Még mindig

Nem nagyon sikerült még túllépnem a tegnapi eseményen. Még nem csengett le bennem, annak ellenére sem, hogy ma este már itthon alszunk, holnaptól meg aztán minden gyorsan visszakerül a régi kerékvágásba, mert Balázs hajnalban dolgozni megy.
Mióta tegnap este megérkezett az akkori "otthonunkba" (ott van az otthonunk, ahol mindannyian együtt vagyunk...) és végre meg is ölelhettem az sms-váltások és a telefonok után, még az addiginál is komolyabb emlékfolyam rohant át rajtam. Ugyan meg sem állt a jakuzzi-ig, és még úszott is pár hosszt (gondolom valahogy ki kellett adni magából a feszültséget), mégis... nálam megállt az idő akkor. És emlékeztem arra a napra, amikor újra itt kezdett dolgozni (volt már itt még a múlt évezredben). Eltelt azóta egy csomó év, mégis emlékszem mindenre... az első napok-hetekre, amikor ő is pont úgy szenvedett a talpaival, mint én. Az első éjszakás műszakjára, amikor én majd betojtam itthon egyedül.. és hányszor sajnáltam akkor a három műszakos munkarendért, de mindig ő biztatott, hogy "De most ezt kell szeretni" Így akkor azt szerettük. Emlékszem, hogy amikor először mondta, hogy már annyira rutinszerűen csinálja amit csinál, hogy néha unja, akkor nem sokkal később megkeresték egy másik ajánlattal. Amire én először mérges voltam. És majdnem csak könyörögtem neki, hogy ne vállalja el az állandó éjszakásságot, mert nem ér annyit, amennyivel többet fog így keresni.
Ért annyit. Minden tekintetben. Ugyan fel kellett építeni akkor egy újfajta életet, de megcsináltuk. Amikor az egyikünk épp feladta volna, mert kicsit nehezebb volt valamiért, akkor a másikunk továbblendítette. Mindig találtunk valamit, amivel biztatni tudtuk egymást. Rettenetes napok is voltak itt, amikor az iskolában szünet volt, én is dolgoztam, és ő sem tudott napi két-három óránál többet aludni. Egymásra semmi időnk nem volt, meg még annál is kevesebb.. De amit akkor elrontottunk, azt is közösen hoztuk helyre, és nemhogy csomó nem maradt azon a fonálon, amivel mi össze vagyunk fűzve, de valahogy minden addiginál szorosabb lett a kötelék.
A legvégsőkig kitartott, de a legjobbkor jött az előrelépés, amikor már elérte a fizikai határait az állandó éjszakás léttel. Azt az első napját sem felejtem. Úgy izgultam, mint ő. Vagy jobban. Lestem minden apró rezdülését, és biztattam, amikor azt gondolta, hogy neki ez nem fog menni. Elárulom, mára csukott szemmel is megcsinálja. Vagy éjjel kettőkor a legszebb álmából felriasztva.
És végül eljutottam oda is az emlékeim között, ami már a közelmúlt. Megszámlálhatatlanul sok kollégánk állított meg a raktárban, a dohányzóban, az öltözőben, vagy kifelé menet, hogy megosszák velem, örülnek, hogy ő a jelölt, és drukkolnak. :) Mindig elmeséltem neki, és mindig a fejét csóválta hitetlenkedve. Mert nem hisz magában.
Szerintem még mindig nem. Pedig... Az összes emlékem mutatja tisztán és élesen, hogy ha valaki, hát ő tökéletes jelölt volt.

Ma is sokszor felejtettem rajta a szememet így is, ilyen szemmel. Ő már túl is lépett az egészen. Nem foglalkozik vele, mert az élet megy tovább.. dolog van, vagy épp pihenés. Mikor mi.
Az biztos, hogy nagyon jó volt ezt az egészet együtt átélni. Az év egyik csúcspontja volt ez a két nap. Még a Balatont is láttuk. :) Sőt... utaztunk is a Balatonon keresztül. :)

És hogy mit szóltak a gyerekek? Örülnek. Egyedül Erik kicsit csalódott, mert ő annyira azt akarta, hogy nyerjen, hogy még nem fogadta el ezt a döntést. El fogja.. és büszke is az apjára.. csak épp annyira büszke rá, hogy neki meg sem fordult a fejében, hogy nem ő lesz a nyertes.
Én meg holnap fogyókúrázni fogok. A büszkeségtől hízni kezdtem. :)