Bocsi..

Igazán sajnálom, hogy csalódást fogok okozni többeknek is, de be kell vallanom, hogy nem várok kisbabát. És az elkövetkező tíz évben egészen biztosan nem is fogok gólyahírről beszámolni. Tíz év múlva esetleg már nem fogok halálra sértődni, ha mondjuk az akkor huszonnégy éves fiam nagymamát csinál belőlem. Erre elég kicsi az esély, de éppenséggel előfordulhat. (és milyen jófej fiatal nagymama és anyós lennék :D)
Egyáltalán nem tervezem most már én sem, hogy még szülni fogok. Hangozzék bármilyen hülyén ez, de a két kutyánk pótolta azt az űrt, ami a kisbaba hiánya miatt leginkább hiányzott, a folyamatos gondoskodást most ők igénylik, és ez így pont jó. Még egy gyerek azt hiszem, meghaladná a képességeimet már. Mert addig, amíg pici baba meg kicsi óvodás minden annyira szép és jó, de aztán jön a feketeleves, mindenfélével... azt meg épp elég lesz háromszor túlélni. :)
De akkor, ha már tervek, hát nézzük, milyen terveim vannak a következő évekre...
Fél éven belül szeretnék egy jó munkahelyet, ahol majd jól megtelepszem hosszú-hosszú időre.
Egy éven belül szeretnék elmenni nyaralni, mindegy hova, csak legyen két hét semmittevés, gondtalanság.
Másfél éven belül szeretnék nagyon okos döntést hozni Patrik jövőjéről, és szeretném azt a lakkfekete kislány kutyát.
Két éven belül szeretném magam csúcsformába hozni minden tekintetben. A lehető legjobbat akarom addigra kihozni magamból, mert még mindig van hova fejlődnöm testileg-lelkileg.
Két és fél éven belül szeretnék egy, a mostaninál nagyobb lakásban/házban lakni. Erre vonatkozóan megvannak a magam elképzelései, és nehezen leszek meggyőzhető másról. Mondhatjuk úgy is, hogy megvan már a ház, amiben lakni fogunk. :D
Három éven belül szeretnék Eriknek is nagyon okos döntést hozni majd a jövőjéről.
Négy éven belül szeretném elérni, hogy olyan anyagi biztonságban éljünk, mint még eddig soha.
Öt év múlva pedig, amikor majd a negyvenedik születésnapomra fogok készülni, feltehetően életem első születésnapi bulijával (ez kelleni fog a túléléshez) szeretnék elégedetten számot vetni minden eddigi cselekedetemről.

És mindezek mellett még a listán van, hogy
- elmenjünk Olaszországba csak mi ketten, Balázzsal. (ez bármikor lehet öt éven belül)

Lehet, hogy jó sokat kell majd ezekért dolgozni és küzdeni, de nem baj. Eddig is megtettük, ezután is megtesszük. Szép sorban mindent.

Álmodozós lista

Ezúttal képekben. Olyan "Dominikásan". :)
A sorrend nem a rangsor szerinti, hanem ahogy eszembe jut. És bármikor bármelyik valósul is meg belőle, nagyon boldog leszek. :)

Hát ennyi így hirtelen. Igazán nem is olyan nagy igények, nem? Najó, hát a kutya..... ő talán mégis nagy igény lenne. :)

Amiről nem találtam képet, de örök kívánság, azt pedig képzeljétek ide. Mert itt van, a gyertyafények mögött is, a nő álmodozó arcán is, sőt, még a kiskutya értelmes pofiján is. :) A többiről nem is beszélve... 

De az nem megy ilyen könnyen. :)

Kusza a fejemből...

Néha azt gondolom, hogy most rögtön fogom magam, és ami befér egy táskába, azzal útnak indulok. Olyankor eléggé elegem van mindenből. Azon kapom magam, hogy én, az elfogadó és végtelenségig toleráns ember már nem is vagyok annyira toleráns. Vagyis ez sem igaz, mert azért még mindig nem ugrottam senki torkának, de egyre több és több olyan dolog van, amitől nyílik a bicska a zsebemben, és arrébb kell mennem számolni ahhoz, hogy megmaradjon a tolerancia. Az ingerküszöböm mostanság igen alacsony, egészen kis dolgokkal is fel lehet húzni, vérig lehet sérteni.
Rá tudom fogni egy csomó dologra, úgyhogy nagy vész nincs. De azért egészen ijesztő, hogy azon kapom magam, hogy én, aki sosem voltam bosszúálló, előfordul, hogy bosszút forralok. Na nem nagy dolgokat. Csak úgy elképzelem, hogy amikor majd.... akkor olyat fogok beszólni, hogy.... Amúgy nem fogok ám majd, mert ettől függetlenül mégiscsak távol áll tőlem a bosszú és a szemétkedés, de eddig ilyesmin még csak gondolkodni sem gondolkodtam.
Az idő nagy részében zabszem van a hátsómban, és folyton terveket szövök arra vonatkozóan, hogy lesz, mint lesz. Fejben aláírtam már az új munkaszerződésemet, (a dátum még nem jött el, ami rajta volt) és azt is megszerveztem fejben, hogy és mint lesz minden. ( de erről egy szót sem többet,mert valóra kell válnia) Úgyhogy hátradőlhetnék és várhatnám a napot. De nem.... a zabszem nem hagy nyugodni. Fejben költözök is. Vettem bútort az új gyerekszobába. És függönyt a mi hálószobánkba, fogalmam sincs milyen indíttatásból, de zöldet, fekete kriksz-kraksz mintákkal. És az új konyhámat is berendeztem már... láttam az új sütőt, amihez nem kell lehajolnom. Vettem mindehhez lottót, de nem sikerült eltalálni a számokat, úgyhogy bizonyára nem lottónyereményből lesz mindez.
Aztán amikor nem ezeket csinálom, hogy ilyen-olyan terveket szövök, vagy épp bosszút forralok, akkor meg inkább elfoglalom magam, addig sem gondolok semmire. Ez nem igaz egyébként, de jól hangzik. Mert ma is, láblógatós napot terveztem, mert hogy még főzni sem kellett. Na, ehhez képest egy percre nem nyughattam.. és délután fél öt volt, amikor először leültem.
És még azt is megosztom veletek, hogy mekkora lúzer vagyok: sikerült a vaterán vennem egy felsőt. Na kitől? Az unokatesóm feleségétől, akivel amúgy nem vagyunk beszélő viszonyban sem (nem a feleséggel, az unokatesómmal). Gondolom ő is ilyen hülyén fogja érezni magát, mint én... de mindegy már.:D De hogy ennyi vaterás közül pont nála tetszett meg az a felső? Azért igen kicsi volt ennek az esélye, nem?

Álmomban...

... egy angyal voltam. Na nem.. ez csak a szokásos éneklős mániám mondatta velem (merthogy mindenről eszembe jut valami zeneszöveg). De ma azon gondolkodtam, hogy álmaimban néha kicsit elrugaszkodom a valóságtól, bár gondolom ezzel mindenki így van. A baj akkor van, amikor magammal kapcsolatban is ilyen kis álomvilágban élek. Azért nem mesélem el, hogy mi mindennel kapcsolatban, mert a legkevésbé sem szeretném, ha nekiállnátok mondogatni, hogy ó, dehogy, rosszul gondolod.
A valóságra ébredés valahol ott kezdődik, amikor az ember elkezd teljesen tisztában lenni az összes hibájával, legyen az akár testi "hiba", akár jellemhiba, akár csak egy nüansznyi rossz tulajdonság. De még ez az ébredés is igen messze van attól, amikor már tényleg a valóságban élünk. Ébredni ébredtem már egy ideje. Tudom, hogy mi az, amit rosszul, vagy még rosszabbul csinálok. Tisztában vagyok vele, hogy nemnormális életet élek, hiszen látom magam körül, hogy mindenki másképp csinálja. Már nem gondolom azt, hogy ők a hülyék, de még azt sem, hogy én.
De az ébredés és a jelenlét között akkora út van, és akkora mérföldeket kell megtenni, hogy mindig csak halogatom az indulást. Amíg még késő nem lesz.. Ami máris tudom, baromság. Mert éppenséggel, ha meg kell tenni valamit, akkor miért nem azonnal, miért holnap? És mindig holnap? Általában várom a csodát, hogy majd valaki megteszi helyettem. A cigileszokást, a normálisabb bioritmust kialakítást, a jobb munkahely találást, a rendszeres mozgást, és így tovább... A testi hibáimat nehéz már korrigálni, de az összes többin csak én változtathatnék. Ez viszont roppant ijesztő. Mert magamra hagyatva és tök egyedül csinálva mindig elszúrtam eddig.
Pedig álmomban én nem dohányzom. És mindig mosolygok, ágyból nézem a tévét tízkor már. Sőt, álmomban felkelek hajnali ötkor, azért, hogy valami frissensült izékét adjak reggelire.Álmomban csinos is vagyok mindig, és olyan ruháim is vannak, amit amúgy fel sem merek próbálni. És ami a legmeglepőbb.. álmomban autót is vezetek. Pedig ilyen ambícióm már rég nincs.
 A valóság ettől igen messze van.. körülbelül fényév távolságra. És igen... a változás kulcsa itt van nálam. Csak ne lenne ilyen szörnyen nehéz a zárba illeszteni a kulcsot.

Mi lenne, ha?

Ugye milyen sokszor teszünk fel ilyen kérdéseket magunknak is, másoknak is. Pedig tulajdonképpen semmi értelme nincs a kérdésnek, mert csak feltevések sorozata lesz a válasz. Arra viszont mindenképpen jó, hogy egy jó kis beszélgetés kerekedjen egy ilyen típusú beszélgetésből, sőt, elárulom, arra is jó, hogy jókat álmodozzon az ember.
Persze, lehet azt mondani, hogy az álmodozásnak nem sok értelme van, csak felesleges időtöltés (energiapazarlás?), de én ezzel nem értek egyet. Szerintem álmodozni jó. :)
Pl. tök jó azon merengeni, hogy mi lenne, ha megnyerném a lottó ötöst? Ha túlélném a sokkot, akkor nagyon boldog ember lennék... egy ideig mindenképpen. Vennék egy házat, egy nyaralót, utazgatnék, és azt csinálnám, ami jól esik. :)
Mi lenne az, ami jól esik? Vagy másképp kérdezve, mi lenne, ha Te dönthetnéd el, ezentúl mit szeretnél csinálni? Írnék. Mindig épp arról, ami eszembe jut.
Mi lenne, ha író lehetnék? Megtapasztalnám azt a fajta szabadság-érzést, amit még sosem. :) Szabadok lennének a gondolataim, mégis elérhető lenne mindenki számára (na és ezérjó  blogot írni :P).
Mi lenne, ha mindenki ismerné a gondolataimat? Semmi. Nincs titkolni és szégyellnivalóm. Ugyanolyan ember vagyok mint bárki más. Hétköznapi gondokkal, vágyakkal. De hiszem, hogy tudnék segíteni a bennem munkálkodó összes érzéssel másoknak.. akár az írásaim kapcsán is.
Mi lenne, ha segítséget kérnének tőlem azok, akikre hatással voltam? Segítenék, ez nem kérdés. Minden lehetőséget megragadnék arra, hogy segítő kezet nyújtsak annak, aki kéri.
Mi lenne, ha túl sokan kérnék? Van olyan, hogy túl sok? Vagy épp csak bőven elég? Azt gondolom, képes lennék felmérni az erőm, lehetőségem, kapacitásom mértékét, és képes lennék nemet mondani is, ha muszáj.
Mi lenne, ha mindez megvalósulna? Végre önmagam lehetnék. :)
Ugye hogy jó álmodozni?

(ha néha azt gondoltad, hogy "úristenezmegbolondult", vedd figyelembe, hogy ma strandon voltunk, és egy kicsit megsütött a nap.. igen.. a fejemet is)

Amit nem írtam, és valami, amit igen...

Ma délután szöget ütött a fejembe valami, és azon nyomban akartam is írni róla. Csakhogy azzal nem számoltam, hogy a technika kibabrál velem, na meg az időjárás.. épp akkor közeledett az első komoly felhőtömeg, és azonnal el is tűnt a wifi jel, amin keresztül tudok a boltból netezni. Még egy ideig próbálkoztam, aztán feladtam.
Mostanra meg természetesen fogalmam sincs, mi is lehetett az a nagyon fontos, amiért úgy éreztem, azonnal billentyűzetet kell ragadnom. Szóval ezt már nem tudjátok meg. Vagy majd egyszer eszembe jut, és akkor megírom.
Van olyan, ami eszemben van hónapok óta, született már róla vagy négy piszkozat, de mind a kukában végezte, mert végül addig-addig fogalmazgattam, míg már nem is azt tükrözte, amit tulajdonképpen szerettem volna vele elmondani. És most sem tudnám ezt sem olyan formában elmondani, ahogy szeretném. Talán sosem lesz úgy..
És végül, azért azt elmesélem, hogy mekkora hülye tudok lenni. Nagy magabiztosan írtam a nyaralás után, hogy ugyanannyian jöttünk haza, mint ahányan mentünk. Aztán teltek a hetek, és eljutottunk a hónap végéhez, ami tulajdonképpen a hó eleje, de ez lényegtelen ebből a szempontból. Kivételesen tudtam is, hogy mikor volt az előző (amúgy mindig elfelejtem), így aztán tökéletesen számon tarthattam, hogy aznap semmi nem történt. Meglepő volt, de ennyi. Aztán másnap sem történt semmi, és én balga.. titkon mégis reménykedtem egy kicsit a csodában, ami valóban igazi csoda lett volna (bár azt hiszem, születtek már gyerekek ilyen csodából) Persze, a remény hiábavaló volt. (még mielőtt bárki azt hinné, hogy most következik a happy end) Nem történt csoda, és valóban stimmel a 2+3-as létszám. :) Magam sem hittem, hogy képes vagyok még ilyen gyerekes dolgokra.. olyasmiben reménykedni, amiről eleve tudom, hogy nincs. Vannak hülye dolgaim, de azt hiszem, mind közül ez a legrosszabb.... sosem fogom elfogadni?

Régi idők.....

Még a múlt  héten morfondíroztam el azon a témán is, hogy vajon nagyanyáink, sőt, méginkább dédmamáink hogy bírtak felnevelni 6-7, de nem ritkán még ennél is több gyereket. Gondolkodtam annak kapcsán, hogy néha az én gyönyörű, okos, imádnivaló fiaimból pillanatok alatt ördögfióka lesz, akik vitáznak egymással, és velem, akiknek nem jó semmi, és unatkoznak, és veszekednek, meg rendetlenek, és olyan hülye dolgaik vannak, hogy én, aki egyébként türelmes ember hírében állok, negyed óra alatt a falra mászok tőlük.
Aztán ahogy mind tovább és tovább gondolkodtam ezen, végül arra jutottam, hogy igaz, hogy akkor mindenhol volt egy kisebb ovis csoportra való gyerek, de.. Egészen másképp éltek, mint mi. Mondjuk nem tudom, képes lennék e arra az életre, valószínűleg azért nem véletlenül születtem én ide, a huszonegyedik századba.
De pl. simán el tudom képzelni, hogy amikor az én dédimamámat jól felidegesítették, akkor fogta magát, és nekiállt ruhát sikálni, vagy épp kenyeret dagasztani, és simán levezette vele az összes feszültségét. Na persze az is valószínű, hogy minden szívfájdalom nélkül sózott oda akármelyik gyerekének, és nem aggódott egy percet sem azon, hogy milyen lelki sérüléseket okoz ezzel.
Egy napra azért visszamennék. Kipróbálnám, milyen lehetett a tanyavilágban. Nekem most, innen, jól felszerelt háztartásom kényelméből teljesen futurisztikus még elképzelni is. Mert ahogy mindig tovább és tovább fűztem a gondolataimat, annyi mindenre csodálkoztam rá. Mert oké, hát maga dagasztotta a kenyeret. Meg a tésztát. De mondjuk a tésztához való tojást is meg kellett, hogy termelje, mert ugye bolt még akkoriban nem volt minden utcasarkon. De ahhoz, hogy tojás legyen, kellenek ugye tyúkok.. (és most abba ne menjünk bele, mi is volt előbb...) A tyúkoknak valamit enni kell. Gondolom akkoriban a tápboltok is igen ritkák voltak még, tehát a tyúkok elé rakott kukoricát is meg kellett termelni. Azt meg kapálni kellett. És ez még csak a tojás. Húst sem a közeli szuper, vagy hipermarketben szerezték be, hanem ha húst akartak, akkor vágtak le valami állatot. Na, ide eljutván a gondolataimban, már láttam magam előtt, ahogy tanyasi asszonyként én lennék a világ szégyene, mert én bizony vegetáriánus lennék, ha nekem kéne elvágnom bármilyen állat nyakát is. Arról nem is szólva, hogy a nyakelvágástól a fazékba, lábosba kerülésig még mennyi mindent kell csinálni (brrrrr). És ez csak az étel. El sem tudom képzelni, hogy tudtak jóllakatni akár nyolc-tíz embert is az asszonyok, mikor nem volt sem villanytűzhely, sem mikro, de még hűtő sem.
Mosni is nyilván kellett. Kézzel, szapannal. Ami megint csak egy jó kis időigényes dolog lehetett, még akkor is, ha biztos nem vettek fel minden nap egy teljes garnitúra (vagy akár több is) tiszta ruhát. De a mosást úgy képzelem, hogy ha nem is a patakban, de biztos valami udvaron zajlott, és a tanyasi asszonyok mind együtt sikáltak, és közben jókat beszélgettek. Úgyhogy ezzel akár meg is tudnék barátkozni.
Mosogatni viszont biztos utáltam volna akkoriban. Mert az egy külön tortúra lehetett, mire vizet melegített, meg elmosogatott mindenféle mosogatószer nélkül. És akkoriban a legritkább esetben ettek salátaféléket (azt megették a kacsák, meg a nyulak), jó zsíros, laktató ételeket kellett főzni, hogy bírják a munkát. Azt meg még elképzelni is szörnyű, hogy egy ilyen zsíros edényt mosogatószer nélkül mostak tisztára.
Szépítőszerek helyett a forró víz, meg a kemence gőzénél szépülhettek, mit nekik szauna. Ruhát viszont azt hiszem, a nagyon nagy többség méretre készültet hordott, akkoriban még nem valószínű, hogy elterjedt volna a ruhaüzlet bárhol is. Azt mondjuk még nagyanyám is mesélte, hogy vettek anyagot, és akkor a varrónő varrt nekik (neki, és a nővérének) egyforma ruhát, szoknyát, mikor mit.
Az nyilvánvaló, hogy hajnaltól estig volt dolguk. Egy percet sem unatkozhattak, mert vagy főztek, vagy kapáltak, vagy mostak, vagy kenyeret sütöttek. A gyerekek meg elfoglalták magukat, és egymást. Gondolom ezekben a tanyavilágokban egyfajta kommunaként működhetett minden, mert mindig volt valaki, aki épp öreg volt már ahhoz, hogy eljárjon kapálni, ő mesélt a gyerekeknek. Mindig volt valaki, aki épp gyermekágyas időszakán volt túl, ő főzhetett a többieknek. Azt gondolom mindenkinek meg volt a maga feladata ebben a kommunában, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
Nem volt ugyan se tévé, se számítógép, nem volt mosogatógép, mosógép, hűtő, meg egy csomó minden más, ami a mi életünknek olyan természetes része már, hogy el sem tudjuk képzelni másképp. Mert ha nincs villany egy fél napig, az maga a halál. Ha víz nincs valamiért, megintcsak. Ha nincs internet... az is. Ha nem láttunk, hallottunk, olvastunk aznap egyetlen hírt sem, hiányérzetünk van, mert biztosan lemaradtunk valamiről. Rohanunk a postára, a bankba, a boltba, a pékségbe, a játszótérre, a könyvtárba....
Nem megyünk vissza egy kicsit az időben? Ki tart velem? Kicsit lelassítjuk a világot, jókat beszélgetünk. :)