Van egy csomó minden

amiről gondolkodom, mégsem tudom annyira rendezni ezt a fejemben lévő katyvaszt, hogy normálisan le tudjam írni. Igaz, hogy többször is jártam már úgy, hogy akkor fogalmaztam a legérthetőbben, amikor a legkevesebbet agyaltam azon, hogy is kéne ezt elmondani.
Fura érzés például nekem mostanában itt a világban. Olyan, mintha kívülről szemlélnék mindent, és aztán, mikor egy-egy megjegyzés nagyon betalál, akkor meg mintha a gravitációs erő is kb. százszorosan működne, úgy pottyanok vissza a valóságba. Fura érzés, hogy innen kívülről egészen tisztán látom, hogy mi az, amin változtatnom kell, mégis a saját valóságomban csinálom tovább amit csinálok. Persze, jó az embernek a saját ....ában, mert ismerős is, meg jó meleg is van, hát akkor minek is strapálja magát.
Hiszem, hogy semmi nem történik ok nélkül, és minden történésnek tanító szándéka van. Néha a tanítást zokszó nélkül el tudom fogadni, de sokkal többször van bennem még mindig a "csakazértis", így aztán marad minden a régiben.
Mostanában nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mégis, mi lenne az a hivatás, amiben jól érezném magam, de úgy igazán. Ha az anyaságot elvesszük a lista éléről, ami az egyetlen olyan hivatásom, ami igazán megfelel minden "képességemnek", és az írást is a második helyről, mint vágyálom, akkor marad egy teljesen reális valami. Amin belül azt hiszem, igazán sok minden megfér. Van bennem egészséges önbizalom annak tekintetében, hogy megbirkóznék akármivel. Csak legyen benne változatosság, kelljen hozzá néha legalább gondolkodni, kelljen hozzá kreativitás. Arra már csak néha gondolok, hogy valami olyan dologba fogjak, amit mondjuk itt, a városunkban még nem próbált senki, mert ahhoz az egészséges önbizalmon kívül nem kevés szabadon felhasználható tőke is szükséges lenne. Ez meg nincs.
A sok tépelődés, gondolkodás és bizonytalanság eredménye jelen pillanatban még több bizonytalanság, amihez még társult egy csomó kérdés. Ezek pedig már hozták magukkal azt, hogy azon is eltűnődjek, vajon mennyire álltam eddig rosszul ehhez az egészhez? Gondolom eléggé. Mert mindig csak kérdezek, gondolkodok, és elvárom magamtól, hogy megtaláljam a válaszokat. Holott a kérdésekre talán válasz sincs. A megoldásra pedig simán elég lehet, ha végre rá merem bízni az életemet valaki másra. Odafent szerintem már várja, hogy egyszer végre eljöjjön a nap, amikor minden kérdés nélkül átengedem neki a gyeplőt, és minden kétkedés nélkül befogadom, amit nekem szán.
Tudatos, huszonegyedik századi robotként emberként azonban ez nem egyszerű. Úgy vagyunk programozva, hogy ne higgyük ezt el, és mindig, amikor már a küszöbén vagyunk (természetesen tisztelet a kivételnek, akik már rég túl vannak ezen), beindul a program, és futtatja azokat a parancsokat, amiktől beindul ez az önostorozás, kétkedés, és az egész csak generálódik egy hatalmas nagy kupac valamivé. Tök jó lenne, ha a kupac alján úgy tudnék dönteni, többet nem akarok a tetején kapirgálni, és a kupac elkezdene eltűnni. Ez amúgy minden bizonnyal megtörténik, már csak az kell hozzá, hogy kilépjek a robot-énemből a szeretettel teli énembe, és ott is maradjak. A kupacot pedig ez az énem hordja el, és alakítja át valamivé.

De erre még alszom azért egyet... mert mire a végére értem ennek a kacifántos gondolatnak, már működésbe is lépett a robot, amelyik szajkózza, hogy "kellnekedmégezzelisdolgozni?nemjóezígyahogyvan?jóezneked, neváltsvilágot'"