, megyek kávézni. Fura, mert évek hosszú sora óta nem így csináltam.
Szóval, ilyen apróságok észrevétlenül épülnek be és kopnak el.
A másik, amin gondolkodtam, hogy mekkora hatalma van az érintésnek. Egy kósza simogatásról jutott eszembe, ami semmi több nem volt, mint egy apró érintés a hátamon. Persze, nekem azonnal kifejezte az elköszönést, mert az érintő épp aludni ment, meg persze azt az összetartozós szeretetet is. Erről a kis apróságról eszembe jutott, hogy anélkül, hogy tudatában lennénk, micsoda hatalmunk van. Mert ugye vannak szavaink, amikkel kifejezhetünk bármit. Van fülünk, amivel meghalljuk a szavakat. Van szemünk, amivel meglátjuk a dolgokat, legyenek azok szépek, vagy csúnyák. És vannak a kezeink, amikkel talán még ezeknél is nagyobb dolgokat vagyunk képesek tenni. Mert simogatunk velük, ölelünk velük, tehát kifejezünk egy csomó pozitív érzést, és negatívat is tudunk, mert olyankor lökünk, feltartott tenyérrel megálljt parancsolunk, vagy csak dühösen legyintünk. Az érintés nekem többet szokott jelenteni a szavaknál. Egy ölelésben jobban el lehet merülni, és őszintébb is, mint a szavak, amiket keresgélünk, hogy elég kifejező legyen. Egy kézfogásból tudható, milyen emberrel is hozott össze a sors. Nekem nem szimpatikus emberrel még nem esett jól a kézfogás. Egyébként meg arra gondoltam, mire idáig eljutottam, hogy minden bizonnyal ezért kézrátétellel gyógyítanak az ehhez értők. Mert ők tudják csak igazán, micsoda jó dolog is az érintés.

Bloggerek

Ma rájöttem újfent, hogy bizony, mindenféle blogger közül a gasztro vonalon működők azok, akik a legtöbb energiát fektetik ebbe az egész blogolásba. Azt nem tudom, hányuknak jön vissza legalább egy része ennek, bár ugye ki mit tekint annak.. Mindenesetre ma, amikor az eltűnt pizzatészta receptet próbáltam visszaidézni, végül leültem a gép elé, és sorra jártam egy csomó ilyen helyet. Egyik ámulatból a másikba estem, miközben rendre megállapítottam, hogy na, ezért nem vagyok én gasztroblogger. Például azért első körben, mert nem tudok főzni. Vagy hát valamicskét mégis, mert még éhen nem maradtunk, de semmiképp nem szeretek főzni. Róluk meg valahogy messziről "lesír", hogy szeretik, amit csinálnak. A receptek mellett az esetek kilencven százalékában saját fotó van, ami azt jelenti, hogy az olyan nevű ételt is minimum egyszer megfőzték, amiről én például elsőre azt hittem, valami könyvcím. :D Ha meg egy ilyen ismeretlent elsőre úgy megfőztek, hogy még olyan is lett, ami a fotókon van, hát az meg aztán csúcs.
Aztán ott vannak a fázisfotók. Amin én egyszer-kétszer elgondolkodtam már, hogy vajon hogy készül? Valaki mindig ott áll a konyhában, és kattintgat? Vagy mindig kever, kattint, gyúr, kezet mos, fotóz, stb? Esetleg sorozatfelvételre van állítva a gép, és a végén válogat?
Mindemellett a nyálcsorgató képek még szépek is. Szépen feldíszített asztal, úgy tálalt étel, ahogy nekem még csak eszembe sem jutna. Mindez mondjuk szerdán, amikor semmi nem indokolná. Ők meg mégis képesek három fogással hazavárni a családot, vagy akár munka után vacsorára "összedobni". Persze, kigondolták mi is legyen az, bevásároltak hozzá, stb. stb.
Elgondolkodtam, mennyi idő lenne nekem, amíg összeremekelnék egy ilyen gasztro-bejegyzést, ahogy azt a "nagy" bloggerektől megszoktam. Hát.. maradjunk annyiban, egy hét sem lenne elég.
Mindenesetre innen is szeretnék gratulálni mindenkinek, aki ebben a témában publikál, legyen bár amatőr, vagy profi. Nem semmik vagytok. :)

Bakancslista

Már vagy ezer éve is van, hogy láttam ezt a filmet. Akkor is elgondolkodtam rajta, hogy milyen lehet egy ilyen. Most, hogy olvasom azt a könyvet (oldalsávban megtalálod), újfent eszembe jutott. A bakancslista. Ami tartalmaz tíz dolgot, amit mindenképpen meg szeretnék tenni ebben az életemben. Úgy egy napja gondolkodom nagyon, hogy mi lenne az a tíz dolog. Kettőnél tartok, amiről biztosan tudom, hogy mindenképp megteszem akármibe kerül is. De nem írom le, mert akkor számonkérhető. :P De hogy tíz? Lehet, hogy én vagyok túlságosan földhözragadt, vagy ilyesmi, de eleve nem vehetnék fel olyat erre a listára, hogy mondjuk elutazni egy télre Hawaiira, amikor tudom, hogy erre anyagilag sosem lesz lehetőségem. Najó, ki tudja... mondjuk ha holnap enyém a lottó ötös, ahogy tervezem, akkor holnapután már foglalom is a helyet. Szóval az ilyen "esélytelen" dolgokban nem is gondolkodom.
Ráadásul olyan ember vagyok, aki remekül alkalmazkodik a megváltozott körülményeihez mindig (na, ezért hiszik rólam sokan, hogy micsoda erős személyiség vagyok, pedig csak ennyi...), és pillanatnyi elmezavarokat eltekintve igyekszem mindenben találni valami pozitívat, ami továbblendít bármilyen helyzeten. Ebből következően felesleges ilyen listákkal frusztrálni magam, mert simán előfordulhatna, hogy minden évben átírom. Mert mondjuk ha megírtam volna húsz éves koromban, az tuti, hogy most körberöhögném az akkori önmagam vágyait. Sokkal kevésbé lenne racionalista, mint mondjuk egy mostani. Húsz évesen igazán komolyan idealista voltam, és bennem volt az a fajta naivitás, amivel azt gondoltam, a világot is megválthatom. Nos, így, tizenhárom évvel később azért valamennyi idealistaság még van bennem, de a naivitás lassan kihal. A világot pedig ugyan még mindig szeretném megváltani, lennének konkrét ötleteim is erre vonatkozóan, de már rég nem úgy, mint akkor. A világ azóta összeszűkült, és már nem fér bele a világomba bárki és mindenki. Keményen kiszelektáltam ebből a világból azokat, akik sokkal többet követeltek, és vártak el, mint amennyit cserébe hajlandók voltak adni. Amikor meg már itt tart az ember, akkor az a lista már csak egy darab papír.
Nyilvánvaló viszont, hogy anélkül mit sem ér az egész életünk, ha nem tervezgetünk, vágyakozunk, mert akkor nincs, ami motiváljon, és csak "tesszük a dolgunkat", mint valami robot, és szép lassan elveszünk ebben a gépiességben. Ha így tekintem a listát, akkor hamar meg van a tíz dolog. Mert ha nem kell kitűznöm magam elé, hogy pl. megmászom a Kilimandzsárót, akkor semmi gond. Ha elég bakancslistának az, hogy addig semmiképp nem szeretnék elmenni erről a világról, amíg:
1. Az összes gyerekemet láthatom valaki mellett, aki nagyon szereti őt. (legalább annyira, mint én)
2. Lesz egy olyan házam, kertem, amilyenről többször is álmodtam már
3. Legalább egy könyvet megírok.
4. Legalább egy könyvemet ki is adják.
5. Legalább tíz évig orvost sem kell látnom.
6. El nem telt úgy egy év, hogy minden percében boldog voltam.
7. El nem töltöttem legalább egy hetet csak és kizárólag azokkal az emberekkel, akik fontosak nekem.
8. Képes vagyok arra, hogy szeressek.
És ezzel vége is. Nem függ igazán egyik sem (kivéve a ház) anyagiaktól, inkább érzelem motivált, mint én. Az biztos, hogy ha valaha is előfordulna az, hogy nem tudok már szeretni, akkor már nincs is értelme semminek. No de ilyen nem fordulhat elő. :)
És nektek, van ilyen listátok? És mi az, amit mindenképpen meg "kell" tennetek még magatoknak életetek során?

Boldog...

Ma, az Isteni Irgalmasság Vasárnapja is volt. Ezen a napon pedig XVI. Benedek pápa Boldoggá avatta II. János Pál pápát.
A pápát, aki azt hiszem, mondhatjuk, hogy a történelem eddigi pápáinak leginkább szeretett egyházi főméltósága volt. Aki olyan volt, hogy mindannyian hihettük őt akár a nagypapánknak is azzal a jóságos arcával.
Miközben főztem a vasárnapi ebédet, hallgattam a boldoggá avatás ceremóniáját, amikor leleplezték a Szent Péter Bazilika középső loggiáját (remélem jól írom) díszítő portréját, bizony megkönnyeztem. Mint ahogy megkönnyeztem, amikor a nővér, akivel a csodát tette (hivatalos orvosi bizonylatokkal tudja igazolni, hogy kigyógyult a Parkinson kórból) kezében a pápa vérét tartalmazó kegytárggyal XVI. Benedek pápa elé járult.

Gyönyörű volt a szertartás, leginkább mégis az a mondat maradt meg bennem, ami többször elhangzott közben: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."

Azt hiszem, meg fogom érni még, hogy arról is írhatok egy bejegyzést, amikor szentté fogják avatni őt. :)
A pápát, aki ember maradt.

Strandról...

Tavaly jó párszor megemlékeztem a strandolós élményeinkről. (itt, itt, és itt is) Nos, elárulom, hogy a helyzet mit sem változott. Sőt.. meg kell állapítanom, hogy az ember a világ legnagyobb állata. De komolyan.
Az, hogy a strandolás egy igen komolyan intim helyzet, az egy dolog. Amúgy lehet, hogy csak én gondolom ezt róla, mármint ezt az intimitást. De ha belegondolunk, mikor van még olyan helyzet, hogy számtalan félpucér emberrel üldögélsz a füvön, vagy épp számtalan félpucér emberrel együtt vagy a medencében? Naugye..
De nem ez az állatság, ez csak egy velejáró. Mindenki a saját vérmérséklete szerint viseli a dolgot. Van, akit egyáltalán nem zavar, és vannak, akiket nagyon is. Vannak, akik szerintem kifejezetten szeretik mutogatni magukat, és vannak, akik abban a pillanatban, ahogy már nincsenek a vízben, magukra tekerik a törölközőt, vagy strandkendőt, vagy akármit. A halálom mondjuk, mikor fiatal anyukák térdig érő nadrágban gázolnak a pancsolóba.. Kedvem lenne odamenni hozzájuk, és azt mondani, ugyanmár, lehet, hogy vannak rajtad csíkok, de ezt ne szégyelld.
Amit nem bírok lenyelni, és nagyon nehezen állom meg szó nélkül, az az, amikor a gyerekeket elküldik a fa mellé pisilni. És nem azért, mert az én fiaim nem szerették volna lepisilni a fákat, vagy nem kerültünk már olyan helyzetbe, mikor nem volt más lehetőség. De... azért egy olyan helyen, ahol mindenhol plédeken, törölközőken ülnek, fekszenek emberek, olvasnak, esznek, beszélgetnek, stb.. ott azért nem küldöm el a gyerekemet lepisilni a fát, főleg, hogy kb. két perces sétával elérhető a wc. És nem koszos (legalábbis a női), takarítják folyamatosan, van wc papír is kirakva.
Majd felrobbantam, mikor többször is át kellett élnem, hogy miközben mi épp szendvicset ettünk, karnyújtásnyira mellettünk megállt a négyévesforma kisfiú a fa mellett, és miközben bámult, lepisilte a fát. És még meg is dícsérték érte. De kismillió ilyen volt. Mikor viszonylag kultúráltnak tűnő szülők jól hallhatóan a fa mellé irányították gyerekeiket elvégezni kisdolgukat. Fiú, lány mindegy. Még azt simán megértem, hogy egy esetleg éppen pelenkáról való leszokós gyerek nem bírja ki az erre a célra használt helyiségig, vagy épp neki még az a buli, ha a fára megy.. De hogy egy iskoláskorút nem lehet elküldeni oda, ahova kell?
Lehet, hogy ez prűdség a részemről, de simán kiraknék egy táblát, hogy fűre, fára pisilni tilos. Még akkor is, ha van, aki veszi a fáradtságot, hogy elbújjon a bokrok mögé. De a többség nem.
Szerintem ez azért van annyira intim dolog, hogy elvárható kétéves kor után, hogy ott intézze, ahol annak a helye van. De leginkább a szülőktől lenne elvárható, hogy megtanítsák a gyerekeiknek, hogy oda nem intézünk ilyesmit, ahol más eszik, alszik, bármit csinál.
Vagy ők vajon otthon is így? Afféle területfoglalásként körbejelölnek mindent, épp ahol megérzi, hogy kell?
Vagy én gondolom rosszul?

Ez a bejegyzés 07.16-a óta "porosodott" a piszkozatok között. Épp ideje volt, hogy befejezzem. :)

No comment

Ezt most olvastam. Mit ne mondjak.. azok után, hogy ismét megtudhattam értelmiségi blog trolloktól, hogy micsoda söpredék is vagyok dohányos mivoltomban, hát lehet, hogy most kimegyek az ajtó elé, és elszívok egy cigit.
Nem a döntés ellen van kifogásom, félreértés ne essék. Eddig sem gyújtottam rá olyan helyeken, ahol nem szabad, vagy épp nem illik. És hiszem, hogy azért a dohányosok is fejlődőképesek, és képesek betartani a szabályokat. De azért hogy főbelövés járna bárkinek, vagy épp kizárni a tb ellátottságból, meg egyéb finomságok, amik ott elhangzottak... Hát micsoda emberek élnek ebben az országban?

Ha már néztem, elmesélem...

Előrebocsátom, hogy már megint foci. :D Aki unja, nyugodtan ugorja át ezt a posztot, nem lesz belőle harag. :)
De nem akarok semmiféle meccselemzésekbe bonyolódni, mert azért az messze nem az én tisztem. Még akik szokták elemezgetni, közülük is kevés igazán hiteles van (nekem).
Szóval, amiről szó lesz.. a csoportmérkőzések során végignéztem nem kevés meccset. Nem az összeset, de a nagy részét láttam. Lettek mindenféle legjeim, erről lesz most szó. (és megkímélek mindenkit a legszebb gól videojától)
A  legviccesebb nevű versenyzők között jó sokan indulhatnak. Na jó, hát nem szép dolog más nevén mulatni, de mivel egy csomó nagyon-nagyon idegen hangzású név volt, azért ez eléggé bocsánatos bűn, azt hiszem. És egy szót sem fogok ejteni az Észak-Koreai csapat egyen neveiről.
A legeslegviccesebb neve szerintem neki volt. Ahogy mondták a közvetítések során, hogy Tshabalala... mindig mosolyognom kellett, mert úgy hangzik, mint a salalala... :)És fej-fej mellett még Ő is érdemel egy legviccesebb nevet, merthogy az övé meg kimondva Tulala... Az volt az igazán jó meccs, ahol volt salala is, meg tulala is. :) Mondjuk azért mindenképpen dobogós Ő is, pár percig elméláztam rajta annak idején, hogy vajon mitől lett Surprise a keresztneve? :)
A legrondább játékos kategóriában jó sokan indultak, és nem is nagyon tudok közülük választani egy legrondábbat. De azért megmutatom, kik azok, akiktől a hátamon felállt a szőr... Bacary Sagna, Theofanisz Gekasz,Georgiosz Szamarasz, Nakamure Sunszuke, Mauro Camoranesi,Carles Puyol és Aureliano Torres. Ha mindenáron muszáj lenne egy legesleget kiválasztanom, azt hiszem Szamarasz lenne a befutó.
A legnőiesebb játékos kategóriában csak egy jelölt volt, de komolyan, a szám tátva maradt tőle, annyira..
És a végére hagytam a leghelyesebb focis fiúkat.. na, ők azért jó sokan vannak ám még akkor is, ha focizás közben nem éppen a legelőnyösebb oldaluk látszik a csapzott hajukkal, a lassított felvételes szenvedő képükkel, vagy épp ahogy futnak.
De azért mutatom a dobogós helyezéseket, ha már végigszenvedtétek az eddigieket. David Villa, Simao Sabroza, Tiago, Maicon, Fabio Cannavaro, és még sokan mások... köztük Cristiano Ronaldo is.
A legszimpatikusabb szövetségi kapitány Dunga. A legkevésbé szimpatikus pedig Del Bosque.
Nos hát ezek voltak a legek... ilyen téren, bár tuti, hogy elfelejtettem valamit,amit pedig még szerettem volna kategorizálni, na de arra való a szerkesztés menüpont, hogy ha eszembe jut, akkor majd jól hozzáírjam. :)
Aki pedig végigolvasta, annak minden elismerésem. :))

Semmi idő

nem jut az írásra. Pedig lassan már megint egy könyvnyi gondolatom van, amitől szabadulni kéne. Olyanok is, amivel kapcsolatban igazán kíváncsi lennék mások véleményére, meg olyanok is, amik csak úgy elmondanak mindenfélét.
De ugye gép nélkül (saját gép nélkül) ez logisztikai nehézségekbe ütközik. Főleg, ha esik az eső egész nap, és mit is csinálhatna három fiúgyerek két négyzetméteren, ha nem filmet néz a számítógépen? Igen, kitaláltátok.. akkor játszik a számítógépen. :D Vagy ha nem ők, mert épp bőszen osztogatják a varázsigéket egymásra és egymásnak,  hát akkor a párom, aki biztosítja a filmek utántöltődését, meg híreket is kell olvasni valakinek... Én meg olyan előzékeny fajta vagyok amúgy is. :) Így maradok a sor végén. De ez jó így, mert valójában elfoglalom ám magam mással két tüsszentés-roham vagy épp vesegörcs között, csak épp hiányzik az írás, olvasás néha.
Ezt viszont megosztom én is veletek, hátha más is kedvet kap a szavazáshoz.
Szóval... Szerinted melyik a legjobb gyerekkönyv?