Renoválás

Lélekben egész héten vártam a pénteket. Azon belül is leginkább a péntek délutánt. Tegnap aztán meg már különösen, mert a boltban egy egész napot sikerült azzal töltenem, hogy kihoztam a raktárból a téli cipőket, kiszedtem a szekrényből a szandikat, és végül ugye helyet cseréltek. Létráztam, nyújtózkodtam, izzadtam, szóval, felért egy kisebb fajta és igen szerény edzéssel is. De ahányszor elcsüggedtem, szemem előtt lebegett a kép, hogy milyen jó lesz majd holnap.
Ma délután pedig a munka végeztével egyenesen a fodrászhoz mentem. Ugyan festeni most nem kellett, mert két hete sincs, hogy befestettem én magamnak, de levágta, kiritkította, felnyírta, és valami eszméletlen jó érzés, hogy végre szellőzik a fejem, és nincs a nyakamban haj. Azt ne is tudjátok meg, mennyi hajamat vágott le...
És ezzel még nem is volt vége a mai napra betervezett renoválásnak. Mert este hatkor még várt rám a körmös is. Szerencsére jó fejek, és együttműködőek a gyerekeim, akiket nem zavart, hogy se én, se az apjuk nem vagyunk otthon (ő nem körmösnél volt), sőt, meg is fürödtek, és meg is vacsoráztak (ez utóbbit kikészítettem) mire hazaértünk.

Szóval ez a mai délután ilyen szépítkezősre sikeredett. Jó volt. És rám fért. :)

Női szemmel

Már többször is eszembe jutott témaként, aztán ma megint, úgyhogy most már megírom. :D Szóval, biztos mindenki hallott, látott már olyan jelenetet (esetleg részese is volt), amikor egy férfi (és ilyen szempontból lényegtelen, hogy épp a saját párunk, vagy akárki más) végigmér egy nőt. Engem rendesen zavarba hozott mindig,ha véletlenül engem mustráltak így meg, sosem volt annyi önbizalmam, hogy elhiggyem, van rajtam valami néznivaló. De nem is ez a lényeg. Szóval, az általános közvélekedés szerint az ilyen viselkedés férfidolog. Mert a nők aztán nem.. Hát, előre is elnézést kérek minden nőtársamtól, és természetesen itt is fenntartjuk a tiszteletet a kivételeknek, de én bizony mustráltam már úgy férfit, mint ahogy ők szokták a nőket. Sőt, ki is beszéltem már, hogy ennek vagy annak a pasinak milyen formás vádlija van (na, ő történetesen azóta a férjem lett.. de pssszt), vagy hogy milyen férfiatlanul néz ki. Csúnya és gonosz is vagyok, mert simán be is kategorizálom még mindig az egyes típusokat.
Így aztán vannak a
Műmájerek: akik természetesen mindig a legutolsó divat szerint öltöznek, mindig erősebb parfümszaguk van, mint egy nőnek, mindig az épp legmenőbb telefonon telefonálnak, és még véletlenül sem vesznek emberszámba senkit
Puhap**csűek: akik hordoznak egy csomó nőies vonást magukban, ami önmagában nem baj, de amikor ehhez társulnak nőies kéztartások, esetleg fura ruházkodás, az már gyanús. Az ebbe a kategóriába tartozók kivétel nélkül úgy járnak, hogy közben "pucsítanak" (a feneküket felfelé tolva járnak)
Menők: akik nagyon hangosak, nagyon macsók, nagyon lazák, és nagyon lesz...ják a világot. Ők természetesen még wc papírból is csak valami világmárkát vesznek, márkás ruha nélkül pedig ki sem lépnek az utcára.
Vénkecskék: akik sunyi pofával méregetik azokat, akik a lányuk is lehetnének, és nem mulasztanak el egy-egy megjegyzést, vagy füttyszót megejteni.
Szerencsére azért sokkal többen tartoznak (mondjuk a férfiak olyan 80%-a) a normális kategóriába. Ők vagy a férjeink, vagy épp a blogolvasóink. :)
Na de hogy ne érje szó a ház elejét, elárulom, hogy a nőket is képes vagyok így megkritizálni. Csak ezt nem írom le, mert több a csúnya szó benne, mint a nem.... :D

És hogy mit is nézek meg a férfiakon? Úgy körülbelül mindent. Mint minden más nő. Ugye? Vagy Ti nem nézitek meg? 

Van még

egy restanciám. Az a bizonyos nagy port kavart bejegyzés késztet arra, meg a fene nagy őszinteségem. Egyszer úgyis az lesz a vesztem. Mármint ez utóbbi. Szóval, akkor épp tényleg annyira voltam nő, ahogy leírtam. Aztán azóta történt egy s más, és bizony, sokszor előfordult, hogy attól éreztem magam jobban, ha magamra húztam egy szűk felsőt, vagy épp befestettem végre a hajam. Nem tudom megmondani mitől van ez, mert fogalmam sincs róla. Továbbra sem járok miniszoknyában, most meg aztán már különösen nem, főleg, mivel az amúgy cseppet sem szexis derékmelegítő amúgy is szerves részem lett. Továbbra sem sminkelek. Viszont kétféle arckrémet használok... atyaég.. ez így kimondva azért már nem semmi még magamnak sem. :D Szóval, van egy nappali meg egy éjszakai. És mondjuk, hogy lehet valami hatása, mert mostanában többen is hitték azt, hogy épp nyaralásból jöttünk haza (dejólenne), merthogy tök jó színem van.
De ami miatt ez az egész íródik, az múlt hét pénteken esett meg.. végül is ez sem teljesen újkeletű mizéria, mert volt már, hogy volt ilyesmim, csak sokkal "gagyibb" változatban. De most aztán belecsaptam a jóba, és péntek óta van rajtam valami, amitől igen árulkodóan nő vagyok.

 

Egy kis méretűvel indítottunk, hogy kiderüljön, hogy fogom bírni, meddig fogja bírni (állítólag három hétig), és hát úgyis nőni fog magától is. :D Mit mondjak? Azon túl, hogy én is elnézegettem a kezemet vagy egy félórát ilyen megújult körmökkel, a fiúk elismerései, miszerint "gyönyörű lett, anya" azért nagyon sokat jelentettek. :) 

És azt is megmutatom, hogy hogy is nézek ki valójában. Mert az a kép ott a bal felső sarokban már egy ideje nem az igazi, csak egy lusta dög vagyok lecserélni. Kéretik a szemeimet nem figyelni, mert a szem a lélek tükre, és az enyém is igen árulkodó.. :)

Szóval.. restancia letudva. Megkövetem magam (már megint), és jelen pillanatban, jelen állapotomban azt mondom, néha jó egy kicsit nőcisebbnek lenni a megszokottnál. Már csak úgy az újdonság varázsa miatt is. :)

Nők...

Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Nők között is. Ez nem is kérdés, azt hiszem, mert rohangálunk páran két x kromoszómával a világban, mégsincs közöttünk két tökéletesen egyforma. Még az ikrek sem azok (ugye kedves ikres anyuka olvasóim bólogattok?)
Ahogy az sem egyforma, hogy nézünk ki, úgy az sem egyforma, mitől érezzük magunkat nőnek. Egyáltalán mi is akkora feneket kerítünk ennek az egész "nőségnek", mint a férfiak? Szerintem nem. Én legalábbis azt hiszem, még sosem misztifikáltam magam annyira nőnek, mint ahogy az esetleg elvárható lenne tőlem. Ha másért nem, hát azért, mert nő vagyok, ugye. Az a fajta nő vagyok én, aki már kislánynak sem volt az a bűbájos, aranyhajú, tündérarcú kis gyönyörűség. Egész egyszerűen azért nem, mert barna, rövid hajam volt, és még kövér is voltam (nemkicsit). Hogy emiatt e, vagy csak azért, mert abban a világban nőttem fel, amiben, nagyon sokáig nem is értettem, hogy most mit kell attól úgy odalenni, hogy én nő vagyok. Nagy cucc.. épp elég bajom is tudott lenni néha. Főleg mikor elkezdtek nőni a melleim, és annyira zavart, hogy nem győztem eltakarni jó bő pólókkal, pulcsikkal, és a lehető leggörnyedtebben jártam, nehogy észrevegyék. Persze, azok vették észre, akiknek nem kellett volna, családunkhoz tartozó idősebb rokonok, akik megfelelő kacsintgatásokkal paskolgattak, és célozgattak, amitől persze fülig vörösödtem az ő legnagyobb gyönyörűségükre. Azért ezt kinőttem, és később még büszke is tudtam lenni rá, bár tény, hogy a mai napig sokkal inkább zavarba jövök egy-egy elismerő pillantástól, mintsem örülni tudok neki.
Múltkorában beszélgettem több emberrel is arról, mit tart nőiesnek, és mily meglepő, férfi ismerőseim egytől egyig külsőségekről beszéltek. Lakkozott körmök, vagy műköröm, rendezett frizura, csinos ruha, magas sarkú, harisnya, szép smink. Ez a nőies szerintük.
Úgyhogy én megállapítottam, hogy én bizony akkor nem vagyok nőies. Mert jelen pillanatban óriási ősz lenövés van a hajamon, és még megmosni sem volt kedvem ma. A körmeim sincsenek kifestve, se a kezemen, se a lábamon. Hetek óta nem volt rajtam se szoknya, se harisnya, se nőies cipő. Magas sarkú meg több éve már. Sminkelni sem szoktam. Mert nem is tudok szépen, meg idegesít is. Tuti, hogy azonnal viszket a szemem, tuti, hogy letörlöm a számról a rúzst azonnal, meg egyébként is az az arc nem is az enyém.
A járásom sem mondható nőiesnek, mert nem riszálom magam, általában sietek is, és hátizsákkal a hátamon közlekedem.
Most már ugyan büszke lennék rá, ha lenne mellem, és nem takargatnám, de most meg már éppenséggel nincs mire. A hajam továbbra sem hosszú.
Én mégis minden porcikámban érzem, hogy nő vagyok. Hogy miért, valószínűleg örök rejtély marad. Mert egészen reálisan látom magam, és meg sem közelítem a tv-ben, újságokban sztárolt nőies formákat. Sehol a hosszú comb, sehol a formás, izmos fenék, helyette itt-ott felütötte a fejét a narancsbőr, van rajtam egy rakás bőrhiba, őszülök, és ráncosodok. Viszont nincs rajtam semmi, ami mű lenne. Mert az összes ráncomat én szereztem magamnak.. jó, hát néha rásegítettek kicsit, hogy így legyen... de a sajátjaim.
Nőiességem igazi lényege azt hiszem, abban rejlik leginkább, hogy képes voltam és képes vagyok a családomnak a lakásból otthont varázsolni, képes voltam és lennék még gyereket szülni. Csak a nők alkalmasak arra, hogy ha százszor is elmondtak valamit, százegyedszer is elmondják ugyanazzal a hangsúllyal, ugyanúgy. Meg még egy csomó ilyen van. Amire csak a nők alkalmasak igazán. Persze, ez nem kivagyiság. Egyszerűen csak így teremtődtünk annak idején. A férfiak meg másképp. Ők azok, akik a technikai újdonságokat képesek azonnal átlátni, kezelni, akik tudják, melyik ajtóhoz melyik csavar lesz jó. Szóval így épp kiegészítjük egymást. :)
Mindenesetre ennek a se füle-se farka írásnak az a lényege, hogy ugyan nem vagyok egy csinibaba, és nem is leszek már, az esetek többségében a reggeli szépítkezés a fésülködés-mosakodás-szemüvegmosásban kimerül, mégis tutira tudom, hogy ennek ellenére én is ízig-vérig nő vagyok. :)
Aki meg mást mond, annak meg nem hiszem el. :P

Szeretem a testem

Szombat délelőtt annyira ráértem, hogy miközben vártuk a miniszterelnöki esküt, kapcsolgattuk a tévét, és leragadtunk ennél a műsornál. Egyszer-kétszer láttam már a műsorajánlót, de bevallom, mégiscsak kissé előítéletes vagyok, mert pont Márk miatt "rettentem" el tőle. De itt és most töredelmesen be kell valljam, benne is kellemesen csalódtam. Mert ugyan olyan kis "cuki", amilyenek a homoszexuális művészek "szoktak" lenni, de mégis, amit akkor, abban az adásban azzal a nővel csinált, engem megnyert magának.
Olvastam azóta egy-két kritikát a műsorról. Ilyet is, olyat is. Kicsit annak is igazat adok, akik azt mondják, többek között a párom is többször hangot adott ennek a véleményének a műsor közben, hogy csak arról szól, hogy méregdrága ruhákkal mindent el lehet kendőzni. Azt gondolom, ez a férfiak nagy részének a véleménye (tisztelet a kivételnek, természetesen). Nőként viszont, főleg olyan nőként, akinek mindig van valami apró-cseprő problémája (elkendőznivalója) magával, azt gondolom, annak a Mariann nevű hölgynek sokkal inkább visszaadták a nőiességét, az önbizalmát, és igen, miután letelt az egy hét, és megejtették a fotózást, úgy tűnt, újra szereti a testét.
Nem kellett semmiféle plasztikai sebészeti beavatkozás hozzá, mint a nagy átalakításban anno, nem kellett agyongyötörnie magát, mint a nagy fogyásban anno. Valahogy nekem azt sugározta az egész, hogy a nők szépsége, önbizalma belülről, önmaga elfogadásából kell(ene), hogy sugározzon. És ezzel tökéletesen egyetértek. Már csak azért is mert nem mindenki rendelkezik az ideális 90-60-90 méretekkel, hozzá gazella lábakkal, és dús hajkoronával, természetesen gyönyörű arcbőrrel. De túl sok helyről jön hozzánk az a fajta sugallat, hogy ilyennek KELL lenni, különben a férjünk/barátunk megcsal, elhagy, keres magának szebbet, jobbat, tökéletesebbet.
Láttam már sok olyan nőt, aki fogyókúrákkal töltötte a fél életét, csak hogy megfeleljen ennek az "elvárásnak" többé-kevésbé.
Nyilván mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ha gyerekeink születnek, akkor bármennyire is szeretnénk, csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem (itt is tisztelet a szerencsés kivételeknek) kapjuk vissza a régi, húszéveskori ruganyosságunkat, feszességünket, és lapos hasunkat. Nyoma marad annak hogy kilenc hónapon át növekedett valaki odabent, és aztán megszületett, szoptattunk, éjszakáztunk. Nem, nem gondolom, hogy ezt felhasználva lehet slamposnak, és akár "igénytelennek" lenni, mert az a másik véglet.
Azt viszont gondolom, hogy ha valakinek szültem egy, két (akárhány) gyereket, annak valahol "kötelessége" elfogadni engem úgy, amilyen lettem, mondjuk kis kötőszöveti lazasággal, vagy kevésbé rugalmas záróizomzattal.
De még ennél is sokkal fontosabbnak gondolom azt, hogy én elfogadjam magam. Nyilván mindenkiben van egy egészséges önbizalom, és egy egészséges vágy arra, hogy mindig szebb (vékonyabb, nagyobb mellű, hosszabb combú) legyen annál, ami valójában, és nagy többségünk tesz is érte. De nem kell ez mindenáron, és legfőképp nem kell, nem szabad emiatt elbujdosni.
Ezt megmutatták ennek a hölgynek is, aki szabadidőruhában ment mindenhova, mert azt hitte magáról, milyen kövér (pedig csak a hasa volt nagyobb egy kicsit). Láthattuk, ahogy sírt, mert utálta önmagát, és láthattuk, ahogy visszatért az önbizalma az alakformáló fehérneműben, egy új frizurával.
Ami nem tetszett, az, hogy ez a Márk kicsit többször nyúlt a szereplő hölgy melléhez, fenekéhez, mint az szerintem ildomos lett volna. Még úgy is, hogy tudjuk róla, nem jelent "veszélyt".
Összességében viszont feltöltött, és meghatott. :) És tetszett, még a valóság show mivolta ellenére is.

Nők....

Agyament gondolataim közé tartozik mostanában, hogy sokkal inkább foglalkoztat a külsőm, mint eddig bármikor.
Pedig még alighúszéves koromban komoly megvetéssel nyilatkoztam azokról, akik pénzért alakíttattak magukon. Na persze, ezt akkor könnyen nyilatkoztam, mert a természet megáldott azzal a melltartómérettel, amivel elégedett lehettem, egészen feszes bőrszövettel, és akkor még ugye a ráncokat sem ismertem hírből sem. Az őszülő hajam volt az egyetlen, amivel nem voltam elégedett, de arról meg a hajfesték mindig gondoskodott. Aztán, most ez úgy hangzik, mintha valami ősöreg matróna lennék, de ahogy teltek, telnek az évek, úgy alakultam át én is. Nem panaszkodom most sem, mert alapvetően (főleg ennyi gyerek után) nem lehetek elégedetlen a ruhaméretemmel, sem a súlyommal. A magasságom pedig már csak majd mínuszban fog változni, nőni nyilván nem fogok, esetleg ha megtanulok félméteres cipősarkakon lavírozni, ami kizárt dolog.
De azért mostanában eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha hirtelenjében rámszakadna a bank (meg mondjuk egy nagyon nagy adag bátorság is mellé), akkor bizony semmi mást, de azt a melltartóméretet kérném vissza.
És miközben idáig jutottam a gondolkodásban, sikerült azon is elgondolkodnom, hogy mi nők mennyit vagyunk képesek foglalkozni magunkkal. Még akkor is, ha egyébként nem várja el tőlünk senki.
Elnézegetve néha a különböző weboldalak cikkeit, divatrovatait, de akár csak hirdetéseket is, lépten-nyomon belefutok olyanokba, ahol mellformáló melltartót hirdetnek, vagy épp alakformáló alsóneműt, de a hasleszorítósról már ne is beszéljünk. Ezek amúgy lehet, hogy hatékonyak, csak épp azt tudom nehezen elképzelni, hogy mondjuk mi történik, amikor leveszi? Akkor a pasi hanyatt-homlok menekül, mert nem is ilyen volt a látszat?
A különböző kencékről nem is szólva. Nem is bírom követni, hogy most akkor melyik is lehet a legjobb, mindenesetre minden létező márkából lehet kapni ránctalanítót minden korosztálynak, arctisztítót, nappali krémet, éjszakai krémet, szemránckrémet, valami hihetetlen összegekért.
Nemigen vannak a fegyvertáramban ilyenek. Illetve, van egy arckrémem extra száraz bőrre, van egy szemránckrémem, amit mindig elfelejtek használni, illetve van egy arctisztító krémem, amit a napi kétszeri használat helyett én kb. egy hónapban egyszer használok, mert elfelejtem.
Néha, mikor hosszabb ideig nézem az arcomat a tükörben (mondjuk mikor pucolom épp), akkor elszörnyedek, hogy Te jó ég, milyen vén banya lettem :D Aztán eszembe jut a született feleségeknek az a része, mikor Tom Scavo a ráncaitól akart megszabadulni, és Lynette lebeszélte róla, mondván a ráncai a házasságuk térképe. És ezzel nyugtatom magam. Hogy a ráncaim is én vagyok, mindegyik jelent valamit, és különbenis a szemem körül is csak a nevetőráncok hagytak nyomot.
Azt megannyi gondolkodás után sem sikerült megfejtenem, hogy miért is van az, hogy mi nők vagyunk az örök elégedetlenek? Mert akinek kis melle van, nagyobbat szeretne, akinek nagy van, kisebbet. A hosszú, egyenes hajúak daueroltatnak, a göndör hajúak vasalják. A szemüvegesek kontaktlencsét hordanak, míg vannak, akik nullás szemüveget vesznek.
Valószínűleg én sem fogok rájönni a titok nyitjára, mert valahogy kódolva lehet belénk ez a fajta elégedetlenség. Mindenesetre, szívesen venném, ha valaki rájönne, hogy hogy is lehetne azt a derekamon lévő pár centit feljebb tolni oda, ahova én szeretném. :D Szike, kötések, fájdalmak, és implantátum nélkül. Mert ezektől azért félnék. :D
Úgyhogy maradok, ahogy vagyok. Elégedetlennek. :)