Furcsa könyvajánló

Olvasom a Fábián Janka féle Emma sorozatot. (majd el ne felejtsem végre lecserélni az oldalsávban is) Az első könyvet igen hamar kiolvastam, még úgy is, hogy napközben egy-egy félórát lopok el erre, többnyire munkaidőben, és este, a fürdőkádban is körülbelül ennyi időt (vagy csak egy fél órát) töltök el ezzel. Tudtam, hogy nekem való könyv lesz, mert szeretem az ilyen családregényeket. Valahonnan innen eredhet az is, hogy nagyon szeretem mások blogjain nyomon követni a családok életét.
A történet az ezerkilencszázas években kezd el játszódni. Azon kaptam magam, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy mennyire egyszerű is volt még az életük, majd egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan csodálkozásba estem, amikor arról olvastam, hogy pl. levelet küldtek Párizsba, hogy megbetegedett a mama. Én hülye, az első ilyennél még gondoltam rá, hogy de minek levelezni.. miért nem hívták fel? Aztán rájöttem, hogy jaaaa, hát telefon sem volt még.
Mire az első kötet véget ért, addigra már túl voltunk az első világháborún. Az egy külön misét megér, milyen furcsa gondolataim voltak akkor, mikor arról olvastam, hogy a férfi főszereplő hónapokat töltött teljesen ismeretlenül, gyakorlatilag lebénulva egy olaszországi kórházban, miközben Emma, aki a női főszereplő, mit sem tudott róla. El sem tudom képzelni, hogy ilyen lehetséges. Mert ma ugye, a világ bármelyik pontjáról fel tudjuk hívni egymást. Bármikor. És beszéltem én már úgy a barátnőmmel, hogy ő egy svájci hegycsúcs közelében volt. Pont ugyanúgy beszélgettünk, mintha csak a szomszéd szobában lett volna. De ha nem telefon, hát ott az email. Vagy a facebook. Vagy skype (bár neki továbbra sem vagyok barátja), msn, twitter, akármi.
Mi egy ilyen világba nőttünk bele. És ami a legérdekesebb.. annak ellenére csodálkoztam mindezen, hogy én még úgy töltöttem a gyerekkoromat, hogy vezetékes telefonunk sem volt. És kályha volt a szobákban. Olajkályha. Még ha nagyon akarom, érzem a szagát.. és hallom, ahogy pattogott éjszakánként, és majd betojtam tőle.
Mindezt továbbgondoltam.. az én gyerekeim is abszolút beleszülettek a technikába. Pont, mint a többi gyerek gond nélkül kezeli a számítógépeket, használja az internetet, simán elboldogul akármilyen telefonnal, kezébe fogja a távirányítót, amit akkor vettünk ki a dobozból, és máris tudja, melyik gombbal mit csinál. Egy kattintással megosztják a világgal a gondolataikat, megfelelő eszközzel akárhonnan. Jó ez végül is.. mert azért én nem felejtettem el azt sem, mennyi idő volt, amíg megtanultam az egeret normálisan használni. :D
Na de visszakanyarodva a könyvekhez.. ami a leginkább elbűvölő (amellett, hogy nagyon jól van megírva is), hogy miközben olvasom, lelassul az idő. Olyan szép lassan telik, mintha lovaskocsival mennék a Balatonra. Ráérősen elidőzünk a kor jellegzetességeinél, nem túl hivalkodóan, és nem is túl nyálasan, olyan pont jól. Mindent, ami "rossz", azt gondolom tudatosan rövidre vett az írónő. Mondanám, hogy nagyon jól is csinálta, mert nem is süppedtem bele a világháború hangulatba. Egyszerűen csak megírta, hogy milyen volt, írt az élelmiszerjegyekről is, meg mindenféléről, de nem volt központi téma.
Elkezdtem a második könyvet ma. Emma fiai. Magamban mosolygok.. mert három fia van. És épp babát vár, aki (tudva a harmadik könyv címét) lány. Az ilyeneket mindig égi jelnek tekintem. Ráadásul Emma sok-sok minden után végül beteljesítette a gyerekkori álmát még az első könyv végén.. írónő lett.
Amikor mindezt már összegeztem magamban, végül fel kellett tegyem magamnak a kérdést. Végül is mi is tetszik annyira ebben? Reménykedem, hogy én is lehetek Emma? Vagy csak hálás vagyok érte, hogy olvashatom, meg lecsendesíti bennem a háborgó indulatokat a világ ellen. Hiszen ott van leírva, feketén-fehéren, hogy minden helyzetben boldogul az ember. :)
Akik már olvasták, azoktól szívesen venném, ha leírnák, mit is gondolnak róla, akik pedig még nem, azoknak szeretettel ajánlom.