Ma

Ma hosszú idő után először végre egész nap szabadnapos voltam. Ennek megfelelően hulla fáradt vagyok. Mert ha már itthon vagyok, és épp a héten a normálisok életét éljük, akkor használjam ki, hogy senki nem alszik, és végre álljak neki takarítani-gondoltam. Kimostam a függönyöket. Meg az ágytakarókat. Aztán nekiálltam a polcoknak a mi szobánkban. Kilenc darab polc.... három óra. Lepakol, letöröl, minden könyvet, kisbigyót, fényképet letöröltem és aztán visszapakoltam. Aztán "ha már csinálom" alapon végül lemostam minden lemoshatót a szobában, megpucoltam az ablakokat, végre elpakoltam a tavalyi papírjainkat, felporszívóztam. Mire mindezzel végeztem, két óra volt.
Megérkezett előbb Patrik, majd Balázs, és lassan már készülődni is kellett Roliért és Erikért, hogy aztán indulhassunk Arthurral az állatorvoshoz. Jó szokásunkhoz híven előbb indultunk, hátha dugó lesz, vagy baleset, elkésni meg nagyon nem szeretünk. Megúsztunk minden forgalmi akadályt, úgyhogy fél órával előbb odaértünk, volt idő még egyet sétálni is. Arthur egész nap érdekesen lapított, mintha tudta volna mi vár rá. Mindig újra és újra rácsodálkozom, hogy micsoda érzékei vannak. Szóval, bent a rendelőben kissé félve nézte a doktor "bácsi"-t, amikor már felkerült a vizsgálóra. Addig nagyon élt, végigszaglászott mindent, a váróban, ha tehette volna, simán összeakaszkodik egy nála kb. háromszor nagyobb pit bull-lal. De odabent, mint valami kisgyerek, füleit lelapítva feküdt. Nézte az odakészített ragtapaszokat, gézdarabot, és branült. Halvány lila segédfogalma nem volt arról, mik azok.. mire pedig megismerkedett volna vele, már mindegy is volt neki. Hárman egy pillanat alatt elbódítottuk. Vagyis csak Csaba. Mi ketten Balázzsal asszisztáltunk. Balázs megfogta a fejét, én a gézt, amivel vénát szorítottam, Csaba pedig egy pillanat alatt berakta a branült, és már bent is volt a szuri. Arthur pedig három másodperc múlva elernyedt. Szívszorító volt látni, ahogy minden élet eltűnt belőle, csak feküdt ott, mint egy darab rongy. Balázs átvitte a másik helyiségbe, ahol röntgenezték. Ott még kapott egy infúziót (sima sóoldat), majd szépen előkészültek a röntgenhez. Időnként jött egy-egy újabb beteg kutya, vagy macska, mi pedig folyamatosan őrködtünk, hogy vesz e levegőt. Vett.. Közel egy órán keresztül tartott a procedúra, Csaba nagyon profin zsonglőrködött az összes beteg között asszisztens nélkül, Arthur pedig tartotta a "tetszhalott" állapotot. Muszáj volt elbódítani, mert különben nem lehetne megröntgenezni. Másképp pedig nem tudtuk volna meg, hogy van e patella-ficama vagy épp diszpláziája. Szerencsére a felvételek alapján nincs egyik sem, legalábbis most így tűnik. Még egy ortopédiai konzultáció lesz (ez már csak orvosok között), akkor lesz száz százalék. Őszintén szólva az egy óra végére már csak alig vártuk, hogy ébredjen. Nagyon kába volt, és nagyon nem önmaga. Mindannyian szorongva lestük minden rezdülését, és reméltük, hogy majd csak elmúlik már a hatása. Azt nem mondom, hogy nem csináltatnám meg még egyszer a röntgent, hogy biztosat tudjunk, de az ivartalanításra majd jó nehéz lesz rábeszélni ezek után.
Este tíz körül kezdett úgy járkálni, hogy stabilan állt a négy lábán. Remélhetőleg reggelre elfelejtődik az egész.
Én meg inkább megyek dolgozni, nem valók nekem már az ilyen izgalmak.. csak úgy termeltem az adrenalint a nyugtalan lábaimnak. :)