A múlt terhei I.

Valamelyik nap, miközben a babás blogokat olvastam komoly kényszert éreztem arra, hogy majd egyszer én is megörökítsem azokat a meghatározó érzéseket, élményeket, amiket a babázós éveimben szereztem. A szoptatás volt talán mind közül az, ami egyik gyerekemnél sem változott érdemben.
Természetesen én is úgy készültem már Patriknál is, hogy szoptatni fogom. Lelkesen és aktívan olvastam a kismama magazint a témában is, és tökéletesen osztottam azt a szemléletet, hogy minden babának az az ideális táplálék, és a legeslegjobb az igény szerinti szoptatás. 21 éves voltam akkor, amikor a fiam megszületett, tele optimizmussal, bizakodással. Már a kórházban beleért a bilibe a kezem.. amikor szembesültem azzal, hogy nekem lapos és befelé forduló mellbimbóim vannak, a gyerekemnek meg az átlagosnál rövidebb nyelvfékje, úgyhogy nem voltunk egy szerencsés páros. Sem én, sem ő nem tudtuk, mit is és hogy is kéne csinálnunk. Bababarát kórházban szültem, segítettek is, de csak és kizárólag a kézzel fejést tanították, ami nekem nem igazán ment. Hazajöttünk, bénáztunk, de itthon már csak Balázs volt, aki támogatott, mindenki más azon sopánkodott, hogy jajj, szegény gyerek, éhen hal, mert csak és kizárólag azért sírhatott, mert éhes. Három hetes korában már tejtesója is volt. Egészen a hat hetes nagy vízválasztó időig azért kitartottunk. Akkor beütött a végső krach, ami miatt éveken keresztül hittem magam igazi szaranyának, mert onnantól kezdve fizikai rosszullétet éreztem minden szoptatásnál. Egyenes út vezetett ahhoz, hogy két hónaposan már csak a tejtesótól kapott tejet igya.
Aztán vártuk Eriket. Még elszántabban készültem a szoptatásra, mert addigra már még inkább tudtam, hogy tényleg a legjobb, a legkényelmesebb. Beszereztem a bimbókiemelőt, hordtam lelkesen. Megszületett Erik, és annak ellenére, hogy egy hétig csak három óránként találkoztunk, nagyon egymásra voltunk hangolódva. Minden úgy működött, mint ahogy az a nagykönyvekben meg van írva. Szopott, elégedetten aludt, majd bizonyos idő elteltével újra. Hazajöttünk, itthon is ugyanígy... annak ellenére is, hogy Patrik hihetetlen féltékenységi jeleneteket produkált minden szoptatási időnél. Tele voltam egészséges önbizalommal, büszke voltam magamra, hogy naugye... akartam, megcsinálom. És akkor megint csak elérkezett a hat hetes választóvonal. És a történelem ismételte önmagát. Mindennek ellenére többet nem szerettem szoptatni, és ugyan tudatosan próbáltam tenni ellene, szoptatási tanácsadóval konzultáltam, meg újra elolvastam mindent, mégis.. már csak három, vagy négy hétig tartottam ki, addigra belefáradtam az ördögi körbe.. eszik, ordít, pótlás, megnyugszik. Neki is volt tejtesója. És én újfent szaranyának éreztem magam, amiért nem szopatok, ráadásul lépten-nyomon kikerekedett szemekkel fogadták, ha azt mondtam, hogy már nem szopik..
Roland a maga nem éppen felhőtlen pocakos léte után nagyon gyors születéssel ajándékozott meg. Fel voltam vértezve minden tapasztalattal, nagyon-nagyon akartam végre valakinek az igazi anyja lenni. Vele sem volt könnyű kezdet, de a tapasztalat átsegített a kezdeti nehézségeken. Másfél napos volt, amikor már itthon voltunk, belesimult az életünkbe, angyal üzemmódban létezett, aki aludt, három óránként körülbelül megtömte a pocakját, majd újra aludt. Egészen sokáig ebben az állapotban voltunk, még akkor sem változott semmi, amikor három hetesen bárányhimlős lett, és felhőtlen örömet éreztem, amiért még semmi gond nem jelentkezett. Sőt, most először egészen komoly mennyiségek kezdtek gyűlni a fagyasztóban anyatejből. Már-már elbíztam magam, amikor... igen, újra elérkezett a hatodik hét. Naná, hogy minden ugyanúgy történt. Tizenkét hetes koráig sikerült "kibírnom", de az utolsó héten minden szoptatást sírva abszolváltam, úgyhogy úgy döntöttem, elég volt, rosszabb ez így, mintha tápszert enne.
Csak ekkor mertem előhozakodni az orvosomnak a gondommal. Aki azt mondta, nem igen hallott még ilyenről, de lehet, hogy az az oka, hogy kevesen merik elmondani a mostani szoptatáspárti világban. Ő arra gondolt, hogy a hormonjaim a hatodik hét után nem velem voltak, hanem ellenem...és ez okozta a nagy "pálfordulást" az érzéseimben.
Őszintén szólva évekig tartott feldolgozni, évekig tartott, amíg be mertem vallani, hogy nemhogy évekig nem szoptattam egyiket sem, de csak hetekig tartott. Nem gondolom, hogy bármelyikük is kevesebb lenne ettől, de ehhez el kellett telnie egy csomó időnek, hogy ezt el is tudjam hinni.
Egy teher lerakva. :)

A mai jó pedig: meglátogatott minket Balázs kollégája, aki Svájcba ment dolgozni és lakni, és nagyon jót beszélgettünk, a fiúk pedig eredeti, Svájcból származó svájci bicskával gazdagodtak.

A rossz pedig: estem egy marha nagyot a csúszós járdán, úgyhogy reggel lehet, hogy nyögni fogok a felkelésnél.