Nevetős-örülős-boldog

Szerintem meg sem érdemeltem, főleg, hogy még öt nap múlva lesz csak a szülinapom, és így aztán végül is előre iszunk a medve bőrére... mégis kaptam ma valamit. Így, előre.. mert ma hozta a futár, míg én dolgozni voltam. Így aztán, mikor értem jött Balázs, Patrik felhívott. És csengett az új telefonom. Azért az leírhatatlan volt ám... :)

Okos, csajos, és naggggyon örülök neki. Nem tudom még most letörölni a mosolyt az arcomról miatta. Amúgy egyelőre kicsit okosabb, mint én, de a hét hátralévő részében már szabadságon leszek, és szentül megfogadtam, hogy mire eljön az a bizonyos vasárnap, addigra minimum egálban leszünk a telefonom és én okosságban. :)
Őrületesen tetszik. Mindene, ahogy van.
A hátuljába meg egyenesen beleszerettem az első pillantásra, és majdnem meg is sértődtem rajta, hogy kapott egy szilikontokot. Jó, hát értem én, hogy vigyázni kell rá, de csak ki fogok találni valamit, hogy legyen ezen a szilikontokon is ilyen, mint az eredetin.

Szóval, szavam sincs.. csak vigyorgok, és örülök. :) És mondjon bárki bármit.. én nagyon élvezem ezeket a kütyüket. Fantasztikus, hogy elfér a zsebemben az egész világ. :) 

14

14 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon gyönyörűen sütött a nap, hét ágra. Azért tudom ezt ennyire biztosan, mert pontosan ezen a napon, csak éppen tizennégy évvel ezelőtt volt az esküvőnk. Rövid ujjú menyasszonyi ruhám volt, amihez ugyan volt egy pelerin-féle, hátha hideg lesz, de nem volt rá szükség.
Annyi minden történt azóta, hogy itt ülhetnék egy egész hétig, akkor sem tudnék elmesélni mindent. Lettünk két fiatal szerelmesből egy fiatal házaspár. Volt részünk földöntúli boldogságban is, volt nálunk hangos veszekedés, sírás, egymáshoz nem szólás is. Volt egy egészen röpke időre részünk igazán komoly válságban is. Azóta is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mi mindenről maradtunk volna le, ha akkor úgy marad minden... és nagyon hálás vagyok érte, hogy akkor, abban az időben is itt volt mellettem, velem az az ember, aki mindig... és kivárta, és küzdött érte, hogy most úgy legyen, ahogy van. Persze, én is hamar felvettem a fonalat, és onnantól már csak könnyed kis sétagalopp volt az egész. Sőt, leginkább vad és féktelen szárnyalás.
Amikor 14 évvel ezelőtt az összekulcsolt kezünkre került a stóla, és esküt tettünk Isten színe előtt egymásnak, mindketten tökéletesen biztosak voltunk egymásban is, és magunkban is. Ma is ugyanezzel a magabiztossággal állnánk ott ugyanúgy, és tennénk ugyanazt az esküt.
Nem tartottunk nagy ünneplést, annál is inkább, mert mindketten dolgoztunk. De délután négykor, házaséletünk során először, azon a napon, amikor az évfordulónkat ünnepeltük kettesben jöttünk hazafelé a "hídon" a munkahelyünkről. És tudjátok mit? Abban is van valami nagyon-nagyon jó, hogy ez így alakult. :) Menet közben hazatelefonáltunk a gyerekeknek, hogy indulunk. Míg leértünk a kocsihoz, az jutott eszembe, hogy mondhatjuk, hogy most megérkeztünk. Oda, ahova ez alatt a tizennégy év alatt mindig készültünk. Mert ugyan olyan nincs, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lehetünk, legalábbis ami a külső körülményeket illeti, de mégis.. semmi okunk nincs panaszra. Megnyugodhatunk, és hátradőlhetünk, mert annak ellenére is, hogy olyan sokan jósoltak nekünk bukást együtt, mi ketten minden helyzetben kitartottunk egymásért, magunkért, és végül, most, tizennégy évvel később erősebbek vagyunk, mint valaha. (és innen is egy naaagy fityisz mindenkinek, aki szerint én nem vagyok elég jó neki)
Annyiszor elmondtam már itt is, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire büszke vagyok rá, hogy azt mondhatom, a felesége vagyok. Nem tudom ezt jobban szavakba önteni. Akinek része van benne, tudja, mit érzek, akinek nincs, annak szívből és őszintén kívánom, hogy legyen.

Neked pedig, aki nem csak egy vagy az életem szereplői között, hanem Te magad vagy minden:

"Jó érezni, hogy szeretlek. 
Nagyon és egyre jobban, 
Ott bujkálni két szemedben, 
Rejtőzködni mosolyodban. 
Érezni, hogy szemeid már 
szemeimben élnek és néznek, 
S érezni azt, ha szép, veled szép 
És csak veled teljes az élet." (Illyés Gyula)

Kaptam valamit....

A december a csodák hónapja. Ezt azért tudjuk mindannyian, még akkor is, ha a hétköznapok szürkeségében nem mindig tűnik fel, hogy ott, valahol a taposómalom mögött világítanak a fények, és történnek csodás dolgok. Amikor az ember olyan passzban van, hogy a szürkeség annyira jelen van, hogy sokkal inkább húz magával, mint a fények csodája, akkor feltűnik valaki, aki megmutatja, hogy ugyan nyissam már ki a szemem, és ugyan mosolyogjak, még ha könnyes szemmel is.
Megtörtént ez a múltkor, amikor megérkezett az a bizonyos fülbevaló Lilitől. Akkor napokig hittem abban megint, hogy az emberek önzetlenek, és jók, és tudnak szeretni.
Aztán megint jöttek a szürkébbnél szürkébb lélekölő hétköznapok, és én újra zuhantam a fekete lyuk felé, ahol kárörvendve várt az önmarcangolás, az önostorozás, és kistestvéreik.
De akkor kaptam egy levelet.
"Kedves Dius! .......Régebben, mikor elkezdtelek olvasni, egy könyv ugrott be rólad. Hogy biztosan tetszene Neked. ........Szeretnélek vele megajándékozni, ha nem bánod. ......"
(A levélből csak egypár mondatnyit idéztem, szándékosan. Mert ugyan megkérdeztem az illetőtől, hogy írhatok e erről itt, és megengedte, de ide ennyi ami belefér. :) A többi az enyém.)
Jó ideig ültem ott bárgyú mosollyal az arcomon a levél olvasása után, mert olyan hihetetlen érzés, hogy valaki, aki csak úgy ismer engem, ahogy... mert sosem találkoztunk személyesen olyan kedves legyen, hogy meg akar ajándékozni.
Akkor megint hittem, hogy az emberek önzetlenek, és jók, és tudnak szeretni.
Kicsit zavarban megírtam a választ, amiben megköszöntem, hogy gondol rám, és megadtam a címemet. Aztán végül úgy alakult, hogy ez a valaki, akinek nemsokára felfedem a kilétét is, végül a saját példányát adta nekem, mert a könyv már nem kapható. Ez a gesztus valami olyan, amit nem is tudok szavakkal kifejezni, mert a könyv általában olyan tárgy, ami csak bekerül az ember háztartásába, de ki nem.
Nem tudom, mi az, amivel mindezt a szeretetet megérdemeltem tőle, amivel ez a gesztus jár. De nehéz szavakkal kifejeznem az érzést, amit okozott vele.
Kedves Dominika ezúton is szeretném megköszönni Neked a kedvességedet, mert bearanyoztad a napomat ma is, amikor a könyv megérkezett, és akkor is, amikor megkaptam Tőled azt a levelet.

És akkor most még egyszer mondom: a december a csodák hónapja. :)

Aztamindenit!

El sem hittétek volna ma rólam (de már tegnap sem, pedig hétfő volt), hogy én voltam az, aki múlt héten dagonyázott az önsajnálatban és az önutálatban. Mert az van, hogy tegnap is ugyan majd' megfagytam egész nap a boltban (14 fokról indultunk reggel.. isteni volt), meg itt volt az az Erik egyes, meg még a nyílt napra sem tudtam menni, de azért nem hagytam magam, és jó kedvem volt.
Ezt ma még lehetett fokozni. Magam sem hittem, hogy meddig, de elmesélem.
Már tegnap is motoszkált bennem, hogy nekem ma könyvtárba kell mennem. Ma meg még erősebben. Mivel a múltkor is úgy jártam, hogy amikor ennyire késztetést éreztem, akkor pont szembe jött velem a könyv, amit  már régóta el akartam olvasni, így úgy gondoltam, most is így lesz. Úgyhogy miután végeztem az egyéb teendőkkel munka után, mentünk a könyvtárba.
És ott aztán akkora, de akkor meglepetés ért, hogy egy fél órát vigyorogtam tőle egyfolytában. Történt, hogy miután leadtam a kiolvasott könyveimet, mentem válogatni a felnőtt részhez. És akkor jött utánam az egyik könyvtáros hölgy, kezében egy könyvvel, hogy meg szeretné mutatni. Mert mint kiderült, olvas engem, igen hosszú ideje, és a zoknis manós történetem kérem szépen már létezik. Nézzétek csak meg Ti is.

http://www.zoknimuki.hu

Nem kommentel nálam, és még sosem említette, hogy olvas, pedig nem kevésszer találkozunk. De - vessetek rám követ érte- annyira jó volt, hogy így történt. Eltelt egy jó idő, mire képes voltam kicsit megkomolyodni ezek után.


Ja, és egyébként meg csupa olyan könyvet hoztam, amire egy jó ideje vágyom már. Megyek is, és elkezdem az elsőt. :)))

Ez az Ő napja

Igen, igen. Csak és kizárólagosan azé az emberé, akit a létező legnagyobb Ő-nek mondanék. Minden valaha volt hullámvölgyünk ellenére mindig jobban szeretem.
Mától lecserélhetném két 18 évesre, mert az eredmény pontosan ugyanannyi lenne, de eszemben sincs ilyesmi. :)
Miközben délelőtt az általa nagyon szeretett Rigó Jancsit készítettem update változatban, meg-megálltam, gondolkodva, számolgatva, hogy vajon hanyadik születésnap is ez, amikor köszönthetem? Minden számításom szerint ezt már több, mint két évtizede tehetem meg, mert annyi ideje ismerjük egymást. Köszöntöttem őt a barátom barátjaként, köszöntöttem a barátomként, köszöntöttem őt a vőlegényemként, köszöntöttem őt a férjemként, és köszöntöttem már, mint a gyerekeim apját. Változott e valami ennyi idő alatt? Természetesen igen. Mostanában már úgy köszöntöm őt, mint azt az embert, aki tökéletesen a részem, aki attól függetlenül, hogy szinte mindenben más, mint én, és egy abszolút önálló ember,mégis valaki belőlem is. Lepergett pár szülinapja előttem, olyanok is, amiket rég elfeledtem már, de mégis itt élnek emlékként. Mindig szerettem őt meglepni, pedig nagyon nem szereti a meglepetéseket. (azért lesz majd az a kerek szülinap pár év múlva, akkor nem ússza ám meg) Kisebb-nagyobb dolgokkal mindig sikerült. Néha a tortája volt meglepi, néha egy apró ajándék, és néha valami, ami saját készítés volt.
Kicsit el is szomorodtam ma, amikor eszembe jutott, hogy a szülei nem köszöntik ma fel. Ők, akiknek köszönheti (meg én is) azt, hogy egyáltalán itt van, mindketten hátat fordítottak végül. Mindig azt kérdezi, ilyen rossz ember vagyok én, hogy a saját szüleimnek ennyit érek? Én tudom, mert itt voltam végig, hogy nem rossz ember Ő. Csak vannak, akiknek nem lehet úgy megmondani az igazat, hogy ne fordítson hátat. Ha nem erről a szituációról beszélnék, azt mondanám, az ilyenekért nem is kár. Így ezt nem mondhatom, de a véleményem mindig az marad, hogy akik ezzel a helyzettel igazán sokat veszítettek, azok nem mi vagyunk. Még csak nem is Balázs. Mert bennünk, a fiúkban is, és bennem is, az ő valaha volt szeretetérzésüknek minimum az ezerszerese van, amit nem félünk soha, semmilyen helyzetben megmutatni, és nem félünk megbocsátani sem az esetleges hibáit.
A mai születésnap minden csorbasága ellenére is tökéletes volt. Mert róla szólt, úgy, ahogy szerette volna. Elmentünk ötösben a Burger Kingbe, ettünk, beszélgettünk. A Rigó Jancsi ugyan szép nem lett, de nagyon finom, örült neki. Ami nekem fontos volt, láttam az arcán az elégedett boldogságot. Amihez elég volt ennyi. :)

Azt szeretném, hogy még sok-sok évig köszönthessem őt ugyanúgy, mint ma is.

Boldog Születésnapot!

Most jó

Már tudom, hogy azt a pillanatot, amikor ma este rádöbbentem, hogy mennyire jó is épp minden, sokáig fogom őrizgetni, és sokszor fogom elővenni, amikor épp kevésbé lesz jó.
Nincs rá ésszerű magyarázatom, amiért ma ez történt, hiszen látszólag nem történt semmi különleges. Csak éltünk, ahogy szoktunk. Kihasználtuk a jó időt, és grilleztünk (reméljük nem utoljára az idén, bár vagyunk mi olyan elvetemültek, hogy novemberben is nekiállunk, ha nem esik), ami úgy néz ki, hogy én bepácolom a húst, meg előkészítek mindent, a férfiszakasz apraja-nagyja pedig megsüti. Délután tényleg eljutottunk a cukrászdába, ami azért nem mindennapos nálunk. De biztos vagyok benne, hogy nem a szénhidrát-utánpótlás okozta az érzést.
Már csak azért is, mert ha belegondolok, azért itt motoszkál ez mindig. Hol jobban, hol kevésbé. Ma pedig valahogy mindennél jobban. Amikor kijött a fürdőből borotválkozás után, és rám mosolygott, belém hasított az érzés, hogy "úristen, és ez az ember nekem ígérte az életét". Nem is tudtam mit mondani, mint visszamosolyogni, és egy villámgyors emlékfotót készíteni magamnak a látványról és az érzésről együtt. Ezeket még sok-sok ilyen követte ma. Ugyanazok a megszokott dolgok voltak, és mégsem. Lopott pillantásokkal méregettem, amikor lehetett,és közben magamban is hitetlenkedtem, hogy újra és újra ugyanazt élem át. Egy-egy arckifejezése olyan ismerős, mintha az enyém lenne már, mégis mindig megdobogtatja a szívem.
Egész nap ebben a hangulatban lebegtem, ami hihetetlen mennyiségű pozitív energiával töltött fel. Nem találok rá megfelelő szavakat, mert mindegyik vagy túl kevés, vagy túl nyálas az egészhez.Nem lehet azt elmesélni, hogy közel húsz év után újra és újra beleszeretek, és bármikor újrakezdeném vele az egészet, még akkor is, ha ugyanilyen lenne. Úgyhogy csak azt mondom, most tökéletes. Így, ahogy van.

Az ajándék

Hát akkor eljött az ideje, hogy írjak róla. Épp ideje már, mert nagyon nehéz volt nem elszólnom magam, pedig tudjuk már egy hónapja. :) Azóta pedig számolok vissza.. és ma levágtam a gondolatbeli centimről az utolsó számot is.
Olyan kis frappáns bejegyzések születtek a fejemben ez alatt az egy hónap alatt. Most meg itt ülök, vigyorogva, mint a tejbetök, és nem tudom, hol is kezdjem.
Talán, kanyarodjunk vissza 2007-re. Amikor egy őszi napon megszületett a döntés Balázs részéről, hogy az addig annyira szépen alakuló üzletvezetői "karrierjét" feladja. Nagyon szerette csinálni, szívvel-lélekkel végezte a munkáját, de sajnos azok a fránya anyagiak közbeszóltak. Keveset fizettek, nagyon keveset, így megérett az elhatározás, hogy váltani kell. Szerencsére egy hét múlva már meg is volt az új helye, így aztán épp csak két napja volt itthon arra, hogy fejben átrendezze magát, már kezdett is.
2008 őszén már újabb változás előtt álltunk. Minden idők legnehezebb döntését hoztuk akkor, amikor végül igent mondott a felkínált pozícióra, mint frissáru átvevő. Azt hiszem, kívülállóként azt gondolhatjátok, hogy na, ez aztán minden, csak nem előrelépés, pedig dehogynem. A raktáron belül a legrangosabb és legjobban fizetett pozíció. Nem fizikai dolgozók, és mindössze páran vannak a sokszázas tömegben. Kiváltság, és afféle "kihalásos" alapon lehet bejutni. Ezeknek a kiváltságos embereknek viszont cserébe a jó fizetésért be kell vállalniuk, hogy mindig éjszaka dolgoznak. Eleinte el sem tudtuk képzelni, hogy meg lehet ezt szokni. Akkor aludt, amikor mi ébren voltunk, és akkor dolgozott, amikor mi aludtunk. Őrületesen sok olyan iskolai szünetet csináltunk végig, amikor alig két-három órát tudott pihenni, mert a gyerekek ennyi időre voltak csak "hitelesítve". Azért többé-kevésbé megszoktuk ezt a fordított életet, bár, bevallom, soha, egyetlen percig sem szerettük. Sem ő, sem én. Az elmúlt fél évben már odáig is fajult a dolog, hogy ha a légy sem zümmögött, akkor sem tudott aludni négy óránál többet. Ami hosszútávon nagyon kevés, és nagyon kimerítő.
Ennek ellenére nagyon-nagyon szerette a munkáját. Kevés embert ismerek, aki szívesen csinálja, amit csinál, de ő ilyen. Nem is olyan régen is azt mondta nekem, hogy ő innen szeretne nyugdíjba menni.
Ha vásárolni megyünk, akkor nagyon szeretem, amikor rámutat valamire, és azt mondja "ehhez nagyon sok közöm van". Tudom, hogy azt jelenti, ő vette át. :) És különlegesen jó érzés valami olyat hazavinni, amihez "köze van". A munkatársaitól azt is tudom, hogy a munkaszeretete hihetetlen pontossággal és alapossággal jár együtt, amiért többen is komolyan felnéznek rá. Egyébként is van ez a számomra is irigylésre méltó tulajdonsága, hogy egyszerre több dologra tud ugyanolyan intenzitással figyelni (rajta kívül még egy ilyen embert ismerek), ráadásul hihetetlen memóriája is van. 
Aztán egy hónappal ezelőtt egy hétfői napon, amikor épp a nyolchetente aktuális nappalos hetét kezdte, félrehívta a főnöke, és gratulált neki az új munkaköréhez. Ő pedig persze köpni-nyelni nem tudott, mert nem pályázott meg semmit. De nem is volt rá szükség. Az új pozíció pedig: logisztikai műszakvezető. Egy újabb lépcső azon a képzeletbeli ranglétrán, amit (én tudom a legjobban) sosem akart megmászni. Természetesen nagyon örül neki, de nem nagyon érti miért ő. Én tudom...:) Nagyon büszke is vagyok rá, és nagyon komolyan hiszek benne, hogy minden gond nélkül megfelel majd az új követelményeknek, annak a hatvan embernek pedig olyan főnöke lesz, akihez majd bármikor bizalommal fordulhatnak.
És hogy mindebben mi az ajándék? Gondolom nem teljesen világos még... De elárulom. Ez az utolsó olyan éjszaka, amit külön kell töltenünk. Nem lesz több. (nem mondom, hogy soha, mert ki tudja...) Akkora boldogság ez, amit mindig írói ambícióm ellenére sem tudok jól megfogalmazni. Még nem teljesen fogtuk fel, hogy hétfőtől megint egy új korszak kezdődik az életünkben, de már ízlelgetjük...
Őszintén remélem, hogy ennek a kihívásnak is megfelelünk majd, legalább úgy, mint eddig.
A jövőnk csak most kezdődik.....

Úgy jártam,

, hogy sosem látott magasságokból egy pillanat alatt zuhantam akkorát, hogy szerintem még kisebb földrengést is okoztam. Nem tudom megmondani mennyi időt és energiát fordítottam arra, hogy a mostani békémet elérjem. Rengeteget mindkettőből. Keresgéltem mindenfelé, jártam az utakat, néha eltévedtem, néha zsákutcába jutottam. Sokszor volt, hogy csak ücsörögtem, mint egy rakás szerencsétlenség egy kereszteződés kellős közepén, mert fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Amiben hihetetlen szerencsém volt, hogy mindig, minden körülmények között ott állt mellettem valaki. Minden utamon jött velem, észrevétlenül támogatott, hol azzal, hogy békén hagyott, hol azzal, hogy nem. Ez utóbbit végtelenül utáltam mindig, és kicsit mindig belehaltam. Mostanra értem, miért haltam bele. Mert mindig előcsalogatta egy-egy ilyen az egomat, és nem hagyta, hogy oda jusson el a mondanivalója, ahova kéne. Természetesen mindig a legmélyebben meg voltam arról győződve, hogy ÉN sokkal előrébb tartok nála fejlődésben (lelki síkon értem), és néha még arra is vetemedtem, hogy kissé fennkölten gondoljak rá, hogy "hahh, mire ő eljut idáig..."
Egy ideje néha úgy éreztem, tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk e téren is. Mondhatjuk úgy is, hogy teljesen tökéletesen ő volt a yin, én meg a yang. Minden tekintetben. Ami az egyikünkben kicsit kevésbé van jelen, az ott dominál  a másikban. És fordítva is.
Aztán ma legnagyobb döbbenetemre tükröt tartott elém. A maga módján, de tökéletesen tudatosan szerintem. És ezúttal akkora hatással volt rám, hogy épp oda ért el, ahova kellett. Az egomnak arra sem volt ideje, hogy egy gúnyos kacajt hallasson odabenn. Amellett, hogy nemkicsit elszégyelltem magam azért, amit mondott, mert igaza volt teljes mértékben, és sajnos több dologban is, rádöbbentett, hogy hol is van ez a hiányzó láncszem, amin annyit gondolkodtam már. Mert tudtam én, hogy a kerek egészhez még egy körcikk hiányzik. Naná, hogy épp a legfontosabb. Mert én hülye, addig keresgéltem itt magamat, meg az utamat, a békességemet, a helyemet, hogy megfeledkeztem arról, ami a legfontosabb. Az, hogy jön velem nem evidens. Kézen kell fognom, hogy együtt menjünk. :)
De legalább már tudom, miért éreztem akkora késztetést a múlt héten egy bizonyos könyv letöltésére... (de erről majd akkor, ha elolvastam)

Anyák napja

Nincs fontosabb, mint az álmaik. :)
Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy háromszorosan is anya lehetek. Mert semmi más nem számít igazán, mint ez. Gyereket nevelni a világ leghálásabb és legnehezebb feladata. Az pedig a világ legcsodálatosabb érzése, mikor ölelnek, mikor várnak és tudom, fenntartás nélkül szeretnek, ahogy én is őket.

És nem tudok elég hálás lenni a sorsnak azért sem, mert nekem is van anyukám. Aki mellettem áll mindig, még akkor is, ha az életünk néha olyan másképp zajlik. Még akkor is, ha homlokegyenest másképp gondolkodunk.