Álmodozás... és a rideg valóság

Napok óta motoszkál a fejemben az a pár kis jelenet, ami zajlott köztem és különböző családtagjaim között. Annyira tipikus volt, hogy már-már röhejes is lenne, ha tudnék rajta nevetni.
Azok után, hogy múlt héten végigsikáltam kicsi, ámde minden sarkot kihasználó lakásunkat, és újfent, kitudja hanyadszor szembesültem azzal, hogy semmi sem fér el, valamelyik este, csak úgy szívfájdításként körülnéztem az egyik ingatlanos honlapján. Megdöbbentem az árakon. Mert hihetetlen, hogy mennyit mentek lefelé. Igaz, még így is túl sok nekünk, és még mindig elérhetetlen, de mégis, olyan jólesett kicsit eljátszani a gondolattal. Persze, megtaláltam az abszolút nekünk valót, a maga kis 5 és fél szobájával, két fürdőszobájával, és a 21 nm-es ebédlőjével "mindössze" 19 millióért. Csak összehasonlításképp, még mielőtt Erik született (2002-ben) egy hasonló méretű ház 22 milliónál kezdődött.
Mutattam a páromnak, aztán közösen is átéltük a vágyakozást, elképzeltük, ahogy lenne minden gyerekünknek külön szobája, ahogy nem kéne sorban állni esténként a fürdőszobában, vagy akár a legkisebb helyiségért. Én álmodozva képzeltem el, hogy végre nem zsákokban mindenfelé kéne tárolnom télen a nyári ruhákat, nyáron meg a télieket, mert elférne. És igen, azt is elképzeltem, hogy ugyan sokkal többet kéne takarítanom adott esetben, vagy sokkal több ablakot kéne pucolnom, de még ez sem tántorítana el.
Aztán délután beszélgettünk a húgommal, mindenféléről, és megemlítettem neki is. A házat, amit láttam, meg azt a mindenfélét, ami kapcsolódik hozzá most épp a lelkemben, fejemben. Persze, utólag már nem értem az akkori pillanatnyi döbbenetemet, mert annyira jellemző rá ez a fajta gondolkodásmód. Az első reakciója az volt, hogy hát, ha nem lettek volna ilyen korán gyerekeink, most biztos lenne egy olyan és akkora házunk már. A második pedig az, hogy vagy most, ha találnék magamnak munkahelyet, egy-két évig a fizetésemet az utolsó fillérig félre kéne tennünk, mintha nem is lenne (mert ugye most is élünk valahogy), és akkor belevághatnánk. És persze még a végén azért szúrt egyet-kettőt, azokkal a megjegyzésekkel, hogy azért biztos nagyon rossz lesz a gyerekeknek, ha nem lesz egy külön zug nekik soha, meg különben is, ahogy nőnek, nemsokára a cipőjük elfoglalja a fél konyhát.
Aztán este következett az anyukám. Aki meghallgatta, amit elmeséltem, és aztán a maga pesszimista realizmusával közölte, hogy "már a rezsit sem tudnátok kifizetni".
Ezek után hamar visszazuhantam a valóságba. Nem mintha sok időt töltöttem volna a rózsaszín felhők között, mert tudom, hogy nem tudunk bevállalni egy tizenmilliós kölcsönt huszonévre. A kocsit még fizetjük négy évig.
Nem is az bánt, hogy senki nem volt képes osztozni az érzéseimben. Mert végül is, mint utólag beláttam, tényleg tipikus volt mindkettőjüktől. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy bánt ez az egész, mondjuk azért eltöltöttem némi időt ennek elemezgetésével.
Azért én még mindig azt gondolom, hogy bármi lehet... nem hinném, hogy ölünkbe hullik bármikor is bármi, de annyi mindenért megdolgoztunk már, akár még ez is beleférhet.