11 évvel ezelőtt íródott

Nem blogposztként, mert akkor még azt sem tudtam, mi az a blog. Egy füzetbe, elsőszülött gyerekemnek, (és aztán később a másod és harmadszülöttnek is) megörökítvén azt az időszakot, amíg ő odabent növögetett, és azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyszer majd (tán majd mikor először lesz apa?) megkapja, hogy elolvashassa. (ha akarja) De most ezt megosztom veletek.




"Drága, babucim!  ('99.07.26.)
Még mindig váratsz magadra, pedig most már igazán megszülethetnél. Már csak négy nap van hátra addig, amíg ki vagyok írva, de igazán nem bánnám, ha nem várnád meg. Olyan jó lenne, ha ma éjjel már mehetnénk a szülőszobába, és már akkor tényleg nem kellene csak egy kicsit várnom, hogy végre láthassalak is. Abban ugyan biztos vagyok, hogy Te vagy a világ leggyönyörűbb kisbabája, de azért már szeretném ezt látni is. Most már úgyis épp elég torz az arcom, épp eléggé elhíztam, és épp elég türelmetlen és kedvetlen vagyok. Már a múlt hét is nagyon hosszú volt, pedig még édesapáddal is többet találkoztam (mert délelőttös volt), meg még a Regi is itt volt, de ez a hét már most hosszúnak tűnik, pedig még csak hétfő este van. 
Most befejezem, és reménykedek, hogy éjszaka jön értem a mentő. 
 Nagyon Szeretlek. 
                  Anyukád"                                                  




Részben ugyan, de szót fogadott. Nem született meg éjjel, de megszületett másnap. :) De a születésnapi poszt majd holnap. Ma még emlékezem csak. 11 évvel ezelőtt ilyenkor még csak épphogy sejtettem, milyen lesz valakinek az anyukájának lenni.