Idén is Dalolunk..

Illetve, ha nagyon pontos akarok lenni, akkor az idén inkább csak Dalolászunk, mert nem láttam az összes elődöntőt, így aztán van olyan Dal, amit nem is hallottam. Mondjuk rég meghallgathattam volna már őket, de még arra nem szakítottam időt. Gondolom nem véletlenül.
Az első elődöntő idején mondjuk rezignáltam vettem tudomásul Király Viktor vitathatatlanul jó zenéjét, és kicsit csalódott is lettem tőle. Mert azt gondolom, hogy akkor ennyi volt, akár ne is tartsák meg a többit, mert Ő fog menni. Jó, nem véletlen ez, mert tényleg nagyon nagy tehetség, fantasztikus előadó, csak épp nekem nem a szívem csücske.
Olyan túlságosan komoly szívem csücske nincs is, mint tavaly. Talán csak Bogi. Aki viszont kicsit hasonló karakter Alexhez, úgyhogy lehet, hogy ezért. Vagy simán csak erre a típusra vagyok ráállva. :) De nagyon elégedett voltam ma azzal, hogy a Depresszió zenekart is továbbjuttatták a nézők, meg a New Level Empire-t. Utóbbiakra még én is küldtem két sms-t. :P
Rajtuk kívül Leslie és Pál Dénes, akik nagy hatást gyakoroltak rám. Leslie-nek már nem tudok szurkolni, mert ma láttuk-hallottuk utoljára a verseny kapcsán, de Dénes még holnap bejuthat.
Bár.... ha eszembe jut, hogy ott vannak a Király testvérek.. hát király.. (lemondó sóhaj). De bármi megtörténhet. Még akkor is, ha ez a Dal, nem pedig a Való Világ. ;)

A poszt félig alvó állapotban született. Pedig délután munka után aludtam egyet, mint a jóllakott ovisok. De persze nem volt elég. :)

Ez azért..

Nyugodtan lehet engem akármilyen jelzőkkel illetni miatta, bevállalom, hogy mióta elkezdődött a ValóVilág újabb szériája, bele-belenézek a villalakók életébe. Már az előzőkből is nyomon követtem egy-kettőt, egyet azért, mert városunkfiaPéter is versenyben volt, egy másikat meg simán csak kíváncsiságból. De már akkor is néztem ezt olyan szemmel, hogy valójában igen.. komoly tükör ez nekünk, mindenkinek, mert jó sok ember magára ismerhet a karakterekből.
A mostani széria is igazi tükör a társadalmunknak. Nem akarok én ezzel bántani senkit, de elgondolkodtató.. még akkor is, ha emelt díjas sms híján, és beszavazó show híján nyilvánvaló, hogy a legextrémebb karaktereket válogatták össze, hogy legalább a nézettség meglegyen. Nem mesélem el miféle népek élnek ott együtt, aki kíváncsi, majd megnézi.
De.. már valamelyik nap is megütötte a fülemet, hogy "leöregezték" a negyven körüli Lacit. Aztán ma megint csak lestem, hogy ugyanígy emlegetik. Öreg? Én meg kerestem a tekintetemmel, hogy hol van az az öregember, de nem találtam persze sehol. Mert ez a öreg amúgy egy roppant sármos, jól ápolt, jól kinéző ember. És eltartott egy-két percig, hogy korban közel vagyunk egymáshoz. Közelebb, mint a többiekhez. És el is gondolkodtam, hogy húha.. akkor lassan én is öregedő korba lépek? Főleg, ha úgy nézem, hogy a 18 éves Józsinál éppen kétszer vagyok idősebb. Ha nagyon sarkítva nézem, hát a fiam is lehetne..
Amúgy meg annyira tipikus.. hogy azt gondolják 18-20 évesen, hogy csak az övéké a világ, és mindenki öregember, aki már elmúlt harminc, aki bizonyára agyhalott, és béna, és minden.
Mondjuk, ha én lennék a producer, egészen biztosan beköltöztetnék hozzájuk legalább egy hétre egy nyugdíjas nénit. Olyan vidéki-félét.. :) Majd Ő megmutatná nekik milyen a való világ. :D :D Lenne ott nemulass.. :D :D

Nem kellett volna..

... tegnap ez az x faktoros bejegyzés. Sőt, legfőképp nem kellett volna leírnom, hogy a ByTheWay-t és Csordás Ákost szeretném látni az élen. Valahogy félreérthető lehettem az Univerzumnak, én nem tudom, hogy félregondolok, vagy félrebeszélek.. (még szerencse, hogy semmi mást nem csinálok így félre...), de úgy adódott, hogy ma este épp ők ketten párbajoztak. Nagyon csúnyán káromkodtam, és nagyon mérges is voltam... mert tudtam, hogy akárhogy is, valamelyikőjük kiesik. Még az utolsó pillanatban sem tudtam eldönteni, melyiküknek szurkolok jobban, de tudtam, hogy ha majd megkérdezi Balázs, hogy "éééés, mikor sírtál utoljára?" akkor kénytelen lennék bevallani, hogy hát, tegnap este.. egy kicsikét.
Szóval, nem kellett volna ezt mondanom, de már mindegy. Megtörtént. Nyilván okkal, mert ugye semmi sem történik csak úgy... sajnálom nagyon a ByTheWay-t, mert nagyon szerettem őket, és olyan rossz volt látni a csalódott arcukat. És igen, dühös vagyok, amiért olyanok menekültek, akik igen...

És nem kellett volna belekezdenem se a konyhatakarításba, mert most, hogy kész van egy része, egyfolytában jár a szemem, és nézem, hogy még mi mindent kell megcsinálni. Persze, azt is megnézem, ami már szép, és remélem, hogy nem úgy lesz, hogy mire újra eljutok odáig, hogy folytassam, addigra kezdhetem elölről, mert már a most lesikált poharak, edények is újra porosak lesznek. :)

És nem kellett volna most az órára sem néznem... Mert ha nem néztem volna rá, akkor most még biztosan kitalálnék valamit, amit elmesélhetnék, de így már nem tehetem. Aludni kell menni.. így is késésben vagyok.. nem kicsit. :) (mert nem kellett volna a kádban olvasni...)

X faktor

Kezdhetném egy nyelvnyújtós szmájlival azoknak a velem egy vezetéknevet viselőknek (na jó, az övéké sokkal előbb volt az övéké, mint ahogy az enyém lett), akik most azt fontolgatják, hogy jó, hát akkor már lapoznak is tovább, mert őket ez aztán a legkevésbé sem érdekli.
De ha továbbolvasnak, talán ők sem bánják meg. Ha meg igen, hát akkor meg már úgyis mindegy lesz. :D
Az idei x-faktort is nagyon szorgalmasan nézem. Még akkor is, ha idegesít, hogy most már két napos rendezvény lett belőle, és nyilván kíváncsi vagyok arra is, hogy ki fog kiesni, így végignézem mindkét adást. De azért nem bántam volna, ha úgy marad, ahogy volt ez eddig is.. :) Még mindig nincs igazi kedvencem, viszont már tudom, hogy mit is jelent az, amikor azt mondták erről a műsorról, hogy "azért nem nézem, mert mindig olyan dalt énekelnek, amit már valaki elénekelt, csak itt sokkal sz...bbul csinálják.." Nekem nemigen volt eddig bajom azzal, hogy mások dalait éneklik, sőt, általában azzal sem, hogy esetleg kicsit rosszabb. De ma este azért Bozsek Márk még nálam is elpattintotta ezt a húrt, amikor olyan hamisan és sehogyanse énekelte azt a Color dalt, hogy már én is énekeltem neki, csak találná már meg végre a hangot, ahol kéne ennek szólnia. Nem sikerült neki. Ahogy a hangulatát sem sikerült átadnia, lehet, hogy épp ezért.
Nem tudom megmagyarázni én magam sem, hogy mi az, ami hiányzik nekem az idei énekesjelöltekből, mi az, ami miatt még mindig nem drukkolok igazán senkinek, de valami van. Mondjuk ha muszáj (márpedig ez a felhozatal, tehát ebből muszáj) mondanom két valakit, akit szívesen látnék az élen, akkor az Csordás Ákos lenne és a ByTheWay.
Gondolkodtam mondjuk, hogy lehet, hogy az a bajom, hogy olyan sok megosztó személyiség van most közöttük, hogy ez nekem a bajom. Mert én általában az ilyen típusú embereket kerülöm. Hidegrázást kapok tőlük, na. Nem azért, mert a világ fekete és fehér, és legyen mindenki vagy jó, vagy nem, de az, amikor valaki mindenben rettenetesen szélsőséges, és direkt provokatív, az nekem nem jön be. Valószínűleg ezért nem bírom már az elejétől kezdve Tündét és a Fat Phoenix-et, mert ők ilyenek. Ők azok, akik mindig úgy csinálják, ahogy senki más. Sőt, ahogy senki másnak eszébe sem jut. A mozdulataik túlzóak, a hangjuk ugyan egyedi, de semmi melegséget és emberiességet nem tudok benne felfedezni, így aztán nem tetszik.
A mentorok viszont a vártnál jobbak. És néha már-már Geszti Pétert érzem betolakodónak a másik három mellett, nem pedig fordítva. Szikora Robi egy őrületesen idealista fazon, de kezdi egyre jobban belopni magát a szívembe, és már várom, mikor jelennek meg a mém-ek róla az interneten, ahogy épp tálal valami orbitális blődséget valamelyik versenyzőnek. Alföldi pedig... még annál is jobban csípem most, mint eddig, mert itt most látom benne az embert.. azt az embert, aki minden helyzetben segíteni próbál, aki mindenkit magáz, akit tehetségesnek gondol, úgy érzem, abból fakad ez, hogy olyan neki, mintha kollégák lennének. :)
Gabi pedig.. hát Gabi. Kirobbanó energiával, és hatalmas szívvel. :) Nem is gondoltam volna, hogy ennyire képes felnőni a feladathoz.
Mindennek ellenére ma éppen Krasznai Tünde volt az, aki nagyon betalált nálam. Vagy ha nem is ő, de az általa előadott dal. Ha a szöveget figyeled, tudni fogod miért.
(és többek között az ilyenekért nézem én az X-faktort... mert ezt a Pink dalt nem is ismertem.. pedig rólam (is) szól).

De bizony!

Anikó emlegette az elmúlt hetekben sokszor, hogy nem lehet egyszerre megfelelni egy nőnek ennyiféle dolognak. Én nem értek vele egyet. Nem magammal fogok példálózni, de úgy érzem, hogy én magam is megfelelek azért Anyaként is, feleségként is, társként is, szeretőként* is, és dolgozó nőként is. Sehol nem vagyok száz százalékos a szó klasszikus értelmében, de sehol nem vagyok kevesebb sem ennél. Ennek egyetlen roppant egyszerű oka van. Hogy mindig épp ott és az vagyok, akinek lennem kell. A gyerekeimnek az anyja, a férjemnek a felesége és a szeretője, a társa, és a munkahelyem pedig munkatárs. Se több ennél, se kevesebb.
Az pedig, hogy mi mindent csinál az ember ennyiféle szerepben egy-egy nap alatt, azt szerintem el sem kell mondanom. És igen, előfordulnak olyan napok, hogy az egyik felem jobban működik, mint a másik.. erőteljesebb, koncentráltabb. Mikor mire van szükség. :)
De működik. :)

És az ilyesmik miatt fordulhat az elő, hogy még egy hétfő is jó tud lenni. :) Pedig semmi sem történt. Csak úgy voltam.. anya, feleség, szerető*, és munkatárs. :)


*szigorúan csak normális értelemben értendő... :) :D

Hogy van ez..

Tegnap megint történt ismerősi körben egy fájdalmas csalódás, ami egész nap nem ment ki a fejemből. Gondolkodtam rajta, hogy mi lehet a levegőben, hogy most ez ennyire "dívik" mifelénk.. történetesen, hogy a feleségek bepasiznak, a férjek meg koppannak egy óriásit.
Nem hiszem, hogy rátaláltam az okra, de azért elmondom, mi jutott eszembe. Előrebocsátom, nem vagyok nőgyűlölő sem, meg férfipárti sem, viszont a feminizmus minden csírája is távol áll tőlem.
Szóval, visszapörgettem magamban az időt jó húsz évvel ezelőttre. Amikor még nem folyt a csapból is az, hogy mi nők vagyunk azok, akiknek minden jár.. akik a legszuperebbek a világon, mert dolgoznak is, meg otthon is helytállnak, és még mindemellett szépek is, meg kívánatosak. Nem tudom hogy mi lehet az oka annak, és mikor indult el ez a nagy "női melldöngetés" kampány, de azt hiszem, ez a legkomolyabb baj, ami csak történhetett velünk. (nyilván a jelenlévők mindig kivételek.. ezt azért leszögezném, amíg még nem késő) Lépten-nyomon minden újságcikkben, tévéműsorban, online hírportálon azt olvashatjuk, hogy az ideális nő csinos, fitt, karcsú, egészségesen étkezik, mindig divatos.. munka mellett tökéletes gyerekei vannak, akikkel a létező legtökéletesebb programokat űzik, és még tornázni is jár, meg fut, meg süt, főz... csupa egészségeset. És a legfontosabb, hogy mindig ki van elégítve minden tekintetben. Már-már agyon van misztifikálva az egész szexuális életünk, és az is elkezd kételkedni abban, hogy valaha is orgazmust ért el, aki addig mindig a legnagyobb élvezettel élte át az összes légyottot. Ez eddig amúgy lehetne szép és jó, mert akár még sarkallhatna is minket arra, hogy mindig jobban csináljuk még egy kicsivel, mert fejlődni mindig van hová.
De ez még túl van ragozva azzal is, hogy ömlik ránk, hogy milyen a tökéletes párkapcsolat. Ahol természetesen a férfi mindig bókol, és mindig elismer, és mindig épp azt teszi, amitől mi jól érezzük magunkat. Hiszen ez jár nekünk, ha már ennyiféle dolgot csinálunk, és mindemellett még szépek és fittek is vagyunk. Amikor a századik ilyet olvassa az ember, akkor már rendesen kételkedik, főleg, ha esetleg nem is nagyon van része bókokban, meg elismerésekben, mert mondjuk az ő párja sosem volt a szavak embere. Amint gondolkodóba esik, már jönnek is a cikkek, sztorik, hogy mennyire "vérpezsdítő" egy titkos randi, mekkora önbizalmat ad egy félrelépés, és mennyi izgalommal is jár. Mint valami rózsaszín köd, úgy telepszik az ember agyára mindez, és máris kételkedik abban, hogy a férjének tényleg ennyit kell dolgoznia, amennyit. Meg hogy minek néz meccset, miért nem sétálnak a romantikus naplementében. Addig-addig morog magában ilyeneken, amíg aztán úgy nem adódik, hogy kipróbálja, milyen is az a vérpezsdítő érzés. És akkor ott a krach kezdete. Mert mi nők nem tudunk (szerintem) úgy tenni, hogy csak szexelünk, nálunk ebben érzelmek is vannak. És ahol érzelem van, ott más is lesz. És egyszeriben olyan unalmas lesz minden, ami hétköznapi.. hogy már nem kell többé. De persze ezt nem lehet egyenesen odamondani. Titokban kell csinálni, hogy meglegyen az izgalom. (ami.. megmondták az újságok.. jár)
Aztán lebukás esetén még csak megbánás sincs már.. és inkább odadob mindent, ami szép és jó az izgalomért.. csak mert attól nőnek érzi magát.
Nem értek ezzel egyet, még akkor sem, ha minden éremnek két oldala van, és minden félrelépésnek legalább annyira részese a megcsalt egyén is, mint a csaló is.. de nem fér a fejembe, hogy tényleg ennyire megvezethetőek vagyunk, és elhisszük a bulvársajtónak, hogy ilyesmiken múlik a boldogság.
Nagyon rosszul látom?

Ez a véleményem.. na..

Egyáltalán nem vagyok az az ember, aki nem hiszi töretlenül, hogy a világ jó, és élni érdemes. Sőt! Igenis azt gondolom, hogy mindenféle tett, gondolat és cselekvés ellenére, ami mostanában előfordul a világ minden táján, azért még nincs itt az ideje, hogy elveszítsük a Hitünket és a reményünket. Megrendíthetetlen a hitem abban, hogy mindannyian magunkban hordozzuk azt a tanítást, ami miatt végül mi mindannyian itt lehetünk ezen a világon. Aki ugyanígy gondolja, annak úgysem kell ezt magyaráznom, aki meg nem, hát Ő is rá fog jönni majd magától, addig meg hiába is mondanám......
Szóval, jó élni ezen a világon, és jó megtapasztalni mindent, ami itt történik. Jó, hát egy csomó mindenről azt gondoljuk, hogy na, ezt kihagytam volna, de végül mindig úgy van, hogy akár az sem olyan nagy baj, hogy megtörtént, mert különben ezt sem tudtuk volna meg. Beszélhetnénk órákat a hanyatló erkölcsről, amiről sokan panaszkodnak, de én nem tudok erről beszélni, mert nem érzem így. Engem nem zavar a szabadosság,  végülis volt már annak idején egy hippikorszak is, és az is micsoda emlék lett, nem? Hát majd ez a mostani is egy emlék lesz csupán.
Amiről órákat tudnék beszélni, az a gyerek-téma. Mert lépten-nyomon hallom, látom, olvasom, és tapasztalom, hogy milyen véleménye van a felnőtt-társadalomnak a mostani gyerek-társadalomról. Elképedek rajta, mert hiszen arról a társadalomról van ilyen vélemény, akik tőlünk tanulnak. Mert éppen mi vagyunk előttük egy generációval. Mi vagyunk azok, akiktől ellesik a példát, legyen az akármilyen is. Hiányolják belőlük a tiszteletet, holott egy szikrányi tisztelet sincs feléjük. Semmi.. lenézés, mert ők olyanok, amilyenek. Igen. Mások, mint mi voltunk. Egészen más generáció, én is tapasztalom. Néha kapkodom a fejem csak, hogy mi mindent tudnak már, és néha harsányan felröhögök azon a tudálékosságon, ahogy ők magyaráznak valamit. De ezerszer kikértem már magamnak a nevükben, és még ezerszer ki is fogom, ha a helyzet úgy kívánja, hogy akárki is lenézze őket. Én bevallom, nem szeretnék most gyerek lenni. Nem lehet könnyű eligazodni a világban. Régebben elég volt az iskolában megfelelni, és ott is lehetett még gyereknek lenni. Most már nem lehet nekik semmi ilyesmit. Kőkemény feltételek és követelmények vannak, hozni kell a számokat, meg kell felelni a statisztikának, és eddig tart a figyelem. Addig számítanak ők a világnak, amíg kiszámolják, mennyivel nőtt, vagy csökkent a népesség, mennyi elsős gyerek lesz jövőre, hányan élnek hátrányos, ne adj' Isten halmozottan hátrányos helyzetben, és mennyien jelentkeztek a felsőoktatás valamelyik szakára. Hogy mindeközben hogyan élnek, senkit nem érdekel, és csak arra figyelnek fel, hogy hú, micsoda egy szörnyű generáció, mert ezek káromkodnak, mobiloznak, neteznek, agresszívek, és még ki tudja mik. Hát nem. Az én gyerekeim is ennek a generációnak a tagjai. Nem élünk példaértékű családi életet, mert nem tehetjük azt meg, hogy az egyikünk (jellemzően mondjuk én) csak az ő testi/lelki fejlődésüket szolgálja, és menedzselje a sorsukat. Pénzből élünk, és szükség van mindkettőnk keresetére. Slusszpassz. Ezen nincs mit ragozni. Nálunk nincsenek igazán tehetségek sem, mert sem zenei, sem sportolói ambícióval (vagy legalább affinitással) rendelkező gyerekünk nincs. Szóval igazi szürke kis mezei család vagyunk, éljük a magunk kis szürke és átlagos életét, amibe beleférnek a káromkodások, a viccek, (azok is, amik már kicsit pikánsabbak) a pankráció, az ezerféle sebesülés, és mindenféle. Tudom, hogy van olyan gyerekem, aki épp abban a korban van, hogy szégyenkezés és habozás nélkül kiröhög bárkit, akiről úgy gondolja, hogy valamiért vicces. Persze, rászólok, ha látom, és hallom, de nyilván akkor is így van ez, amikor nem vagyok ott. De az a helyzet, hogy ez velem is így volt..... És akkor nem mondták rám, hogy micsoda szégyen-generáció tagja vagyok, csak esetleg megjegyezték, hogy ejj, azért viselkedhetnék.
Én azt gondolom, a gyerekek minimum kilencvenöt százaléka tök normális, a saját életkorához viszonyítva. Vannak dacos korszakok, hisztis korszakok, vannak röhögős korszakok, szégyellős korszakok, beszólós korszakok, meg egy csomó másféle is (vagy Ti nem játszottatok olyat soha, hogy becsengettetek valahova, és gyorsan elszaladtatok?). Csak mi, felnőttek azt várjuk tőlük, hogy mini-felnőttek legyenek. Pedig nekik nem ez a dolguk.
Amúgy meg csak azt akartam mondani, hogy ha esetleg szemernyi kételyetek is lenne afelől, hogy ebben a világban nem csupa jó és kedves gyerek él, akkor nézzétek szombat esténként Az ének iskoláját... és akkor majd szertefoszlanak a kételyek. :) Ott ők, tizenhatan egy kis mini-gyerektársadalom. Mindenféle gyerekből van egy. :)
És ezen a világon ez a létező legjobb dolog. Hogy mindenféle gyerekből van egy. :)
Például Ő is egy kis kételyoszlató :)

Emberek

Szerintem egyáltalán nem normális ez a világ, amiben élünk. Vagyis pontosítok: az emberek nem normálisak. Jó, hát én sem vagyok az, de ha nagyon muszáj, akkor én tudok erről papírt mutatni is. Vajon a többieknek mi a mentségük?
Hogy mire gondolok? Van ez a roppant öntudatos, roppant felvilágosult és mindentudó nemzedék. Ami a mienk. Mert mi aztán "odaverünk" mindenkinek mindenben, mert minden információ pillanatok alatt elérhető, és már az sem okoz gondot, hogy egy pillanat alatt a másik orra alá toljuk a bizonyítékot az okostelefonunkon (az enyém még ennyire nem okos). De ennek- én azt látom- végzetes következményei lesznek. Pont ez a rengeteg információ lesz a baj, mert vannak egy csomóan, akik összeolvasnak hetet-havat, és aztán valamit összeraknak belőle, és elkezdik terjeszteni. Most mindegy, hogy milyen témában.. de ezek a dolgok terjednek, mint valami vírus, és az ember csak kapkodja a fejét.
Én jelen pillanatban ott tartok, hogy
-nem iszom vizet
-nem kenekedek
-nem járok boltba
(ezek nem igazak, de tarthatnék itt)
De ott is tartok, hogy az összes gyerekemet rettenetesen rosszul nevelem, mert néha bizony eljárt a kezem, vagy rájuk kiabáltam, emiatt aztán kitettem őket mindenféle terrornak. De egy másik vélemény szerint meg nem kaptak eleget, mert csak abból tanul, ami fáj. Van olyan vélemény is, hogy egészen tuti, hogy minden gyerek rákos lesz az oltásoktól, amiket kaptak. De olyan is, hogy akik nem kapták meg, azok meg majd összeszednek valahonnan valami gyermekbénulást.
Mindemellett rettenetesen slampos nő vagyok, mert nem cserélem le minden szezonváltáskor a ruháimat, cipőimet, nem sminkelek, és még narancsbőröm is akad. Ja, és nem is sportolok semmit. És még be is vallom mindezeket, így aztán halmozottan hátrányos helyzetbe sodrom magam, mert már mindenki tudja is.

Nem értem amúgy.. hogy mire jó ez. A sok sallang között egészen biztosan elvész a lényeg. És itt állunk tökhülyén, mert fogalmunk sincs, hogy most akkor mi van, és mire letennénk a voksunkat valami mellett, már jön a következő horda, aki megint csak terjeszti a magáét. Ördögi kör...
Szóval, kedves emberek.. mi lenne,ha mindenki aszerint járna el, hogy suszter a kaptafánál?

Az ének iskolája

Nem sokáig maradtam a szombat estékre énekelős műsor nélkül. Ami nekem szerencse. Másoknak nem feltétlenül, de hát nyilván ők nem is nézik ezeket. Egy pár hete láttam a műsor beharangozóját, és már akkor tetszett.. Aztán tegnap este a kellően zombi hangulatomban lefeküdtem a tévé elé, hogy megnézzem.
Miután tudok valakiről (akit nem ismerek), akinek "köze van" az egészhez, jó sokszor jutott eszembe, miközben néztem. Az egész koncepció úgy, ahogy van, tetszik. Friderikusz Sándorból végre visszajött valami, amit én régen olyan nagyon szerettem benne, még akkor, amikor voltak azok a beszélgetős műsorai péntek késő esténként (ott volt pl. nála az a fiatal srác, aki meggazdagodott abból, hogy behozott mindenfélét, és eladta.. emlékeztek?), meg a Friderikusz show-k elején. Mint osztályfőnök, abszolút a helyzet magaslatán áll, és mivel gyerekekről van szó, abszolút jól áll hozzájuk.
A gyerekek pedig.. hát.. mit mondjak, lenyűgöztek. Mindenki a maga módján azonnal a kedvencem lett, és amikor a negyedik olyan gyerek jelent meg, aki azonnal szimpatikus volt, akkor máris azon kezdtem el aggódni, hogy jajj, ennyi kis helyes közül hogy lehet majd egyet kiválasztani?
Nagyon-nagyon tetszett, hogy semmivel sem volt több annál, amit bármelyik gyerek el nem bír, viszont pont annyival volt több, amitől mégis különlegesek lesznek.
Miközben néztem, és hallgattam őket, jó sokszor gondoltam a saját gyerekeimre. Most épp abból a szemszögből, hogy milyen büszkék is lehetnek ezek a szülők most. Néha felnőtteket megszégyenítő módon énekeltek ők tegnap este, még az én botfülem is érzékelte, hogy bizony, vannak itt egészen különleges hangi adottságokkal rendelkező gyerekek is.
És még eszembe jutott, hogy milyen üdítő változatosság is lesz szombat esténként belecsöppenni ebbe a világba, ahol ennyi kedves és tehetséges gyerek van, akik őszinték, és szívből, érzéssel énekelnek. Pont jó kikapcsolódás ebből a szörnyen romlott világból, ahol mindenki a szomszéd nője a zöldebb. :)
Ja, és most szólok.. hogy a Fölszállott a páva is lesz megint.. azoknak, akik a másik stílustól hidegrázást kapnak. :)
De azért, ha lesz egy szabad fél órátok jövő szombat este, nézzetek be ebbe az iskolába Ti is. Nem fogjátok megbánni.

Ötven árnyalat

Az a bizonyos szürke. Amiről olvastam én hideget-meleget akkor, amikor először megjelent magyarul. Hallottam mindenfélét azoktól, akik már olvasták, és azoktól is, akik nem. Persze, hogy nem nyughattam addig, amíg meg nem szereztem, és el nem olvastam.
Millióféle gondolat született bennem, miközben olvastam az első és a második részt (a harmadikat még nem kaptam kölcsön, de nagyon kíváncsi vagyok rá).
Nem fogom leírni a cselekményt, mert aki olvasta már, az tudja, aki még nem, az meg majd megtudja. Tény, nem a szép nyelvezetű könyvek közé tartozik. Nyers, durva, féktelen, és tele van szexualitással. Ráadásul olyannal, amivel a legtöbben nem is találkozunk. Ebben a formában legalábbis. Akik meg találkoznak vele, azok nyilván megtartják a saját hálószobájuk falai között a titkokat, mert az ilyesmiről nem beszélünk. Legfeljebb suttogunk. Nem tagadom, mert nem én lennék, ha tagadnám, hogy voltak részek, amik -legnagyobb döbbenetemre- felcsigáztak. De nem ezeken gondolkodtam sokat. :)
Amin viszont igen, hogy mennyire tipikusan alávetett típus vagyok én. Merthogy a könyvben a két főszereplő között eleinte ilyen viszony kéne, hogy kialakuljon. A férfi az uralkodó, a nő az alávetett. Az alávetett nő pedig mindenben engedelmeskedik, és nem von kétségbe semmit, nem kérdez, nem ellenkezik. Akárhogy is csűrtem-csavartam magamban, és akárhogy lázadt is néha az emancipáltabb részem, én bizony az vagyok, aki simán megfelelnék ennek a szerepnek. Azt nem tudom, abban az értelemben, ahogy a könyvben Ana-nak kellett volna alávetettnek lennie, úgy menne e, de az élet minden más területén megfelelnék. Bármikor és bármilyen helyzetben képes vagyok eltűrni, hogy más mondja meg, mit tegyek, abszolút kérdés és kétség nélkül meg is tudom tenni, amikor a helyzet úgy kívánja. Na mondjuk ehhez szükség van azért nálam egyfajta szeretet-viszonyra, mert csak úgy akárkinek nem.. de Valakinek bármikor.
A másik, amin sokat gondolkodtam, hogy ezt a fajta szexuális beállítottságot, amit ebben a könyvben ilyen részletesen és érzékletesen szerepeltetnek micsoda bátorság kellett leírni. Azt nem tudom, honnan jött az írónőnek az ötlet, és vajon mennyi ideig dédelgette magában, mire megszületett a történet, de abban egészen biztos vagyok, hogy úgy volt vele, hogy vagy nagyon sikeres lesz, vagy soha az életben nem publikálhat többé. Azt hiszem, a világ ki van éhezve erre a faja nyíltságra is, mert mindent elsöprő siker lett.. ráadásul a sztori olyan, amiről soha senkivel nem lehet beszélni, mégis mindenkinek kicsit mozgatja a fantáziáját. Itt meg aztán szó van még arról is, amiről soha nem is hallottunk (vagy csak én, ezt is vállalom).
Mindenképpen tetszik, hogy a sztori vadsága ellenére van benne valami meseszerű is. Mert a főszereplő férfi a gonosz tökéletes megtestesítője az elején. Sötét, szadista, könyörtelen üzletember, látszólag egy kőszikla. A lány pedig tökéletesen ártatlan, a szó minden értelmében, életszerető, nyílt, és csupa szív. Most, a második könyv végére (bár még pár oldal hátravan, de már csak nem történik semmi..) a szív (a jó) győzedelmeskedett a sötét kőszikla (a rossz) felett, és úgy tűnhet, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ami nyilván nem így lesz, mert nem lenne harmadik könyv is.
Részemről örülök, hogy nem hagytam ki. Kikapcsolt, ámulatba ejtett, és ledöbbentett. Néhol kellemesen megbizsergetett, és néha még az is megfordult a fejemben, hogy "ezt ki kéne próbálnom" (de azt igazán nem árulhatom el, mi is volt az).
De egy biztos: prűd és feminista emberek semmiképp ne olvassák el! Nagyon felháborodnának. :)

Norbinak (is) igaza van

Már egy jó ideje figyelgetem és tesztelgetem saját magamon is, amiket ő mond (a leghangosabban). Meg még rajta kívül, vagy talán inkább egymáshoz csatlakozva jó sokan most már. Egy orvosnak könnyebben hisz az ember, mint egy celebnek, vagy épp nehezebben, kinek milyen tapasztalatai vannak.. Lényeg a lényeg, hogy akárki mondja, én most már elhiszem.
Van ez a szénhidrátfüggőség.. meg Norbi sokszor hangoztatta, hogy úgy vannak kitalálva ezek a mindenféle fehér lisztek, és ezekből készült akármik, meg az agyoncukrozott, sózott bigyók, hogy minél többet eszik belőle az ember, annál többet akar. Na, ezt így elsőre én is elintéztem egy legyintéssel, mondván, hogy ez hülye.. az ember annyit eszik, amennyi épp jólesik, és kész.
DE! Azóta is motoszkál bennem a dolog, és figyelem. A sokadik olyan után, amikor magamban azt kellett mondanom, hogy "Basszus, már megint..." akkor elismertem, hogy tökigaza van. Miről is van szó? Hát történetesen az édes dolgokról. Én köztudott szénhidrátfüggésben szenvedek, azóta meg, mióta egyszer orvosi javaslatra kellett több szénhidrátot ennem, hát még fokozódott a dolog. Az is köztudott rólam, hogy szeretem a csokit, a nutellát, a sütit, meg a csokis sütit, a nutellás croissant-t, meg minden ilyesmit. Eddig úgy gondoltam, ezek tök jók, mert ha az embernek nincs ideje enni, akkor csak gyorsan bekap valami ilyet, mert gyorsan felszívódik, ettől aztán hamar energiához jut az ember, és még éhes sem lesz. Ahhha.. de van ebben csavar. Mert valóban nagyon gyorsan felszívódik, és minél több benne a szemét  a cukor, meg az ízfokozó, annál hamarabb leszek éhes újra. És akkor már úgy ám, hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak az evésre.. mert a gyomrom fájdalomig képes korogni, és ettől az agyam is folyton csak kajaképeket lebegtet a szemem elé. Természetesen egy újabb péksüteményt, vagy kekszet, vagy csak egy csokit.. mert ha már lúd, legyen kövér, és ha már épp módszeresen tönkreteszem a hasnyálmirigyemet ezekkel az inzulinbombázásokkal, hát akkor csináljam már tisztességesen, nem? Mit nekem hatvanéves kori cukorbetegség, idevele minél előbb.. de lehet, hogy simán csak úgy alakul, hogy inzulinrezisztens leszek, és nem is tudom. Sokáig lehet úgy élni, hogy nem tudja az ember magáról.
Szóval, a dolog tesztelve. És igaza van.
De teszteltem a másik oldalt is. Az ő lisztjét, az ő "cukorjával". És (ugyan egy fillért nem fizet nekem ezért, és nem is szorul rá az én reklámomra) azt kell, hogy mondjam, hogy ebben is igaza van. Mert abból a sütiből, amit az ő módszere szerint csináltam, két kocka is elég ahhoz, hogy jól lakjak vele (nem azért, mert nem finom.. sütni azért még tudok), és nem érzem azt a brutális falás-rohamot, mint a többiek kapcsán. Az ízvilággal sincs bajom, szerintem simán csak szokás kérdése.
Azt is bevallom töredelmesen, hogy minden tudásom és tapasztalatom ellenére azért ma is elkövettem ezt a falás-dolog hibát. És ehhez elég volt egyetlen kanál nutella... ami után már nem volt megállás. Még egy kanál, meg még egy.. és jajj, még egy utolsó, de az jó púposan, aztán két szem nutellás bonbon (nehogy már megromoljon), egy csoki, és még vagy háromnegyed zacskó chips is. Ez utóbbi persze már este.. (chipset egyébként nem veszünk túl sűrűn, magamnak leginkább azért, mert utána legalább eleget iszom) és most itt ülök, és felváltva lebegnek a szemem előtt a nuellás croissant-ok, meg a csokitorták, dobostorták, palacsinták..
Egy rohadt nagy csapda ez...

Egy interjú végszava

Nem tudom van e még valaki, aki nem olvasta Dominikánál az interjút, ami velem készült. Nem magamat akarom fényezni most, a legkevésbé sem. Én semmi mást nem tettem, mint válaszoltam a kérdéseire. Ő volt az, aki a múlt heti Lila nap kapcsán kicsit továbbgondolta, hogy mit tud erről a betegségről, és mi mindent nem. Írt nekem egy levelet, amiben megkérdezte, mit gondolok arról, hogy készítene velem egy interjút, mert igazából sok minden van, amit ő sem tud, és érdekelné. Én pedig azt gondoltam, miért ne.. Így aztán, mikor végre akadt egy kevés szabad agykapacitásom, akkor nekiültem, és megírtam a válaszokat, ma reggel pedig megjelent nála a poszt.
Bevallom, miután megválaszoltam a kérdéseit, és elküldtem neki a levelet, egy egészen rövid ideig gondolkodóba estem, hogy vajon szabad e ennyire őszintének lenni, és így felvállalni ezt az egészet. Sokkal inkább a magam őszintesége ejtett gondolkodóba, mint a felvállalás, mert nem voltam benne biztos, jó dolog e ennyi furcsaságot megosztani, és nem riasztok e el még inkább olyanokat, akik amúgy tényleg soha nem találkoztak ezzel.
De aztán úgy döntöttem, meglátjuk. A fogadtatás minden képzeletemet felülmúlta, mert nemhogy sokan olvasták, de nagyon sokan tettek fel még kérdéseket, amik nem szerepeltek eredetileg, de bennük felmerültek. Azóta ezekre is válaszoltam, remélhetőleg nem riasztó őszinteséggel. :)
Igazából egy pár éve dédelgetem magamban, hogy majd egyszer, amikor lesz erre elég energiám, akkor fordítok arra időt, hogy még szélesebb körben mondjam el, hogy ne féljenek tőlünk. Fogalmam sincs, hogy kéne elindulni egy ilyennel, de annyi biztos, kellene hozzá pár ember, akik szintén az árnyékban élnek. És persze, kellene hozzá pár elfogadó közösség, ahol meg lehetne szólalni, meg lehetne mutatni magunkat, hogy igen, nézz meg, nem látszik rajtam semmi.
Nem tekintem magam betegnek, és másnak másoknál. Egyszerűen van valami, amivel együtt kell élnem, amit el kellett fogadnom, bele kellett nyugodnom, de itt vagyok, és élek, mint bárki más. Ugyanazok a gondok nyomasztanak, és ugyanazoknak örülök, aminek bárki más. "Sírok, ha fáj, remegek, ha félek.. örülök, hogy élek.."
Az viszont bántó, és biztosan nem csak nekem, hogy míg a cukorbetegeket mindenki gond nélkül elfogadja, és azonnal próbál segíteni, vagy legalább támogatni, addig rajtunk még mindig ott a bélyeg. És ezzel nem a cukorbetegeket akarom bántani, egyáltalán.. azért épp ők a példák, mert rajtuk pont annyira nem látszik, mint rajtunk, és pont annyira csak meg kell tanulni együtt élni ezzel, mint nekünk. Másképp, persze.. és belátom, nekik nehezebb dolguk van. De azért értitek mire gondolok, remélem..
Talán emiatt nehezebb az egésznek az elfogadása, emiatt az árnyék-lét miatt. Mert hogy fogadjam én el maradéktalanul, ha úgy egyébként meg titkolnom kell akár körmömszakadtáig is?
Azt remélem, a jövőben egyre többen és többen lesznek olyanok, mint Dominika, és Ti, akik nálam is, nála is őszinte érdeklődéssel olvastatok minden információt.
Egészen biztosan kisebb lett most az árnyék körülöttünk. Köszönöm Neked, Dominika. :)

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Már nem lesz éppen ünnepi hangulatú az írásom, de mivel ez foglalkoztat, és részemről tegnap le is írtam, amit az ünnepről gondolok, így nincs bűntudatom miatta. Elképesztően sok olyat olvastam az elmúlt napokban, hogy ki mindenki akar elmenni az országból. Különböző okokat soroltak fel, volt, aki rasszistának érzi az országot, volt aki simán csak a jövőkép hiánya miatt indul neki, volt, aki azt írta, azért, mert nem akarja megvárni, hogy a következő választások után is ugyanez maradjon a helyzet.
Még élénken emlékszem rá, mekkora közfelháborodást keltett, amikor Gy.F. annak idején azt mondta: "El lehet menni". Most meg azok, akik akkor felháborodtak, szedik a sátorfájukat, és mennek. Évekig mondtam én is azt, hogy el kéne menni, amíg még lehet. Aztán mégis maradtunk, és maradunk tovább. A gyerekeimnek lehet, hogy azt fogom mondani, próbálják meg egy másik országban, bár ismerve olyan embereket, akik a világ különböző pontjain élnek.. sehol sem épp fenékig tejföl az élet. Mert dolgozni, enni, és lakhatási költségeket fizetni mindenhol kell. Manapság szerintem nincs a világon olyan munkahely, ahol az ember tökéletesen biztos lehet benne, hogy bármeddig ott fog dolgozni. Mint ahogy nincs garancia arra, hogy bárhol is élünk a világon, majd jobb lesz nekünk. Törekedni meg éppenséggel itt is lehet rá.
Én nem akarok ebbe politikát keverni, de tényként el kell ismernem, jelen pillanatban nekünk könnyebb, mint volt pár évvel ezelőtt. Nem csak azért, mert nekem is van normális munkahelyem, hanem másért is. De az is tény, hogy akkor, amikor nem így volt, akkor is ugyanennyi gyerekünk volt, és ugyanennyi kocsihitelünk is. De ennyit erről.. megoldottuk akkor is, most meg óvatosan, de kiélvezzük, hogy vannak pillanatok, amikor könnyebb egy döntést meghozni.
Ennek ellenére abszolút együtt érző tudok lenni azokkal, akik egy csomó mindenben pórul jártak, mert miért ne lennék? Szörnyű lehet, hogy ugyanazért a munkáért egyik hónapban még ennyit keresett, a másik hónapban meg már kevesebbet, pedig a bére nem változott. DE! Sosem fogom megérteni, miért jó az, hogy folyton fröcsögnek, és uszítják egymást az emberek, mikor régóta tudjuk, hogy az a híres magyar összefogás Trianonnál elveszett. Akik képesek az összefogásra, már nem a mi országunkhoz tartoznak hivatalosan. Mi, akik pedig itt élünk a jelenlegi határaink között csak arra vagyunk képesek, hogy szidjuk az éppen aktuális politikai vezetést, mindegy melyik párt, mindegy, mi a neve, mindegy mit csinál és mit nem... szidjuk, átkozzuk, és uszítjuk egymást. Mint a vámpírok, szívjuk egymás vérét, nehogy véletlenül valaki egy kicsit jól érezze magát a bőrében, hamar húzzuk le, és panaszkodjunk neki vég nélkül. És okoljunk mindenkit. Magunkon kívül. Mert mi, a tökéletes tízmillió, aki ebben az országban lakik, feddhetetlenek vagyunk, zsenik és karakánok. Megmutatnánk, hogy hogy lehet vezetni ezt az országot, de azért a nagy többségben még annyi tökösség sincs, hogy elmenjen szavazni a választásokon. Osztogatjuk, hogy vedd a magyart, meg bojkottáld a danone-t, meg le a multikkal, ugyanakkor azt esszük, amit ők odateremtenek, és abból, amit ők fizetnek nekünk. Mert a magyar munkáltató (tisztelet a kivételnek) rosszabb mindennél.. (ezt saját tapasztalatból is mondom) Kizsákmányolásból leckéket adhatnának a multiknak, és simán megírhatnák a Nagy Magyar Adócsalók című könyvet is. (ezügyben is tisztelet a kivételnek)
Ezekkel nincs bajom, mindenki úgy csinálja, ahogy neki jól esik, és ahogy el tud számolni a lelkiismeretével. Amivel bajom van, az az, hogy egy csomóan úgy gondolkodnak, a saját dolgaikért nem ők a felelősek. Márpedig de, ők. Nekem sem lesz egy leányálom, ha a fiaim nem kerülnek majd be államilag finanszírozott főiskolára, egyetemre, de mivel ők az én fiaim, eszembe sem fog jutni, hogy majd más oldja meg helyettem a gondokat.
Azzal sincs baj, aki úgy dönt, máshol szeretne élni ezentúl. Tegye meg.. de magyarként fröcsögni a magyarokra az nekem nem tetszik. Még akkor sem, ha nem vagyok az a tipikus "nagymagyar", mert szemrebbenés nélkül veszem meg a spanyol epret június elején, ha a magyar majdnem kétszer annyiba kerül.
És az a véleményem, hogy mi magunk tesszük tönkre a saját országunkat azzal, hogy olyanok vagyunk, amilyenek..
De én jusztse hagyom ám magam. :) Mondhatnám úgy is, hogy "Szeressük egymást, gyerekek..."

A bejegyzés végeztével pedig, ha már reggel van, és már elmúlt nyolc óra, akkor látogasd meg Dominikát aki egészen más témával vár benneteket. :)

Húsvét

Azon soha semmi nem fog változtatni, hogy nem aszerint értékelem az embereket, hogy ki miben és hogyan hisz, vagy hogy milyen színű a bőre, melyik valláscsoporthoz tartozik, vagy akár melyik kisebbség része.
Mégis, időről időre felbukkannak kis apróságok, amik azért minden toleranciám ellenére is olyanok, amiket nehezen állok meg szó nélkül. Azért megállom, főleg ott, ahol tudom, hogy nem érdemes a véleményemet kifejteni. De milyen jó, hogy itt van ez a felület, ahol nem kell mérlegelnem, hogy megtehetem e, hogy elmondom, mert tudom, hogy megtehetem. Azt, hogy nem mindenki ért velem egyet, el tudom fogadni. Meg a bírálatokat is.. ha ésszerű és normális. (a számonkérést nem.. de ez már más tészta)
Szóval, a húsvét. Tudtommal a legnagyobb egyházi ünnep a húsvét. Amikor azt "ünnepeljük", hogy Jézus a pénteki keresztre feszítés után vasárnap feltámadt, és ezzel megváltotta minden ember bűnét, és győzelmet aratott a halál felett. Mindenki a saját hite, meggyőződése és beállítottsága alapján ünnepli ezt is. Van, aki az ezt megelőző időszakban szigorúan böjtöl negyven napig, van, aki csak nagypénteken, a keresztre feszítés napján teszi ezt. Én személy szerint sosem bírtam ki negyven napig hús nélkül (mert gyarló az ember), de azért nagypénteken igyekszem húsmentessé tenni az ételeimet. A feltámadásban feltétel nélkül hiszek, mint ahogy tökéletes meggyőződéssel tudom bármikor a "Hiszekegy"-et imádkozni annak ellenére, hogy nem volt ez mindig így, mert gyerekként semmit nem tudtam erről. Meg még annak ellenére is, hogy vannak olyan meggyőződéseim is, amik miatt Balázs szerint máglyán égnék, és nem is fér össze a kettő. Szerinte. Szerintem meg igen. :)
A húsvéthoz rengeteg népszokás is kapcsolódik, de ennek mindnek köze van az egyházi ünnephez. A húsvét hétfői locsolkodás a tisztaságot jelképezi, a víz tisztító erejét, de olyat is olvastam már, hogy a Jézus feltámadásának hírének örvendő asszonyokat is vízzel locsolták le, hogy lecsendesedjenek, és innen ered. A piros tojásnak is köze van Jézushoz, a piros szín a vért jelképezi, amit értünk áldozott. A húsvéti bárányt is értettem mindig, de ez a húsvéti nyúl valahogy sehogy sem akart nekem beleférni... és nagyon nem értettem, hogy mi köze van a nyúlnak ennek az egészhez? Igazából ezen évek óta gondolkodom, de csak ma, amikor sokadszorra láttam azt leírva, hogy "Boldog nyulat" néztem utána, hogy mi is van ezzel a húsvéti nyúllal.
Szóval, van egy olyan verzió, hogy a húsvét eredetileg a termékenység ünnepe, aminek segítségével szerették volna az emberek a bő termést, és a háziállatok szaporulatát kívánni. Így kötődik a nyúl a tojáshoz. Mivel a nyúl szapora állat, a tojás pedig magában hordozza az élet ígéretét. (forrás: wikipédia)
Van bennem egy kis rosszindulat, amikor azt gondolom, hogy ezek az emberek, akik ma Boldog nyulat kívántak egymásnak, erről sem, és Jézusról sem tudnak túl sokat. Gondoltam, hogy elmesélem nekik, de aztán mégsem tettem. Mert végül is, rosszat nem kívántak egymásnak.. csak nem a legjobban fejezték ki. :)

Jól kifejezni én sem biztos, hogy tudom saját kútfőből, úgyhogy kölcsönzök egy verset ehhez Reviczky Gyulától.

Reviczky Gyula: Husvét


Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!

Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az isten-ember
Győzedelmesen!

Csak nem bírom szó nélkül

Olvasom, látom, hallom és át is éltem ennek a borzalmas két napnak a mindenféléjét. Nálunk is helyzet volt, ami ugyan nem volt annyira felfokozott, mert nem volt úton senki közülünk, de mégis részesei voltunk, mert Balázs volt az egyik, aki a cégnél hazavárta a kamionokat. Igen, a sokat szidott kamionokat. Akikre lehet mondani, hogy minek kellett őket elengedni egyáltalán, de azt azért kevesen tudják, hogy a kamionosok jó része nem csütörtök délután indult útnak, hanem hajnalban, amikor még én is a másik oldalamra fordultam. Nem szórakozásból mennek, hanem viszik az élelmiszert, amit majd mi felvásárolunk délután a boltokban, mert egy egész napig zárva lesz a bolt. Akik nem élelmiszert visznek, azok is többnyire valamilyen árut, anyagot szállítanak, amire valahol szükség van. Tény, hogy nagyon sokan vannak, de ezt a fogyasztói társadalom hozta magával. Minél többet veszünk, annál többen lesznek. Azzal sem vitázok, hogy a kamionok egy személyautóhoz képest "lusta és tohonya dögök", nem tudnak csak úgy visszafordulni, megrakva meg aztán nem is akármilyen súlyuk is van. Lehet őket hibáztatni, de tudva azt, hogy még mindig van kint kollégánk (ha már egy a munkáltatónk, mégiscsak kollégám nekem is) csütörtök délelőtt óta, akkor azt mondom, talán nem kéne. Őt is várja haza a családja, az igazi is, meg az a család is, ahonnan az ennivalóra valót viszi haza annak az igazinak. És rajta kívül még nagyon sokan vannak...
Olvastam azt is, meg hallottam is a Belügyminiszter úrtól, hogy milyen felelőtlenek az emberek, hogy megmondták előre, és mégis mennyien útnak indultak. Hát Kedves Sándor, Önnek is mondom, hogy biztosan voltak sokan, akik hosszú hétvégére indultak, de még többen, akik a munkaidő leteltével egyszerűen csak haza akartak jutni. Vagy hazavitték volna a kollégiumból a gyereküket. Megint csak itteni példa.. sokan voltak, akik idáig eljutottak vonattal Törökbálintról, Budaörsről, és aztán itt éjszakáztak az állomáson, mert innen már nem mentek a buszok a környező falvakba. Volt, aki nekiindult gyalog.. és haza is jutott... másnap délelőttre. Ő is felelőtlen? Vagy csak valaki, aki mindenáron a családjához akart hazajutni?
De én azokat sem tudom hibáztatni, akik hosszú hétvégére indultak. Rengetegen vannak, akiknek a mindennapos mókuskerékben való rohanás mellett nemigen jut ideje még arra sem, hogy két szót váltson normálisan a párjával. Ők, ha csak tehetik, kihasználják az ilyeneket, és ha futja rá anyagilag, akkor mennek. De ezt ugye hónapokkal/hetekkel előre le kell foglalni. Lehet, hogy én is egy felelőtlen barom vagyok, de pl. délután háromkor még simán útnak indultam volna mondjuk egy soproni szálláshelyre, mert akkor még itt úgy tűnt, hogy nem lesz ezzel semmi gond. A szél korántsem fújt akkor annyira, mint mondjuk délelőtt, és a hó is csendesedni látszott. Arról pedig, hogy másfelé már ekkor komoly gondok voltak, sehol egy szó nem hallatszott. (kivéve azt a balesetet az M7esen)
Munkából a sógorom hozott haza csütörtök délután. Az autópálya feljáró mellett jöttünk el (mint mindig), egyetlen figyelmeztető tábla sem volt, ami azt jelezte volna, hogy Ember, NE hajts fel, mert bajba kerülsz. Pedig az Autópálya Kezelő helyi kirendeltsége is éppen ott van a felhajtónál. Volt pár centi hó ekkor, és én még ekkor sem hittem el, hogy ebből hófúvás, meg elzárt települések lesznek nemsokára.
Mondhatjuk, hogy mindenki, aki éppen úton volt felelőtlen és naiv, és bizalmatlan. Persze, tulajdonképpen az is. De azt is hülyeség lenne feltételezni, hogy minden piros riasztásnál az ember szabadságot vesz ki, nehogy elakadjon az úton. Főleg az autópályán. Amire ugye díjat is fizetünk, ami részemről azt feltételezi, hogy azt a nem kevés pénzt, ami ebből befolyik, azért fizetjük, mert ebből arra költenek, hogy még jobb legyen, biztonságosabb. Naiv vagyok, tudom.
Azt gondolom, az emberek, a facebook, és a bulvársajtó, valamint a kereskedelmi rádiók és tévék voltak azok, akik ezúttal minden tőlük telhetőt megtettek. Percek alatt szerveződtek a segítő csoportok (még hogy a facebook elmagányosít), és kerültek ki fontos hírek, amikből nyilván tudtak tájékozódni azok is, akik valahol az autójukban ültek. (éljen a technika, és ezt nem győzöm hangsúlyozni... )
Hogy hibás e valaki? Nos igen.. Holle anyó mindenképpen mondjon le. Nem is értem hogy képzelte... bár erre is van egy teóriám. Szépen összefogtak Szél úrfival, és miután jó sokáig tanulmányozták a magyarokat, úgy döntöttek, megmutatják nekik, hogy milyen is az, amikor két napig mindenki emberként viselkedik. Mert ez történt. Nem nézve ki milyen ember, honnan jött, és hova tart, férfi, vagy nő, vagy akárki... segítettek mindenkin, akin tudtak. Azt gondolom, egyetlen szóval sem hangzott el ott az utakon, amikor teát, szendvicset, vagy takarót osztottak, hogy "Hallod, mekkora hülye vagy, hogy elindultál..." Sokkal inkább vigasztaló szavak jöttek, hogy "Segítünk." "Ne keseredj el, jönnek már, és kiszabadítanak." "Működik még a telefonod, vagy odaadjam az enyémet, hogy tudj értesíteni valakit?"
És még valami.. Kedves Sándor, ha a jövőben is előfordul még ilyesmi (egyébként lehet, hogy én nem ember vagyok, de 26 évvel ezelőtt is volt ilyen.. igaz, nem márciusban), tegye meg a kedvemért, hogy Ön sem hibáztat senkit, hanem azt mondja abban a bőrdzsekiben, hogy "Ha már így alakult, akkor azon vagyunk, hogy a lehető legrövidebb időn belül mindenkit kiszabadítsunk, és minden erőnkkel ezen dolgozunk. Kérek mindenkit, hogy segítse a munkánkat továbbra is, és nagyon köszönöm az összes eddigi erőfeszítést, amit addig tettek, amíg mi ideértünk." És Kedves Sándor, ha legközelebb sms-t küld, akkor célszerűbb lenne elküldeni inkább, hogy "Kérjük hangolja a rádióját a közrádió frekvenciájára (ami ez és ez), mostantól azon keresztül értesülhet mindenről, ami Ön is érinti. Nincs egyedül, megyünk, és segítünk." Lehet, hogy egy ilyet a harmadik mobilszolgáltató is elküldött volna, mert még értelme is lett volna. Előfordulhat, hogy nem lett volna belőle mém, hanem tényleg segítséget nyújtott volna. De már mindegy, Sándor...
Egyet azért még megtehet... hétfőn Sándor nap lesz... legalább azt intézze el, hogy megszakadjon a tél. :)
Hogy ennek az egésznek van e tanulsága? Mindenképpen. Két napja tudjuk, hogy ez az ország egyáltalán nem reménytelen, mert tele van segítőkész emberrel. Két napja biztosak lehetünk abban, hogy a nagy bajban hamar össze tudunk kovácsolódni. Két napja azt is tudjuk, hogy az a bizonyos közösségi oldal nem ősellenség, hanem hatalmas segítség akár. De én két napja abban is egészen biztos vagyok, hogy semmiképp nem ítélhetek meg és el senkit azért, mert épp ott volt, ahol. Mindenkinek megvolt rá a maga oka és mindenkinek van egy története is, amiért ott volt. Mindenki, aki ott ült egy-két éjszakát az autójában soha többé nem fogja ezt elfelejteni. Miért is terhelnénk őt azzal, hogy még ujjal mutogatunk rá, mint felelőtlenre?

"1. Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.
2. Mert a milyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és a milyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.
3. Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, a mely a te szemedben van, nem veszed észre?
4. Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből; holott ímé, a te szemedben gerenda van?
5. Képmutató, vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfiának szeméből!" Máté 7:1-5

A mai Dal

Természetesen ma is néztem. Szerintem el is maradt volna, ha én épp nem ülök a tévé előtt. :P De ott ültem, úgyhogy ma sem maradtunk dalok nélkül. Kisebb várakozással tekintettem a mai előadás elé, mert az indulók között csak kettő olyan volt, akit valamiért már régebb óta kedveltem. Ó, igen, mindketten egy-egy tehetségkutatóból ismertek.
Aztán végül kellemesen meglepődtem, mert pl. Odett mai szerepléséről elfeledkeztem. Amikor kiderült, hogy ő is ma indult, akkor éppen kellemesen hátradőltem, hogy oké, hát akkor ez ma este is sima ügy lesz, mert majd megint az én három kedvencem jut tovább.
De még jobban meg kellett lepődnöm, mert az általam annyira nem favorizált Gáspár Laci ma este nagyon jó volt. Szerintem sokkal jobban áll neki, ahogy ma este énekelt, mint az, amiben megszoktuk. Az mondjuk mindig szimpatikus volt benne, hogy akárcsak Caramel, úgy ő is úgy tűnik nekem, mintha az énekléshez és a zenéhez való viszonya pont ugyanolyan alázatos, mint amikor még a Megasztár válogatásán feltűntek annak idején.
Csupa-csupa jó dalt hallottam, ma este is jó sok pozitív gondolatot hoztak magukkal. Nekem Rami száma is tetszett, legalábbis a zene és a szöveg. El tudnám képzelni Tóth Gabi előadásában, úgy aztán biztos, hogy ütős lenne. :) Kellene hozzá Gabi személyisége, ami ebből az egyébként Barbie-szépségű lányzóból hiányzott.
Veca nem igazán tetszett. Nekem tényleg olyan érzésem volt a dal alatt, amit aztán valamilyen formában meg is fogalmazott a zsűri, hogy ez egy kicsit sok. Nem nagyon éreztem át, mit is akar mondani (még jó, hogy az elején elmondta), így aztán az sem volt vigasz, hogy amúgy még mindig ugyanolyan szép hangja van, mint eddig, és mozogni is jól tud.
Ez a ByeAlex is kellemesen meglepett. Mert ugyan nem ítélj elsőre, ezt igazán tudhatná az ember Susan Boyle óta igazán, de amikor megláttam abban a szemüvegben, sapkában, szőrösen, gondoltam magamban, hogy Te jó ég.. közben inkább figyeltem, hogy az a Zoohacker, akinek komolyan benne van a keze az én egyik kedvenc számomban (Best Friends) milyen nagyon fiatal. Aztán elkezdődött a zene...(a zene szó alatt elbújik a link, hallgasd csak meg) és azon kaptam magam, hogy tetszik.
Akit viszont én magamban a mai nap vesztesének tekintek, az Éliás Gyula. Mert engem lenyűgözött az, ahogy énekelt, nekem úgy tűnt nagyon is profi a színpadon is, a száma is olyan kis fülbemászó. Őt én szívesen becseréltem volna Veca helyett. :)
Ja, és a múlt héten elfelejtettem említeni a zsűriben Rákai Philip-et. Szerintem tudom miért ül ott. Amellett, hogy egy ország nézett utána mi a jó ég lehet az az intendáns, ami az ő foglalkozása (vagy csak én nem tudtam?)... egész biztosan azt hivatott képviselni, hogy az én generációm, aki már kinőtt a Compact Disco-s fiúkból érezze már magát elbűvölve ennek a Philipnek a tekintetétől. Persze, viccelek, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy szakmai vonalon teljesen jó ember ő itt. Amúgy ez a Philip cseles ember... mert Kálmánként született, aztán mégis valahogy Philip lett belőle. És, ha már utánanéztem, akkor elmesélem, hogy az intendáns jelentése: felügyelő, sáfár, valamely közintézet, különösen a szinházak legfőbb hivatalnoka.(forrás: http://kislexikon.hu)
Összességében ez is egy jó kis szombat esti Dalolászás volt, és elégedett is vagyok a továbbjutókkal. De egyre kevésbé tudom, kinek kéne mennie Malmőbe. De majd megtudom időben ezt is.
Na és hadd halljam, ki nézte?

Kritika

Továbbra sem értek egyet azokkal a feltételezésekkel, hogy a mostani gyerekeknek milyen könnyű dolguk van, és milyen jó nekik. Úton-útfélen hallja az ember, hogy bezzeg nekik aztán könnyű.. mindent megkapnak,  minden a szájukba van rakva. Naigen...
Csakhogy: amikor ők elkezdték megkapni ezt a mindent, akkor ők még nem kérték. Ja, hogy abból, hogy mindent odapakoltunk nekik, ami csak szem-szájnak ingere egyenesen következett, hogy úgy is gondolták, hogy akkor nekik minden jár...?
De nem is ez a lényeg, mert azért tárgyakkal kapcsolatosan az ember tud korlátok között maradni, ha másért nem is, hát akkor azért, mert a pénztárcája megszabja azt a bizonyos korlátot. Ugyanakkor nagyon nem lehet könnyű most gyereknek, kamasznak, vagy akár csak fiatal felnőttnek lenni. Én úgy látom, az én gyerekeim sokkal többet tanulnak, mint én. Vagy ha nem is többet esetleg mennyiségileg, de mindenképpen mások lettek az elvárások. Szülő is, tanár is, mindenki valahogy többet vár tőlük (tisztelet a kivételnek, ugye).
 Mindezt úgy várjuk el, hogy mi, felnőttek képtelenek vagyunk normális példával elöl járni. Mert ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy azt látják, hogy négyévente szidják a felnőttek az épp aktuális politikai vezetőket. Morgunk, ha menni kell dolgozni, és kétségbeesünk, ha nem mehetünk. Nincsenek normális emberi kapcsolataink, mert semmire nem érünk rá. Rohanunk egész nap, jó esetben azért este van időnk leülni egy kicsit, rosszabb esetben olyankor sem. Frusztráltak és idegesek vagyunk, ha csekket kell befizetni, ha sorba kell állni, ha a zöldségesnél kettővel többen vannak előttünk. Semmivel nem vagyunk elégedettek. Nagyon kevés olyan ember van (és én sem tartozom ebbe a kevésbe), aki mondjuk egy-egy nap végén azt gondolja, hogy de jó, hogy ez a nap is megtörtént. Túlélésre játszunk, fizetéstől-fizetésig.
A gyerekeink pedig, mint jó radarok ezeket a dolgainkat szépen lekövetik, lemásolják, és csinálják. Ennek az eredménye lett egy roppant felvilágosult, öntudatos és roppant kritikus gyerektársadalom. A kétévestől a 18 évesig mind egytől-egyik. Ők azok, akik hangot is adnak annak, amit mi az orrunk alatt mormogunk. Akik nem hagynak szó nélkül semmit, és nem állnak be a sorba addig, amíg nem derítik ki az értelmét. Egyre kevesebbet játszanak önfeledten, mert az ő életükbe is beköltözött a félelem, amit mi közvetítünk feléjük nap mint nap. Annyiban mások, hogy a félelmeiket másképp vezetik le. De épp abból adódóan, hogy ők még gyerekek, elég széles skála van arra, hogy hogyan is. Meggyőződésem, hogy egy boldog és kevésbé frusztrált társadalomban sokkal kevesebb magatartászavaros és tanulási zavaros gyerek lenne.
Lehet, hogy nekik van digi tv-jük, meg szélessávú internetük, sőt, wifin is bármikor tudnak netezni az okostelefonjukkal, vagy az iphone-ukkal. Játszhatnak konzolon, meg ps3-on, meg hálóban, meg akárhogyan. Olyan információkhoz jutnak hozzá két kattintással, amit mi még órákon keresztül keresgéltünk a könyvtárban.
De vajon tényleg az ő felelősségük lenne ez? Mi akasztottuk a nyakukba ezt a terhet, és mégis azt várnánk tőlük, hogy ők mutassanak nekünk példát.
Néha szégyellem, hogy felnőtt vagyok, és kedvem lenne bocsánatot kérni a világ összes gyerekétől, amiért nem hagyjuk őket nyugodtan gyereknek lenni.
Ennél a bejegyzésnél fokozottan igaz, hogy ez csak az én véleményem, nem szól senkiről és nem is utal senkire.

Reklámok

Hogy miért is nem lennék alkalmas részt venni egy reklámzabálók éjszakáján, arra mindjárt fény derül. Amellett, hogy értem, hogy mi szükség van arra az orbitálisan és gusztustalanul sok reklámra, amit nap mint nap kénytelen a tévénéző, rádióhallgató ember végigszenvedni.
De némelyiktől agyf**t  agylágyulást lehet kapni.
A listát kétségkívül a Pocak reklámok vezetik. Egytől egyig mindet utálom, és sikítófrászt tudnék kapni attól, ahogy az a lány bárgyú mosollyal összebújik egy kötött gyomorral, és "szereti pocakot". Broáááf. Pedig amúgy a termék, amit reklámoz, tényleg jó. Finom is, meg minden.
Ehhez jöttek most az aldi háziasszony reklámai. Etel nénitől (már meg ne haragudjon rám) hülyét kapok. Ahogy mondja, hogy "mi már egyedül járunk aZaldiba". És aztán a másik, az az anyuka, aki rossz pólót vesz az egyébként engedelmes és jó gyerekének... ettől, hogy ez így ki van hangsúlyozva, hogy engedelmes gyerekei vannak, hát... nem lett szimpi (tőle is bocs)
De kétségtelen, hogy utálom a halrudas reklámot, ahol a kissrác felhívja Pétert a Frostától. Olyan kis életszerű...
Na és persze ki nem állhatom a prosztata-megnagyobbodásra való gyógyszer reklámot, a fogsorragasztó reklámot, a különböző puffadós, szorulásos, hasmenős filmecskét... Most pl. a jelenet, ahol az anyukának pont akkor van hasmenése, amikor a lányával párban ugranának ejtőernyővel. És persze, mire a nap kisüt, már ugrálhat is, mert elmúlt minden baja. Aki ezt kitalálta, az életében nem volt még hasmenése...

Mondjuk előbb-utóbb minden reklámot megutáltatnak az emberrel, még azt is, ami esetleg jónak indul.
Na de ne csak negatív dolgokat írjak (már megint), vannak, amiket szeretek. Örök favoritok maradnak a coca-cola reklámok, mert ők valahogy mindig eltalálják.



 És szeretem ezt is.

Törj ki a csendből....

, a sötétből... És az ő esetében még egy csomó minden másból. Szegénységből, közmunkából, előítéletekből.
Az idén először fordult elő, hogy úgy néztem az x faktor fináléját, hogy mindegy volt nekem, hogy ki nyeri meg, Timi is, Gergő is egyformán szimpatikusak voltak nekem, mindkettőjüket nagyon tehetségesnek és szorgalmasnak gondoltam. Egészen más volt így nézni, mint amikor keményen drukkoltam az elmúlt években (hehe, amúgy mindig a nyertesnek..). Néztem és hallgattam őket, velük potyogtak a könnyeim is, és velük mosolyogtam.
És végül Gergő lett, aki megnyerte, és ezzel azt hiszem, végérvényesen megpecsételődött a sorsa, már ami a közmunka-programból való kitörést jelenti. Én nem bánom, hogy így lett, főleg, hogy úgy érzem, ez a fiú annak ellenére, hogy olyan élete volt, amilyen, (vagy épp ezért) egy nagyon tiszta lelkű ember. Mondjuk ugyanilyen tiszta és romlatlan Timi is, aki ugyan most nem nyert, de szívből kívánom neki, hogy ott folytassa, ahol most abbahagyta.
Véget ért tehát az x faktor az idénre. Elárulom, már most, így jó előre, hogy a következő évben is nézni fogom, és végre a gyerekszobában is lesz egy olyan tévé, ahol normálisan lehet hallani majd (de pssszt).

És nagyon nagy szerencse, hogy nekem ma este nem kellett énekelnem. Még a beszéd sem a szívem csücske most.

Bizalom

...avagy milyen kapcsolatcimkével látnám el az ismerőseimet.
Onnan kell kezdenem a történetet, hogy alapvetően én egy meglehetősen nyílt és közvetlen ember vagyok. Akinél mindenki úgy indul, hogy jó fej. Ritka az olyan kapcsolatom, ahol nem jutunk el mély értelmű beszélgetésekig. Ami ugye máris bizalom. Mert amikor a véleményét mondja el az ember valamiről, akkor a lehető legőszintébben kitárulkozik. Előfordulhat olyan, hogy épp emiatt vége is annak a kapcsolatnak. Mert nem mindenki képes arra, hogy ha nem ugyanaz a véleménye a másikéval, netán homlokegyenest más, akkor  is elfogadja a másik álláspontját, és ne próbálja meggyőzni a maga igazáról.
Régebben az ilyen kapcsolatok haldoklásába én magam is belehaltam egy kicsit. Mert sok ilyen volt. Kerestem is magamban a hibát, és volt idő, amikor alig valakit engedtem közel magamhoz, és alig valakinek engedtem meg, hogy bepillantson a lelkem mélyére. De az ilyen viselkedés nagyon nem én vagyok. Alakoskodó, körmönfont, mindent százszor és ezerszer megrágós ember kell ehhez. Így aztán csalódások útján ugyan, de megtanultam, hogy aki elmegy, azt el kell engedni. Valószínűleg a mi kapcsolatunk épp csak erre volt jó.
Vannak aztán azok a kapcsolataim, amik a gyerekeimen keresztül jönnek létre. Másik gyerekek, akikkel kapcsolatban elég sokáig tartott megtanulni, hogy ők valaki másnak a gyerekei, tök más értékrenddel, mint mi, ennélfogva elég az, ha elfogadom őket csak úgy valakiknek, és nem akarom őket szeretni. Mert ez jó nagy hibám volt, hogy szeretni akartam őket, mert gyerekek. Ami általánosságban igaz is, de persze mindig vannak olyanok, akikkel ez nem megy. És a gyerekeimen keresztül ismerek felnőtteket is. Szülőtársakat, akikkel néha olyan, mintha valami őrül versenyben indultunk volna, és óvónőket, tanítókat, tanárokat is. A szülőtársakkal van egyfajta cinkos egyféleség, hiszen egykorú gyerekeink vannak, ennélfogva nagyjából hasonló cipőben járunk mindig. Vannak, akikkel több év után is épp csak köszönünk egymásnak, de sokan vannak, akikkel még telefonon is megkeressük egymást. A pedagógusokkal való kapcsolat kényes dolog. Még akkor is, ha arra törekszem alapvetően, hogy ha már a gyerekemmel foglalkozik, akkor tiszteljük, szeressük. De velük van a legnehezebb dolgom (bár a kivétel mindig erősíti a szabályt... szerencsére), mert amíg tiszteletben tartom az ő döntéseit, és elfogadom annak minden esetleges következményét, addig akár vele szemben is a gyerekem érdekeit kell képviselnem a mi értékrendünk szerint.
Vannak aztán a tipikus munkakapcsolatok. Ami lehet két munkatárs közötti is, és lehet főnök-beosztott is. Volt olyan munkatársam, aki aztán éveken keresztül rendszeresen felhívott, és megkérdezte, hogy vagyunk. De volt olyan is, akivel három szót váltottunk csak, és többet nem erőltettük. Ez is egy kényes ügy egyébként, mert az ember "össze van kényszerítve" valakikkel, akik vagy szimpatikusak, vagy nem. Komoly energia távol tartani azokat, akik nem szimpatikusak, mert egy munkahelyen nehezen megengedhető a vita, és a sértődés. És van a főnök-beosztott viszony, amit szerintem tipikusan a vezető irányít és formál jórészt. Már csak azért is, mert mindig az erősebb kutya...
Vannak aztán a baráti kapcsolataim. Ahol a lehető legtökéletesebb bizalommal lehet beszélni bármiről, ami épp eszembe jut, és nem kell attól félni, hogy majd sírva menekül előlem. Ahol ki lehet mondani úgy a kritikus szavakat, hogy nem kell félni attól, hogy soha többet nem áll velem szóba.
Van a férjemmel való kapcsolatom is. Bizalom, szeretet, kapocs. Széttéphetetlen egység, ahol nem is nagyon érdemes bizalomról beszélni, mert szerintem egyikünk az a oldal, másikunk a b. Egyikünk sem ugyanaz a másik nélkül, értelme sem sok van úgy.
És van, a csúcskapcsolat mind közül. A gyerekeimmel való kapcsolat. Amitől ismerhetem a létező legtökéletesebb szeretet fogalmát.
Ettől, hogy a csúcson még ilyen kapcsolatok vannak, nem  halok bele többet a felületesebbekbe. :)