Egy év után..

Meglepő, de eltelt egy év azóta, hogy elkezdtem dolgozni. Az akkori felhőtlen, szinte földöntúli boldogság, amit azért éreztem, hogy végre-valahára dolgozhatok én is, elég hamar szertefoszlott, és inkább valamiféle belenyugvás lett belőle. De nem, ez így nem teljesen igaz, mert néhanapján még most is szeretem csinálni. Vannak napok, amikor meg annyira nem, hogy azt sem értem, mit keresek még mindig ott. Tudom, rajtam múlik, hogy mit hozok ki belőle, és az is, hogy merre és mikor lépek tovább. Az biztos, hogy még nem lépek semerre. Na, ez a belenyugvás. Mégsem érzem sem áldozatnak, sem másnak. Mert az a néhány kegyetlenül rossz nap megéri nekem, hogy itt vagyok helyben, mondjuk hogy "kéznél", ha a gyerekekkel bármi történik az iskolában/óvodában. Most, hogy vége a nyárnak, talán egy fokkal kiszámíthatóbb lesz újra a munkaidőm is, ami bevallom, rám fér.
Az egy év alatt sok-sok kedves emberrel találkoztam. (találkoztam igazi bunkókkal is, de ők szóra sem érdemesek) Vannak, akik hozzám szeretnek visszajárni. És vannak, akik kifejezetten hozzám küldik az új vásárlókat. Szívet melengető és egész napot felvidító érzés, amikor valaki, aki számomra vadidegen, kedves mosollyal köszön, mégpedig úgy: "Jajj, hála istennek, hogy Te vagy itt, a barátnőm mondta, hogy csak hozzád jöjjek cipőt venni, mert Te biztosan segítesz!" Ilyen bevezető nélkül is segítettem volna szívesen, de ez még adott hozzá egy kis pluszt. A gyerekek a szemem láttára lesznek újszülöttből kisgyerekek, és van olyan is, akinek tavaly ilyenkor jöttek az első cumijáért, most meg már szandit vettek.. :)
Szeretem, amikor az iskolás gyerekek naponta beköszönnek, miközben a buszra várnak. Megkönnyeztem őket, mikor a nyári szünet előtti utolsó napon sorban bejöttek elköszönni, és mély, együtt érző sóhajokkal hallgatták, hogy bizony, nekem a nyáron is kell dolgoznom. Volt közülük, aki a múlt héten pótvizsgázni jött, és amint végzett, jött hozzám a boltba, boldogan újságolta: "Átmentem, mert úgy csináltam, ahogy mondta, minden nap tanultam egy kicsit.''
Ezek azok a dolgok, amiért nem bánom, hogy "ittragadtam". Az, hogy nem igényel túl sok agymunkát az, amit csinálok, csak egy kis része annak, ami miatt kicsit mehetnékem van mindig. Nagyképűség, de többre tartom magam ennél. Más kérdés, hogy realistaként tudom, ebben a mostani világban örüljek ennek is, mert ahol sokdiplomás munkanélküliek vannak, mit is akarok én azzal a középiskolai érettségimmel?
Az is biztos, hogy tökéletesebb munkahelyet nem találhattam volna abból a szempontból, hogy igazán jó kis lépcsőfok az évtizednyi itthonlét után. Mert olyan itt is vagyok, meg ott is.. ráadásul ugye csak négy óra. Ami testvérek között is ideális a három gyerekes anyukáknak.
Az egy év alatt, vagy inkább mire véget ért az egy év, sikerült helyre tennem magamban ezt az egészet. Hiszem, hogy sok minden más mellett ez is kellett ahhoz, hogy megszűntek a lábrázásos éjszakáim. Az az időszak egyfajta menekülési útvonal előkészítés volt, még akkor is, ha soha nem voltam ennek akkor tudatában, tehát egyáltalán nem direkt csináltam. Arra viszont jó volt (és majd egyszer megfejtem, hogy miért jó ez nekem, hogy mindig ilyen utakat járok :P), hogy megismerjem ezt az oldalamat is.
Summa summárum eltelt egy év (ennyivel közelebb kerültem a nemlétező nyugdíjamhoz), gazdagabb lettem az ez alatt az idő alatt megkeresett pénzegység mellett egy csomó tapasztalattal, ami nélkül ma nem ugyanez az ember lennék. Mert ha nem csinálom ezt egy évig, akkor sosem tudtam volna meg, hogy képes vagyok egy egész napi fagyoskodás után még elmenni fogadóórára, hogy képes vagyok azért hatkor kelni, hogy megfőzzek, mielőtt munkába indulok. Sosem tudtam volna meg, milyen érzés dolgozó nőnek és főállású anyának lenni egyszerre. Igaz, azt sem tudnám, micsoda marcangoló bűntudatot tud érezni az ember, mikor itthon hagyja egyedül a beteg gyerekét. De, magamnak is meglepő módon mindent meg lehet oldani egy kis bűvészkedéssel, itt-ott egy kis nemtörődömséggel.
Abszolút ide illő elcsépelt frázis, hogy "ami nem öl meg, az megerősít." Erősödtem, és ezzel az erővel és tapasztalattal vágok neki a következő évnek.. mert egyszerre mindig csak egy kicsit.. majd aztán merek egyszer nagyot is álmodni.. :)