A szüleim...

Úgy egy órája is van már, hogy beléptem, és ahogy szoktam, elolvastam a kommenteket, válaszoltam rájuk, majd kattintottam a statisztikára (igeeen, újabban minden nap megnézem). Aztán, ahogy az normálisan lenni szokott, máris kattintottam a bejegyzések gombra, hogy előbukkanjon a szép fehér papír (akarom mondani ablak) amire írhatok. Aztán megnyitottam új ablakban mást. Elolvastam. Onnan tovább kattintottam, azt is elolvastam. Közben kimentem a konyhába, párologtattam egy kis konyakos meggyet (Eszter, ez isteni..), majd megettem három kocka fehér csokit. Eszembe jutott, hogy nem néztem meg valamit, hát bejöttem, megnéztem. Aztán válaszoltam egy email-re. Megint kimentem, elszívtam egy cigit (ciki, de igen, még mindig), közben százkilencvenkilencedszerre is elhessintettem a gondolatot arról, hogy miről írjak. Bevallom, kevés sikerrel. Mert még kétszázadjára is visszatért, úgyhogy most már aztán lesz, ami lesz belőle, csak nekilátok.. (különben még itt ér a reggel)
Szóval, a felnőtté válásom kapcsán gondolkodtam azon is, hogy amíg idáig sikerült eljutnom, ahol épp most vagyok addig mennyi mindennel gazdagodtam a felmenőim által. Csak mostanában sikerül az eddig negatívnak gondolt tapasztalataimat, öröklött tulajdonságaimat úgy tekintenem, mint egyfajta tanítás.
Anyámra nagyon sokáig haragudtam. Olyan dolgokért, hogy örököltem tőle az ősz hajamat (mert micsoda dolog már nyolcadikból ősz tinccsel ballagni), meg mert mindig úgy gondoltam, a húgomat jobban szerette, mint engem. Nem átallottam a fejéhez vágni sem ez utóbbit (ja, az elsőt is már), amire ő természetesen sírva fakadt. Én meg perverz örömöt éreztem amiért végre kimondtam, és megbántottam. Nem a szavak embere, sosem fogom megtudni, mennyire bántottam meg ezzel, hacsak majd egyszer bocsánatot nem kérek miatta. Időközben, ahogy sikerült "függetleníteni" magam tőle, és elfogadtatni vele (nagyjából), hogy már nem vagyok gyerek, és a döntéseimért képes vagyok felelősséget vállalni, legyen az jó, vagy rossz döntés valahogy lecsitultak bennem ezek a dacos haragok. Tudom, hogy mik azok benne, amit én nem szeretnék viszont látni magamban. Tudom, hogy minden hasonlóságunk ellenére is teljesen különbözőek vagyunk. Amitől igazán képes voltam arra, hogy elengedjem az összes vélt és valós sérelmemet a gyerekkoromból, az leginkább az, hogy látom benne a nagyszüleim gyerekét. Ebbéli "pozíciójában" nincs könnyű dolga. Harmadik gyerek, ráadásul lány. Jelen pillanatban a legfőbb támasza a nagyszüleimnek, és hát igen, a nagybátyáimnak is. Se nem gyerekük, se nem testvérük már, afféle mentor. Azt is világosan látom benne, hogy annak ellenére, hogy szuperérzékeny és hihetetlen áldozatkész, mégsem tudja ezt jól kommunikálni. Csak egy példa erre, hogy ha nem vagyok jól, és tudomást szerez róla (nem mindig mondom el), akkor képes napjában tízszer is felhívni, és megkérdezni, hogy "Nem voltál sz...ul?", de ha szemtől szemben állunk egymással, akkor nem kérdezi, hogy vagyok. Tudom, hogy komoly törést okoztunk neki azzal, hogy a húgom családja és az én családom gyakorlatilag "elidegenedett" egymástól, de nem is olyan rég elmeséltem neki, hogy vannak dolgok, amiket hagyni kell... nem kell mindent megoldani. Azt is tudom, retteg attól, hogy végül egyszer valóban elmegyünk innen, és magában őrlődik a megoldáson. Nem tudok ebben segíteni, és lehet, hogy kegyetlen voltam akkor, amikor azt mondtam, a gyerekeinkért meg kell majd tennünk, hogy továbblépünk, amint lehetőségünk lesz rá (nagyjából a kocsitörlesztés letelte után). Talán hibája, talán csak így nevelték, de nem tud változtatni. Én meg örökké változom, nehezen követi.
De ma már nem haragszom rá egyáltalán, hiszen tudom, minden pillanatban úgy döntött, ahogy akkor a legjobbnak tartotta. Tudom, hogy amikor azt mondja, "De mennyit vittelek orvostól orvosig mire végre kaptad az injekciókat" azt akarja kifejezni, hogy szeret. Kimondani nem tudja.
Apám is rengeteg energiát rabolt tőlem az elmúlt években. És érdekes, amennyire a harag a legjobb kifejezés arra, amit sokáig éreztem, annyira mégsem igaz. Nem is tudok jó szót találni erre. Talán a világon senkiben nem csalódtam még akkorát, mint benne. Elvesztettem egy pillanat alatt valakit, aki a leginkább értette a "lelkemet", és sokáig nem is értettem, mi fáj ebben annyira, mikor legalább annyiszor rúgott belém, mint ahányszor simogatott. Mégis.. amikor úgy döntöttem, többé nem találkozom vele, elveszett a személyiségem egyik fele. És tudom, az én döntésem volt, amit ő elfogadott, mégis, ezért haragudtam rá a leginkább. Meg sem próbált változtatni rajta, szépen belenyugodott, hogy akkor eggyel kevesebb lánya van. Slusszpassz. Mintha nem is lettem volna. Soha többé nem köszöntöttük fel egymást születésnapon, névnapon, sosem ünnepeltünk többé együtt karácsonyt. Nem nyújtottam a kezem felé, amikor férjhez mentem, és nem akartam, hogy a tanúja legyen. Nem akartam tőle semmit. Soha. Többé. Amikor Patrik született, kaptam tőle egy dísztáviratot, P-né M. Diána címzéssel, valami olyasmi szöveggel, hogy "Gratulálok az unokám születéséhez." Éktelen haragot éreztem, és majdnem széttéptem. Sok-sok idő eltelt azóta, egészen más ember lettem. Ő is. Kétszer beszéltünk azóta, egyszer a húgom esküvőjén, egyszer pedig akkor, amikor a húgoméknál villanyt szerelt az építkezésen. Ajtót nyitottam neki, járt a lakásunkban. Egyszer. Soha többé nem akart. Karácsonykor, amikor itt járt a szomszédban a húgoméknál, otthagyta a fiúk ajándékát, mert nem voltunk itthon. Álltak a kapuban, amikor mi hazaértünk, szemmel láthatóan nem ismert meg bennünket. (talán a kutya zavarta meg?) Dühöngtem rajta egy kicsit, azóta lenyugodtam. Tudom, hogy soha, egyetlen lépést nem tett azért, hogy másoknak jó legyen. A gyerekkorom jó része abban az árnyékban telt, amit ő kénye-kedve szerint növelt, vagy épp csökkentett. Ritkán, nagyon ritkán együtt voltunk, de leginkább nem. Sosem jött velünk sehova. Sosem tudott örülni semminek. Ült a hatalmasra duzzadt egojával a vállán, cigizett, piált, és ugráltatott mindenkit. Hihetetlen hangulatváltozásokkal tartott bennünket sakkban, volt olyan Szentesténk, hogy mindenki sírt, csak ő ült elégedetten, mert mindenkit eléggé megbántott. Szóval, mire mindezt végignéztem a moziban, úgy döntöttem, tőle is tanultam egy csomó mindent. Megtapasztalhattam az emberi érzések legalját, amikor az embert a saját szülője tekinti levegőnek, de nem törtem meg tőle, tanultam belőle. Már tudom, ha valaha ilyen helyzetbe kerülnék bármelyik fiammal, minden erőmmel azon lennék, hogy meg tudjuk beszélni. Ugyanakkor hálás vagyok azért, amiért ő az apám. Nélküle valószínűleg sosem végeztem volna el a közgazdasági szakközépiskolát (de csakazértis, mert ő azt mondta, annak kell lennem), nélküle nem lennék epilepsziás (tőle örököltem), és egy csomó mindent kihagytam volna amit ennek kapcsán tanultam, nélküle nem szeretném ennyire a könyveket, és nem lennék ennyire grafomán sem. Sosem fogom már tudni szeretni őt, legalábbis feltétlen szeretettel nem.. és már nem is akarok neki mondani sem semmit. Mit mondhatnék? Sajnálom...? Mindketten hibásak vagyunk ebben, ő legalább annyira, mint én. Egyszer elengedem ezt a béna kötelet is, ami még hozzá köt, és ami miatt még egy csomó minden itt van, aminek már rég nem kéne itt lennie. Akkor, amikor erre képes leszek, akkor majd visszakapom azt az emlék-apát is, aki most nincs.
És itt most elég is.. pedig nem kerültek sorra a nagyszüleim, akik mióta élek, szerves részei minden napomnak. De majd lesz ilyen bejegyzés is.