Az ember olyan tizennégy éves korától valami misztikumként várja a tizennyolcadik születésnapját, mert onnantól már felnőtt lesz. Tizennégy évesen azt gondoltam én is, hogy majd felnőttként azt csinálok, amit akarok. Noigen. Aztán valójában nem történt semmi azután a május 26-a után sem. Ugyanúgy otthon laktam, ugyanúgy kellett suliba járni, ugyanúgy dolgoztam is. Ami más volt, abban az évben már szavazhattam arról, akarom e, hogy csatlakozzunk a NATO-hoz. (vagy lehet, hogy az a következő évben volt?)
A felnőtté válásom első igazi állomása az volt, amikor összeköltöztünk Balázzsal. De az még csak egy aprócska lépcsőfok volt. Igaz, akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy az a lépcsőház igen sok lépcsőfokot takar. De ráléptem az elsőre, azzal a naivitással, amire csak húsz évesen képes az ember. Büszke voltam rá, hogy van valami, ami a mienk, ahova mi vettünk ajtót, kádat, meg mindenfélét. Aztán komolyan meglepődtem azon, hogy nem terem magától a wc-papír, meg az ennivaló a hűtőben. Még sokszor, sok mindenben támaszkodtam anyámra, nagyanyámra, főzni sem tudtam. (bezzeg a gyerekem már úton volt :D)
A következő lépcsőfok Patrik születése volt. Amikor tényleg azt hittem, hogy na, majd én megmutatom. Aztán, amikor hazajöttünk a kis mekegős csomagunkkal, remegő lábakkal, kialvatlanul, tele kételyekkel akkor újra jó volt gyereknek lenni, és hagyni, hogy anyu megcsinálja. Patriknál még elkövettem azokat a hibákat, hogy hagytam magam befolyásolni, úgy csináltam, ahogy mondták. Persze, más lett volna a helyzet, ha nem itt lakunk, ahol gyakorlatilag csak a lépcsőház választ el bennünket. Anyám könnyedén szaladgált fel-le a lépcsőkön, amiken én még nem is jártam.
Aztán újabb lépcsőt kellett megmásznom, amikor Erik érkezett. Az ő érkezésével kezdtem felnőni a családunkhoz. Amikor ő született, már teljesen készen voltam arra, hogy bárkivel és bármivel szembeszálljak a gyerekeimért. Az ő érdekeit képviseltem először foggal-körömmel a családdal szemben is. Vele volt először, hogy képes voltam határozottan nemet mondani. De valahogy mégis, még mindig hiányzott valami.
Régebben mindezt úgy fogalmaztam, hogy azért is vágytam annyira egy harmadik gyerekre, mert az elsőt kisajátították a nagyszülei és a nagynénje, a másodikat az apja, kellett egy harmadik csak nekem.
Mire idáig, mármint a harmadik gyerekig eljutottunk, már a lépcsőház felénél jártam. Olyan lépcsők maradtak mögöttem, amik legyőzték a belém égetett "kódokat". Apróságokat, amiknek nincs is nagy jelentőségük, mégis hatalmas dolog elhagyni. Ekkoriban fordult elő először, hogy nem délben ebédeltünk. És nem szakadt ránk a plafon. Pedig addig azt hittem, minimum máglyán fogok megégni miatta.
Roland születésével érkezett meg a katarzis e téren. Akkor, ott, abban a pillanatban lettem végérvényesen és igazából felnőtt, amikor ő született. Talán ez az oka, amiért neki annyira hálás vagyok, bár leginkább csak úgy önmagáért. Ő úgy született, ahogy én elterveztem. És úgy vittem haza másfél naposan, hogy szemernyi kétely nem volt bennem azzal kapcsolatban, hogy jó lesz nekünk ez így. Levetkőztem az összes gátlásomat, kimondtam, ha nem voltam elégedett, tudtam kérni, és tudtam elfogadni is.
Aztán, a többi lépcsőt meg bejártam azóta. Nem tudom mikor hullott le az igazi álarc a gyerekkoromról, de nem olyan régen. Nem mondhatom, hogy boldogtalan gyerekkorom volt, mert hazudnék. De azt sem, hogy jajj de jó volt nekem gyerekként. Azt, hogy ebben nincs is igazán hunyó, csak mostanában hittem el. Azt tették csak, amit jónak gondoltak.
A szüleim árnyéka... hát, mindenki azt mondja, hogy tiszta anyám vagyok. Külsőre. Ez amúgy igaz. Apámtól örökül kaptam a természetem egy részét, a többit nem tudom honnan szedtem össze. (szeretem azt a gondolatot, hogy Balázs és én egymást formáltuk egymást ilyenné, amilyenek vagyunk, mert pont így illünk össze igazán) Apám ugye nem játszik szerepet az életemben, már a felét nélküle éltem le. A lényegi dolgokból kimaradt. Az árnyéka azonban a mai napig itt kísért, hallom, ahogy kritizálna ebben a pillanatban is, amiért eltértem az eredeti témától egy kicsit már. Maximalista volt velünk, a végletekig. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez volt köztünk a baj. Mert én is maximalista vagyok, érzelmi síkon még inkább, mint bármi másban. Nem feleltünk meg egymásnak.
Anyám és én.. minden hasonlóságunk ellenére mégis egészen mások vagyunk. A világról is másképp gondolkodunk. Amikor elfogadtam azt, hogy Ő az anyám, de nem kell, hogy olyan legyek, mint ő, könnyebb dolgom lett. A mai napig szeret kérdőre vonni (minek? miből? mikor? miért? hova? kivel?), mindenről tudni, de az én határozottságom lassan elér arra a fokra, amikor már tudja, hogy ha tudnia kell, tudni fogja, ha nem, akkor meg hiába kérdez.
34 éves leszek az idén (ejjha), hivatalosan 16 éve felnőtt vagyok. A gyakorlatban pedig még csak épphogy. Az otthonról hozott mintákat szép lassan elhagytam, kialakítottam a saját családommal közösen valamit, ami nekünk jó. Aztán majd az fogja eldönteni, hogy jó volt e, hogy a fiaink felnőttként mennyire akarják majd ezeket elhagyni. :)
folyt.köv.
Dius! De jó ez az írás! Sok mondatodban magamra ismertem... ha lesz egy kis időm leírom. Nagyon igazad van, hogy gyakran bíráljuk a szülőt, a nagyszülőt, fogadjuk, hogy mi mindent másképp csinálunk. Gondolnunk kell arra is, hogy egyszer majd a mi munkánkról is kiállítja valaki a bizonyítványt, levonja a konzekvenciát. ...pedig nagyanyáink, anyáink és mi is igyekszünk a tőlünk telhető legjobbat nyújtani. Nagy élmény volt a kávém mellett az írásodat olvasni! Köszi: Erika
VálaszTörlésÉn pedig nagy reggeli magányomban - horkolástól és hangos szuszogástól a nappaliba menekülve - olvasom írásodat. Hát nagggyon jó!!!!!!!! El is kezdtem keresni a hasonlóságokat. De nekünk sajnos nem adatott meg, hogy nagyszülők adjanak (jó)tanácsokat, így leginkább csak magamat bírálhatom. Nagyfiúsos (hú de magyarosra sikerült) anyaként én már részesülök is az általuk kiállított "bizonyítványokból".
VálaszTörlésAzt kell, hogy mondjam, nem is olyan rossz az eredmény!!
És máris azt kérdezem magamtól, hogy akkor én mikor is lettem fenőtt????
Dius! Várom a folytatást!!!
Várom én is a folytatást!
VálaszTörlésElgondolkoztam én is, hogy mikor lettem felnőtt? Még nem tudom ilyen szépen megfogalmazni.
Elgondolkoztam az írottakon...úgy érzem, még mindig nem vagyok igazi felnőtt, pedig a korom nem azt mutatja (35 elmúltam). A mai napig olyan jó néha a szüleimre támaszkodni, a segítségüket kérni, újra gyerek lenni mellettük. Szeretném, ha az én kislányom is így érezne sok-sok év múlva.
VálaszTörlésKöszi Dius az ilyen gondolatokat, szebbé, többé teszik napjaimat!
Csilla
Nagyon jó bejegyzés:) Eszembe jutott amikor mi kezdtünk közös háztartást Ferivel és én is rájöttem, hogy a wcpapír nem kerül magától a tartóba:) Sokszor kifogytunk dolgokból, de volt amikor egy hétig ettünk egy fazék paprikáskrumplit, mert annyira nem tudtam felmérni a fogyasztásunkat.
VálaszTörlésEmlékszem, hogy az én anyukám is kiakadt többször is, amikor vasárnap nálunk krumplistészta volt pl, mert azt kívántuk meg. Mentségemre legyen mondva, hogy akkoriban én is rengetegszer dolgoztam hétvégén is. De máig nincs nálunk olyanfajta vasárnapi ebéd, mint otthon.
Szerintem én Milán születése után váltam felnőtté, akkor kényszerültem rá igazán, hogy megszervezzem a napomat, és vele már a rokoni-szakirodalmi elvárásoknak sem akartam megfelelni, vele már mertem az ösztöneimre hagyatkozni. Mátéval még féltem a hétköznapoktól, pláne azoktól, amikor Feri külföldön volt, ma már nem félek, tudom, hogy meg tudom csinálni. Vannak vészforgatókönyveim, hogy ha történik valami váratlan. Merek segítséget kérni, ennek ellenére nem szoktam, minden tanácsot meghallgatok, de tudok szelektálni.
Ennek ellenére úgy érzem hogy csak Ferivel együtt tudok felnőtt lenni. Nélküle nem hiszem hogy menne, összeomlanék.
És a dackorszak is eltűnt? ;) <3
VálaszTörlésPapírra az összes kódot meg árnyékot! És lassan megérted mi is tart ennyi ideig :)))
Na, ezért szeretek annyira írni.. mert szinte mindannyian azt írjátok, hogy elkezdtetek gondolkozni, vagy emlékezni. És ezt én nagyon szeretem, amikor az én gondolataim elindítanak valamit.. :)
VálaszTörlésErika, ó, nem, abból van még. :P Tudod... a csakazértis. :P
Mindannyiunkban ott a kétely, elég jók vagyunk-e. Úgy jövünk el otthonról, hogy én majd másképp fogom. Én délben ebédet teszek az asztalra, mert anyám mindig akkor kezdett főzni. Utáltam. Csinálom pár évig görcsösen, majd rájövök, hogy ha neki élek, ha azért teszek dolgokat, hogy másképp csináljam, úgymond ellene, vele szemben, azzal csak vergődöm egy szinten. Abban nem lesz fejlődés, nem jön elő az igazi ÉN.
VálaszTörlésInnentől magam hozom a döntéseim, nem a gyerekkori mintákkal bezzegelek magamnak.
Majd gyerekeim lesznek, és eljutok lassan oda, hogy belegondolok abba, mennyi olyan dolog van, amit majd "rámvernek". Hogy fognak emlékezni a gyerekkorukra?
Megint rájövök valamire.
Ha azért élek, úgy élek hogy kedvezzek egyvalakinek, akkor eltűnök. A saját, alaposan kidolgozott, felállított normáim szerint kell élnem, cselekednem, mert arról tudok csak számot adni, csak azt tudom megvédeni amiben maximálisan hiszek.
Remélem nem tértem el nagyon, de rájöttem, ez egy bejegyzésem is lehetne :))
Heni, szívesen olvasom majd bejegyzés formában is tőled (is). :)
VálaszTörlésAzt hiszem, én most inkább azon az állásponton vagyok, hogy nem is állítok fel magamban semmiféle "ötéves tervet", vagy akárhány éves sem. Szépen elfogadom a dolgokat, ahogy jönnek, és majd adja magát úgyis, hogy igényel e részemről változást, avagy sem.