Egy élmény volt

Az a helyzet, hogy annyira csordultig vagyok épp érzelemmel, hogy sikerült egy kicsit arról is megfeledkeznem, hogy nekem hajnalban kelni kell, és dolgozni menni. Az előbb döbbentem rá (pedig tudtam amúgy), hogy húha, már csak hat óra, és ébreszt a telefonom. :)
De sebaj.. amúgy is mindegy már az alvásnak, úgyhogy akkor meg már el is mesélhetem, hogy milyen volt a mai nap. Mondjuk megy ez nekem két szóban is, de csúnyán nem beszélünk, leginkább pedig nem írunk, úgyhogy a k.... jó helyett azt mondom inkább, hogy Fantasztikus. Még úgy is, hogy napernyő híján máris olyan színem van, mint tavaly augusztus végén, és jelentem, melegem volt, és többször is bent találtak a vízben. Engem.. azt hiszem, a tavalyi rekordomat is megdöntöttem ma, egyetlen nap alatt, úgyhogy az már most egészen biztos, hogy lesz, ami lesz az idei nyáron már majd elmondhatom magamról, hogy elképesztően sokat strandoltam. :D
A fiúk még nem teljesen érkeztek meg az iskolából, vannak utózöngéi az utolsó hetek őrületének, de majd szépen lecseng. Addig meg nagyon türelmesek leszünk, és kivárjuk. :) De a csúszdákat kihasználták, ahogy azt kell, az úszóhártyáik kinőttek, mire hazaindultunk.
Megtartottuk az apák napját is. Mert szerintem az úgy dukál, hogy ha van anyák napja, akkor van apák napja is. Igaz, Ő nem virágot kapott, mint én, hanem fagyit. De azt mindjárt három dobozzal is, abból, amit ő is megeszik, mert megfelel neki minden szempontból. :) Örült neki. Mi meg annak örülünk, hogy épp Ő az, akit apák napján köszönteni lehet. :)
És véget ért ma az ének iskolája is. Zsolti nyert, akinek így a végére már én is nagyon drukkoltam, bár mindenki sikerének tudtam örülni. Ezerszer és még egyszer leírtam már, de most megint le fogom írni, hogy fantasztikus volt az egész, és öröm volt nézni, hallani. Üde színfolt volt az összes gyerek életszeretete, tehetsége, szorgalma, és vidámsága az amúgy furán szürke hétköznapi életünkben. Hiányozni fognak.. és remélem, hogy csak nekünk, egymásnak nem, mert majd tényleg megmaradnak barátként egymás mellett. Hatalmas élmény volt.

Na és most, mielőtt belemennék még másba is, elmegyek fürdeni és lefeküdni, mert hajnalban tényleg dolgozni kell menni. És nem babra megy a játék. Tanulni kell szorgosan, mert csütörtökön és pénteken jön a mélyvíz. :D (és én nem tudok úszni... :D :D)

Ez (így) jó nekem...

Továbbra is jó, és továbbra is nagyon élvezem szombat esténként az ének iskoláját. Minden szombaton valami másért, és mégis mindig ugyanazért. A múlt szombaton is megihlettek ezek a gyerekek, és pontosan a műsor kapcsán született gondolataimból fakadt az a "védőbeszéd" az ő generációjuknak.
Most, ezen a szombaton, amikor abban a nem egészen két órában amit velük töltöttem ismét mindenféle érdekes dolog jutott eszembe, miközben sírtam is, és nevettem is, vagy egész egyszerűen csak eltátottam a számat.
Nem fogom titkolni, hogy Álmoson kívül még van két kedvencem. És ma este mindketten énekeltek, és mindkettőjüket imádtam. Barni az egyik, aki ma este az eurovíziós dalunkat énekelte. Amúgy is imádom ezt a számot (és ugye ezt sem titkoltam), de Barni még rátett erre egy lapáttal, mert valami hihetetlenül jól állt neki, tényleg mintha egy mini Alex lépett volna elő hirtelen. És Barni amúgy is egy olyan figura, aki egyszerre emlékeztet engem mindhárom gyerekemre és a férjemre is, így, egy személyben, úgyhogy mi mást tehetnék, mint hogy minden percét imádom, amikor látom és hallom őt.
A másik pedig... nos, igen, Nellike. Annyira határtalan jókedv és életszeretet árad belőle, hogy lehetetlenség nem vele sodródni. Az, hogy ez a képernyőn keresztül is így átjön, az csak sejtetheti, hogy micsoda élet lehet mellette úgy igazából. Azt gondolom, mindenképpen valami médiaközeli szakma kell neki, mert kellenének ilyen emberek jó sokan. És tényleg.. milyen jó lenne, ha úgy történne, ahogy Hajós András kívánta neki, hogy ezt a jókedvét meg tudná őrizni, mert nekünk, felnőtteknek ez már nem mindig megy. Nem mellesleg Nellike pontosan az a kislány, akit én úgy elképzeltem valaha magamnak. Mondjuk a szemüveg hiányzik róla, de egye fene.. ezt sem bánnám. :)
De nem ők ihlettek ma meg, hanem az ikrek, akik Cipő dalát énekelték. Nem írtam annak idején Cipő halála kapcsán semmit, mert úgy éreztem akkor, ez nem olyan, amiről én hitelesen és jól tudnék értekezni. Megrendített, és megkönnyeztem őt, mert soktízezer embertársammal együtt én is nagyon szerettem a dalait is, a hangját is, és azt gondoltam, a dalain keresztül ismertem is őt. Persze ez nem igaz, csak bizonyos mértékben, de Őt olyan hiteles előadónak és dalszerzőnek gondolok, aki igenis megírta és megénekelte minden örömét, bánatát, és gondolatát. Nyilván volt, amit megtartott magának, és az pont úgy is volt jó. Az, hogy "csak" ennyi adatott meg neki itt közöttünk, biztosan okkal történt. Főleg, hogy az ő generációjukból nagyon sokan vannak odaát már, mintha csak ott gyülekeznének valamire várva...De ma este, ez a két kisfiú, ahogy énekelte a Fényes utakon c. számot.... hát mit mondjak? Az, hogy bőgtem, az minden engem ismerő ember számára evidens, úgyhogy ezt nem mondom. De ott, a dal közben, úgy éreztem, hogy tessék, itt van minden kételkedő embernek a megfogható pillanat annak a tanúságára, hogy igenis létezik az örök élet. Mert Ő éppen már nincs itt testben, de itt volt minden hangban, és ember nem volt, aki ne hallotta volna közben a fiúk mellett az ő hangját is. Megható és megdöbbentő volt a pillanat mélysége, hogy ez a két nagyon fiatal gyerek visszahozta őt úgy, ahogy a felnőtteknek nem sikerült, és nem is fog. Ettől lesz az egész világ olyan igazi folytonos.. és most majd megint a következő generáció dicsérete és védelme következik, de már mindegy.... merthogy igenis közben eszembe jutott, hogy ezek a gyerekek viszik tovább az összes ilyen értékünket is. Ha megmutatjuk nekik. És ugye.. morgunk itt a technikára, mert minek, mert elveszi az időnket, meg az eszünket.. meg még ezerféle más dolog miatt lehet szidni. De hogyan mutatnánk meg nekik ennyi mindent enélkül a technika nélkül? Ugyanaz, ha elmeséled, mintha meg tudod mutatni? Messze nem... Kell az, hogy meséljünk róla, milyen volt először hallani, vagy épp énekelni, vagy csak látni valamit, de kell mellé az is, hogy ezek a gyerekek a saját szemükkel tudjanak meggyőződni valamiről, és az ő saját látásmódjuk és érzésviláguk tudja aztán velük visszaadatni az ő benyomásaikat.
Ettől lesz majd végül tényleg örök a lét... mert generációról generációra átörökítünk mindent, amit tudunk.. és mindig többet tudunk megmutatni, és átadni.. ők pedig mindig többet tudnak átvenni, és elhinni nekünk.

És Ti? Nézitek már? Vagy még mindig nem? Megbánjátok ám a végére, ha nem.. ;)

Ez a véleményem.. na..

Egyáltalán nem vagyok az az ember, aki nem hiszi töretlenül, hogy a világ jó, és élni érdemes. Sőt! Igenis azt gondolom, hogy mindenféle tett, gondolat és cselekvés ellenére, ami mostanában előfordul a világ minden táján, azért még nincs itt az ideje, hogy elveszítsük a Hitünket és a reményünket. Megrendíthetetlen a hitem abban, hogy mindannyian magunkban hordozzuk azt a tanítást, ami miatt végül mi mindannyian itt lehetünk ezen a világon. Aki ugyanígy gondolja, annak úgysem kell ezt magyaráznom, aki meg nem, hát Ő is rá fog jönni majd magától, addig meg hiába is mondanám......
Szóval, jó élni ezen a világon, és jó megtapasztalni mindent, ami itt történik. Jó, hát egy csomó mindenről azt gondoljuk, hogy na, ezt kihagytam volna, de végül mindig úgy van, hogy akár az sem olyan nagy baj, hogy megtörtént, mert különben ezt sem tudtuk volna meg. Beszélhetnénk órákat a hanyatló erkölcsről, amiről sokan panaszkodnak, de én nem tudok erről beszélni, mert nem érzem így. Engem nem zavar a szabadosság,  végülis volt már annak idején egy hippikorszak is, és az is micsoda emlék lett, nem? Hát majd ez a mostani is egy emlék lesz csupán.
Amiről órákat tudnék beszélni, az a gyerek-téma. Mert lépten-nyomon hallom, látom, olvasom, és tapasztalom, hogy milyen véleménye van a felnőtt-társadalomnak a mostani gyerek-társadalomról. Elképedek rajta, mert hiszen arról a társadalomról van ilyen vélemény, akik tőlünk tanulnak. Mert éppen mi vagyunk előttük egy generációval. Mi vagyunk azok, akiktől ellesik a példát, legyen az akármilyen is. Hiányolják belőlük a tiszteletet, holott egy szikrányi tisztelet sincs feléjük. Semmi.. lenézés, mert ők olyanok, amilyenek. Igen. Mások, mint mi voltunk. Egészen más generáció, én is tapasztalom. Néha kapkodom a fejem csak, hogy mi mindent tudnak már, és néha harsányan felröhögök azon a tudálékosságon, ahogy ők magyaráznak valamit. De ezerszer kikértem már magamnak a nevükben, és még ezerszer ki is fogom, ha a helyzet úgy kívánja, hogy akárki is lenézze őket. Én bevallom, nem szeretnék most gyerek lenni. Nem lehet könnyű eligazodni a világban. Régebben elég volt az iskolában megfelelni, és ott is lehetett még gyereknek lenni. Most már nem lehet nekik semmi ilyesmit. Kőkemény feltételek és követelmények vannak, hozni kell a számokat, meg kell felelni a statisztikának, és eddig tart a figyelem. Addig számítanak ők a világnak, amíg kiszámolják, mennyivel nőtt, vagy csökkent a népesség, mennyi elsős gyerek lesz jövőre, hányan élnek hátrányos, ne adj' Isten halmozottan hátrányos helyzetben, és mennyien jelentkeztek a felsőoktatás valamelyik szakára. Hogy mindeközben hogyan élnek, senkit nem érdekel, és csak arra figyelnek fel, hogy hú, micsoda egy szörnyű generáció, mert ezek káromkodnak, mobiloznak, neteznek, agresszívek, és még ki tudja mik. Hát nem. Az én gyerekeim is ennek a generációnak a tagjai. Nem élünk példaértékű családi életet, mert nem tehetjük azt meg, hogy az egyikünk (jellemzően mondjuk én) csak az ő testi/lelki fejlődésüket szolgálja, és menedzselje a sorsukat. Pénzből élünk, és szükség van mindkettőnk keresetére. Slusszpassz. Ezen nincs mit ragozni. Nálunk nincsenek igazán tehetségek sem, mert sem zenei, sem sportolói ambícióval (vagy legalább affinitással) rendelkező gyerekünk nincs. Szóval igazi szürke kis mezei család vagyunk, éljük a magunk kis szürke és átlagos életét, amibe beleférnek a káromkodások, a viccek, (azok is, amik már kicsit pikánsabbak) a pankráció, az ezerféle sebesülés, és mindenféle. Tudom, hogy van olyan gyerekem, aki épp abban a korban van, hogy szégyenkezés és habozás nélkül kiröhög bárkit, akiről úgy gondolja, hogy valamiért vicces. Persze, rászólok, ha látom, és hallom, de nyilván akkor is így van ez, amikor nem vagyok ott. De az a helyzet, hogy ez velem is így volt..... És akkor nem mondták rám, hogy micsoda szégyen-generáció tagja vagyok, csak esetleg megjegyezték, hogy ejj, azért viselkedhetnék.
Én azt gondolom, a gyerekek minimum kilencvenöt százaléka tök normális, a saját életkorához viszonyítva. Vannak dacos korszakok, hisztis korszakok, vannak röhögős korszakok, szégyellős korszakok, beszólós korszakok, meg egy csomó másféle is (vagy Ti nem játszottatok olyat soha, hogy becsengettetek valahova, és gyorsan elszaladtatok?). Csak mi, felnőttek azt várjuk tőlük, hogy mini-felnőttek legyenek. Pedig nekik nem ez a dolguk.
Amúgy meg csak azt akartam mondani, hogy ha esetleg szemernyi kételyetek is lenne afelől, hogy ebben a világban nem csupa jó és kedves gyerek él, akkor nézzétek szombat esténként Az ének iskoláját... és akkor majd szertefoszlanak a kételyek. :) Ott ők, tizenhatan egy kis mini-gyerektársadalom. Mindenféle gyerekből van egy. :)
És ezen a világon ez a létező legjobb dolog. Hogy mindenféle gyerekből van egy. :)
Például Ő is egy kis kételyoszlató :)