Van az úgy...

... hogy az ember kicsit későn eszmél rá, hogy valamit elcseszett. De mondjuk úgy istenigazából. Talán még nem helyrehozhatatlan a dolog, sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem, csak változni, és változtatni kell.
Addig-addig dédelgettem legkisebb gyermekemet, míg éppen ma, mikor már elmúlt hat és fél éves is, rá kellett jönnöm, hogy kissé talán túlzásba vittem. Mert rendben, ő a legkisebb, és vele már igazán laza tudtam lenni, és igazán elfogadó is. Néha talán túlságosan is elfogadó. Mert neki a mai napig is tolerálom a babás hisztijeit, a nagyoknak ilyenkor már réges rég nem tettem ezt meg. Őt a  mai napig képes vagyok (néha) felöltöztetni, elpakolom helyette a szanaszét hagyott apró kütyüjeit is.
Az okokat tudom, és azt hiszem, nyilvánvaló is. Hiszen ő a legkisebb. És mint mindenki más, ő is feltartóztathatatlanul nő, és hipp-hopp úgy találom magam, hogy már nincs kicsi gyerekem. Nos, ez is az élet rendje, de miután a lelkemben még bőven él a remény egy újabb gyermekre (egyre kisebb mondjuk a remény lángja), így az ebbéli érzéseim okozta hiánytüneteket azzal kezel(t)em, hogy őt babusgatom. Tehetem ezt simán vele, mert nagyon szereti is. Ő az, aki még mindig képes babásan bekucorodni az ölembe, ha valami bánata van. Ő az, aki sírva fakad azonnal, és rohan vigaszért, ha fáj valami.
Ugyanakkor szépen, lassan, fokozatosan ráébresztett arra, hogy akkora nagyfiú lett időközben, aki átlát rajtam, és képes arra, hogy manipuláljon is ezzel. Csinál valami eszement marhaságot, tudja, hogy ludas, és tudja, hogy egyesegyedül ő a ludas, mégis kettő perc alatt eléri, hogy nemhogy ne haragudjak, vagy épp ne kapjon helyben két egyformát, de még őt vigasztalgassam.
Ennek kell(ene) nagyon sürgősen véget vetni. Mert ugyan kapott még egy tanévnyi haladékot (áldom az eszünket, hogy mégis így döntöttünk), de félek, hat és fél év "kicsiszememfénye" korszak után nem is lesz mindenre elég a haladék. És nem feltétlenül miatta. Mert ő még alakítható, formálható, nem utolsósorban pedig éppen a szociális érettsége fog a legtöbbet fejlődni hét éves koráig. Na de nekem is változnom kell vele kapcsolatban.
El kell tőle is várnom, hogy pontosan úgy viselkedjen a családban, mint mindenki más. (nyilván az egyéni eltéréseinket figyelembe véve) A saját érdeke pont úgy megkívánja, mint a többieké.
Mert mondjuk ha leszakad a szekrényajtó (és 99,9%-ban ludas volt benne), akkor azért felelősségre kell vonni, és nem kéne hogy meghasson a szempillarezegtetős-krokodilkönnyes "Bocsiiiiianya". Ám van még mit tanulnom, mert bevallom, meghatott. :) De aztán, rögtön másnap mint az eszement rohan ki az ajtón és ül be a papa autójába, csak mert ő dudált. (és még mennyi-mennyi apróság van ezek mellett, amik elfelejtődnek pillanatok alatt)
Nem lesz könnyű dolgom, azt már most tudom. Mert kiskirályfi ő a javából. De hagynom kell őt megnőni, pont úgy, mint mindenki mást. Ehhez pedig szükség lesz némi szigorra. Ami nekem nem az erősségem.... de meg fogom tanulni, ha muszáj.