Elmúltnyolcév

Az unalomig elcsépelt frázis lett ebből a három szavas mondatból, és szerintem csak egy nagyon kis réteg van ma Magyarországon, aki nem egyben mondja ki. De én most adok ennek az elcsépelt valaminek értelmet is.
Mert bizony, van itt nálunk egy különleges kis ember, aki ma éppen nyolc éve, hogy megszületett. Az első pillanattól kezdve, amikor még pocaklakóként volt velünk kis különleges volt, és semmi nem úgy történt vele már akkor sem, mint a többiekkel. Emlékszem, a tizenegyedik hétig nem hittek nekem. Mert nem látszott az ultrahangon, dacára a pozitív teszteknek. Aztán csak megszánt minket, és előbukkant. :) Sok mindent éltem át vele, míg odabent lakott, és már akkor úgy éreztem, hogy "ha ez a gyerek normálisan születik, mindent ki fog bírni". Nem akarom részletezni, hogy miért gondoltam ezt, nem is lényeg már. Hiszen nem hogy tökéletesen normális lett, de még valami annál is több. Nincs olyan ember, aki ismeri őt, és ne szeretné. Nem is csoda. Ebben az elmúlt nyolc évben, miközben az országban dúltak a mindenféle politikai csatározások, meg válság, meg minden... a kis csodabatyuból egész komoly nagyfiú lett. A komolyság nem minden értelemben az ő igazi jellemvonása, mert megvan benne minden, amitől épp ennek az ellenkezőjének tekinteném. Kis szétszórt, szeleburdi pasi, akinek ha nem rágok mindent háromszor a szájába, akkor el is felejti. De még így is igen gyakori. Fogalma sincs, hol van a tesicucc, elfelejti, hogy mi a lecke (pedig be van jelölve), csak most hétvégén a matek miatt telefonáltam egy osztálytárs anyukájának, mert már sírva keresgélte, hogy hova is rajzolta a könyvben azokat a házikókat. De az olvasás lecke így is kimaradt.
Mégis, van valami benne, ami miatt képtelenség sokáig haragudni rá. Rám néz, az egész arca egy nagy fájdalom, és már gurulnak is a könnyek. De ugyanez van akkor is, ha örül. A szája fülig ér, a szeme is vigyorog, és féktelen örömmel ölel. Bárminek.
Sokszor mondtam már, és sokszor fogom még, hogy mindhárom fiamat ugyanúgy szeretem. De mindegyikben van valami, ami miatt kicsit mégis másképp, mint a többieket. Roli különleges kincs nekem. Ritka ajándék, amiért nem lehetek elég hálás sosem. Ő volt az, aki miatt az elmúltnyolcévben olyan anya lehettem, amilyen. Akivel megtanultam azokat a dolgokat látni és érezni, amiket addig nem is nagyon akartam elfogadni. Aki megtanított engem kicsit lazábbnak lenni. Aki elhitette velünk, a szüleivel, hogy szeretni így, ezen a határtalan és féktelen módon lehet, és érdemes, ahogy Ő tud.
Imádom őt, de azért tisztában vagyok a hibáival is. Épp azt tanulom, hogy is legyek vele egy kicsit szigorúbb, mert most így ez a nyolcadik szülinap igazán elhitette velem, hogy hát már nem kisbaba Ő. Nagyon nem.
Azt is megmutatom, hogy ez az elmúltnyolcév milyen nyomot hagyott rajta. Avagy... hogyan lett az édes kis pihepuha, villámgyorsanmegyszületős, 3450 grammos és 53 cm-es kisfiúból mostanra 123 cm-es, 27 kg-os, 33-as lábú, és lapátfogú nagyfiú.
Az elmúltnyolcév pedig életem eddigi legjobb elmúltnyolcéve volt. :)
Isten éltessen Roli, még sokszor nyolc évig. :)