Ülj mellém, valamit mondok...

Ez egy olyan bejegyzés lesz, amikor előbb lett a cím, amihez most kanyarítanom kellene valamit. Mert a cím már vagy két hete itt motoszkál bennem, nem hagy nyugodni, és azt sugallja, hogy ilyet kell írnom. Én meg most megadtam magam, ha már annyira nyomul, akkor legyen.
Szóval akkor ülj mellém. Játsszuk azt, hogy van egy olyan kis zugom a lakásban, amire mindig vágytam, és én "kiugrónak" hívom. Lényegtelen is, ne vesszünk el a részletekben. Szóval, a zug, amelyik egy nappali egyik fala akár, három hatalmas ablakkal, az ablakok párkányai alatt körben padozattal, amin színes párnák vannak. Választhatsz, melyik színűre ülsz, enyém lesz a piros. De ha nem tetszik a párnák színe (narancs, kék, citrom, zöld, fekete, lila, és egy barna is van), leülhetsz a fotelok valamelyikébe is. Ahogy tetszik. Ha már kényelmesen ülsz, akkor el is kezdhetjük. Valamit mesélni fogok. Amit még eddig nem meséltem.
Ha kinézel közben az ablakon, láthatod majd a Tündérlányt, akiről a mese szól. Mert képzeld, itt lakik a szomszédban. Na ne mondd már, hogy Te nem látod a Tündérlakot ott, a magasra nőtt fű között. Pedig pontosan ott van, nézd csak, ahol olyan szép nagy virágok is nőnek. Na, ugye hogy látod Te is. Egyszer, mikor itt ültem egyedül, egy esős nyári napon, akkor láttam meg. Addig fogalmam sem volt róla, hogy ilyen szomszédom van, de egycsapásra felvidultam, mikor megláttam. Aprócska termetű, gyönyörű szőke hajjal, sosem láttam még ennyire szép szőkét. Egyszer csak előbukkant a semmiből, én meg bámultam tátott szájjal, ahogy csillog, mint valami arany-lány. Meg sem mertem mozdulni, még talán levegőt sem vettem, nehogy észrevegyen, és eltűnjön, de persze, hiába. Egyenesen rám nézett, és a kezét a szájára tette, hogy maradjak csendben. Persze, úgy tettem, de a világ összes csokijával sem csalogattak volna el innen. Mindenképpen látni akartam, ki ez a lány, és mit fog csinálni. Én nem tudom mit csinált velem, mert soha még azelőtt nem láttam úgy, mint akkor, de olyan dolgokat láttam, biztos el sem hiszed majd. A Tündérlány egyesével felkeresett minden lepkét és madarat, akik behúzódtak az eső elől. A szoknyája zsebéből előhúzott egy kis pálcát, és mindegyiket megszárította. Egy fél órán belül a környék összes pillangója és madara vígan repdesett a szakadó esőben.
Aztán egyszer télen, mikor a másik szomszédom kizárta a kutyáját a legnagyobb jégben-fagyban, a Tündérlány az ölébe vette azt a hatalmas, örökké ugrálós kutyát, és melengette egész éjjel. Máig sem értem, hogyan fért oda az ölébe, mikor minimum százszor nagyobb nála az a kutya, de ott feküdt, és meg sem mozdultak reggelig. Ezt onnan tudom, hogy én sem mozdultam el innen.
Hogy mondod? Látod a Tündérlányt, tényleg? Erre tart.. nahát, még sosem jött be hozzánk. Vajon kell neki ajtót nyitnom, mit gondoltok? De nem, egyenesen az ablakon röppent be, és mellém ül.
Ti is látjátok? Itt ül mellettem, és már nem is kell semmit mondanom. Varázsol nekünk valamit, amit még nem látunk, csak érezzük, hogy valami jó.
Egy szempillantásnyi idő alatt elment, és csak mi maradtunk. Ülünk a színes párnáinkon, és a fotelekben, a piros párna szinte szikrázik alattam. Nem tudok már mesélni, a Tündérlány mindent megmutatott.
Már csak azt kérdezem.. kávét, vagy teát iszol?