Egy mécsesé, ami ma egész nap égett nálunk. Tisztelegtünk azok előtt, akik 55 évvel ezelőtt mindent megtettek azért, hogy ma ne ott tartsunk, ahol tartsunk. Azok előtt, akik áldozatul estek, akiket börtönbe hurcoltak el. Elsősorban pedig az előtt a Dédipapa előtt, aki sajnos már csak odafentről nézi a dédunokákat, pedig milyen büszke lenne rájuk. Patrikot különösen szeretné, amilyen kis tudós-féle.
Beszélgettünk ebéd közben is a forradalomról, amit valamikor még ellenforradalomnak hívtak. Teljesen felháborította a fiúkat, hogy tárgyalás nélkül kerülhetett valaki hosszú-hosszú időre börtönbe, és a család azt sem tudta, él e egyáltalán. Beszélgettünk arról is, hogy mi annak idején még nem is tanultunk erről az iskolában. Én ugyan már a rendszerváltás után végeztem az általános iskolában is, mégsem volt még akkor olyan tankönyv, amiben ez az esemény szerepelt volna. Ráadásul a tanárok sem nagyon tudták, mit is merjenek tanítani, így inkább maradtak a biztonságos semminél.
Nem vagyok benne biztos, hogy azoknak az embereknek, akik akkor vérüket és életüket áldozták a szabadságért, most tetszene, hogy mi, az unokáik, ülünk ölbe tett kézzel. Kicsit könnyes szemmel, büszkén emlékszünk rájuk, de nincs már akkora összefogás, mint akkor volt. Talán sosem lesz többet. Pedig...
A mécses még mindig ég.. azért a sok-sok bátor emberért, aki meg merte tenni.. és azért, hogy többé ne legyen rá szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése