Ez (így) jó nekem...

Továbbra is jó, és továbbra is nagyon élvezem szombat esténként az ének iskoláját. Minden szombaton valami másért, és mégis mindig ugyanazért. A múlt szombaton is megihlettek ezek a gyerekek, és pontosan a műsor kapcsán született gondolataimból fakadt az a "védőbeszéd" az ő generációjuknak.
Most, ezen a szombaton, amikor abban a nem egészen két órában amit velük töltöttem ismét mindenféle érdekes dolog jutott eszembe, miközben sírtam is, és nevettem is, vagy egész egyszerűen csak eltátottam a számat.
Nem fogom titkolni, hogy Álmoson kívül még van két kedvencem. És ma este mindketten énekeltek, és mindkettőjüket imádtam. Barni az egyik, aki ma este az eurovíziós dalunkat énekelte. Amúgy is imádom ezt a számot (és ugye ezt sem titkoltam), de Barni még rátett erre egy lapáttal, mert valami hihetetlenül jól állt neki, tényleg mintha egy mini Alex lépett volna elő hirtelen. És Barni amúgy is egy olyan figura, aki egyszerre emlékeztet engem mindhárom gyerekemre és a férjemre is, így, egy személyben, úgyhogy mi mást tehetnék, mint hogy minden percét imádom, amikor látom és hallom őt.
A másik pedig... nos, igen, Nellike. Annyira határtalan jókedv és életszeretet árad belőle, hogy lehetetlenség nem vele sodródni. Az, hogy ez a képernyőn keresztül is így átjön, az csak sejtetheti, hogy micsoda élet lehet mellette úgy igazából. Azt gondolom, mindenképpen valami médiaközeli szakma kell neki, mert kellenének ilyen emberek jó sokan. És tényleg.. milyen jó lenne, ha úgy történne, ahogy Hajós András kívánta neki, hogy ezt a jókedvét meg tudná őrizni, mert nekünk, felnőtteknek ez már nem mindig megy. Nem mellesleg Nellike pontosan az a kislány, akit én úgy elképzeltem valaha magamnak. Mondjuk a szemüveg hiányzik róla, de egye fene.. ezt sem bánnám. :)
De nem ők ihlettek ma meg, hanem az ikrek, akik Cipő dalát énekelték. Nem írtam annak idején Cipő halála kapcsán semmit, mert úgy éreztem akkor, ez nem olyan, amiről én hitelesen és jól tudnék értekezni. Megrendített, és megkönnyeztem őt, mert soktízezer embertársammal együtt én is nagyon szerettem a dalait is, a hangját is, és azt gondoltam, a dalain keresztül ismertem is őt. Persze ez nem igaz, csak bizonyos mértékben, de Őt olyan hiteles előadónak és dalszerzőnek gondolok, aki igenis megírta és megénekelte minden örömét, bánatát, és gondolatát. Nyilván volt, amit megtartott magának, és az pont úgy is volt jó. Az, hogy "csak" ennyi adatott meg neki itt közöttünk, biztosan okkal történt. Főleg, hogy az ő generációjukból nagyon sokan vannak odaát már, mintha csak ott gyülekeznének valamire várva...De ma este, ez a két kisfiú, ahogy énekelte a Fényes utakon c. számot.... hát mit mondjak? Az, hogy bőgtem, az minden engem ismerő ember számára evidens, úgyhogy ezt nem mondom. De ott, a dal közben, úgy éreztem, hogy tessék, itt van minden kételkedő embernek a megfogható pillanat annak a tanúságára, hogy igenis létezik az örök élet. Mert Ő éppen már nincs itt testben, de itt volt minden hangban, és ember nem volt, aki ne hallotta volna közben a fiúk mellett az ő hangját is. Megható és megdöbbentő volt a pillanat mélysége, hogy ez a két nagyon fiatal gyerek visszahozta őt úgy, ahogy a felnőtteknek nem sikerült, és nem is fog. Ettől lesz az egész világ olyan igazi folytonos.. és most majd megint a következő generáció dicsérete és védelme következik, de már mindegy.... merthogy igenis közben eszembe jutott, hogy ezek a gyerekek viszik tovább az összes ilyen értékünket is. Ha megmutatjuk nekik. És ugye.. morgunk itt a technikára, mert minek, mert elveszi az időnket, meg az eszünket.. meg még ezerféle más dolog miatt lehet szidni. De hogyan mutatnánk meg nekik ennyi mindent enélkül a technika nélkül? Ugyanaz, ha elmeséled, mintha meg tudod mutatni? Messze nem... Kell az, hogy meséljünk róla, milyen volt először hallani, vagy épp énekelni, vagy csak látni valamit, de kell mellé az is, hogy ezek a gyerekek a saját szemükkel tudjanak meggyőződni valamiről, és az ő saját látásmódjuk és érzésviláguk tudja aztán velük visszaadatni az ő benyomásaikat.
Ettől lesz majd végül tényleg örök a lét... mert generációról generációra átörökítünk mindent, amit tudunk.. és mindig többet tudunk megmutatni, és átadni.. ők pedig mindig többet tudnak átvenni, és elhinni nekünk.

És Ti? Nézitek már? Vagy még mindig nem? Megbánjátok ám a végére, ha nem.. ;)