Anyaság

Úgy látszik, mostanában az a "trendi" nálam, hogy csupa olyan könyvet választok a könyvtárban, amik aztán sorozatos gondolkodásra késztetnek. De ez biztosan nem véletlen. Mert arról a könyvről például, amit most épp olvasok, a tartalma alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen "mélységekbe" visz.
Miközben olvastam is már többször letettem, és csak úgy mosolyogtam magamban egy-egy találó mondat, bekezdés kapcsán. Érdekes véletlen, hogy az egyik főszereplő az elejétől kezdve azon tépelődik, ott hagyja e a munkáját a lányai érdekében. (bár ők sokkal kisebbek, mint az én fiaim) Érdekes véletlen, hogy miközben rágódik, aggódik a kicsikért, az óvó néni segíti rávezetni arra, hogy a kislánya miért nem hajlandó addig ágyba feküdni, amíg ő ébren van. Egy ilyen fiam nekem is van. Aki bármeddig ébren maradna, amíg én is. Igazából tényleg csak a napokban figyeltem erre fel, hogy mennyire velem van ilyenkor minden rezdülésében, csak azért, hogy érezze, vele vagyok, nem mással, és nem máshol. Mondjuk a napokban éppen őt, legkisebb királyfit sokat elemezgettem magamban is, másokkal is, ezzel a hat hete tartó szerdai hányásokkal kapcsolatban. Mert látszólag semmi baj, sem testileg, sem lelkileg, legalábbis sem én, sem az óvó nénik nem jöttek rá. Mégis, vasárnap este már megkérdezte, mi lesz, ha szerdán hány? Kínomban tegnap este azt találtam ki, hogy a héten elmarad a szerda. Két kedd lesz. Fogalmam sincs, hogy találtam ki ekkora hülyeséget, arról meg aztán végképp nincs, hogy az egyébként okos, értelmes gyerekem hogy vehette ezt be, mindenesetre nálunk holnap is kedd lesz, és úgy tűnik, ez így rendben van. (hogy mennyire, az reggel kiderül)
Roland és Erik kapcsán rengeteget gondolkodtam, aggódtam mostanában, rakosgattam magamban ide-oda a kis dolgaikat, kerestem azt a helyet az életünkben, ahol megragadhatnám mindegyikőjük épp aktuális dolgát, de nem találom.
Úgy egyébként pedig sikeresen megfogalmaztam magamban újfent az elmúlt hetekben, és most már mindenféle mellékzönge és kétség nélkül, hogy az anyaságom az egyetlen olyan hivatásom, amiben jól érzem magam, elvárások nélkül. Megkönnyebbülés ezt tudni, ugyanakkor újra sajdult egyet a szívem egy újabb kisbaba után. Most Balázs biztosan felidézi magában azt a számtalan helyzetet, amikor semmi türelmem nincs épp egyik gyerekünkhöz sem, vagy amikor épp kiabálok (najó, üvöltök) valamelyikkel mert annyira felhúzott, és nem érti, hogy írhattam ilyet, esetleg még majd azt is hozzáteszi, hogy na persze... Nem titok, hogy messze nem vagyok tökéletes, és rendre kiakadok. Előfordul az is, hogy épp olyan kedvem van, hogy nem akarom, hogy hozzám szóljanak, ehhez képest hárman nyomják egyszerre, és akkor az szörnyen idegesít. Amikor letorkollom, elküldöm valamelyiket máris megbánom, de azt hiszem, az is normális, mert ilyet mindenki csinál, és érez.
Ma a nagymamám 75 éves lett. Fiatal, tudom. Mert másoknak a szülei ennyi idősek, mint nekem a nagyszüleim. Elnézve, ahogy a dédunokák felköszöntötték, magamban nagyon örültem annak, hogy én is korán kezdtem, mert így esélyem van arra, hogy még ilyenben legyen részem.
Az ő anyaságán is elgondolkodtam. Igaz, hogy egy teljesen más korszak volt akkor, mint most. Némileg nehezebb, némileg könnyebb, ahogy vesszük. Bár a gyerekek (neki is három volt) akkor is ettek, kinőtték a ruhájukat, tehát lehetett akár ugyanilyen is. Az ő anyasága tulajdonképpen az egész életét jelenti. A nőiességét is elveszítette teljesen, és a személyisége is arra rendezkedett be, hogy ő az Anya otthon. Sosem dolgozott, neki az volt a munkája, hogy gondoskodott mindenkiről. Azt nem mondom, hogy irigylem őt, mert azt látom, mindent feláldozott ezért, és amikor már semmi feladata nem maradt, mert már az unokái is felnőttek, szépen elkezdett leépülni testileg-szellemileg. Nem beteg, de mégis az. Ő biztos, hogy ezt nem gondolja így, és biztos vagyok abban is, hogy nem érzi áldozatnak, sokkal inkább természetesnek, hogy ő így élt.
És ezzel a gondolattal elérkeztem ahhoz, ami a leginkább munkálkodik bennem. Mi, akik valahány gyerekünknek az anyja vagyunk, folyamatosan zsonglőrködünk azért, hogy az anyjuk lehessünk. Vagy azért, mert mellette dolgozunk, és így, mint én is, fél szívvel mindig itthon vagyok, vagy azért, mert "csak" otthon vagyunk, ami társadalmilag- legyünk akármilyen modernek is- még mindig egy kissé lenézett dolog. Főleg akkor, mikor már minden gyerekünk "intézményesítve" van. Szépen ki tudja zsigerelni az embert, hogy legalább megközelítőleg jól csinálja a dolgait, az egész egy örök rohanás a mókuskerékben. Azok, akik minimum három gyereket nevelnek, mindenki tudja, lehetnek főállású anyák, a legkisebb gyerek nyolc éves koráig. Ami tök jó, ámbár pénzben rettenetesen degradáló összeg. Viszont egy rémálom lehet az, amikor a kicsi nyolc éves korában egyszer csak kirántják az ember alól a szőnyeget, és kilökik a kutyák elé koncnak, mondván, nincs már rád szükség, menj, és keresd meg magadnak a napi betevőt. Azok, akik másfél évtizedig is akár főállásban és huszonnégy órában a gyerekeikről gondoskodtak, ez nem így megy. Az egy dolog, hogy nem is piacképesek, de sokkal nagyobb dolog az, hogy mennyire elárvultak. Ráadásul itt kezdődik egy olyan folyamat szerintem, ami mély és csüggesztő depresszióhoz is vezethet, hiszen a gyerekek tényleg nagyok már ahhoz, hogy folyamatosan fogni kelljen a kezüket, viszont kicsik még ahhoz, hogy ne kelljünk a nap huszonnégy órájában stabil hátországnak mögéjük. Olyan hátországot jelentünk mi, anyák, akik egy szemmozgásból tudják, kell e vigasztaló ölelés, vagy épp elég egy cinkos mosoly. Anyák, akik varázsport hintenek a fájós ujjakra, akik levarázsolják a benőtt körmöket, akik álmukból felkeltve bármikor bármelyik gyereküknek megcsinálja a kakaóját a szája íze szerint.
Természetesen az apák szerepe sem kevésbé fontos, de mégis egészen más. Ők a kontroll-csoport, akik az anyák túlkapásait kezelik. A túlszeretést és túlféltést is remekül ellensúlyozzák.
A lényege ennek az egésznek az akar lenni, hogy tudassam veletek, kedves mindenki, akik az egy/két/három/négy/öt stb. gyerekeiteknek vagytok az anyukája, hogy ez a legjobb, amit tehetünk. :) Hiszen erre lettünk kitalálva. :)
És elhihetitek, hogy a dolgozó anyák arra vágynak, hogy otthon legyenek, az otthon lévők pedig dolgozni mennének. Be kéne vezetni egy kistérségi társulást, ahol mindig cserélgetnénk az otthon lévőket a dolgozókkal. Mindenki jól járna szerintem.