Eltelt fél év..

Miután eltelt már fél év azóta, hogy "cumiboltos" lettem, azt hiszem, bátran nekifoghatok, hogy kielemezzem az ezzel kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet. Még akkor is, ha tulajdonképpen értelme nem sok van.
A kezdeti fergeteges örömöt, amit az jelentett, hogy végre van munkám elég hamar felváltotta az az érzés, hogy jajjistenem mit keresek én itt? Bevallom, szégyen ide, vagy oda, kissé degradálónak is éreztem a dolgot. Jó, persze, ez elég nagyképűen hangzik, mert mit válogatnék.. de soha nem készültem ilyen pályára. Mondhatom, hogy ennél azért többre tartom magam képesnek agyilag. Na de ez jutott, be kell érni vele, gondoltam, és meg kell próbálnom kihozni ebből a legtöbbet.
Az első hónapokban minden energiámat elvette, hogy mindent áthajtogattam, és méretsorrendbe pakoltam, mert halálra idegesített a rendetlenség, és a rendszertelenség. Ebből az időből szereztem be azt a "szakmai ártalmat", hogy minden ruhában megnézem a cimkét, keresem a méretet. Ettől a hajtogatásból úgy november tájékára sikerült igazán megcsömörlenem, akkor is leginkább azért, mert elég jó forgalmaink voltak, és mire valaminek a rendberakásával végeztem, addigra jött valaki, akinek mindent szét kellett hajtogatni, majd újra mindent visszahajtogatni.
Rettenetesen nehéz volt megtanulnom megtalálni azt a fajta kiszolgálási egyensúlyt (nem találok rá jobb kifejezést), amivel észreveszem azt, ki az, aki elvárja, hogy körülrajongják, és ki az, aki saját maga szeretné végignézni a kínálatot, és csak útmutatást kér. Én magam jobb szeretek úgy vásárolni, ha békén hagynak, de hihetetlenül sokan vannak, akik azt szeretik, ha mindent eléjük tárnak.
A főnökömmel is különös viszonyban vagyok. Azt nem tudom, ő mit gondol rólam, és tulajdonképpen annyira nem is érdekel. A munkámmal biztosan meg van elégedve, és ennyit kell tudnom. Számomra vannak fura dolgai, olyannyira furák, hogy egy csomó minden egyenesen taszít benne. Sok-sok munkám van benne, hogy ezeket a dolgokat képes legyek távol tartani magamtól.
A legnagyobb nehézséget azonban mégis az jelentette, és jelenti a mai napig is, hogy tudjak mindkét "állásomban" ugyanolyan színvonalon teljesíteni. Már egy ideje nem másoknak akarok megfelelni mindenáron, és a saját elvárásaimat is sokkal lejjebb vettem magam felé, de azért van egy minimum szint, ami alá nem szeretnék menni, ameddig csak lehet. Ez pedig sok munkát igényel. Nem fizikai erőfeszítést nyilvánvalóan, hanem lelki felkészülést, és komoly agymunkát. Eleinte a négy órás munkaidő leteltével is úgy jöttem haza, mint akin az úthenger átment. És nem volt erőm semmi másra, mint lerogyni, és meg sem mukkanni. Ahogy telt az idő, úgy vettem mindig könnyebben egy-egy napot, az, hogy itthon viszont mondjuk öt perc alatt átlényegüljek anyává, feleséggé, testvérré, gyerekké az nem volt ezzel egyenes arányban. Rettenetesen bántott, hogy nem tudok olyan kedves és türelmes lenni a gyerekekkel, mint kéne, sokkal többször förmedtem rájuk apróságok miatt, mint az normális lenne. Az egésznek a csúcspontja talán Erik félévi bizonyítványakor érkezett el. Amikor mérlegre kellett tennem egy csomó mindent, és addig pakolásznom mindenfélét, amíg nem lett egy legalább megközelítőleges egyensúly.
Naiv módon hosszú hónapokon keresztül hittem azt, hogy semmi sem változott, csak az, hogy napi négy órát máshol töltök. De ez nem igaz. Semmi sem ugyanolyan már. A napi négy órás munka is komoly szervezést igényel. Nem tudok itt állni minden percben afféle védőbástyaként, mint régen.A család férfitagjai sokkal könnyebben álltak át, mint én. Ez ugyan a férfiúi mivoltukból fakad, mégis kicsit irigyeltem őket. Néha úgy tűnt, nem is hiányzok. Akkor azért voltam kiakadva. Máskor jobban ragaszkodtak hozzám, mint valaha, akkor meg azért. Még mindig messze van a tökéletes egyensúly munka és család között, ha egyáltalán létezik, de mostanában azért már kezdek önmagamra találni valahol ott középen. A munkahelyemre néha pihenni megyek, itthon pedig néha már örömmel állok neki este pizzát sütni.