Halottak napja

Azt hiszem, ez az a nap, amikor kivétel nélkül mindenki legalább egy gyertyát gyújt. Nem hiszem, hogy van olyan szerencsés család, ahol ne gyászolnának senkit. De ha igen, hát akkor ők tényleg nagyon szerencsések.
A temetőkben ezen a napon rekordszámú látogató van, szinte egymást tapossák az igazán forgalmas temetőkben. Mi tegnap voltunk, pont a nagy tömeget elkerülendő... ma már csak itthon gyújtottunk gyertyát.
Egész nap eszemben voltak azok az emberek, akik nincsenek velünk már, akikkel ebben az életben már nem tudunk beszélni. Pedig akárhány év telt is el már, még mindig lenne mit mondanom nekik. Egy valakivel napok óta olyan nagyon szeretnék beszélni megint. Olyan jó lenne, ha felhívhatnám, és megkérdezhetném tőle, hogy mit gondol. Hallom a hangját még mindig, ahogy Diuskának hív, ahogy telefonál. Tudom, hogy kapnék tőle fejmosást rendesen, amiért még mindig egy helyben toporgok... de úgy örülnék annak a fejmosásnak tőle.
Mindenki közül azért Ő hiányzik a legjobban, mert ő ment el úgy egyedül közülük, hogy egy csomó mindent nem tudtam elmondani. Váratlanul elrohant... és ennyi.
A többiektől elköszöntem, hetekkel, napokkal a haláluk előtt. Az unokaöcsém halálának holnap lesz a 14. évfordulója. Beteg volt, leukémiás, és még egy hónap választotta el a 18. születésnapjától, amikor elment. Két nappal előtte bent voltunk nála a kórházban, és rendesen elköszöntünk. Azt mondta nekünk utoljára: "Aztán nehogy jók legyetek, mert majd meg tudom ám."
Balázs kollégája, aki az idén ment el ilyen váratlanul szintén felfoghatatlan. Tegnap nála is voltunk a temetőben... csak álltunk ott, és még mindig nem hittük el. Neki ugyan nem tudnék mit mondani, mert keveset beszéltünk, ő máshonnan hiányzik rettenetesen.
Tudom, hogy ma sok helyen égtek a gyertyák az ablakokban, hazavárva azokat a lelkeket, akik hiányoznak onnan. Remélem, sokan hazataláltak..